Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-30 / 25. szám

Kara György fordítása Gergely Sándor Kossuth-díjas író 70 éves Együttesünk repertoárjából Megkezdődtek az agrár-szabadegyetem előadásai bereket. mennyire elősegíti a kölcsönös megértést. 1965-ben nagyon intenzi­ven dolgoztunk. A nazai vendégszerepléseken kívül, együttesünk az Egyesült Ál­lamokban (negyedik utazá­sunk) és Kanadában turné­zott. Négy és fél hónap alatt harminc amerikai városban léptünk fel összesen tzáz- tizenegv előadással. Érdekes, hogy az „Üt a tánchoz*' cí­mű műsorunk premierjét éppen Montreálban tartot­tuk. 1965-ös külföldi ven­dégszereplésünket a? Algé­riai Köztársaságban fejez­tük be. Milyen terveink vannak 1966-ra? Február elején, a Szovjet­unió Állami Akadémiai Táncegyüttesének 29. évfor­dulóján kerül sor Moszkvá­ban az „Üt a tánchoz’" el­ső hazai bemutatójára. Ezt a címet kapta új műsorunk első része, amely tulajdon­képpen az együttes alkotói útját meséli el táncban. Fel­tárjuk „laboratóriumunk’1 titkait és bemutatjuk a szov­jet balettművészek nevelé­sének módszereit. Progra­munk második része: „A világ országaiban”. Ebben a különböző népek tánc-folk­lórjáról szerzett benyomá­sainkat mondjuk el. Olasz­ország, Spanyolország. Ar­gentína. Mexikó és más or­szágok népeinek táncait tol­mácsoljuk a Mojszejev- együttes egyéni felfogásá­ban. Igor Mojszcjev sorra kerülő szabadegyetemi előadás címe: Antibiotiku­mok szerepe az állattenyész- tésben. Előadója: dr. Tangl Harald. Április 29-án az öntözéses növénytermesztésről dr. Ko­vács Gábor, az ÓRKÍ igaz­gatója, május 20-án pedig a tudományok legújabb eredményeinek gyakorlati megvalósításáról dr. Sós Gá­bor miniszterhelyettes tant előadást. As Európa Könyvkiadó gondozásában most megje­lent „A mongol irodalom kistükre” című antológiá­ból. Forró a nyár, de a Góbi- Altaj messze látszó taraján fehér hó ezüstje villog. Szinte semmi fű, fa, semmi zöld, csak az az egy-két girbegurba cserjeféle. A kojnor, nagy sziklaormok eget horzsoló láncolata ré­sén sötét hegyszoros tátong .Ahogy elnézem az egymás hegyén-hátán tornyosuló magas szinteket, olyanok, mint barázdált arcú öre­gek, kik éppen nagy ha­raggal, ütni készen feddik- intik neveletlen kölykei- ket. összeszorul láttukra a szív, elkomorul az arc, bor­zad a lélek. Ám nemcsak a tájék ijesztő, szertefölött nehéz az út is. A vidék népe ko­csit, kordélyt errefelé bi­zony nem használhat, itt minden holmit, minden ter­het málhás állat visz, mi­kor költöznek. A hegy ge­rincét könnyebb volna itt elérni egyenes úton, neki­vágva a meredeknek, mint­sem a lejtő mentén, hol a tömérdek kőár, görgeteg ugyancsak megnehezíti a já­rást- Annak Idején én is jártam arra; hivatalos kül­detésben, postalovom. On­nan tudom, milyen is az: keresztülvergődni a Góbi- Altaj déli lejtőjének szám­talan sziklagörgetegén. Éles gerinc és mély víz­mosás úgy váltakoznak ott, mint kézen az ujjak, mint ruhán a ráncok. Ha egy hegyhátra fölkapaszkodsz, és nagy nehezen átkelsz rajta, biztos, hogy a túlsó oldalon mély szakadék fo­gad, ha meg kövét-kavi- csát megfutamítva, üggyel- bajjal azon is túl