Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

Szakonyi Károly: AMBRUS Kőbányai György: A naptár A derült téli hajnalokat szerette Ambrus; nagy essend volt és szikrázó hi­deg; fülére húzta prémsap­káját, nagy biztosítótűvel összekapcsolta nyakán a kabátgallért és, bár kezét minduntalan összedörzsölte, nem fázott. Vállán ormótlan rongyszatyor lógott, benne összekoccantak a fél- és egészliteres tejesüvegek. A lába — a lába nem fázott Ambrusnak: falába volt. Az egyik térd alól, a másik combból felcsatolva. Óva­tosan lépdelt, vigyáznia kellett, hogy el ne vágódjon a sütős úton. Ahogy ment most az úton, autódudálást hallott. Hátranézett. A Feketehajú jött a teherkocsijával. Amint mellé ért, egészen lelassította a gépet, félig kihajolt a kabinajtói), kiin­tett: — Jó reggelt, papa! Széles mosollyal visszabó­lintott. Kedves fiú ez a Feketehajú. Nem tudta a nevét, azért csak így ne­vezte. Minden reggel erre jár a kocsijával, éppen eb- .ben az órában. Valami vál­lalatnak hord ócskavasakat. — Érdekes — gondolta mindig —, van ilyen válla­lat, ahol összegyűjtik a sok ócskaságot és eladják. Okos emberek. Elismeréssel gondolt az ügyes emberekre, ö soha­sem volt okos. Már ami a leleményességet illeti. Min­dig kibabrált vele a sors, el is ment a kedve min­dentől. Nem maradt más a háború után, mint a ro­mos lakás; az asszonynak csak a sírját találta meg, a szomszédok vezették ki a temetőbe. Mással is meg­esett ez így, mégis sokan kilábaltak a bajokból. De- hát Ambrusnak ott marad­tak a lábai a frontkórház­ban. — Ambrus bácsi! Hej, hideg van ma, fene ezt a telet!. Felkapta fejét a hangra. Fercsi, a kifutófiú tricikli- zett el mellette. — Hopp! Várjon már — fékezte le járművét. Le­ugrott a nyeregből. Fekete, vastag síruhájában úgy pat­togott, mint egy ördögfióka. Felemelte a ponyvát és két jó illatú, friss pogácsát nyomott az öreg markába. — Na, tegye el gyorsan. Hogy van? VI eg sem várta a vá- laszt, visszapattant a nyeregbe és kicsit felágas­kodva nyomkodni kezdte a pedált — Isten áldja, sietek! Fejcsóválva nézett a fiú után. Micsoda imposztor! Tenyerét melegítette a po­gácsa, szívét a kedvesség, ami a fiúból áradt ezen a fagyos téli reggelen. Miket ki nem talál? Tegnap zsemlét adott. Az isten áld­ja meg. UGYAN keresheted a nagybátyámat a régi tanyá­ban, nem leled meg. Sem Amál nénémet, János bá­tyám hajlott hátú, fátyolo­sán látó, hűséges hitvesét. A szövetkezet központjában találhatsz rájuk, egy na­gyobbacska nyárikonyhá­ban. Ott élnek. S ha kérded Jóna Jánost, miért nem lak­nak már a tanyában, hi­szen áll, semmi baja, elvég­re ott töltötték le éveiket gyermekkoruktól életük al- vknyodásáig, mézet és ür­möt elegy megkóstolván, csak ' ■gyint. Igaz, szemén ott buj­kál az a régi, huncutkás fénv most is. Ügy tetszik ebből, ^'zakodása rendíthetetlen. És elmondja mindenkinek. Mert olyan cerberus sze­mem van, azért! Tudjátok. Lipcsei László, a mi elnö­künk azt mondta nékem: Magának, Jani bácsi olyan szeme van, akár a cerbe­rusnak. Már engedelmet, el­nök elvtárs, én honnan tud­jam, ki az a cerberus, vagy mi. Hát, mondta, az egy három fejű lény, kinek ret­Betért az egyik házba. Bajuszán még ott ült né­hány morzsaszemecske. Le­tette a tejet. Kövér asz- szonyság lakott itt, s mint a kövérek általában: kedé­lyes volt. — No, Ambrus — mondta —, hogy aludt az éjjel? — Keservesen — pana­szolta. — A kályhám ki­csi, hamar kihűl, hajnalban már olyan hideg a