Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-09 / 7. szám

HA AZ EMBER GONDOLATBAN át akarja fogni azokat az óriási méreteket, amelyeket az a bizonyos ..gyorsított halál” — a hadszíntértől függetlenül is — Lengyelország egyes területein öltött, akkor az irtózat mellett a legerősebb érzése — a csodálkozás lesz.

Oriá# embertömegeket küldtek itt gázhalálba és égettek el egy gondosan kidolgozott, racionalizált, zökkenőmentesen működő, tökéletes szervezetben.

Emellett azonban nem mondtak le az ötletszerű, műkedvelő módszerekről sem, amelyek jobban megfeleltek egyesek egyéni gusztusának.

Az emberi lényeknek nem tízezrei, nem is százezrei, hanem milliói, meg milliói alakultak át nyersanyaggá és árucikké a lengyelországi haláltáborokban. A világszerte ismert nevek mellett, mint amilyenek: Oswiecim, Brzezin- ka, Majdanek és Treblin- ka, minduntalan felfedezünk újabb és újabb, kevésbé hírhedt haláltáboro kat.

A zöldellő dombok között meghúzódó, erdőkben rejtőzködő, gyakran minden vasútvonaltól távol eső helyek még alkalrpasabüak voltak a leegyszerűsített, takarékosabb módszerek ki- fejlesztésére.

így például egész hulla

^kőzeteket” találtak a föld alatt elásva Tuszynekben és a Lódz melletti Wiac- zynban.

így például, Chelmno mellett egy régi kastély a dombtetőre ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a rétekkel és hullámzó vetéssel borított tájra, egy rozzant magtár, a közelében egy zárt kerítéssel körülvett fiatal fenyvesparcella nyújtott elegendő helyet az áldozatok milliós számának elérésére.

Elég volt egy kis vörös

téglaépület a Gdanck melletti Wrzeszczben, a bonc- tani intézet közelében, hogy a meggyilkolt emberek kiolvasztott zsírjából szappant főzzenek, a bőrüket pedig pergamenné cserezzék ki.

Az Olaszországban, Hollandiában, Norvégiában és Csehszlovákiában bebörtönzött zsidóknak a németek kitűnő munkafeltételeket Ígértek a lengyelországi internáló táborokban, a tudósoknak pedig állás biztosítottak a tudományos kutatatóintézetekben. A zsidók egy népes csoportjának tulajdonjogilag birtokába adták Lódzot, a gazdag, lengyel iparvárost, de egyben azt ajánlották nekik, hogy csak a legértékesebb dolgaikat vigyék magukkal.

MIKOR A TRANSZPORT MEGÉRKEZETT a rendeltetési helyére, az emberek a vágányok egyik oldalán szálltak ki, a poggyászukat pedig a vonat túlsó oldalán dobálták ki halmokba.

Ezenfelül a lakótömbökben le kellett vetkőzniük fürdéshez, a ruhájukat pedig gondosan össze kellett hajtogatniuk. Mikor aztán onnan kikerültek, egyikük sem találta meg a ruháját. Egy részüket csaknem mezítelenül hajtották be a gázkamrába, vagy a légmentesen záródó gázautókba, ahol a motor égési termékeitől fulladtak meg útközben, mikor a krematóriumhoz szállították őket. A másik részük ócska rongyokat kapott cserébe, s

* Megjelent a szeráfi Vallomás című elbeszéléskötetében (Magyar Helikon. 1965.) — Zofia Nalkowska

" »85—1954) a XX. század egyiU legkiválóbb lengyel rónö.fe. A második világháború után a „Hitleristák háborús gaztetteit vizsgáló nem :etkozi bizottság” tagjaként beutazta azokat a helyeket, ahol Lengyelországban a megszállás alatt koncentrációs táborok voltak így gyűjtötte össze az nswleoimi (auschwitzi) történetet feldo'gozó elbeszélés anyagát is.

ZOFIA NALKOWSKA:

Felnőttek és gyermekek Oswiecimben*

azokban hajtották őket munkába.

