Kelet-Magyarország, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-12 / 293. szám
A „jóravaló restség” — — így tanulta ezt rég — bűn. Bár ő kétli. És kissé gyáva. Talán, mert néki a „rosszravaló restség” — ha nem is bűne — de — hibája. Nála semmisem lehetetlen: tehetségesen tehetetlen magasból mulat törpeségen kevélyen hordja ami szégyen kiválni sem kíván soha eltökélten lett — tétova. V ilágoskék ruhája mindjárt magára vonta a járókelők figyelmét. Kihúzott derékkal, nyugodt léptekkel ment, s messze és egyenesen maga elé nézett. A járda hasadékai szinte feléje kacsintottak, s észrevétlenül haladtak tova a lábai alatt, mintha az útját egyengették volna. Az utcasarkon újságot vásárolt, aztán odaállt az autóbuszmegálló táblája alá. Testtartása a gondolataiban elmerült emberről tanúskodott. Egy kissé előbbre tette egyik lábát, kezébe vette az újságot, kinyitotta és olvasni kezdte. Az utca pedig élte a maga mindennapi életét. Az emberek ide-oda járkáltak, és sokan vetettek futó pillantást a kékruhás emberre, aki roppant fegyelmezetten, szinte elrévülten állt a tábla alatt, amely az autóbusz megállóhelyét jelezte. A kórház kapujából, amely olyan volt, mint valami tátott száj, két tarisz- nyás parasztember jött ki; némán szedték a lábukat, s a kékruhás ember felé közeledtek. Csodálkozó tekintettel álltak meg mellette, mintha nem is tudnák, hogy egyáltalában vá- rakozniok kell-e. A kékruhás ember csupán diszkréten fürkésző pillantást vetett rájuk. Aztán anélkül, hogy türel- metlénségét leplezte volna, tovább folytatta az újságolvasást. Később újabb fürkésző pillantást vetett a két emberre, s most már harag volt a tekintetében. Jobbjában az újságot tartva, balját a hozzá közelebb álló felé nyújtotta. Megérintette a vállát, s mikor az, értetlenül feléje fordult, így szólt hozzá: — A buszra várnak? — Uhüm! — szaladt ki egyikük száján, mialatt a másik cs<ak most kapott észbe, hogy egyáltalán történik valami. — Akkor — mondta a kékruhás ember —, álljanak sorba! A két ember csodálkozva nézett egymásra, tekintetükkel végig mérték a kékruhást, s szemmel láthatóan nem akarták felfogni amit hallottak, de azért mégis szót fogadtak. Szépen egymás mellé álltak a kékruhás mögött. — Ha az emberek autóbuszra várnak, egymás mögé szoktak állni, nem pegig egymás mellé — folytatta a kékruhás. A két ember egymásra nézett, de azért szótfoga- dott. Most mind a hárman egymás mögött, sorban álltak. A kékruhás ember lapozott egyet az újságban, s tovább olvasott. Amazok pedig továbbra is mögötte álltak, meg se moccantak helyükön, de türelmetlenek és nyugtalanok voltak. Csak annyira futotta bátorságukból, hogy időnként hátulról lopva végigmérték a kékruhás embert. Az pedig egy pillanatra levette tekintetét az újsághasábokról és az órájára pillantott. Aztán tovább olvasott. Annyit azonban mégis észrevett, hogy egy középkorú ember érkezett a megállóhoz. Látta, amint előbb elhaladt mellettük, aztán visszafordul, majd megáll előtte. Arra felé nézett, amerről a busznak kellett volna jönnie, majd a három embert kezdte méregetni. Egyikről a másikra tévedt a tekintete, amely végül is a kékruhás ember hideg pillantásával találkozott. Aztán kissé előrehajolva az úttest felé fordult, s össze-össze érintette cipője orrát. — Kérem! — csendült fel hirtelen a kékruhás ember hangja. A jövevény kíváncsian fordult a kékruhás felé, vajon őt illeti-e a megszólítás. — Ügy gondolom — folytató a