Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-09 / 7. szám

Kátay Antal;

A televízióból jóbarátaink

Elestek Michelinnél

Az elnök golfozott texasi ranchán, amikor behajóztak, valahol délen.

A neved Joe. Brenswile Joe — s halott vagy.

Anyád még csak retteg, de a löncsből azért félretett ma is, mert még hazavárnak.

Joe a neved. Brenswile Joe, s halott vagy. Nyersgumi ízű a. föld mi a nyelved alá hull.

Smith. Csak egyszerűen Smith vagy, te szőke, mert márka e név, a kereskedő Smitheké, hisz ezrek kilincselnek óvadék nélküli hitelért az otthoni háznál, hol greep fruit lombja szűri le hűssé a tengeri párát.

Smith vagy a nyolcas légi desszantból, s már biztos, hogy más veszi át a cégvezetést.

Clark tizedes! Nyisd ki a szádat! Köpd ki fogaidból a bozótot, mert rajtad a sor!

Tőled kéri ma számon az otthon a dalt, a préri dalát, amelyen felnevelődtél.

Hát nem védett meg kedvesed amulettje?

Sem a helikopter páncélfala. sem a parti naszád kísérő ágyúsora? Clark tizedes — halott vagy.

Állj ki a sorból. A hősök már nem menetelnek! Gregory Szabadi, már nem mar a tengeri sós szél, már hfis a mocsár, mint az itthoni víz, mit bölcsészként odahagytál. Anyád már nem jár negyedévenként az IKKA-ba. S mit fia küldött; a szomszédoknak nem olvas fel több levelet. Eszelősen motoz sok régi kacat közt, s motyogja folyton az új nevedet:

Gregory Szabadi — hontalan hulla Michelinnél, bölcsész, ki oktalanul hullt a mocsárba.

Az elnök golfozott texasi ranchán, amikor behajóztak, valahol délen.

Egy vagy a nyolcas légi desszantból, hát állj ki a sorból. A hősök már nem menetelnek. Köpd ki a földet a szádból, a nyersgumi ízűt, s csapd össze bokádat Clark, Smith, Joe, Gregory és kiáltsd; én is ott VOLTAM Michelinnél!

OROSZ ADÉL

örökmozgó vonások, érdeklődő tekintet. Elevenség és vidámság jellemzi ezt a dinamikus arcot.

— A pályám kezdetéről

kérdezett — mondja Orosz Adél, Operaházunk Kos- suth-díjas balerinája — „Józsa Rózsa az Operaház egykori primabalerinája fedezett fel tulajdonképpen, kilencéves koromban, a kőbányai grundon, amikor a többi gyereknek a balett ellesett alaplépéseit mutattam be. ö is Kőbányán lakott, mifelénk. Beszédbe elegyedett velem, aztán néhány nap múlva jelentkezett a mamánál. Azt mondta édesanyámnak: „most

lesznek a felvételi vizsgák, feltétlenül vigye el...”

De mi történt közben?

— Fölvettek az Operaház balettiskolájába, Nádasy Ferenc volt a mesterem. Később, 1950-ben megalakult az Országos Balettintézet, ott tanultunk tovább. r

Utána ösztöndíjjal szerződtette egész osztályunkat az Operaház — és ez nagyon jólesett, hogy háromszáz forinttal többet kaptam, mint a többiek. Micsoda jó érzés és büszkeség feszített, hogy ennyire bíznak bennem!

— Az újabb fordulópontja életemnek 1957-ben köAz új varsói nagyszínház

Megnyitotta kapuit Varsóban a Teatr Wielki (Nagy Színház). Az esemény egybeesett a lengyel kultúra egyik legszebb jubileumával: a lengyel nemzeti színpad megteremtésének 200., valamint a varsói Teatr Narodowy (Nemzeti Színház) alapkőletételének 140. évfordulójával.A Teatr Narodowy (a második világháború idején a fasiszták felgyújtották és lerombolták) ugyanazon a helyen állt, ahol ma a Teatr Wielki, amelynek építése több mint tíz évvel ezelőtt kezdődött. Az épület méreteiről legbeszédesebben tanúskodik a légköbmétere: több mint 400 000. A központi szárnyon helyezkedik el a színpad, a 2000 személyes nézőtér, a kórus, tánckar és a zenekar próbatermei, a szólisták és karmesterek szobái, a 250 személyes kamaraszínpad, harmincnyolc hatalmas raktárhelyiség, huszonnégy külön féle műhely.

vetkezett — folytatja — első díjat nyertem a moszkvai VIT-en. Amikor hazaérkeztem, már várt a szólótáncosnői kinevezés. S aztán sorra jöttek a nagyobb szerepek: Diótörő, a Giselle másodfőszerepe, a Bihari nótája... 1959-ben Róna Viktorral együtt három hónapra Leningrádba küldtek. Ott tanultam be a Giselle és a Hattyúk tava főszerepét.