Mint minden más táborban, úgy Oswiecimben is, egész raktárak keletkeztek gyapjúöltönyökből, lábbeliből, ékszerekből és személyi használati cikkekből. Az ilyen áruval megrakott vonatok aztán egymás uían indultak a birodalom felé. A gyűrűkből kiszedett briliánsokat bedugaszolt palackokban szállították el. Vagonszámra vittek el ládákba csomagolt szemüvegeket, órákat, kompaktokat, fogkeféket. Mindennek megvolt a maga értéke.

Az elégetett csontokból műtrágyát csináltak, az emberi zsiradékot szappanná, a hajat matraccá dolgozták fel. De ez már mind csak mellékterméke volt annak az óriási, állami vállalatnak, amely az évek során át hallatlan jövedelmet biztosított a birodalomnak.

Állandó osztalék volt ez, s szakadatlanul folyt, csörgedezett az emberi szén védésből, az emberi rémületből, de ugyanakkor az emberi lealjasodásból és gaztettekből is s ez adta meg a gazdasági létjogo- sultágát az egész interná- lási rendszernek. Ezt a célt szolgálta és volt hivatva igazolni az egyes fajok és nemzetek kiirtását követő ideológiai parancs.

A németországi koncentrációs táborokból, Dachau- ból, Oranienburgbol hazatérő foglyoktól újabb részleteket tudunk meg, amelyek kiegészítik a valódi tényállásról kialakult képet Kiderült, hogy a német birodalomban a szakemberek tömegei foglalatoskodtak a lengyel tábor- rokból a központba beszállított öltönyök és lábbelik szétfejtésével. A ruhák varrataiban, a cipőtalpakban és sarkakban igen sok elrejtett aranypénzt találtak. Nem véletlenül került napfényre Himmler halála után a Berchtesgaden melletti rezidenciájában elrejtett több százezer font sterling, huszonhat állam devizájában.

Oswiecim rendkívüli jelenségeivel megismerkedve, a tanuk vallomásaiból és a dráma színterének helyszíni szemléjéből előtérbe tolul az a tény, hogy e tábor rendszere és berendezése milyen célszerűen alkalmazkodott a tábor kétféle jellegű feladatához: a politikaihoz és a gazdaságihoz, vagy mondjuk így: az eszmeihez és a gyakorlatihoz.

A politikai feladat az volt, hogy egyes területeket megszabadítson a lengyel lakosságtól, hogy aztán ezeket a területeket természeti és kulturális kincseikkel együtt, osztatlanul birtokukba vehessék. A gazdasági feladat pedig, hogy már maga a feladat teljesítése, ne csak semmiféle tekintetben csorbítást ne jelentsen a birodalomra és a német nemzetre nézve és semmiféle költséget se okozzon, hanem ellenkezőleg, egyúttal jövedelemforrássá váljék, amelyből hasznot lehet húzni — elsősorban a foglyoknak a hadfelszerelési gyárakban végzett munkája alakjában, másfelől természetben, az elhaltak elkobzott vagyontárgyainak képében.

Ez az így átgondolt és lebonyolított rendezvény — emberek műve 'volt. Emberek voltak a végrehajtói is meg a tárgyai is. Emberek kovácsolták ezt a sorsot embertársaiknak.

Milyenek voltak ezek az emberek?

A TANUK EG ESZ SORA VONULT EL a német gaztetteket vizsgáló bizottság előtt. Tanúk, akik megmenekültek a halálból,

noha erre a legkisebb reményük sem volt. Voltak közöttük tudósok, politikusok, orvosok, tanárok, mind valamennyien nemzetük dísze, virága.

Mindegyik úgy menekült meg, hogy minden legközelebbi hozzátartozója elpusztult. Mindegyikőjüknek értesülniük kellett szüleiknek, feleségüknek vagy gyermekeiknek pusztulásáról. Megmenekültek anélkül, hogy erre csak a legkisebb mértékben is számítottak volna.

