Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

Gyűlölet, éjszaka, szerelem 1 Sipkay Barna legújabb kötetéről PETŐFI NAPJÁN... Január elseje: Petőfi nap­ja. E napon, 1823 január el­sején született a világiro­dalom egyik költőnagysága, aki huszonöt esztendő múl­tán, katonai kinevezését ké­rő levelében ezt Írja Kos­suth Lajosnak: „Ha pedig kinevez ön őrnagynak... ar­ra kérem, hogy ez januari- us 1-jén történjék. Én csak februárius 1-jén mehetek rendeltetésem helyére, de igen óhajtom, hogy kinevez- tetégem az év első napjára essék, minthogy az születé­sem napja. Én nagyot tar­tok az ily kicsinységek fe­lől.” Addigi költészete is igazolja Petőfinek ezt a val­lomását: az egymást követő évkezdő napok egy-egy Pe­tőfi vers dátumaként szere­pelnek, Szilveszter a neve a költő forradalmár-hősének, s talán a születési nap ihlet­te Petőfit arra is, hogy ja­nuár elsején vesse papírra híres jelszavát: Szabadság, szerelem... Az emlékezés szokványos szavai helyett egy aktuális problémát említenék meg itten. Kezdjük a dolgok kö­zepén. Magáénak érzi-e mai versolvasó közönségünk Petőfit? Szereti és érti-e az olvasók népes tábora Pető­fit? Nehéz erre a kérdésre sommás választ adni, de az a benyomásom, hogy: nem eléggé. Tapasztalataimat el­sősorban az ifjúság köréből gyűjtöttem, •— s bár itt is akadnak lelkes Petőfit olva­sók, az összkép nem mond­ható kedvezőnek. Természe­tes a következő kérdés; mi­ért nem szeretik, miért nem értik eléggé nálunk ma Pe­tőfit? A sok, és egymással összefüggő lehetséges válasz közül egyetlen egyet emelek most ki. Nem ismerik ná­lunk eléggé Petőfit. Tudom, kemény ez a megállapítás, de langyos-szürke szavak­kal nem lehet érzékeltetni egy jelenség, egy probléma tényleges súlyát. Senkit ne tévesszen meg az a tény, hogy talán Petőfitől ismerik nálunk a legtöbb költeményt, hiszen az általános iskolától kezdve a különböző közép- és felsőfokú tanintézetekig tanítják, magyarázzák, sza- valtaják a költő verseit. S néhány Petőfi-költemény va­lamiképpen a „levegőben van” minálunk: annak is­meretéhez. hogy „Talpra magyar”, hogy „Befordultam a konyhára”, hoev „Rózsabo­kor a domboldalon” bárki eljuthat, iskolán kívül is. De mi az, árrá az iskolát vég­zetteket verskincstárában Petőfiből megmarad? Tizen­öt-húsz költemény, néhány strófa vagy sor f oszladozó emléke, s a nagy nemzeti költőt megillető természetes tisztelet. Ám ez a tisztelet viszony­lag kevesekben fonódik össze a mű sokoldalú ismeretével. Tizenöt vagy húsz vers hal­ványuló emléke nem elegen­dő ahhoz, hogy igaz képet adjon Petőfiről. Ismerni kell a Nemzeti dalt, — de érde­mes megismerni, meg kell ismerni az Egy goromba tá­bornokhoz merész-önérzetes sorait s a sorok mögött hú­zódó keserves tényeket. Is­merni kell a Szeretlek, ked- kedvesem megkapó, elragadó vallomását, de érdemes meg­ismerni, meg kell is­merni a Pacsirtaszót hal­lok megint fájóan igaz, bús- férfiasan zengő sorait is. Ismerni kell a klasszikus költői felhívást a XIX. szá­zad költőihez, de teljesebbé válik a kép, ha ismerjük a Szomorú éj kettős gondot görgető strófáit. Ismernünk kell a Szeptember végén elégikus szépségét. De ismer­nünk kell a Válasz, kedve­sem levelére izgalmas gon­dolati ívelését is. Nem foly- tartom a felhívások soro'á- sát. aki érteni akar, eny- nyiből is ért. De semmiképpen se es­sék félreértés, egy megjegy­zés még ide kívánkozik. E y időben sokat emlegették, s nem is alaptalanul, hory a tankönyvek, ismertetések, előadások egyoldalúan mutat­ták be Petőfit, amikor csak. is politikai költeményeire vetettek fényt. Az egyolda­lúság megmutatkozott abban is, hogy tájlíráját, szerelmi költészetét, népdalait min­dig