1961-ben: Liszt-díj és az első külföldi vendégjáték, s egyben a legnagyobb siker! Berlinben léptek fel, a Giselle-ben, Róna Viktorral, kerek 35 percig tapsolta őket a közönség! Azóta: London, Párizs, Kína, Korea, Vietnam, Egyiptom, Finnország, Svédország, Dánia. A BBC-nek (a televíziónak) Londonban van egy állandó listája azokról a művészekről, akiket gyakran akarnak szerepeltetni. Hazai és külföldi művésznek egyaránt nagy dicsőség rákerülni erre a listára. 0 és Róna már a második alkalommal rákerült, azóta még háromszor szerepeltek a BBC képernyőjén.

1964-ben nagy élménye volt a film, az „Életbe táncoltatott lány” főszerepe

— Kérem, írja meg: Róna Viktor csak a partnerem, s nem a férjem, ahogy sokan hiszik. Kovács Béla, az Operaház első klarinétosa a férjem, s nyolc hónapja született a kislányunk, Adélka...

Az egyik legérdekesebb élménye: szereplés Picasso 80. születésnapján, a gálakoncerten.

Tavasszal Kossuth-díjat kapott. Úgyszólván mindent elért már — nagyon fiatalon —, amit művész elérhet.

— Boldog vagyok nagyon! De megtanultam, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni. Ezt akarom folytatni — még nagyobb lendülettel, még magasabb színvonalra emelve művészi képességeimet.

Az új év első magyar filmje:

Szegén ylegén yek

Eredményes esztendeje volt 1965 a magyar filmművészetnek — sok és sokféle jó magyar filmet mutattak be, vidámat és elmélyültet is, néhány értékes fesztivál- díjat kaptunk, a közönség is jól válaszolt a jó filmekre —, s most az új esztendő érdekes, jó magyar film országos bemutatójával indul. 1966 magyar filmműsorának Jancsó Miklós szép filmje, a Szegénylegények, ígéretes kezdete.

Jancsó Miklós a magyar filmművészet fellendülésének élvonalába tört már előző két filmjével is Az Oldás és kötés az ember belső magatartásának, humánus helytállásának problémáival viaskodott Lengyel József kitűnő novellája nyomán, az így jöttem pedig annak a nemzedéknek felszabadulásélményéről vallott költőien, amely 1945-bsn a felnőttkor küszöbére is elérkezett. Ez a két Jancsó- film szembehelyezkedett a filmszerkezet korábban kialakult formáival és gyakorlatával, a külső cselekménv- nyel szemben az emb°r belsejében lejátszódó drámát helyezte az előtérbe. A korszerű művészetben érthetően terjed ez a módszer, s különösképpen értékes ez minátunk, a szocializmus építésének korszaké' a->,

amikoris egyre fontosabb a szocialista ember létrejötte, belső tartásunk megújulása.

Űj filmjében Jancsó ezt a korszerű módszert történelmi témában fejlesztette tovább. Megszoktuk, hogy a történelmi filmek szinte ismeretterjesztő funkciót is betöltenek, korrajzot adnak, megismertetnek az ábrázolt időszak külsőségeivel, építkezési, öltözködési, művészeti, irodalmi stílusával, szokásaival. Azt is megszoktuk, hogy a történelmi filmek többé-kevésbé romantikusak, mindenesetre regényesek a meseszövés fordulatosságát tekintve. Jancsó szakít ezekkel a hagyományokkal, történelmi filmjét egyetlen helyszínen, a pusztában épített sáncon, alkalmi táborban játszatja a szereplők jelmeze is egyszerű, szinte csak fekete vagy fehér folt a képen, ezzel az egyetlen színhatással jellemezve a szereplőket. A meseszövés is nélkülözi a korábbi értelemben vett nagyszabású regényességet, egyetlen, zárt kompozíció az egész film, egyfonalu elbeszélés, kerekded epizód mélyreható kibontása. A Szegénylegények a múlt század hatvanas éveiben játszódik,

amikor a negyvennyolcas szegénylegények befogására igyekezett a császári önkény; a Sándor csapata a partizánokéra emlékeztető módon küzdött a fasizmusra emlékeztető diktatúra önkénye ellen. A film epizódfűzére arról számol be történelmi hitellel, hogyan törték meg az egykori szegény- legényeket, hogyan kerestek közöttük árulót s végül hogyan igázták le őket durva csellel. Jancsó talán a pre- fasíszta lelkűiét létrejöttének első nyomait igyekszik tet- tenémi ezen a filmen, a megalkuvásnak és a társadalmi közönyösségnek az Osztrák-Magyar Monarchia lélekölő gyakorlatába méiye. dő gyökereit keresi meg.