Mansfeld doktor, a budapesti egyetem orvosprofesszora ezeket mondta: „Csak azért élhettem túl mindezt, mert egy pillanatig sem hittem, hogy megmenekülök. Ha átengedtem volna magam az illúzióknak, nem lett volna meg az az erkölcsi nyugalom, amely életben tartott.”

Ezeknek az embereknek az volt a feladatuk, hogy segítséget nyújtsanak másoknak, akkor, amikor maguk is folyton a halál árnyékában jártak, s a többiekkel egyenlő mértékben kijutott nekik is a gyötrelmek minden fajtája és változata. A németeknek szükségük volt rájuk, mint orvosokra, s ez bizonyos

lehetőséget nyújtott nekik ‘arra, hogy mentsék az áldozatokat.

így például a

krakkói Gratczynski doktor ^átvette a

22-es blokkot, a

„kinyírásra” odairányított betegek rettegésének és pusztulásának színhelyét, s igazi kórházzá alakította azt át. .N emcsak mint orvos részesítette gondos oltalmában a

betegeit, nemcsak gyógyszereket és Kötszereket eszközölt ki számukra, hanem csellel mentette a betegeket a gázkamrától, megmentette az életüket is, biztosítván a § lelsőbbséget, hogy -| ót nap alatt teljesen kigyógyulnak, s új- :a munkába állhat- ak.

ÁMDE, AKIK JLAJDON KE- , uKKEL teljesítették a gyilkolásnak és a rablásnak ezt a

„ .. . tökéletes tervét,

Kass Janos ™]za aZQk ^ emberek

voltak. Es emberek voltak azok is, akik önhatalmúlag tágították a parancsok kereteit, akik merő kedvtelésből, az előírt normákon túlmenően is gyilkoltak.

Mayer képviselő tizenkét esztendőt töltött a német koncentrációs táborokban. Az ő nagyszerűen plasztikus vallomásából alkottunk magunknak képet arról, hogy milyenek voltak az os- fiecimi pribékek.

A tábor legnagyobb gonosztevője August Glass volt, egy izmos, zömök ember, aki hintázó atlétajárással sétált naponta a blokkokban. Ez az ember kiszemelt áldozatait úgy ütötte vesén, hogy annak külső nyoma nem maradt, s a halál csak három nap múlva állt be.

Egy másik áldozat torkára lépett, s teste súlyával zúzta össze a szerencsétlen gégéjét.

Volt olyan is, aki belenyomta az áldozata fejét egy kád vízbe, s addig ott tartotta, amíg megfulladt.

A legvérengzőbb blokkfelelősök (a blokkjában lakó fogolytársai fölött szinte korlátlan hatalommal rendelkező fogolytisztes, akiket rendszerint az SS szempontjából megbízható, szolgalclkű és kegyetlen köztörvényi bűnözők közül válogatták ki.

Minden ilyen tisztség sokféle kedvezménnyel és kiváltsággal járt.) egyike, egy hivatásos gonosztevő, túlzott igényeket támasztott a foglyokkal szemben az apellnél, s ha valamelyiknek a ruhája, vagy cipője nem volt elég tiszta, azt olyan célirányosan vágta fejbe ólmos végű gumibotjával hogy nyomban meghalt. Az volt az ambíciója, hogy mindennap megöljön tizenöt embert.

VOLT EGY KÉT MÉTER MAGAS, hosszú orrú, hosszú arcú, keskeny szemű ember az ádámcsutkája állandó mozgásban, a karja rendkívül hosszú, s ezekkel a hosszú kezeklcel minden reggel, még reggeli előtt megfojtott néhány foglyot, akiket csak úgy szemre válogatott ki, a blokkban végzett reggeli sétája közben.

Ezek az emberek kétségtelenül megtehették mindazt, amit megtettek, de ez nem volt kötelességük. Felsőbbségük idejekorán latba vetett minden lehetőséget, hogy felébressze bennük és mozgásba hozza azokat az indulatokat, amelyek ott szunnyadnak az ember tudata alatt, de ha fel nem ébresztik, talán soha szóhoz nem jutnak.

A rendkívül gondos válogatás és jól megfontolt nevelő módszerek kitermelték azt — a történelemben egyedülálló emberi közösséget, amely végig eljátszotta a neki kiosztott szerepet.

Mayer képviselő vallomásából tudjuk, hogy Hitler pártja a maga kezdeti stádiumában úgy fokozta az aktivitását, hogy a társadalom söpredéke köréből toborzott magának híveket. Voltak ott bűnözők, gyilkosok, tolvajok és stricik. A náci nevelés különleges gonddal fejlesztette ki velük született ösztöneiket. Erről tanúskodik az a rendkívül jellemző törvény, mely megtiltja, hogy a párttagoknak szemükre vessék előéletüket. E tilalom áthágásáért sokan szenvedtek börtönbüntetést.

Doktor Fischemek. a prágai egyetem pszihiátria tanárának vallomása szerint a hitlerista ifjúság számára szervezett, gyakran kétéves tanfolyamokon, külön gyakorlatokkal nevelték a fiatalságot a szadista kegyetlenségre.

Ugyanez a Fischer professzor, aki hosszú éve- ker át törvényszéki szakértő volt, megállapítja, hogy a szadizmus a legkisebb mértekben sem csökkenti a gonosztevők felelősségét. Ezek az emberek mind tisztában vannak azzal, hogy mit cselekszenek, s teljes felelősséggel tartoznak tetteikért.

Az oswiecimi koncentrációs táborba hurcolt gyermekek tudták, hogy meg kell halniok. A kisebb gyermekeket, akik még rém tudtak dolgozni, kuiönvaio- gatták, s vitték egyenesen a gázkamrába. A szelekciót úgy végezték, hogy a gyermekek sorban elvonultak az egy méter húsz centiméter magasan függő rúd alatt. A gyermekek tisztában voltak a pillanat komolyságával, s a kisebbek, a rúdhoz közeledve, kihúzták magukat, s kifeszülve, lábujjhegyen lépkedtek, hogy a fejükkel érintsék a rudat s, így életben maradhassanak.

Mintegy hatszáz, gázhalálra kijelölt gyermeket tartottak a pincében, mert még nem telt be a létszám, amely szükséges volt a gázkamra teljes kihasználására. Most már tudták, miről van szó. Szétfutottak a táborban, s elbújtak, de az SS-legények visszakergették őket a blokkba. Messzire elhallatszott a sírásuk és a segítségkérésük.

— NEM AKARUNK A

GÁZKAMRÁBA MENNI J

Élni akarunk!

Éjjel bekopogtak az egyiK doktor orvosi szobájának ablakán. Mikor kinyitotta az ajtót, két teljesen mezítelen fiú lépett be a hidegtől dermedtem Az egyik tizenkét, a másik tizennégy éves volt. Az utolsó pillanatban sikerült eiszökniök a teherautóról, mikor az a gázkamra elé kanyarodott. Az orvos elbújtatta és táplálta őket, ruhát is szerzett nekik. Volt egy bizalmasa a krematórium személyzete között, azt megkérte, hogy két hullával többet nyugtázzon, mint amennyit átvett. Saját élete folytonos kockáztatásával rejtegette a fiúkat magánál mindaddig, amíg ismét mutatkozhattak a táborban auglkijj, hogy gyanút keltettek volna.

A prágai doktor Epstein professzor, egy derűs, nyári reggelen, az oswiecini internáló tábor utcáján, a blokkok között haladva végig, megpillantott két kisgyermeket, akik még éltek. Ott ültek az út homokjában s valami pálcikákat tologattak. Megállt mellettük s megkérdezte:

— Mit csináltok itt, gyerekek?

S a válasz:

Zsidóégetést játszunk.

C ajnáltuk a fiút attól a

^ perctől kezdve, hogy odakerült a brigádhoz. Any- nyi fapofa mászkál körülöttünk, itt benn az üzemben, ennek meg volt valami a szemében, mit tudom én, valami bánatféle. Bár a mi öntödénk nem egy fényes hely, itt az ember nem ér rá egymást bámulni és hát mit is néznénk a másikon, de a fiú barna szemeibe muszály volt belenézni, és aki nézte, mindenféle kérdések jártak az eszében, hát te ki fia vagy, mivel fényesíted a szemed, hol nőttél ilyen kicsire, meg ilyesmik. Mikor odahelyezték a brigádba, Lázár meg az öccse odaküldtek hozzám, a két süket frájer, azzal küldték oda, hogy engem urazni kell, mert én vagyok a főnök, különben nem állok vele szóba. Szegény kis srác, megállt előttem, majdnem vigyázzba és mondta: Kienes úr kérem, másodéves vagyok, ma reggeltől délelőttös leszek, azt mondta a művezető elvtárs. Jól van Laci úr, mondtam, mert tudtam a dologról, ez a megszólítás csak úgy a számra jött, hát így ragadt rajta a név.

Laci úr épphogy a világon volt. Nemcsak alacsony termete. hanem csöndes beKovács Imre:

LACI ÚR

szédmodora tette alig észrevehetővé. Mindent nézett, nézett, hogy talán a szeme is belefájdulhatott, kérdezni ritkán kérdezett, először azt hittem nem figyel oda, de figyelt a fiú. Ha kérdezték csöndesen felelt, egyszer rábíztam, öntsön le két hengerfejet, néztem milyen akkurátusán dolgozik, na jó, barátocskám, egész korrekt kis fickó vagy, segéd leszel nemsokára, mire háromszor feketére pörkölődik a tenyered.

Megyünk egy alkalommal hazafelé, kérdem tőle, hol lakik. Azt mondja, még benn az otthonban, mert az üzemi szálláson nincs üresedés.

— Miféle otthonban — kérdezem, mert mindig ilyen lassan kapcsolok, — erre azt mondja a lelencben, hogy jobban értsem.

— Hát a szüleid?

\7 ont egyet a vállán.

* Nagynehezen kiszedtem aztán belőle, hogy csak

az anyját ismerte, de az meghalt, régen, még elemista volt, nem is idehaza halt meg, valahol külföldön, kiment a többivel és most már nem jön haza, de ő még akkor került az otthonba, amikor az anyja idehaza volt. Mutatott egy fényképet is róla, sovány, kislányos arc, nagy barna szemekkel, le se tagadhatná ez a gyerek az anyját

— És az apád?

— Az megvan, úgy tudom. De nem láttam, sose láttam még.

— Akkor honnan tudod, hogy megvan ?

— Tudom, mert mondták. Nagymama mondta, emlegette sokszor; az a disznó apád, az a világ csavargója, az tett bennünket szerencsétlenné. Innen tudom, hogy megvan.

A kereszteződ.1' snél elköszönt, szaladt a villamos után. Utána akartam kiabálni, vigyázzon, ne ugráljon, várja meg a következőt, de akkor már fenn volt, intett is a lépcsőről. Na megállj, mejd reggel megkapod a magadét, nem fogsz te csak úgy ész nélkül felugrálni. De másnap valahogy elfelejtettem az egészet.

Néha összeülünk a brigádban, hogy megváltsuk a világot. Ha a társaság sóher, akkor jó a szakszervezeti klubszoba is, de ha valami befut, nem adjuk alább a két nagyfröccsnél, jobban esik verni az asztalt, ha tarka abrosz van rajta. Sokminden előjön ilyenkor, ami ott jut az ember eszébe, van egy vak harmonikás, ahogy az elkezd játszani az ember érzi, hogy van lelke. Egy ilyen alkalommal azon kaptam magam, hogy Laci úr hiányzik. Mondom a többieknek, erre az öreg Vitkóczi mindjárt óbégatni kezd, ráér még fröccsözni az a tak- nyos.

— Mér taknyos az neked

1966. január 9.