ugyanazzal a három-négy verssel mutatták be a külön­böző könyvek és Ismerteté­sek, s így alakult ki a köz­ismert Petőfi versek soka* ismételt listája. Ez a lista azonban a politikai lírájá­nak teljességét sem k’pv- selte. s költészete más tá­jairól sem adott friss és iz­galmas képet. S az is előfordult, nem is ritkán, hogy egy-egy vita Petőfi szülőhelyéről vagy ha. lála helyéről nagyobb ér­deklődést keltett, mint ma­ga a Mű... Pedig minden, ami Petőfi életében és utó­életében érdekes, az csakis a Műtől, a Mű fényében kapja meg igazi értelmét. Mi hát a teendő? Ápolni Petőfi kultuszát, csak na­gyobb lélekzetet véve köl­tészete levegőjéből; terjesz­teni iskolában és iskolán kívül a verseit, de nemcsak a régismert lista alapján; érteni és megérteni költésze­te izgalmát, Illyés Gyu'a szavai szerint: „a szépség mellett a szellem átérzé- sével". Péndi Pál Gorái Gábor: Téli estén Boldog, kit téli estén gyermeke vár haza, boldog, kit nem aláz meg a részeg éjszaka; boldog, ki fény-virágok vad ábrái között szilárd ösvényt talál a gyanús kátyúk fölött: és boldog, kit az álmok lidérce elhagyott, s ki ábrándok hínárján füst-könnyen andalog; s boldog, kiből az érzés, akár a könny pereg, boldog, kit jégbe-fagyva látnak az emberek; boldog, ki önfeledten egy mámorért lobog, s boldog, kit önfegyelme szilárdan összefog; de boldogabb, ki hűvös bölcsessége hajóján mély közönybe evez be az irgalmatlan órán; ám a legboldogabb az, ki önmagát feledve, és milliókba oldva, befut a végtelenbe, hol a testvériség nagy láng-mályvái lobognak, s fejéről az örök fagy zúzmarája leolvad. c4. Lány. éj iizneqtj Ez a kissé furcsa cím a kötet egyik kisregényének címe. A régi tanyasi kötött­ségekhez ragaszkodó nyír­ségi emberek felgerjedt ha­ragjáról van ebben szó, ahogy értetlenül és értel­metlenül lázadoznak az el­len a józan intézkedés el­len, hogy gyermekeik falu­si kollégiumban tanulnak, mert különben nem tudná­nak művelődni az elszórt tanyasi, pusztai környezet­ben. A cím is jelzi, az egész kötet tanúsítja, hogy az írásokban az indulat, a szenvedély mindig fontos szerepet játszik. Ez a kötet végleg igazolta előzetes reményeinket, a ré­gebbi írásokra alapozott hi­tünket: Sipkay Barna belé­pett irodalmunk legjobb prózaírói közé. A legszembetűnőbb eb­ben a kötetben az az eljá­rásmód, amelyet talán ka­mara szerkesztési módnak nevezhetnénk. Hogy ti. a cselekményt nem valamilyen nagyszámú szereplőgárda mozgatásával, tömegek sze­repeltetésével növeszti je­lentőssé, grandiózussá, ha­nem mint egy kamaraszín­ház kisszinpadának néhány szereplője feszült drámaisá- gú párbeszédekben, jelenet­sorozatokban vall, vitatko­zik hatalmas kérdésekről, eletük drámájáról. Ez az eljárás egyszerre meleggé és közvetlenné teszi az író és az olvasó kapcsolatát: áttekinthetővé .magát a cselekményt, az ábrázolt vi­szonyokat. Olvasmányos lesz a könyv, a regény: a drámai feszültség sodorja a képzeletünket és érdeklődé­sünket. Alig lehet megsza­kítani az olvasást, vágyunk vissza az elhagyott rész folytatásához, s amikor be­fejeztük a kisregényt, szin­te nem értjük, hogy a könyvben hogy következhet mindjárt a következő lapon egy új kisregény, hiszen itt fehér lapoknak kellene jön­niük: itt meg kellene állni, elgondolkozni: folytatni kel­lene megismert szereplőink sorsát — legalább magunk­nak, magunk szerint, mert annyira hozzánk nőttek, annyira közel kerültek hoz­zánk. Nincs itt hely és mód ar­ra, hogy a kötet vala­mennyi írását elemezzük: most csak két kisregényt emelek ki ebből a most megjelent, majd 400 oldalas kötetből. Az egyik címe: Pocsolya. Nagyon hétköznapi cím: a regény elolvasása után Mó­ricz első nagyregényének