vagy, jobb ha tudod előre, ott meredek, újabb tarajos ge­rinc állja majd utad. Bizony kaptatni is, ereszr kedni is nehéz volt a szik­lák közt tekergő keskeny csapáson. A nyár legforróbb szaka volt az. Fönn, az égi kékségben arany szín­ben izott a nap, de a gyű­rött hátú, égbe nyúló Al- taj mogorván meredő szik­laszirtje alatt szívembe szo­rongás költözött. A nehéz út lekötötte minden erőmet, derekasan elfáradtam. Meredek kap­tatón, hirtelen ereszkedőn, vagy szűk átjárón mindig leszálltam a nyeregből, s gyalog vezettem lovamat. Et­től aztán végképp kime­rültem. Tátongó mélység pe­rionén haladtunk, szívem vadul kalapált, fejem szé- delgett már. Vezetőm, a ta­pasztalt öreg lovász meg csak megy elől, üget, föl se veszi. Igyekeznem kell, hogy el ne maradjak tőle. Azt csak nem mondhatom neki, hogy félek ezektől az irdatlan szikláktól, de azt sem, hogy már nehezen bi- rom a ló hátán. Nem volt mit tenni, mentem utána sziklái! között szakadék szé­lén, föl-le, le-íöl. Erőm fogytán már nem szálltam le a nyeregből, meg a legnehezebb helyeken sem: kapaszkodtam görcsösen a nyeregkápába. Bármerre néztem, mindenütt csak napégette, barna követ, éle­sen kirajzolódó hegyvonula­tot láthattam. Szemem égett a fáradtságtól, és nem akadt semmi világos szín. Csak egy szál zöld fü­vet, vagy egy marék fehér kavicsot láthatnék már! — gondoltam kétségbeesetten. S ekkor, mintha csak az én kívánságomra, ösvényünk alatt, a meredek falú szur­dok mélyéről egy forrás bukkant elő. Vékony, kék ere mint égszín selyemfo­nal csillogott, csordogált. Szegélyén zsenge pázsit nőtt üde zölden, mintha vadonatúj bársonnyal hí­mezték volna. A zöldben két hófehér kő villogott, mint a gyöngyház. Csak nem a hegyekbe rejtett, ló- fejnyi drágakő? — jutott eszembe az öreg regéje. Kopár, vörösbarna sziklák közén kék víz, mellette zöld fű. rajta fehér kő: olyan volt ez együtt, mint egy festett kép, mint valami dí­szes ékszer. Föllélegeztem. C. DAMDINSZÜREN: Szívemben a szorongást a derű váltotta fel, és mintha onnan már a járás is köny- nyebb lett volna. Egyenest aligha juthatni oda: alat­tunk sziklák meredeznek, s elég egy botlás, csuszam- lás, máris megnyílik a mélység. De lia megkerül­jük a szakadékot, talán mégis le lehet jutni — gon­doltam, és odakiáltottam az öregnek: — Menjünk le a vízhez! Az öreg mit sem vála­szolt, ám elsötétült arcából, s a keze intéséből értettem, hogy „oda nem lehet!” Az tán hallom, hogy magában, a fogai közt mormol vala­mi érthetetlent. Tudtam, hogy a léiánk öreget hiába kérném másodszor is, egye­dül meg nem mehetek, nem tud,lm a járást. Mit volt mit tennem, ko­cogtam tovább az öreg mö­gött. A veszélyes úton csak nehezen jutottunk előre, de a szemem sarkából mindig azt a hármat néztem. Mikor jobban megfigyeltem, lat­iam, hogy a két fehér kö­zül az egyik gömbölyű, a fciásik hosszúkás. A gömbö­lyű a vízhez közel, a hosz.