szoba... Ujjnyi rések vannak ajtón, ablakon. A lábam is fáj. Mindig szaggat a sebhely. Meg mintha a lábamfeje is fájna. Ki hallott már ilyet? Mióta nincs nekem lábam­feje és mégis fáj. — Csali ugyan? — Néha annyira fáj, hogy felszisszenek. — Képzelődik. — Nem. Pontosan ér­zem... Rossz ám ez a sok mászkálás. A derekam majd leszakad. Tudja, mi kéne? — Autó. — Autó a csodát! Olyan tricikli. Olyan, mint a nyomorékoknak van. Arra gyűjtök. — Gyűjt? — Az asszony meggyújtotta a rezsót, fel­tette forralni a tejet. — Aztán mennyi van már? — Hát nem sok. Azt mondják, kéz alatt meg­kapnám ezerötért. — Mi az magának... — Mi az nekem... ugye? Na kezét csókolom, mert mindjárt dél lesz. „Olyan nyomorék-tricikli kéne csakugyan” — mondta magában, amint tovább ment a kerítések mellett. Itt is nagyon kellett vi­gyáznia, mert féloldalasán fagyott meg az út, a bal lába minduntalan a jobb alá csúszott. Néha — ér­dekes — egészen elveszíti az ember az egyensúlyát, s akkor vége, bizonytalanná válik, alig mer megtenni egy lépést is. — Idővel motort is sze­relnék rá, az nagyon prak­tikus, akkor másféle mun­kát vállalhatnék, hallottam egy lábnélküliről, aki gaz­palackokat szállít házak­hoz. A másik háznál erről beszélt, pedig itt egy szűkszavú agglegény vette át a tejesüvegeket. — Mit tetszik gondolni — kérdezte alázatosan Ambrus —, mennyibe kerülhet egy olyan háromkerekű jármű, ami a nyomorékoknak van? Valaki azt mondta nekem, hogy ezerötért kéz alatt.. tenetes éber szeme van, aki előtt nem lehet ellógni, vagy ellógatni semmit, senkit. Nem mondom mióta én va­gyok a Miénk téesz éjjeli őre, azóta nem is kelt lába semminek se. A központból se, a környező földekről se. Kummányit se hunyom le a szemem. Reggelig ébren va­gyok, kérem, kevés alvás­sal eltelek, s ami fő, éjjel tán jobban is látok mint napvilágon. Ezért hozott el a lábunk a tulajdon tanyánkból is. A cerberus szemem miatt. Tu­dod, Matyi fiamék laktak velünk az öreg tanyában. Matyi fiam csendes, szava alig hallik, de ha egyszer elönti a méreg, akkor nincs előtte megállás. Ebben Amál nénédre hasonlít. Jöt­tek ezek az őszi szántások, betakarítás, miegyéb, hát egv traktorosnak ilyenkor any- nyi a tennivalója, hogy aludni se igen ér rá. No de itt van ez az én dögönyö- zős menyem, ez a Tóth Zsuzska! Ezt ám naponta meg kell ápolni, Matyi fi­Kinn, az úton, a szeme­teskocsissal találkozott. Ép­pen a ház előtt ment el. Nagy, bőrkötenyes ember volt és olyan szürke, fur­csa szagú, mint a kályhaha­mu. Állt a bakon, egyik kezével a gyeplőt fogta, a másikkal meg egy éles han­gú csengőt rázott. — Jó reggelt Ambrus — szállt le a kocsiról. Asszo­nyok hozták ki szemetes­vedrüket. Ambrus megállt, megkapaszkodott egy vé­kony fa derekában, mert kezdett elfáradni a csúszká­lásban. — Mi újság? — kérdezte a bőrkötényestől. — Gyúrjuk az ipart. Na, mi van, akad még tüzelője? Ha elfogyott, majd kime­gyünk a szeméttelepre. Kö­rülnézhet: — Nagyon köszönöm. A szemetes erő« ember volt, mint a pelyhet, úgy emelgette a sok szemetes­edényt, egy-kettőre felpa­kolta valamennyit. — Mondja csak — kér­dezte Ambrus. — Magának nines valami mechanikus ismerőse? — Mechanikus? Minek? — Tudja, fáj a lábam. A derekam is majd leszakad mindig. Egy olyan három­kerekű izét szeretnék... Ér­ti, nem? Beleülnék, hajta­nán a kezemmel, mint a többiek...- a nyomorékok. __ Hm... — verte le ma­gáról nagyjából a port a szemetes. — Az elég draga lehet. — Elég drága, de anélkül már nehéz nekem boldo­gulni. M egvárta, míg a szeme­tes felugrott a bakrá és újra rázni kezdte a csen­gőt. — Na, isten áldja! — Isten áldja — kiáltotta túl a csengőt a szemetes. — Ha tudok valamit, majd szólok. Egy halkneszű autó jött akkor, és ő el akart ugrani. Nem volt útban, de meg­ijedt a surranástól. Az út elég gödrös volt, a jég he­pehupás. Elvesztette a lába alól a talajt, még a fa után akart kapni, de nem sikerült. Végigzuhant a föl­dön, az üvegek nagy csö­römpöléssel összetörtek, a jégen tej és lassan szivárgó vér folyt össze rózsaszín patakocskává. — A kórházban van — mesélte a szemetes este a am pedig ilyenkortájt nem so­kat ád az effélékre, örül, ha — mint mondtam — al­hat eleget NO, hogy kurtán sorol­jam, feltűnt az én cerberus szememnek, ha setétedik, s Matyi fiam nincs odahaza, ez a Zsuzska átsurran a szomszéd tanyába. Tudod, ki lakik ott, egy özvegyen ma­radt, már ötven felé közele­dő ember. Ejnye, morfondí­roztam, azt azért mégse néz­hetem, hogy ez a türelmet­len Zsuzska odakozmálja a vacsorát. Egyszer aztán el­kaptam a szoknyáját, amint a tengeritábla véginél koco­gott a tanya felé, azon nyomban, ahogy a szomszéd feleresztette jelzésként a kútostort. Mondom neki: „Te Zsuzska, a hétszázát, vigyázz te, nehogy hézag legyen. Mert ha a fiam meg­sejti, hogy te idegen munka­erőt foglalkoztatsz a háztá­jitokban, akkor...” Nem szó­lott semmit. csak vállán rántott kettőt, s visszasza­ladt. Bolond fejjel, megsúg­tam Matyinak, tartsa szem­mel a menyecskét, mert... No, Matyi fiam amilyen minden magyarázat nélkül meglazsnakolta a menye­met... Végén is a fiam állt elő: „Édesapám, jobban ten­vendéglőben. Nagyfröccsöt ivott három-négy kortyin- tásra, felhajtott egy pohár­ral. — Én láttam, hiszen akkor váltunk el — magya­rázta a többieknek. Néhány házmester volt ott, meg a fekete hajú sofőr. — A fejét verte be, meg összevágta magát. Kiáltani sem tud­tam, olyan hirtelen történt. — Veszélyes? — kérdezte a sofőr. — Nem sokat mondott a mentőorvos. A feje... azzal lett valami baj. Nem volt magánál. — Mennyit beszéltek ró­la! — szólt egy matróztri- kós rakodómunkás. — Mint­ha a rokonotok lenne. Me- lyikőtök rokona? — Egyikőnknek sem — felelte röviden a fekete hajú. — Csak szerencsétlen. Épp elég baja van. És nincs senkije — mondta a sze­metes. — Na és? Ki törődik ve­letek? Vagy velem? Nem értem, hogy lehet egy vad­idegennel ennyit foglalkoz­ni. — Nem vadidegen — for- tyant fel az egyik házmes­ter. — Jól ismerjük. A há­ború tönkretette és tejet hord ki. Abból él meg más, apró munkából. Neked megvan mindkét lábad, mindkét kezed. Egészséges vagy. Hála isten, én is. Mit kell itt magyarázni? — Szép szavak! — mond­ta a matróztrikás és elment. Kicsit szégyellte magát. — Triciklit szeretett vol­na — mondta maga elé a szemetes. — Éppen arról beszéltünk. Hogy akkor könnyebb lenne a sorsa. — Az biztos — bólintott a sofőr. — Kérdezte, hogy nincs-e valami mechanikus ismerő­söm. — Mechanikus? — Aki szerezne olcsón. — Hm. — Mit gondolsz? — Segíteni kéne rajta. JJ allgattak. — Nekem az apám elesett a fronton — mondta a sofőr és a poharába né­zett. — Nagyon derék em- Bksr volt. — összeadhatnánk pár forintot — mondta az egyik házmester. Közelebb ültek az asztal­hoz. Valami egybevonzotta őket. Mintha csak itt, az asztalnál lenne meleg, s arrább fáznának. — Várjunk csak — rán­colta a homlokát a sofőr. — Én m;ndenféle ócskavasat hordok, szerelni is tudok. Talán