kékruhás —, sorba kell állnia! Az újonnan érkezettnek leesett az álla csodálkozásában. Maga elé pillantott, csak épp annyi ideig, amennyi szükséges lett volna, hogy ellenszegüljön, mikor azonban a kékruhás ellentmondást nem tűrő pillantásával találkozott, nagyot nyelt és kelletlenül a két parasztember mőgé állt. Aztán egy fiatalember és egy lány érkezett a megállóhoz. Annyira el voltak foglalva egymással, hogy észre sem vették a sort. A . kékruhás ügyét sem vetett rájuk. Egy kis habozás után most már a legutóbb érkezett fordult feléjük: — Remélem, észrevették a sort? Az ifjú meg a lány a sorban állókra pillantott, s midőn a négy pár szemmel és négy szemrehányással találkozott, kissé elégedetlenkedve ugyan, de egymás kedvéért szépen beállt a sorba. Előbb egymás mellé. S így is maradtak volna, ha egész idő alatt szemrehányó tekintetet nem vet rájuk az előttük álló. Aztán újabb és újabb utasok érkeztek, s eddigi szokásuk szerint kissé oldalt álltak meg, de nem sokáig tudták a rájuk meredő szemrehányó pillantásokat elviselni, s egymás után szépen ők is beálltak a sorba. Az autóbusz azonban még mindig sehol sem volt. A kékruhás ember megint a karórájára pillantott, aztán összehajtotta az újságot. Zsebretette, s azzal a szilárd elhatározással, hogy ő pedig bevárja a buszt, rendíthetetlenül állt tovább. Az autóbusz azonban, emelynek a kékruhás ember órája szerint már nyilván meg kellett volna érkeznie, még mindig nem került elő. A kékruhás erre a sor felé fordult. Halkan odavetette: — Kulturáltabb városban ilyesmi nem fordul elő. Szavai azonban csak a közvetlen mögötte álló füléig jutottak el, aki értetlenül mögötte álló társához fordult és kutató pillantást vetett rá. De az nem is gondolt arra, hogy valamit meg kellett volna érteni. Éppen köpni akart egyet, de szeme sarkából megpillantotta a kékruhást, s úgy érezte, hogy az nem engedi. Most egy kurta bajuszú fiatalember jött. A kékruhás észrevette gúnyos pillantását, amelyet a szépen kialakult sorra vetett. Legvégül a busz is előkerült. Az emberek hátrafordultak, hoigy lássák, mire a sor megingott. Elegendő volt azonban a kékruhás egyetlen szemrehányó pillantása, mire a sor kiegyenesedett. Az autóbusz felszálló ajtaja pontosan a kékruhás ember orra előtt állt meg. Az ajtó kinyilt, mikor azonban a kékruhás már épp fel akart szállni, elébe toppant a gúnyos tekintetű fiatalember, hogy megelőzze. Már-már fel is szállt volna, de a kékruhás akkor elébe tartotta a karját, a mögötte álló első paraszt- emberhez fordult és határozottan rászólt: — Tessék felszállni kérem! Ö egészen elhülve a csodálkozástól egy pillanatig tétovázott, de az újabb felszólításra megindult. Mögötte a többiek. A kékruhás pedig még mindig a pökhendi fiatalember előtt tartotta a karját. Az meghökkent, egy pillanatig tétovázott, mitévő legyen, de aztán türelmesen várt. Tekintette közben a kórház felé kalandozott, ahonnan nagy- sietve két fehér köpenyes ember közeledett. Az utasok lassanként felszálltak. Utolsónak egy öregember maradt, akit a kékruhás még felsegített. Most már maga is fel akart szállni, miközben szemrehányóan nézett a gúnyos mosolyú fiatalemberre, ebben a pillanatban azonban már ott is volt a kórház két fehérköpenyes embere és karonfogta. A kékruhás visszafordult, s midőn észrevette a két fehér köpenyest, nyugodt hangon megkérdezte: — Valami baj van? Az egyik fehér köpenyes, aki a nagy sietségtől szinte lihegett, csak bólintott