- szúkás annál kicsit feljebb, a meredek felé áll. Ha jól megnézem, mintha fé­nyesség áradna belőlük. Va­lami okának csak kell len­nie — gondoltam. Mégis­csak drágakő lesz az. Az öreg meg azért ijesztget, azért nem szól semmit, mert nem akarja, hogy lás­sam. Bár az is lehet — tű­nődtem tovább —, hogy ezt a helyet valami szörnyű „kísértet”, vagy „rontás la­kásának” hiszi. Minden esetre jó volna megnézni — mondtam magamban, s amint az út kicsit széle­sebb lett, beértem az öre­get, és megkérdeztem: — Mondja már, ml az a két fehérség? Az öreg arcán megsoka­sodtak a ráncok, s halkan csak ennyit mondott: — Várj, fiam, várj! Arról itt nem szabad beszélni. Majd ha nem lát minket, elmesélem. — Aztán csak mormolt tovább, imádko­zott Ez az öreg nem akar ve­lem odamenni, szontyolod- tam el. Egyedül meg nem mehetek! Mi lenne abból? 8 ahogy ezen töprenkedve kullogtam az öreg nyomá­ban, nemsokára eltűnt mö­göttünk az a két fehérség. Az út annyira kiszélese- iett, hogy már ketten is elfértünk egymás mellett. Akkor az öreg jól körül­nézett. Mikor megbizonyo­sodott afelől, hogy a két fehérlő folt már valóban nem látszik, lassacskán be­fejezte az imádságot, me­lyet addig folyvást sutto­gott, majd elmesélte a kö­vetkező történetet — Élt ezen a tájon egy fiatal legény, Gombo. Ap­jától jócskán örökölt, volt jószága bővan. A marhát, meg a birkát anyja gondoz­ta, a lovakra meg Gom­bo maga viselt gondot. Hogy gondot viselt? Dehogy! Kí­nozta őket. Egyetlen lova sem volt, melyet épnek, szépnek lehetett volna mon­dani Keze alatt csupa bőr, csupa csont gebe lett mind. El is fogytak hamar. Akkor aztán tehénért, meg birká­ért vásárolt magának há­tast Kegyetvn és hirtelen haragú fickó volt. Mindig ostorral verte a lovak fejét. Azt mondták róla az embe­rek, hogy magára haragítot­ta a lovak védőszellemét, olyan gonoszul bánt a sze­gény állatokkal. Nem so­káig maradt meg nála a hátas. Alighogy szerzett egyet, megette azt a farkas, elvitte valami kár, vagy ép­pen elveszett, de Gombo végül mindenképpen ló nél­kül maradt. A földink, 1 Dzsambal, eladott neki egy­szer egy fehér lovat, de amikor látta, hogy Gombo csak kínozza, veri a ló fe­jét, megbánta a dolgot. Vissza is vásárolta volna, de Gombo nem engedett. Igaz, hogy nem is volt más hátasa. Ennek a fehér ló­nak is hamar vége lett. Gombót még az ostor sem bírta sokáig. A jó kínai nádostort más ember éve­kig használja, Gombo szét­verte fél esztendő alatt. Ilyen javíthatatlan ördög volt. Végül nem akadt sen­ki, aki a lovát hajlandó Lett volna eladni neki, de még olyan sem, aki néhány napra kölcsönadta volna. Ki is hagyta volna lovát kínoztatni? Paripa nélkül maradván, Gombo néhány évig bizony gyalogszerrel járt. A többi fiatal lóháton ügetett a mulatságokra, Gombo gyalogosan bandu­kolt. ügy látszott, hogy sa­ját kárán sokat tanult. Egy-két év múlva Gombo egyszer csak deres lovat szerzett. Hogy kitől vette, nem tudja senki. Maga azt állította, hogy valami hosszú utat járó karavántól vásárolta. Talán igazat is mondott. Az a deres még a legkopárabb helyen is talált füvet magának, s a legszárazabb mederben is meglelte a vizet. Igen­igen szívós, kezes jószág volt. Szép derese hátán Gombo megint büszkén jár­hatott. Mondták is neki a vidék vénei: — Most van újra jó lo­vad. Ezt aztán becsüld meg! Jól bánj vele! Én magam is intettem őt: — Férfiembernek ritkán akad hűségesebb híve a lo­vánál. Tapasztalhattad ele­get, mikor gyalog kellett járnod! Most itt az ideje, hogy észre térj. Légy jó­zanabb, oktalanul ne üsd- verd a lovad fejét, mint azelőtt! Inkább tartsad mindig tisztán! — Jó, jó — helyeselt Gombo. — Megjavulok. Erre a deresre úgy fogok vigyázni, mint a szemem fényére — fogadkozott. És valóban, mintha Gom-.1 bo megjavult volna. Dered lova tisztán, szépen jártj háta, lába ép maradt. Vég-» re megtanult vigyázni lóra — mondták az embe-I rek. Mondják, hogy Gom-I bo anyja eleinte mindig el4 dugta előle az ostort. Ké-' sőbb látva, hogy a fia meg­emberelte magát, vissza­adta neki. Lehet, hogy ahol senki sem látta, oly­kor megcsapta a lova fe­jét. de ha mások is voltak a közelben, ostort sosem használt, szerető gonddal óvta a lovát. Már kezdtük felejteni, régi, rossz szokását, mikor váratlanul szerencsétlen do­log esett. Egy reggel a lo­vát szerszámozta volna, de az, hogy, s hogyan nem, sehogy sem akart engedel­meskedni. Gombot elöntöt­te a hirtelen harag, s a vastag ostorral a ló fejére sújtott, de oly szerencsétle­nül, hogy az ostorvég ki­verte az állat fél szemét. — Ez a nyomorult jobb kezem volt megint! — szit­kozódott Gombo, s bal kar­jával verni kezdte a jobb­ját. De mi haszna volt an­nál! ! Fél szemére vak ma­radt a lova. Attól kezdve valahányszor ostor moz­dult, rémülten fölágasko­dott. Gombo aztán egy vágj' két évig járt a félvak lo­von. Hat-hét esztendeje már, nyári mulatság, vidám ver­sengések idején történt. Né­hány legény azon a kes­keny ösvényen igyekezett a mulatság helyére. Gombo deres lován második volt a sorban, utána egy Bujin nevű fiú haladt botospány- vával. És mert a hosszú nyelű botospányvát a szűk úton nem húzhatta maga mögött, lova hosszában, kézben tartotta. A pányva árnyéka valahogy a Gombo deresének fejére eset, s a ló ostorütést sejtvén meg­ugrott. Fél szemére vak volt, nem láthatta az út peremét, megcsúszott, és Gombóval együtt hengere­déit, repült a mélységbe. Reccsenés, roppanás hallat­szott, a kengyel csilingelt, a legördülő szikláknak hol alá, hol fölé kerülve zu­hantak, 6, istenem! Néhány év múlva ott fe­hérlett Gombo koponyája meg a deres lóé, ahogy az imént láttad. Az volt a két fehérség. Érdekes, hogy Gombo nem ott lelte halá­lát, ahol most a koponyája látszik. Ami a nyeregből meg a ruhából maradt, csakugyan jóval lejjebb van. Azt beszélik errefelé, hogy a két koponya egyre föl­jebb kúszik a meredek ol­dalon. A ló koponyája Gombóé elől menekül, föl­felé, mert hűséges, jámbor jószág volt. Gombo kopo­nyája meg üldözi. megy utána. Ki tudja, talán iga­zat beszélnek. A rossz em­ber a halála után is gonosz marad. Azon a forrásvizes, zöl­dellő helyen lakott valaha néhány család. Ám azóta, hogy Gombo odaveszett, te­remtett élő messze elkerü­li. Én ugyancsak tartok tő­le. Hát ezért nem mesél­tem el a történetét, míg1 az az elátkozott koponya látszott — végezte az öreg a szót, aztán gyorsabb üge­tésbe kezdett Magam utána. így értünk, szótlaft, a következő postaállomásig. Az örge lovász elbeszé­léséből megtudtam hát ama két fehér koponya szomorú és tanulságos történetét. Attól