címe jut eszünkbe: Sár­arany. Egy Nyíregyházához ha­sonló kisvárosban játszódik a mű: a bérház néhány la­kójának egymáshoz való viszonyát mutatja be. Ahogy az az egypár család, házas­pár, és a mostan hir­telen-váratlan odavető­dött orvos tépi, cibálja egymást, mert valahogy nem találják helyüket, éle­tük értelmét. Mindegyikük kitúrt magának egy kis ké­nyelmes pocsolyát, amely­ben fürödgélhet, hűtőzhet, de ugyanebbe a pocsolyába bele is lehet fulladni. S valóban, minden pedantéria nélkül, úgy fordítja a sze­replők életét, sorsát az író, hogy pontosan elválik: kik azok. akik vállalják a ne­hezebb sorsot, hogy hivatá­suknak, képzettségüknek megfelelően helytálljanak, és kik azok, akik a konfor­mizmus és a frizsider-szo­cializmus jelszavait hangoz­tatva, menthetetlenül elbuk­nak. Nem ilyen tételes ez a regény: de mindez pon­tosan benne van, s minden­nek tisztázásához egy kissé furcsa, önmagát kereső és önmaga elől menekülő or­vos önvallomása segít hoz­zá. Balzac és Flaubert nagy lázadói és önmagát kereső hősei közül került ide ez az fervos, egy mai kisvárosba, aki nehezen fa­lál ia meg magát, embersé­gét. igazi helyét a mi tár­sadalmunkban. Nem mond­hatjuk, hogy rokonszenves ez *z ember abban, amit cselekszik, ahogy él. De ro­konszenvvel figyelhetjük, hogy mennyire igyekszik megtalálni magát: hogy ér­tékes ember lehessen, s önmagát se kelljen elvesz­tenie. Megtalálta Sipkay a megoldást? Feltalálta az örökérvényű receptet? De­hogy! De nem is ez volt a feladata, s különben is, hiába vállalkozott volna er­re a feladatra. De egy va­lóságos embert mutatott be, valóságos, mai éle­tünk lehetőségei és ne­hézségei között élő fiatal értelmiségit, akit már mi neveltünk s éppen ezért ő a mi rendünkben szeretne rendesen élni. Ez a fontos: hogy szeretne ember lenni, s lázad benne az Igazi em­beri én a konformizmus könnyű megoldásaival szemben. Ezért rokonszen­ves maga a regény, az egész írás, ezzel a tenden­ciájával. Mindezt az orvos afféle visszapillantó tükörből látva mondja el: a beköltözés per­cétől a tragikusan meghalt asszony temetéséig. Ami közben van, azt nem lehet mesélni: azt el kell olvasni. A másik itt külön kiemel­kedő kisregény: Rólad be­szélünk. Mór maga a forma is megragad: egy Szlimnek becézett fiatalembert sú­lyos testi sértésért feljelent az állítólagos apja. Az új­ságíró utánanéz a dolog­nak: gyámügyi előadónak adja ki magát s így alkal­ma van arra, hogy az ap­róbb részleteket is megtud­ja. A 25 fejezet egy-egy dialógus a fiatalember is­merőseivel. Megint intim, bizalmas helyzetbe kerü­lünk olvasás közben: ügyes szerkesztőkészsógével válto­gatja Sipkay a szereplőket: olykor vissza-visszatór egyik régebbi ismerősünk, s egy­szerre kibontakozik előttünk Szlim teljes jelleme, meg­értjük régebben megismert cselekedeteinek rugóját. A főhőssel nem is találkozunk, vele egy szót sem beszél az író: de minden sorban róla beszélnek mások. A közve­tett jellemzés bravúrja is egyben ez a finom kis írás. De mégjobban megfog ennek a fiúnak az élete, magatartása. Afféle lelencfor­ma, akinek igen keserves éle­te volt gyermekkorában: az­tán elkezdik idomítani, de nem abba az irányba, amer­re hajlama van: majd lábra kaphat, bevégezheti tanul­mányait s felelőse lehet egy szervezetben a kultúrának ilépett az utcára. Köd volt, de ez neki fel sem tűnt. A nyugdíjas ta­nár szivarfüstje után olyannak érezte a levegőt, mint amilyen tavasszal a közeli erdőben, zuhan az emberre. „Klára kedves, ezt mind nagybetűvel tessék...” Szegény öreg, azt hiszi ez­zel az unalmas szóhalma2zal egycsapásra meghódítja a világot A Kossuth-díjról már többször beszélt, és olyan lelkesen