majd akad valami.. — Én is körülnézek — szólt a bőrkötényes. — A szeméttelep egész kincses­bánya. — Telefonálni kéne a kórházba. Mégis: hogy van? A fekete sofőr odament a kasszához és tárcsázott... né, ha a békesség okáért elmennének lakni Gábor öcsémékhez.” Mit csináljon az ilyen öreg emberpár? Tudtuk, hogy Gáboréknál üresen áll egy szobácska a konyha mel­lett. Megbeszéltük, odavit­tük a holmit. Egylovas sze­kérrel megtehettük, nem sok mindenünk maradt a két gyerek kiházasítása után. Fogódzkodj meg, mert Gábor fiam kedves élete párja, a bizonyos szavanincs, fehér­bőrű Nagy Fruzsina alig hogy megmelegedtünk, egyik este felé, amikor éppen fé- sülködtem, hogy megyek éj­jeli szolgálatra, odaáll mel­lém, csípőre vágta a kezét, s olyan hangon, amilyet én még nem hallottam tőle, rá­kezd te: — Na édesapám, mondok én is magának valamit. Az­tán itt minálunk ne járo- gassa a szemét, főként ne a száját, mert annak itt is csak maga issza meg a levét, kedves édesapám. Mert ha egy szót is szól az én Gá­boromnak, evvel a két ke­zemmel... Csak azért mon­dom, miheztartás végett! Most pedig, ha keresne az én uram, tessék neki meg­mondani, hogy elmentem Rip. Ez azt jelenti: ri­port. Ivlost szépen átvezet­jük az új naptárba a tava­lyi, elmaradt dolgokat. Én „rip”-nek írom, te tárgy­nak — tárgyalás 10,20-kor III. emelet 8 —,6 „lev”- nek — levelet írni már végre Olgának — vagy csak egy É-t jegyez fel: Éva, Ének­óra vagy Élelmezésügyi Mi­nisztériumot jelent? Ülünk a friss notesz előtt és előjegyzüpk. Átvezetünk — kapaszkodunk még egy telefonszámhoz, szül. nap­hoz, át akarjuk még men­teni D. névnapját, egy ré­gi-régi ötletet, álmot az új noteszba — s előjegyzünk: új haladékokat tűzünk ki, új állomások figyelmezte­tő póznáit cövekeljük le önkéntesen, vágyunk sze­rint. A kezdés győzelmi mámorában szembenszál- lunk, fittyet hányunk a tizenkét hónapnak: szűz a naptár, tiszta a papír, hát legyen május a lakodalom, augusztus a tátrai út, a tenger, a vitorlás, a kisko­csi, minden. Október szü­ret, folyjon a csap, decem­ber ajándék, panofix M.- nek, porcelán N.-nek. A. egyszer azt mondta: „egy olyan fűzőid selyemernyő a lámpán, tűz a kandalló­ban...” A.-nak tehát fűzöld selyemlámpa. Szótlan a naptár, türelmes. Még csak január: szűz havon repül a vágy. — De meddig él egy-egy előjegyzés? Néha évekig, gyakran napokig. Átvezetek: „márc. 10. Circ. ind. előkész.” Ezt már hatodik éve vezetem át. Március, egy hajnalon már horgonyt húznak, ki­gördülnek az angyalföldi grundokról a vándorcirku­szok, kezdődik a szezon. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizott­sága felkérésére történeti­néprajzi kutatásokat folyta­tott megyénkben dr. K. Ko­vács László, az Etnográfia című tudományos folyóirat főszerkesztője. Dr. Búzás József adjunktus a prole­tárdiktatúra megyénbelüli vonatkozásaival kapcsolat­ban végzett kutatómunkát a Munkásmozgalmi Intézet megbízásából. Márkus István, szocioló­gus, a Valóság című folyó­szülői értekezletre... Mind­járt másnap reggel szót ér­tettem Lipcsei Lászlóval, az elnökünkkel, aki életfogy­tiglani használatra ideadta ezt a nyárikonyhát. Kocsit is mindjárt kiparancsolt, így még aznap délelőtt hurcol- kodtunk. Fruzsina látta az egész jövés-menést, de ahogy én nem szóltam, ő se egy betűt. Tisztában volt vele, hogy én is tisztába vagyok ővele.. Meg hogy mo­solygok rajta. Ha öreg em­ber is vagyok, de megtörni nem engedem magam igaz­talan