fogva nemhogy lo­vam fejét, de még farát sem ütöttem meg soha. S ha olykor meglátom, hogy valaki a jószággal rosszul bánik, rögtön eszembe jut az Altaj sok barna szirtje, a szűk ösvény, a sötét sza­kadék és mélyén az a két fehérség. Az öreg talán hozzátett itt-ott a történet­hez, de a magva biztosan igaz, mint az is, hogy a pásztomép mennyire szereti a lovát. A mostanában napvilágot látott dokumentumkötetek — bő válogatás a huszas évek végén megjelent 100% című folyóirat anyagából, a Gaól Gábor válogatott cikkeit tar­talmazó könyv, a „Korunk”- at méltató munka — alapján új vonások bukkantak fel arra vonatkozóan is, mi­lyen jelentős irodalmi, iro­dalompolitikai, politikai te­vékenységet folytatott — ne­héz időkben, a Horthy-Ma- gyarország nyomasztó köze­gében — Gergely Sándor. S ahogy a kordokumentumok­ból markánsabb kép rajzo­lódik ki a lázadóból forra­dalmárrá váló Gergely har­cairól, úgy lüktet a változó, alakuló kor — az első vi­lágháborútól majdnem nap­jainkig — abban a nemré­giben megjelent riport­karcolat és cikkgyűjtemény­ben, amelyet „Hallgatás köz­ben” címmel bocsátott köz­re Gergely Sándor tollából a Szépirodalmi Könyvkiadó. A hetvenedik esztendőhöz elérkezett, kommunista író sem önéletrajzi jellegű re­gényeiben („Rögös út”, „Til­tott utak”), sem a most kö­tetben olvasható, különböző időpontokban keletkezett, közvetlen önvallomásaiban, nem tartotta tévedhetetlen­nek magát. Az eszméiért mindig bátran kiálló író, akit gáz vakított meg az el­ső világháborúban, vissza­nyert látásával együtt új, forradalmi szellemű látás­módot vívott ki magának. Nem volt tévedhetetlen, s ahogy szépprózai műveiben csak lassan engedett fel egyfajta naturalizmus, (s a lumpenproletárságot némi­leg mitizáló. anarchisztikus beszüremlés) úgy riportjai­ban és publicisztikai mun­Üjsághír: „Igor Mojszeje- vet, a világhírű szovjet tánc- együttes vezetőjét és szer­vezőjét GO. születésnapja al­kalmából a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tün­tették ki.” Évente beutazzuk a Szov­jetuniót és a világ számos országát. Előadásaink szín­tere a legkülönbözőbb: fel­lépünk hangversenyteremben és sportstadionban, szerény gyári klubban és városok te­rein, sportcsarnokban és szabadtéri színpadon. Hasznosítva a világ ko­reográfiái és színházi kultú­ráját, együttesünk előadásai­ban törekszik alkotóan fel­újítani, újszerűén életre kel­teni a népi táncot. A tánco­soktól nagyon sokat köve­telünk: a virtuóz tánctech­nikán kívül legyen akroba­ta, zsonglőr és muzsikus egy személyben. Tökélete­sen sajátítsa el a rugalmas­ságot, a koreográfiái kifeje­zőképességet, az átalakulás művészetét, hogy hűen ala­kíthassa a különböző élő emberi alakokat, kifejezze a táncokban a nemzeti jelle­get, a munka örömét, az egyszerű ember életét. Fáradhatatlanul gyűjtjük a népi táncmotívumokat, hogy közkinccsé tegyük nemcsak a Szovjetunióban, hanem külföldön is. Minden kül­földi vendégszereplésünk (majdnem 40 országban jár­tunk), minden találkozónk után érezzük, hogy mily nagy a művészet ereje, mennyire összefogja az em­Pénteken megyei szakem­berek részvételével megkez­dődtek az agrár szabadegye­tem előadássorozatai Nyír­egyházán. Az első előadás a takarmányalapok növelésé­nek módjaival, eszközeivel foglalkozott. Május 20-ig ezenkívül még négy elő­adásra kerül sor. Február 25-én az állat­tenyésztésünk időszerű kér­déseiről dr. Magyari And­rás egyetemi rektor tart előadást. A március 25-én káiban is érvényesült, nem egyszer, bizonyos egy­oldalúság. Ellenfelei sem tagadhatták azonban, hogy első írásai óta mindig elvi alapon állt, hogy sohasem személyes hiúság, individu­alista indulat vezette tollát. Az sem tagadható, hogy még az idők szigorú rostáján ki­esett írásaiból sem hiány­zik a javítás szándéka, a népszeretet, a testi-lelki nyo­morúság elleni harc páto­sza. Hány — különböző műfa­jú — írása van azonban, amely fennmaradt a rostán, arhely irodalmunk szerves ré­szévé lett, s minden bi­zonnyal a holnap köztuda­tát is gazdagítja majd. Nem akarjuk itt „felfedezni” méltán leghíresebb, legje­lentősebb munkáit, „Dózsa”- regényét, a „Vitézek és hő­sök” című drámát, „Gyanú” című remek novelláját, a már jelzett önéletrajzi fogan- tatású írásokat, a „Pereg a dob” című, a harmincas években — és a harmincas évekről — írott, kiváló pa­rasztregényt. De az alka­lom kínálja, hogy felhívjuk a figyelmet az irodalmi ri­port mesterére. Ahogy a huszas évek magyarországi „embervásárá”-ról, a „vá- káncsosok” életéből, a meg­nyomorítottak, megalázottak, félrevezetettek tömegeiről szól, az jó példája annak, miként lehetett szociográfiai igénnyel leírni a várost és falut, megszólaltatni problé­mákat és felvillantatni a szabadulás útjait is. Az ilyen jellegű írások egyré- sze a „Hallgatás közben” lapjain olvasható. A „Hallgatás közben” do­kumentumai közt olvashat­juk a moszkvai „Sarló és kalapácsában, az „ŰJ Hang”-ban és más magyar emigráns lapokban írt iro­dalomkritikai, irodalmi cik­keit is. Móricz Zsigmondért, annak írói nagyságáért, nagy jelentőségű realizmusá­ért nemcsak a reakcióval szállt perbe Gergely Sán­dor, hanem a forradalmi emigráció egyes szűkkeblű tagjaival is. Jellemző reá az értő lelkesség, amellyel Illyés Gyula „Puszták né­pe” című könyvét fogadta, korrigálva a „Sarló és ka­lapács” egyik cikkének té­ves megállapításait is. S tudnivaló, hogy Gergely Sándor az elsők között állt ki József Attiláért Is! A születésnapi alkalom — mint már jeleztük — nem nyújt módot egy sokoldalú és terjedelmében is jelen­tős írói mű érdembeli érté­kelésére. De azért hadd ír­juk le: ahogyan Gergely irodalmi értékké növelte a szociográfia közvetlen valo- ságleírását. úgy a rezzené- keny folyamatok mögött is észrevette a társadalmi- in­dítékokat. Meg kell látni Gergely pályájának túlhala­dott szakaszait, ám azt is, ami maradandó. Gergely Sándor gazdag életművét nem tarthatjuk lezártnak, befejezettnek. Éppen ezért elsősorban nem békés pihe­nést kívánunk a Kossuth- díjas Gergely Sán/ornak, hanem hogy új művekkel lepjen meg bennüket, új küzdelmeket vállaljon a még formátlan (de formát ölteni kívánó) él meny anyaggal. a valóságnak azzal a sajátos párlatával amelyből az ín) új valóságot tud teremteni A- J. HEGYI UTÓN*

Next

/
Thumbnails
Contents