magyarázta, őt majd az utókor fedezi fel igazán, hogy néha már ő is hitte. Nevetséges. Lényeg az, hogy fizet, oldalanként ket- tőötvenet. És gépelés köz­ben néha végigsimít a ha­ján. „Klára, ha fiatalabb volnék! Maga még mindig húsvér loreley-típus.” Egy­szer majd utánanéz, mit jelentenek ezek a szavak, de hogy szépet, az a hang­zásból érződik. Ma este húsz flekket diktált az öreg, az annyi mint, ötven forint, ötvenötöt adott, most is többet, mint járna. Befordult a Fehér utcára, s közben arra gondolt, Éva már a fényesítéssel 5s Vég­zett. Isten,em, hogy múlik az idő! Apja temetésekor még általános iskolába járt, és iám, hamarosan érettségizik. Egy hete kezdődött a téli vakáeió, Éva megígérte, ha már otthon van, uzson­nát ad Marának és Zoltán­nak, a két kisebbnek, az­— amire mindig vágyott Itt azonban nem az igazi kulturális munka lényeges, hanem a jelentés és a pa­piros : természetesen ke­nyértörésre kerül a dolog. De a helytállással, a hova­tartozással nincsenek prob­lémák: Feri tudta, hogy ki­nek mivel tartozik, bár éles szemmel látta, hogy ki mit csinál helytelenül, dogma­tikusan és bürokratikusán. Nem bukik el ebben a harcban, nem avatják szo­cialista szentté sem őt. De megismerhetjük ennek az igaz embernek a belső fej­lődését fiúból igazi szoci­alista emberré válását, emelkedését. Tökéletes nyelvi bravúr, amit ebben a kisregényben Sipkay művei. A nyejvi jellemzésnek ritka példáját adja, ahogy a sok szereplőt, intim dialógusokban, töké­letes egyéni stílussal mu­tatja be: az újságírót, a ré­gi mozgalmi munkás ktsz- elnököt, a műszaki rajzoló­nőt, a bürokrata funkcio­náriust. az egyházadószedő özvegyét az éttermi fel­szolgáló asszonyt, az apát, az aforizmagyűjtő Borit, a villamosról leesett Késmár­ki Jánost. Ilyen egyéni tő jellegű nyelvi bemutatást ritkán olvashatunk: s egy ilyen zártrendszerű regény­ben ennek különösen nagy a jelentősége, hiszen igen feszessé, drámaivá sűrítheti a cselekményt s megvéd minden közvetlen jellem­zéssel járó terjengősségtől. Sipkay régebben szerette a groteszket, a különöset. Ebben a kötetében mindin­kább mai életünk általáno­sabban előforduló típusai­val találkozunk, jóllehet néhány írásában itt is talá­lunk különleges figurákat. Ezzel viszont még jobban életközeibe kerültek az író alakjai: szinte megfogjuk a kezüket ruhájukat. Hiszen valamennyien barátaink, is­merőseink: itt járnak köz­tünk a Kossuth téren, a Béke cukrászdában, olyanok ők is, mint mi. Keresik magukat és emberségükéi, mert nem akarnak élni „szürkén, hétköznapian, ahogyan a szürke emberek hétköznapjai hullnak le a nagy falinaptárról, s ki tudja, hová lesznek...” Ezért is igaz és kedves újévi ajándék számunkra Sipkay Barna most megje­lent legújabb kötete. Hálás köszönet érte. Margóé*? Jéasef tán a szű53i is rendbe hoz­za. Reggel, mielőtt a hiva­talba ért volna, folyton az járt a fejében: mégiscsak könyebb most mór, Éva maholnap érett nő, ha a mosdótál fölé hajol s hosszú ujjai közül bőrére permetezi a vizet, neki mindig egy hí­res festő képe jut eszébe. „A mosakodó nő”. A festő nevére már nem is emlék­szik. Ma este pluszmunká­ban, a hivatal zárása után ötvenöt forintot keresett. Éva hogy idegeskedik reggelen­te. „Anya. Ezt a harisnyát már a szentlélek tartja ösz- sze. Azt sem tudom, hogy forduljak, mindenünnen lát­szik a fircelós.” Szegény kis­lány. Igaza van. De mit te­gyen ő? Négyen élnek a havi ezerháromszázból s az öreg tanár is egyre rit­kábban telefonál érte, Eb­ből az ötvenöt forintból hol­nap mégis vesz egy nylonha­risnyát Évának. Jön a szil­veszter, hallotta Évától, va­lamelyik barátnőjénél Ö6z- szejönnek. Oda mégsem me­het olyan harisnyában. Kü­lönösen