Rendkívül figyelemre méltó, ahogyan földolgozza ezt a témát Jancsó. Már említettük a külsőségek teljes egyszerűségét, Banovich Tamás megrázóan egyszerű díszletét, a jelmezek jellemző hatásának koncentráltságát. Ehhez járul Jancsó szerkesztő módszere is, kerekded epizódok sorakozta- tása, az elégikus hangvételű szerkezet, a képek kimért tempójú váltakoztatása, a közelképek gyakorisága, a felvevőgép szinte állandó mozgása. Mint komor gyászzene, olyan a film képritmusa. Érdekes, hogy Jancsó ebben a filmjében teljesen mellőzi az úgynevezett háttérzenét, a régi típusu kísérőzenét. A film történelmileg eligazító, rajzos bevezetője közben szerepel csak háttérzeneként a császári himnusz, a Gott erhalte, halk, csilingelő földolgozásban, majd a befejező képen harsan föl újra a Gott erhalte, ezúttal öblös orgonahangon, nyugtalanítóan, a gondolavilágunkon dörömbölve. A film dere- kas részében két zenei részlet van csak, mindkettőben eleven, aktív a zene (vagyis nem háttér, nem díszlet): a foglyok lélektani összetörését célzó gyakorlatozást kíséri harsány, pattogó induló, a katonaélet iránti nosztalgiát ébresztgetve az egykori lovaslegényekben, majd a csapdába ugrásukkor, az egykori szegénylegények ajkán zendül föl a dal.

Az egyszerűség ereje uralkodik ezen a szép filmen, egyszerű a színészek játéka, elsősorban Görbe Jánosé, de vele együtt mind a többieké is. Minden mozdulatra, szem. rebbenésre oda kell figyelni, gondolatokat fejez ki mindahány.

Franci bácsi? — kérdeztem.

— Hét nem az? Neked tán megengedtem ilyen idős korodban, amikor odakerültél mellém? No. Felelj. És közben a nagy bütykös új- jóit ropogtatta szokása szelni és amíg beszélt, mindig < kezét nézte: — Ráér még, csak minél később kezdje.

Ebből tudtam meg, hogy az öreg is szereti, ebből, hogy láttam, gondja van rá.

— Valamit tenni kellene érte — kockáztattam meg. Hogy lássa, mégis tartozik valahová. Tudjátok mit? Keressük meg az apját!

Egész fellelkesedtem az ötletemen. Tetszett a többieknek is. Csak az öreg morgott közbe megint.

— Aztán mire mész vele? Ha köllene neki, már régen megkereste volna a fiát őmaga. Többet érnétek vele, bn meghívnátok egy jó ebédre.

— Azt akármikor megtehetjük.

M

eg is beszéltük hat hétre előre, hogy vasárnaponként Laci úr melyikünknél ebédel.

Azon a vasárnapon, mikor nálunk volt soros, mintha épp akkor jutott volna az eszembe, meg is kérdeztem tőle:

— Mit szólnál, ha megkeresnénk az apádat?

Soha nem felejtem el, ahogyan fülig húzódó szájjal mosolyog, közben a szeme hirtelen megtellik köny- nyel.

— És meg lehetne találni? —- kapott a szón, de még a hangja is elfulladt.

Jaj Laci úr, Laci úr, micsoda meleg szívű emberke vagy te. Megkeresem az apádat, ha él. Megkeresem, megtalálom. De ezt már nem neki mondtam, csak úgy megfogadtam. Magamnak.

Hol kezdi az ember? A hivataloknál persze. Mindjárt az első helyen egy kis filigrán szemüveges asszonyka fogadott.

— Elvtársnő — mondom neki — van nálunk egy kis lelences. Most másodéves, az anyja meghalt, az apját csak fényképről látta. Nálunk dolgozik a brigádban. Rendes fiú, jóravaló. Nem lehetne valamit csinálni?

C zerencsém volt, hogy

^ mindjárt elsőnek egy ilyen lelkes nőre akadtam. Az asztalán lévő képre néztem. Három kis vigyorgó ugrifüles nézett rám a képről. Három fiú, kis rablóvezérek. Na, gondoltam, jóhelyt járok.