dolgokban. ÍGY AZTÁN két hónapja itt éldegélünk Amál nénéd­del. Tegnap délután beál­lított Lipcsei László, az el­nökünk. Szétnézett, majd ahogy rágyújtott, akkor mondta csendesen: „Meg­szokták már, János bátyá­mék? Azt hiszem, jó lesz vele sietni.” Felkaptam a fejem: Miért? Tud talán va­lamit? Csak csóválta a fe­jét, ő nem. Én aztán mond­tam a magamét. Amoda vin­ne engem a lábam mindig Aztán az eszem mindig ide parancsol. Nehezen búcsúzik már az öreg a megszokot­tól. Mire ő: — Tudja, Jóna bácsi maga ne is búcsúzzon a megszokott életjétől, egye­Régi, ifjonti vágy: egy hét szabadság, s velük tartani, kocsin élni, vándorolni 'a- luról falura, medvét ápol­ni, ponyvát szedni és feszí­teni. „Előkész” — előké­szíteni az utat. Alom; ha­todik éve vezetem át már ezt az álmot az új januári noteszbe. Melyik észter, dó- ben hagyom majd el a ti­zenkét hónapok — örgitő esztendők — mikor győze­delmeskednek felette? S írom tovább az új nap­tárba a régit. „Oki 22. I. születésnap.” Ki ez? Nem évek, a hónapok végeztek vele. Emlékszem, okt. 22- én egyetlen Irén ismerősö­met felhívtam, gratulál­tam. „Mihez gratulál?” ..A születésnapjához.” „Maga összetéveszt valakivel” — és letette a kagylót. Hát ak­kor ki lehet az az I. ?... Ez az I. és ez az A. és az az utca és telefonszám már kimarad az új notesz­ból. Barátságok, tervek, szerelmek próbája ez a ja­nuári naptárátírás. Előjegyzések. Uj címek, új határidők. Febr. 9. Tu­ristaházak. Talán február 9-én még nem lesz késő a jelentkezésre: adnak he­lyet valahol húsvétra. (Ta­valy, tavalyelőtt mindig késő volt.) Március 2 Ce­mentet venni. Építkezel? Aug. 20. T. szül. napja. Biztos vagy benne, hogy augusztusban is megismer még? De csak írd, írjuk az új naptárt. Kezdés, január: még szűz havon repül a vágy. De majdan az utolsó oldalra, mikor ez az új is megöregszik, s átve­zetjük, így zárjuk: „Jó esz­tendő volt, tizenkét szár­nyas legény sem bírt az előjegyzésekkel.” irat munkatársa 1946-ban tanulmányozta megyénkben a gebei (most: Nyírkáta) földosztás hatását. Az el­múlt hetekben a szocio­lógus ismét felkereste me­gyénket és kutatásokat végzett: Nyírkáta 1946— 1966 közötti fejlődésével, a szocialista átalakulás helyi eredményeivel foglalkozott. A nyíregyházi levéltár értékes anyagát az idén 35 főiskolai hallgató is felhasz­nálta a szakdolgozatok el­készítéséhez. nességétől. Én mondom, nem sok víz folyik le a Kőrö­sön. valamelyik fia üzen majd magáért. Nem szeretik az igazságot, tudja, de elébb. utóbb maguk jönnek rá, hogy legjobb mégis csak az. Az egyenes út. A családban is, meg — odakint is Ért maga engem. Cerberus szeme van magának! LEHET is benne valami, hallod. Képzeld már ma reg­gel, munkába menet köz­ben beállított hozzám Gábor fiam. Kalapgyürögetve any- nyit hebegett, hogy az uno­kája édesapám erősen lát­ni akarja magát. De nem ér­keztem el hozzájuk, mert alig húzta be az ajtót, be­kopogott egy tekintélyes era. bér. Biztosan ismered, ide­valósi, Futaki Gergely. Au­tóval jött. teheti, mert ő an. nak a nagy állami gazdaság­nak az igazgatója. Hívott, menjek le hozzájuk. Náluk is elkelne egy ilyen jószemü ügyelő ember. Nem tagadom, jóval többet ígért, mint amennyit a mi téeszünk ad­ni tud. De nem mondtam neki igent. Leljenek csak ma­guk közül cerberust. Akad ott is biztosan. Nincs igazam, mond? Varga Imre Cerberus szem Munkásmozgalmi, néprajzi kutatások megyénkben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents