Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
Galambos Lajos: Zsilipek Kiss Zoltán: Sorok apámról, Háromszázéves kézimunka aki fiának vállalt en gémét, akit apámul úgy fog adtam el, miként az évek sürg ető szóval, ráérős kézzel teregetett ki fél világ előtt, akit anyáin is apám ként ölelt, s apámként szidott, mikor a gondok varjúcsapata károgo tt süppedt hajlékunk felett. Apám, ki ritkán fen yített kézzel, meleg öl helyett kab átot adott, s dolgos kedvéből cs iholt rám szikrát. Apám, ki forró kasz át vont tarlón, s fagyos csákányny él vezette dermedt 'ínszálak között. Mózesként kelt át go ndok tengerén. Nádpálca helyett kilós vasat és mázsás terheket cip élt a vállán. Apám, ki ébren várta a hajnalt, tudta, hogy jön a m egváitó, s végre feloldja bűnök nehéz láncait. Megérte. Részt kért, hasított a földből, s könyv nélkül tudta, mit ér az „enyém”. Apám, ki szántott, új törvényt írt a megtiport földnek ón -lapjaira. Magot szórt, vesszőt dugott a földbe. Művelni nem rest de ha forr a must kerülné messze láb bal a hordót... Apám, ki értem tűz be tenné tán mind a két kezét, apám, ki tűrni, várni megtanult, ám a szép szót a zsá kokhoz méri. Tiborcok sugallt őszt öné óvta, védte a bajtól ösztöne emelt börtönül falat vára köré és zárta el útját, amely kivinr.é sugaras térre, hol megütközni gyűltek seregek... Seregnyi új és sereg nyi újabb Dózsa-nép vonul. Néhol a sorok meg szokott lánca zavarja a friss, lázas ütemet. Látja, hogy itt-ott el vétik a lépést, s zászlójuk selyme felvert porba lóg. 1 Kiterjedt mezők fia vagyok én. Apám, ki lép már, tanulja a járást, Apám, ki vele lépi át a mezsgyét, magot vet jó föld barázdáiba, s kelését várja minden hajnalon. Olyan ez a könyv, mint egy mese. Hihetem, hogy népmese, amelynek egyes fordulatai olykor lényegismétlő célzattal újra fel-fel- bukkannak a későbbi lapokon; hihetem, hogy egy olyan Grimm-mese, amelyik tele van sok-sok vérrel és szomorúsággal, boszorkánytettekkel és kísérletekkel. De a meséje egyszersmind érdekes és tanulságos is: ez Galambos Lajos legújabb könyve, a Zsilipek. A folyóiratok olvasói előtt már nem egészen ismeretlen ez a mű: az Üj írás 1965 elején kezdte el a folytatásokat, s valamivel többet, mint a felét közölte is júliusig, majd pedig — öt nagy fejezet átugrása után — a befejező résszel zárták le a regényt az augusztusi számban. Kialakultak azonban a közlésekben is a regény körvonalai, de egészen megérteni, felfogni, az íróval együtt borzongani és örvendeni csak a teljes mű elolvasásakor tudtunk: most, hogy kezünkbe adta az ötöd- félszáz oldalas szép könyvet a Szépirodalmi Könyvkiadó. Olvasás közben mindig kísért az a kérdés, az a gondolat: vajon az író melyik másik művére hasonlít ez a könyv, vajon kinek a remekműve lehetett az író példaképe, amikor megszerkesztette legújabb alkotását, író-olvasó találkozók többnyire kényelmetlen kérdéseiként Is fel-felbukkannak ezek a problémák. Nem szeretik az írók: mi sem kérdezzük meg, bár a kíváncsiság ördöge mindig ébren járkál körülöttünk. Az elsőre azért mégis válaszolunk: ez a regény valamilyen meg- tisztultabb, higgadtabb, elmélyültebben gondolkozó írót mutat, mint az eddigiéit. Nem is ott folytatja ez a könyv, ahol Galambos elkezdte írói pályáját. A Gonoszkátyu, a Hideg van tegnap óta és az Isten őszi csillaga azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a falujából elszármazott, tanult fiatalember hogyan tud helyt állni saját környezetében, amikor a párt és az államvezetés bizalmából felelős munkakörbe kerül otthon. Vajon a magasabb szempontok megismerése, a korszerű követelmények megtanult és megértett másfélesége nem húz-e választóvonalat családja és gyermekkori játszótársai, atyai ismerősei, rokonai elé; s vajon ez a vonal nem mélyül-e esetleg árokká és szakadékká? Más írásai, mint pl. a Mostoha- gyerekek és a Keserű lapu köteteiben, a Megszállottak c. filmben, már általánosabb emberi kérdéseket vetettek fel. Itt is a helytállásról volt szó, ezekben is a (falusi) környezet értetlenségével, lassú fejlődésével, olykor nagyon erős visszahúzó lomhaságával kellett a szereplőnek megküzdenie, de másmás beosztásban, változott v iszonyok között, nem olyan tematikus egyformasággal, mint az első három regényben. A Zsilipek megtartja az utolsó kötetek előreléptető erejét: visszatér a faluba, sőt valószínűleg ugyanabba a faluba, mint az első regényekben, de itt már nsm egyetlen ember harca áll a regény tengelyében, hanem egy teljes faluközösség. Itt már megvannak a lehetőségei annak, hogy a felszabadulás húsz esztendeje alatt a közösség megtalálja igazi vezetőségét, azokat, akiket a funkció viselésekor is valóban a szocialista jövő érdekel, nem pedig csak a villaépítés és a régimód való boldogulás megannyi árnyékától foltos karrier. Azt írta meg Galambos, hogy miképpen harcolja meg egy község a harcot az igazi emberségért, az igazi szabadságért — a biztos jövő érdekében. Egy „városi ember” állítja sínre a község életét a felszabadulás után, majd elmegy. Az ötvenes évek végén is segít egy városi ember, de ő már ebből a faluból került a városba, s hazajött az ellenforradalom után, mert segíteni kellett. De a két ember egyformán leírt távozása után is nyil-x vánvaló, hogy nem egyfor-1 ma majd a folytatás: ez az új községi vezetés most már tudja, hogy mit kell tennie. Nem megy ez könnyen/. A x-egény lapjain az elmúlt húsz év épit&nunkájanak minden nehezsege is megtalálható. A szociográius statisztikus hűvös oojekti- vitásával közöl tényeket és ábrázol helyzeteket, ridegen ír röviden a „hideg napokról”, amelyek sok szenvedést is hoztak, vérrel és keserűséggel együtt. De van ebben a hűvös ridegségben valami abból a bizonyos elidegenítő stílusból, amelyekről mostanában oly sok szó esik az irodalmi berkekben: ezek a merev kézzel és didergő szívvel leírt oldalak jelzik stilárisan is, hogy ezek olyan tények, amelyek ugyan megtörténtek, valódiak, nem fér hozzájuk kétség; nem lehet róluk hallgatni, de csak bizonyos merev tartású szemérmeséggel lehet és szabad róluk beszélni, mint egy család olyan belső ügyéről, amely nem dicsekvésre méltó, de ami mégiscsak a családhoz tartozik. A családon belül mondja el mindezt Galambos: értékeivel és hibájával együtt is magáénak érzi a családot és mindazt, ami vele és velük történt húsz esztendő alatt. A család nemcsak szimbolikusan értendő: a regény középpontjában egy sokgyermekes család áll, s az ő életükön, életük kapcsolatain át ismerhetjük meg a húsz év minden lényeges mozzanatát. S az a hideg-rideg hang, amely a nemszeretem tények közlésénél vissza-visszatérő megjelenés a lapokon, egyszerre meleggé és dúsan líraivá válik, amikor a család legkisebb lányának, a kis Marinak életét ábrázolja: nyiladozó értelmének megvilágosodott perceitől, öntudatos szövetkezeti dolgozóvá éréséig folyamatosan. Mari ez a gyermek, a regényben csak így hívják; csak az utolsó lapok egyikén nevezik Fodor Gábor- nénak, amikor ez a sokat szenvedett ember valóban révbe ért: érzelmi és értelmi életével együtt, egyszerre. Mari életét három „kiáltás” pillérére állított nagy ívek alatt mutatja be Galambos, — ahogy a fejezetek címei is erről vallanak. A regény első fejezete, nem sokkal a felszabadulás után, anyja temetését ábrázolja: Mari első kiáltozására itt figyelünk fel, tinikor felbőszült apja kötelet vet a lábára és úgy elveid, hogy közben bokájában megszakadnak az inak és elsatnyult lábbal, sántán kell élnie a további akbant Második kiáltása életéinek nagy fordulóján hangzik el, amikor ráébred testének vágyaira, szerelmére (a regény közepén.) S a regény végén halljuk a harmadik kiáltást (mint egy ballada visszatérő refrénjében): küszködve felnevelt, „törvénytelen” kisfiáira ráomlik a homokbánya, s elpusztul. Ez a leáinysors Móricz megdöbbentő kisregényét, az Árvácskát juttatja eszünkbe*. De itt nem hal meg Mari: nem is halhat meg, mert várt rá a ..Pillangó” gyönyörűsége, leányöröme is. Csak így válik igazán mai típussá Mari alakja: s nem ismétlése egy napjainkban már naturalistának hitt ábrázolásnak. Ahogy Mari végre egyszer kiharcol magának egy hozzá méltó ruhát, amelyben nagylányként templomba mehet (a Szindrómák c. fejezetben), s ahogy végiggondolja életét és helyét a faluban, a világban, azok a lapok irodalmunk legszebb részletei közé tartoznak, s oly mértékben felvillanyozzák az olvasót, hogy szinte repül a szem a tömött sorú oldalakon, de vissza-visszalapo- zunk, hogy ismét örülhessünk ennek a tökéletes ábrázolásnak. Izgalmas ez a regény, pedig nem él semmilyen „fogással’5 az író (mint régeobi műveiben olykor túlságosan modox'osan). Hagyományos zárt szerkezetet használ: az idő folyását rendben köve-! tik a lapok. Csak akkor fut) előre, amikor egy-egy sorsj kiszakadt a faluból, de ezzel egyszersmind jelzi is, hogy ezzel már nincs tovább mit foglalkozni, kiesett a közösségből; lezárja1 későbbi életét. Csak akkor pillant vissza, legtöbb-j szőr száraznak tűnő adat-| közléssel, ha valaminek az előzményét feltétlenül med kell magyaráznia. Nem érheti már a régi vád Galambost: a í-egény középe pontjában főleg női szereplők állanak, s ábrázolásuk szinte a görög tragédiák márványalakjai közül kerültek ide, kivéve Marit, akinek alakja valóságos emberi test: hús és vér. Öröm ez a regény, de nem üröm nélkül. Meg kell vallanunk, nem egészen érthetjük, hogy ,miért áll Galambos regényeinek középpontjában ilyen nagymértékben az emberi durvaság minaen megnyilatkozási formája. Aki enniyre érzékeny az emberi öröm és szépség egyéni és társadalmi nagyszerűsége iránt, mint Galambos — ahogy ezt hosszú oldalakon át tapasz ütlhatjük ebben a regényben is. — annak józanul meg kellene éreznie, hogy hol van a határ, ahol az ábrázolás erőssége nem fűszer többé a tipikus helyzet ábrázolása érdeneben, hantra olyan ártó és kártékony méreg, amely szinte már arra kényszeríti az olvasót, hogy tegye le” a könyvet és ne folytassa tovább. Igaz lehetetlen, hogy a szerelemnek, vagy a köznapi élet munkájának olykor drasztikusabb bemutatására ne kerüljön' sor. Ha erre föltétlenül szükség van a tipikus ábrázolás érdekében, ha az a szereplő olyan: akkor az a hiba, ha ezt nem érzékelteti az ábrázolás. De ha ezekkel az eszközökkel túl gyakran és ismételten erős adagokban él az író, akkor végül undor fog el, s a helyzet nem érdekel többé. Nem igaz, hogy az emberi durvaság kizárólag átszeli szavak be- széltetésével és drasztiku- mok pontos ábrázolásával érzékeltethető. Borzalom és szörnyűség van Dante színjátékában is, közönségesség nélkül. Közönségesség ábrázolása szerepel Zola és Móricz műveiben is, de legtöbbször végletes ízléstelenségbe siklás nélkül. Nem hisszük, hogy ezekre az olcsó eszközök használatára Galambos Lajosnak feltétlenül szüksége volna. Azok a zsilipek amelyek ebben a regényében az új élet egészséges áramlásának megindulásához feltétlenül fel kellett, hogy nyíljanak, ne hozzanak magukkal folyamatos stiláris gátszakadást. Csak Galambos művészete fog emelkedni ezeknek a modorosságoknak a levezetésével. A gratuláló és üdvözlő szavak mellett ezt kívánjuk neki — az írónak és magunknak, az olvasóknak is. Margócsy József A farkasok még mindig ijesztik Szatmár-'Bereg népet. Beregben meg a Tisza- háton különben századokon át kiváló búvóhelyeket találtak az ordasok. Farkast bújtatott a nádas, a mocsár, de még az Ecsedi-láp is. Ezeknek a farkasoknak a híre aztán hamar eljutott Biharba, Békésbe, mindenhová, hol tőié jószágot és gyermeket féltettek. Az is igaz, hogy az Alföldön még manapság is farkassal ijesztgetik az el- csavargó gyerkőcöket. A Felső-Tisza mentén azonban még elevenebbek a farkastörténetek. A tarpai öreg parasztok ilyeneket mondanak: — A faikas megfogta a bárány irháját a nyaka alatt és a farkával hajtogatta, ütögette maga előtt, ahogy a pásztor a tehenét szokta. Úgy hajtotta, ahogy a kupec a lovát a vásár végén. Az egyik tarpai ember éjjel indult Vásárosna- mérryba. Az utón a lovak ágaskodtak, majd egy nagy farkas nekiugrott a szélső lónak, és kihasította a bordáját. A tarpai ember úgy menekült meg, hogy a szánkón lévő szalmából csóvát gyújtott, mire a farkas elszaladt. A másik tarpai juhász a befagyott Tiszán át hajtotta a nyáját. Hideg volt. Farkasüvöltést hallott. A fényes, csúszós Tiszán igyekezett a nyájjal, de a farkasok utolérték. Akkor a juhász leterítette a Tisza jegére a gubáját és arra ráállt. Szétterpesztette a lábát. A széltől edzett arca azt mutatta, hogy végső elszántságában megmérkőzik a fenevadakkal. Azok csúszva, botorkálva közeledtek. — Mind a négyet megölöm — kiáltotta a kutyájának, miközben megforgatta a kampóját. A farkasok közeledtek. A juhász elszántan á'!t, várt a Tisza jegén. Közel voltak hozzá a vásárosnaményj nagytemplom, de még közelebb. egyre közelebb az ordasok. A szürke hidegben a leheletét is látták. A nyáj a jégen lapult. A puli a nyáj szélében vakogott, vonított. A juhász csak állt. s várt, várta a farkasokat. Az egyik egyenesen a juhász felé tartott, s akárcsak a többiek, vészesén vicsor- gatott. Csúszkálva érkezett a guba szélihez. Ott nagyot akart ugrani, a juhásznak vérit ontani, de a guba szélén elcsúszott. A juhász abban a pillanatban úgy fejbe vágta kampós juhászbotjával. hogy a fenevad mindörökre kinyúlt ott a gubája tövében. Jött a másik. A harmadik. A negyedik. Azokkal is hasonlóképpen végzett A végin odaszólt a kutyájának: — Na Bodri! — és juhait rögvest Vásárosnamónyba terelte. Azért mostanában már kevesebb toportyán garázdálkodik Beregben. Mondják is a falvak vénei, hogy a század elején már nem láttak farkast a kertek alján, de egyszer megint farkasveszedelemről írt az erdőigazgatóságnak a vásá- rosnaményi erdész. — Jelentem, hogy Na- ménytől Fehérgyarmatig farkasok garázdálkodnak. Egyaránt veszélyeztetik a Közbiztonságot, a lakosság jószágát, javát, s életét. Különösen Lónya község népe szenved általuk. A farkasok eddig ötven juhot, egy lakodalomra szánt borjút, negyven kutyát meg töménytelen őzt, szarvasbor- jut, nyulat pusztítottak el. Erdőgazdaságunkat nagyon sújtja a vadkár, de még érzékenyebb a falusi károsultak vesztesége. Javaslom, hogy rendeljék el a farkasvadászatot. •El is rendelték. Budapestről, Nyíregyházáról puskások, Beregből hajtők érkeztek. Híres vadászok szállták meg Bereget, Lónya határában gyülekeztek. Oda igyekeztek. ahol a legsűrűbb volt a galagonya meg a szederinda. Erdei Lajosnak hívták a vásárosnaményi vadőrt. Egyszercsak mosollyal telt meg a kerek orcája. A vásárosnaményi múzeum évekkel ezelőtt megkezdte ma már világszerte ismert és keresett beregi kézimunka történetének kutatását, régi darabjainak, mintáinak gyűjtését. E kitartó és szorgalmas munka eredményként jelenleg mintegy hatszáz kézimunkát és szőtt textiltárgyat és körülbelül kétezer mintát tartalmaz ez az értékes gyűjtemény. A környékbeli falvakban felkutatott anyagból pontosan megállapítható, hogyan fejlődött évszázadokon át a beregi keresztszemes színben és mintában, amíg mostani formái kialakultak. A legrégibb darab 1668-ból származik, tehát két év híján háromszázéves. Ez még tisztán kék színnel készült. Néhány évtizeddel később már a sárga és a barna színt is használták, de még csak szövött csík formájában, ami a XVIII. században a keresztöltósekkel bővült. Az uralkodó szín a kék és a piros lett. Érdekességként hat, hogy a geometrikus minták teljesen hiányoztak, ugyanakkor az ismert madarak és virágok szinte minden változata szerepelt a kézimunkákon. Az állatok közül egyedül a szarvast mintázták meg. Évszázadok múlva, az 1930-as években alakult ki a ma is Ismert beregi keresztszemes, részben a régi szinek és minták felhasználásával. Jelenleg azonban a régi mintáknak csak igen kevés változatát alkalmazzák. A gazdag népművészeti gyűjteményt állandó kiállításon mutatja be a múzeum. Közben tovább bővíti az anyagot. h. L — Hát az úgy volt,. — — kezdte, de végül nem mondta meg a hires vadászoknak. Azt tudniillik, hogy hajdanában, tizenhárom éves suttyó állapotában puskát lopott, hogy nyúlra, fácánra, no meg farkasra vadászhasson. Hogy 14-ben nem passzióból lövöldöztek a fronton, hanem, hogy kétheti szabadsághoz jussanak. s hát arra az időre ki-ki az asszonyához. Hogy aztán a háború után az urak országában mégse kapott fegyvertartást. Hogy nagy ideig orwadászként volt kénytelen járni az erdőt... Szótlanul elballagott a másik erdősáv felé. Kétcsövű fegyverét erősen markolta. Leste a havas tájat. A hajtókát. Fekete csizmájáról időnként leverte a havat, olykor olyor megigazította a barna kucsmáját. Kitágult fekete szeme a messzeséget kutatta. Erdei Lajos neszt hallott. Ropogott a hó; szíve hirtelen olyan gyorsan vert, mintha megint tizenhat éves lett volna. Farkasok lopakodtak elő a bozótból. Közeledtek. Amikor már huszonöt méter volt közte, meg a vérszomjas vadak között, rájuk lőtt. Talált. Az egyik farkas elnyúlt a hóban. A tölgyfa mögé bújva várta a másik vadállatot, de az elszaladt. Bezzeg szívesen végzett volna azzal is. Legalább Is az unokájának így szokta mesélni. — Ha énnekem igazi jó golyóspuskám volna, akkor a másik farkas is otthagyta volna a fogát. A gyermek hallgatott, hallgatta, hogy az öreg hogy beszél a birkáról, a borjúról, a kutyáról, a jószágot puszító farkasróL De itt közbeszólt: — öregapám nekem majd veszel olyan puskát... — Milyet, kiskomám? — Amilyennel minden farkast kipusztítok. De add g az öregapját Illeti a dicsőség, hogy far< kast lőtt a beregi határban, Balázs ArpáJ Ősi kováesmííhely felszerelése a nyírbátori múzeumban Évekkel ezelőtt megkezdte a kiveszőben lévő ősi kézműipari felszerelések gyűté- sét a nyírbátori múzeum. A napokban már a nyolcadik műhely berendezésével gyarapodott a múzeum gyűjteménye. Ezúttal egy ősi kovácsműhely teljes felszerelését szerezte meg Nyírpilisről Muszta József családjától, miután az idős mester meghalt, s nincs, aki a szakmát tovább folytatná. A több mint kétszáz darabból álló gyűjteményben a különféle kalapácstól, hidegvágótól, lyukasztótól kezdve a fa- állványos satupadig, a kézi fúrógépig és tűzfúvóig minden megtalálható, ami egy falusi kovácsmester munkájához szükséges volt