összeszedtük az adatokat nagynehezen, két hónap is beletelt, a kis nő kitett magáért, hetenként hívogatott telefonon, hogy a fejleményekről tájékoztasson. Végül kijött a gyárba meghozni a választ: Laci úr apja él, itt és itt, tessék a cím, ml a véleményünk, mi legyen tovább. Sokáig studíroztunk írjunk e levelet, vagy menjünk oda, először mi menjünk-e vagy hívjuk fel, találkozzanak itt, Vitkóezi az öreg úgy vélekedett és az asszonyka támogatta ebben, hogy bízzuk a fiúra a döntést, elvégre maholnap tizenhat éves s már a legerősebb cigarettát szívja.

Napokig figyeltük a fiút, aki érdekes változáson ment át. Amíg az apja keresése tartott, valami titkolt büszkeséggel járt közöttünk, a képére rá volt írva az öröm, mozdulatai bátrabbak lettek, hangja tisztább, csengőbb. Fütyürészni hallottuk, amit azelőtt soha. láttuk elidőzni a magkészítők hosszú asztalánál, a kontyosoknál, akik különben nem akárkivel állnak le tárgyalni. A bizonyosság azonban szótlan töprengővé tette, elgondol- kodóvá, mozgása fürgeségéből is sokat vesztett, cset- lett-botlott az öntőformák között, már félni kellett,

hogy ráömlik a forró vas,

baj éri, legjobb lenne túlesni az egészen minél hamarabb.

A hír vétele után három nappal, péntek délután elé- bem állt, hogy másnapra szabadnapot kér. Elmegy, felkeresi az apját, legalább két nap kell, messze van az az észak-magyarországi falu, amit címéül megadtak. Szavaiból kivettem, hogy egyedül akar menni. Azért a pályaudvarra kikísértem.

TT tközben azt mondja

^ nekem, hogy nem tudja milyen ajándékot vigyen. Cigarettát? De hátha nem dohányzik. Zoknit, vagy inget? Nem tudja milyen méret kell. Végül megállapodtunk egy szép nyakkendőben. Nyolcvanöt forintot gombolt le érte, nem mondom ilyen szép nyakkendőt elhordhat akárki.

— Most gondold meg Laci úr, szívesen veled mer gyek — mondtam neki a vasúti pénztár előtt. Tiltakozott.

Vasárnap este majdnem mindnyájan kimentünk elébe. Bejön a vonat, na itt van már, figyeljetek jól, mert amilyen kicsi, teljesen eltűnik a tömegben. Majd kinéztük a szemünket, anynyira figyeltünk, de nem láttuk sehol. Arra gondoltunk, hogy micsoda találkozás lehetett az. Talán el se engedi többé maga mellől az apja. Micsoda találkozás!

Amikor másnap bementünk, Laci úr már rég az öltözőben üldögélt. Láttam, hogy valami nagy baj lehet, de azért adta a meglepettet.

— Hogyhogy te itt vagy? Mikor érkeztél?

— Vasárnap. Vasárnap a hajnalival.

— És apád? Nem is találkoztatok?

— De igen. Találkoztunk.

— Na és?

Úgy kellett belőle harapófogóval kihúzni a szót.

— Már este volt, hogy odaértem. Szép nagy házban lakik, olyan mint egy villa. Bementem a kapun, mert láttam, hogy a redőnyök mögött világos van. Kopogtam a verandaajtón háromszor Is. Valahonnét a kertből szaladt és ugatott a kutya. Erre kijött egy asszony, kérdezte kit keresek, megmondtam. Beengedett a verandára, hívta a férjét. Én meg csak álltam, kezemben volt a fényképe, de anélkül is tudtam, hogy ő az. Az apám. Feléje hajoltam, hogy megcsókoljam legalább, I

mondom édesapám a fia vagyok, eljöttem, ö meg csak hátrált előlem, hátrált, hátrált ... Kiverte a verejték és azt mondta, nem, nem igaz, meg hogy mit keresek én itt, tűnjek el. Ne borítsam fel az életét. A váróteremben aludtam Jöttem vissza az első vonattal.

.. .Most vasárnap a gyerek nálunk volt ebéden. Csöndben volt, csak jóval ebéd után szólalt meg. Elővett egy kis csomagot, átadta:

— Kienes űr odaadnám ezt. Tessék. Fogadja el.

Az a nyakkendő volt benne.

Mikor elment, a feleségem elkezdett bőgni. Én meg dühbe gurultam azon amit csináltam. Elmentem otthonról, ittam egész délután. Mindig annak a_ gyereknek a szeme volt előttem. Tudja milyen volt a szeme? Mint egy megrugdosott, vérző kutyáé, amikor nyüszítve a sebeit nyalogatja. Laci úr, Laci úr, mit törtem össze benned?!

1968. január 9.