és egészen halkan így szólt: Igen. — Jó, hogy még idejében jöttek — mondta a kékruhás és visszahúzta lábát a kocsi lépcsőjéről. A fiatalember még egyszer gúnyos és elégedett pillantást vetett rá, aztán felszállt. — Ö, micsoda egy ember! — szólalt meg valaki azok közül, akik az imént még sorban álltak. — Nagyon okos — mondotta egy másik. Többen, akik az imént még sorban álltak, tátott szájjal bámultak a kórház bejáratára. A két fehér köpenyes már karonfogva vezette befelé a kékruhást. A két parasztember egymást nézegette. Egyikük alig észrevehetően vállat vont. Egymáshoz húzódtak. Az autóbuszban kellemetlen csend támadt. A kalauz mintha még mindig nem fogta volna fel, mi történt. Csak akkor tért magához, amikor eszébe jutott, hogy el kell indítania a kocsit. Csengetett a sofőrnek. Csuka Zoltán fordítása ★ Meto Jovanovski 1928-ban született. A macedón próza egyik legtöbbet Ígérő fiatal tehetsége; főleg novellákat ír. Első novellásköte- te 1956-ban jelent meg, 1958-ban pedig egy humoros regénye. A jugoszláv irodalom egészében is jelentős helyet foglal el. Szerelmesek hete Hétfőn kétlőn, kedden szebben, szerdán? Less rám csütörtökön, kisördögöm! Pénteken érkezem, szombaton szomjazom vasárnap várlak! A Nyíregyházi Zeneiskolában a fiatal zenekedvelők között igen népszerűek a fúvós hing- merek is. Csősz Sándorné tana rnőnck ötven növendéke fuvo Ián és furulyán tanul. A képen: Papp Gabriella és Kövér Erzsiké gy akorolnak. Baross Elemér: cÁ yi^atiLL Nem, ezen már túl vagyunk. Más feladatokkal terhes, vagy szép a világ. Ne tágítsd nagyitóra a szemed, ha meglátsz egy arcot, ne sikolts, még magadban sem: „ez volt az a sebhelye?, aki terpeszben, lövésre kész fegyverrel állt a házmester mellett, amikor a népet leharangozták az udvarra”. Mondod, csak mondod, de nein lehet. Na persze, mert keresed a problémákat, és mindig csak egyfajtát, azt, amely belédrögződött, mint egy rögeszme. Megértelek. Nem hordóban élsz, mint Diogenes, nem lakatlan szigeten, mint Robinson, ha-, talmas tömeg vesz körül, sok ember. És azok is, akik tették veled, amit tettek, antroposzok voltak, s ilyen értelemben: emberek. Szemük volt, szájuk, kezük. Nem értetted meg akkor, hogy azokban a fejekben, hogyan születhettek meg azok a tébolyult gondolatok. Ne töprengj most már ezen. Nézd a s2ínes képeslapot, örülj, hogy milyen szép lett az Erzsébet híd, és nézd, milyen féltő gonddal vezeti át a zebrán az emberpalántákat az óvó néni. Na de ha te már megint azt á szőke pincért figyeled. Légy szíves, hagyd már abba ezt a játékot. Ha gyanús, ha arra gondolsz, hogy ő... hogy igen ő volt az... tessék, lépj ki az árnyékból, ne hunyoríts. Legközelebb, mikor leteszi elé- bed a feketét, szólj rá: „kérem, egy pillanat, mondja csak András, nem maga volt...?” Na látod, még azt se tudod pontosan, hogy ki. De gyanús, szerfelett az. Elsősorban, hogy olyan... hogy is mondjad csak, olyan nagyon, olyan tipikusan szőke... igen, olyan, mint annak az embernek, aki ott téged... nem is téged, ezt elviselted volna, hanem az anyádat... Aztán meg az is nagyon gyanús, hogy ő is néz téged. De hát valahonnan ő is ismerhet, talán egy másik eszpresszóból, talán egy régi kávéházból. Talán kifizetetlen bonjaidat őrizte meg, azon töri a fejét, elő- álljon-e most vele, hiszen olyan régen volt. Nem, ez nem lehet, Kraj- nik bácsi, és Gyula úr, és Béla főúr, ezek a bohém- bónos mecénások már akkor is az öregebb korosztályhoz tartoztak, ez a szőke András pedig nem lehet több, mint... Na látod. Hiszen ez az András most lehet negyven, akkor tehát... akkor tehát nagyon belefér az évszám. Igen, ott láttad őt az állomáson, kezében lovaglóostor, ő vette át így a szállítmányt, az emberárut, rásuhintva mindegyik rabszolgára, és minden ütés után kajánul röhögve? Mégse ő lehet. Annak pedert, peckes bajusza volt, tisztbarátai Francl-nak szólították és karikalába volt, amire nyomatékkai fel is hívta a figyelmet, mintha gyalogmenetben is lovon ülne. A szőke pincér most húzott el az asztalod előtt. Rémképeid vannak barátom. Most megnézted a lábát, megnézted az arcát. Hát ez bizony még csak nem is hasonlít. Lába szinte gyanúsan egyenes, nem is pincérláb, Ahá... hiszen ez az. Ha valaki negyven éves, és ha csak húsz évig szalad a tálcával, bizony azok a lábak... Lesüllyed a boka, megrogy- gyan a térd. Átképzett pincér ez barátom, azelőtt ez a kéz nem vendégek elé tette le az asztalra a feketét. Tegnap megnézted jól a kezét is. Mondtad is neki, hosszú, finom ujjai vannak, mint egy zongoraművésznek. És mit mondott ő?” Nem vagyok művész, de tudok zongorázni.” És most már azt is tudod, hogy nem is Bandinak hívják. Amióta kiszolgál téged ez a szőke pincér, te Bandinak hívtad, vagy Andrásnak, most mondta meg, mert kérdezted, hogy Péter. Nem mindegy az kérem, mondta ő, mikor te csodálkoztál. De mennyire nem mindegy, gondoltad te, de nem mondtad ki hangosan, mert erre elindultál egy újabb vonalon, mért nem szólt előbb, miért tagadta és ha Péter? És miért néz ő is téged, mikor a bárpultnál várja a feketét. Mintha ő is a te arcodat keresné valahol a múltban. Ö már sokkal többet figyel téged, mint te őt. Figyel lopva és za/ vartan. Figyel feltűnően és gyanakodva. Te untad el előbb. Kirukkoltál : — Mondja, Péter, ha ugyan így hívták magát azelőtt is... miért néz állandóan engem? — Mindig is Péternek hívtak. De abban nem vagyok szentül bizonyos, hogy a vendég úr mindig Kerekes volt-e... (Ahá! Ahá!)... és nem az a Pikurik nevű főtörzs, aki... — Fő törzs? Én? Kerekes festőművész. — Igen. Most az. Hallottunk már ilyet. Az a Pikurik, az a szörny, aki minket a bécsi országúton... Magát? Mint micsodát? És mit keresett maga ott?... — Hát mit? Amit a többi... amíg ereje volt... ég amig nyakszirteh nem lőtték őket az ilyenek... Piku- rikek. Emlékszel, mi történt erre? Te felugrottál, két vállánál fogva húztad magadhoz Pétert, lenyomtad a székbe, ^ előkaptad a festőigazolványodat, ő a személyazonosságit... aztán elkezdtetek nevetni., és nevettetek, nevettetek, mindenki odanézett nem törődtetek vele... Most már legalább tudod te is meg ő is, hogy milyen rossz napokat tud szerezni az alaptalan gyanú. Bár az is igaz, fizettetek ezért néhány alapos napot, hetet, évet. Meto Jovanovski: A kékruhás Tóth Endre: A tűz és a vas A tág csarnokban motor zúgott, áramoktól rezgeti a hő, a gépek előtt éberen állt egy-egy kékruhás szerelő. Félig süketen hallgattuk a kongó vasak dúrva zaját, — káprázó szemünk, ú gy érezzük, a teremtés titkába lát. Néztük a tüzes kemencében a vörösen izzó vasat, ahogy szikrázott sisteregve s rózsasziromként széthasadt. Egy új istenség művét láttuk, ki rombol, alkot, s összefűz, s már szét se tudtuk választani, melyik a vas, melyik a tűz. Csak néztük, ahogy ölelkezett előttünk a két ős-elem, — a tűz és a vas násza volt az, új kort vajúdó szerelem 1965. december 12, 9 Lányi Sarolta: Furcsa alkat-