Éva, akit inkább a formás lábáért, mint a kel­leténél vékonyabb arcáért néznek meg az iskolatársak, az ismerősök. Holnap ebéd­szünetben elugrik a rövid­áru boltba és megveszi azt a csík nélküli harisnyát É szre sem vette, hogy újabb kanyarhoz ért. Amíg végig lépte a Csen­des közt, eszébe jutott: nem kerül az a harisnya ötvenöt­be. Telik belőle Marának és Zoltánkának egy-egy cso­kira. Hogy azok mennyire szeretik a csokit! ö gye­rekkorában örült, ha a mama a városból néhány kiflit hozott. Ezek pedig! Űrhajóst vesz, meg Boci csokit. Nem drága, de mé­giscsak csoki. És még min­dig marad vagy hat forint. Egy dupla három húsz a közeli cukrászdában. Mikoris volt ott utoljára? Hirtelen­jében nem. jutott eszébe. Érezte, a fáradtságtól zsib­bad az ujja hegye. És né­ha belenyilal a hátába a végtelennek tűnő üléstől. Igen, kell az a dupla ma, hiszen még vár rá a vasal- nivaló... Benyitott a„Fény”- be. Nem ült le, blokkal kér­te a csokit és a duplát, azt sem nézte meg, kik ülnek oldalt. Aztán folytatta útját haza. Ez már a Márvány utca, a harmadik villanyfánál a házuk. Könnyednek, friss­nek érezte magát, élénken köszönt a kaput csukó Rácz bácsinak is. Most még az sem bosszantotta, hogy a macskaköves járdában min­duntalan megbotlott, s hogy az olvadás miatt tócsák­ban cuppant a cipője. Hol­nap hozza a postás a csa­ládi pótlékot, a 360 forint­ból feltölti egy időre a kamrát. „Igenis, Klára: őt kiló liszt, négy csomag zsír, kakaó, só, tea, öt szép sárga citrom, és természete­sen két darab mosdószap­pan, az annyi mint... Ne­künk többe kerül, csókolom a kezét." Csuda alak ez az eladó. És hogy néz az em­ber szemébe! Pedig család­ja van. És különben is. Azt hiszi, az özvegy azért öz­vegy...? Benyitott az előszobába. Meglepte a csend. Még csak nyolc múlt tíz perccel, hogy­hogy ilyen halk a ház. Le sem vette kabátját, valóság­gal felszakította a fűtött szoba ajtaját. Mara és Zol- tánka a sarokban kuporog­tak a két hónapja elrom­lott játék tolatómozdony­nál. „Anyuka! Anyuci! Nézd újra működik!” Kabátja al­jához ölelte a két gyereket. — Éva? Mara és Zoltánka összené­zett. Nem válaszoltak. — Hol van Éva? — Tetszik tudni, anyu­ci — kezdte Mara — Éva mindjárt itt lesz. Igazán itt lesz, azt mondta, ne fél­jünk. Az a fiú ig mondta és megígérte, hoz nekünk mogyorós csokit, csak ne féljünk. Majd neked is adunk belőle, anyuci... Végignézett az érintetlen padlón s tudta, Éva már régen oda van. Szemét a falra függesztette. Vastag keretű kép. Ö áll rajta tal­pig fehérben, mellette Ká­roly, a volt férje. Könny szivárgott a szemébe. Mere­ven nézte, rezzenéstelenül, mintha soha nem akarna el­mozdulni onnan. És akkor csukódott a külső ajtó. Hallotta, Éva most veti le a kabátját, hallgat egy kicsit, aztán in­dul a szobába. A többire nem em'ék­** szik tisztán. Csak szófoszlányok visszhangoz­nak előtte. Anyuka... ne én igazán... semmi sem tör­tént... miért bántasz? higyj nekem...” Megverte Évát. Hajánál fogva ütötte, ott, ahol ér­te. Borzasztó. Sohasem gondolta volna magáról, hogy ilyenre is képes. Miért lette? Amikor hazaindult az öreg tanártól... ötvenöt forint. Egy Űrhajós és egy Boci . „Fény”. Jó erős dupla. Rácz bácsi... Miért? Mara és Zoltán a lábánál. Károly képe a falon... Miért? A fakó padló. Évá­nak rossz a harisnyája. Az ő ujjai dermedt fagycsa­pok. Nyilalás a hátában... Miért? A' osztályvezető kérdőn nézett rá: —De kartársnő, miért ilyen szórakozott? Mond­tam, hogy új bekezdés. — Igenis, osztályvezető elvtárs. Uj bekezdés, C már tudta, ebédszü­^ netben mégis csak megveszi Évának azt a csík nélküli nylonharisnyát. Angyal Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents