Kelet-Magyarország, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-12 / 293. szám

Dorothy Parker: FEKETE — FEHÉR f A szőke hajú nő, akinek rózsaszín bársony pipacsok díszelegtek a múkontya kö­rül, furcsa, kissé oldalozó, és szökellő járással vágott át a zsúfolt termen és megragadta a háziasszony karját. — Megvagy! — szólt. — Most aztán nem szabadulsz. — No, nézzék csak! — lepődött meg a háziasz- szony. — Szeretnélek megkérni egy nagyon nagy szíves­ségre. Megtennéd? — S mi lenne az? — kérdezte a háziasszony. — Ismertess meg Walter Williams-szal. Hidd el, egy­szerűen bolondulok ezért az emberért. S amikor éne­kel! Amikor azakot a spirituálékat énekli. Mond­tam is a férjem­nek: „Burton, szerencséd, hogy Walter Williams szí­nesbőrű, különben méltán féltékeny lehetnél”. Nagyon boldog lennék, mutass be neki! __ Természetesen — szolt a háziasszony. — Azt hit­tem, már ismered. Az es­télyt egyébként az ő tisz­teletére rendeztük. __ De hiszen ez nagysze­rű — mondta a vendég, - Igazán nem látom be, ml rossz van abban, hogy az ember összejár a színes- bőrűekkel. Nekem sem­miféle mellékgondolatom nincs róluk. Egy szikrányi sem. Burton — 6 persze más. Dehát tudod, ő Virgi­niából jött, s ezek a deliek egészen mások. — Eljött veled? _ Oh, nem. Ma szalma­özvegy vagyok. Ah, Burton. Bele fog halni, ha elmesé­lem neki, hogy találkoztam Walter Williams-szal. Al- landóan veszekszünk a ne- gerkérdésen. Olyanokat mondok neki, hogy „ne légy ostoba!” De meg kell hagyni, hogy Burton meg mindig sokkal szélesebb lá­tókörű, mint a déliek álta­lában. Tulajdonképpen sze- réti is a színesbőrueket. Mindig azt mondja: neki nem is kellene feher szol­ga a házban. Tudod, volt mellette egy néger dajka, azt egyszerűen imadta. Képzeld, ahányszor hazajön, kimegy hozzá a konyhát». Nincs különösebb kifogasa a színesbőrűek ellen, csali éppen azt mondja: nem lenne hajlandó egy aszta1; hoz ülni velük, egymillió dollárért sem. Én meg ilyenkor azt válaszolom, hogy beteggé teszed az em­bert a fecsegeseddel, Bur­ton. Borzasztó vagyok hozzá, ugye? __ Nem, — nyugtatta meg a háziasszony. Egyáltalán nem. — Dehát én másmilyen vagyok. Bennem a legki­sebb előítélet sincsen a színes iránt. Olyanok, mint a gyerekek: ugyan­olyan könnyelműek, és folyton énekelnek, nevet­nek, meg minden. Hát nem a legvidámabb teremtmé­nyek a földön? Komolyan mondom, nekem is nevet­nem kell, ha csak rájuk nézek. — Igen — szólt a házi­asszony. — Valóban. — Ez a Walter Williams pedig, ez aztán igazi mű­vész. Nem érdekel, hogy milyen a művész bőrszíne. Az a magánvéleményem, hogy ha valaki művész, akkor senkinek sem kelle­ne előítélettel viseltetni iránta. Nem is értem, né­mely. emberek hogy lehet­nek olyan szűk látókörűek. Walter Williams-szal ta­lálkozni megtiszteltetés. Az úr őt is épp olyannak te­remtette, mint minket, nem igaz? — Természetesen, — fe­lelte a háziasszony. — Pontosan. — A magam részéről nagyon örülnék, ha egy ilyen ember, mint például Walter Williams eljönne hozzánk, hogy énekeljen nekünk. Persze, nem hívha­tom meg Burton miatt. Menjünk oda hozzá! De várj csak, mit csináljak, amikor bemutattál? Kezet rázzak vele? ;— Tégy, ahogy gondolod. — Azt hiszem jobb lesz kezet fogni. A világért sem szeretném, ha azt hinné, hogy előítéleteim vannak. Persze, kezet kell fogni, mint bárki mással. Igen, igen... ezt fogom csinálni! Odaléptek a magas, fia­tal négerhez, aki a köny­vespolc mellett állt egy sa­rokban. A háziasszony be­mutatta őket egymásnak, a néger meghajolt. — Hogy van? — kérdezte. A rózsaszín bársonypi­paccsal ékesített nő teljes hosszában kinyújtotta a karját, hogy az egész világi lássa, amig csak a néger meg nem ragadta. — Oh, hogy van ön, Mr. Williams? — kérdezte az asszony. — Épp mondom a barátnőmnek, milyen bor­zasztóan élveztem az. ének­lését. Múltkor is ott vol­tam a hangversenyén es megvan a hangja a fonog- ráfon és minden. Nagyon tagoltaji beszélt, óvatos igyekezettel mozgat­ta az ajkát, mintha süket- nómához szólna. _ örülök neki — felelte a néger. __ Megörülök, ahogy a „Matrózflú”-dalt énekli. Nem megy ki a fejemből. Egész nap azt dúdolom. A férjem meg majd szétrob­ban, elfeketül a dühtől, olyan fekete lesz, mint... És mondja, honnan szedi azokat a remek dalokat? Honnan a csodából szerzi őket? — Van-annak annyi mód­ja... — Biztos vagyok benne, hogy ön is nagyon szereti őket. Mulatságos lehet. Azok az aranyos spirituá­lék... Oh, hogy imádom őket! És mostanában mit csinál? Még mindig éne­kel? A közeljövőben miért nem rendez hangversenyt? — Épp e hónap tizenha­todikén lépek fel. — Igen? Akkor én is ott leszek. Ott leszek, ha csak egy mód van rá. Szá­míthat rám. De nézze csak, ki az a fiatal nő ott fehér ruhában? Már láttam vala­hol. — Katherine Burke — felelte a háziasszony. — Szcntséges isten! Ez lenne Katherine Burke? A színpadon egészen más­ként hat. Azt hittem sok­kal csinosabb. Nem is gon­doltam volna, hogy ilyen sötétbőrű. Majdnem úgy néz ki, mint egy... Oh, sze­rintem csodálatos színésznő. Nem gondolja Mr. Williams? — De igen, — felelte a férfi. — En is azt hiszem. De nem zavarom tovább, biz­tosan mások is szeretnének beszélni az estély díszven­dégével. Ne Telejtse el Mr. Williams, ott leszek a kon­certjén, tapsolni Fogok és minden. De ha végképp nem tudnék eljutni vala­milyen ok miatt, akkor is megmondom minden isme­rősömnek, hogy ők menje­nek el. — Köszönöm szépen, — felelte a néger. A háziasszony ekkor ka­ron fogta a hölgyet és át­vezette a másik szobába. — Drágám — szólt a ven­dég — becsületszavamra, majdnem összeestem ott a helyszínen. Észrevetted, mennyire melléfogtam? Kis híján kimondtam, hogy Katherine . Burke tisztára úgy fest, mint egy néger. De még időben megálltam. Gondolod, hogy észrevette? — Azt hiszem nem — csillapította a háziasszony. — Hála istennek! — só­hajtott fel — hiszen sem­miképpen sem akartam volna zavarba ejteni. Hi­szen olyan kedves. Jómodo­rú és minden. Tudod, hogy van ez a színesekkel? Az ember a kisujját nyújtja nekik és mindjárt a karját akarják. De ez nem !s pró­bálkozott ilyesmivel. Gon­dolom sokkal józanabb. Nem úgy véled? — De igen — szólt a há­ziasszony: — Tetszett nekem. Nin­csenek előítéleteim, azért, mert ő színesbőrű. Épp oly természetesen beszélgettem vele, ahogy bárki mással tettem volna. Csak éppen alig tudtam elfojtani egy mosolyt, mert közben Bur- tonra gondoltam. Kiváncsi Vagyok, milyen képet fog vágni, ha megtudja, hogy azt mondtam a négernek: Mister! Fordította: Zilahi Judit Egyedülálló, csóntU alakú fejfák a szatmárcsekei temető­ből. A földből kiálló rész eléri a 2—3 méter magasságot, vastagságuk többnyire meghaladja a félmétert. »V f A kerámia nyelvén A művész korongon formáz­za edényeit. (MTI foto — Bojár Sándor felétele) A verőcei nagy sárga ház — ahol a Kossuth- és Munkácsy-díjas, érdemes művész él és alkot — ma­gas dombra épült, onnan néz alá a varázsos szépségű tájra, a Duna kanyargó szalagjára, a cseréptetős há­zakra, mintegy szimbólum­ként: látni, felszippantani és művészi élménnyé sűrí­teni mindazt a gyönyörűsé­get, ami itt, ezen a vidé­ken fogan, hogy továbbad­hassa. Gorka Géza ma a legis­mertebb magyar kerami­kus. Nemcsak az országha­táron innen, azon túl is élénk érdeklődéssel kísérik, figyelik művészetét, mindig újat teremtő alkotókedvét, kimeríthetetlen ötletgazdag­ságát, s legújabb alkotásait. Nem véletlenül. Csaknem fél évszázados munkássága egyet jelent a magyar ke­rámiaművészet megújhodá­sával — elválaszthatatlan attól. Alkotásai híven őr­zik, tükrözik, hogy egykor Badár Balázs, a neves me­zőtúri gölöncsérmester ta­nítványa volt, nála tanulta meg az ősi fazekasságot. — Negyvenhét esztendeje már... — emlékezik művé­szi pályakezdésére házi múzeumában. — Valahol itt kezdődött — mutat szé­les mozdulattal azokra a népi díszítésű cserepekre, amelyeket féltve őriz még ma is. — Tudja, mi ezek­ben a legcsodálatosabb? A népi alkotásokon keresztül az egész világ megérti a mi nyelvünket! A népi vonások megőr­zése mellett azonban biztos kézzel alkalmazza a kerá­miaművészet egyetemes vo­násait is, amelyek nem csu­pán magyarrá, egyszers­mind nemzetközivé is te­szik művészetét. Bizonyítja ezt az is, hogy az olaszor­szági Faenzában, a Nemzet­közi Kerámia Múzeumban ötezer év legszebb és leg- 'értékesebb alkotásai között már egy évtizeddel ez­előtt helyet kapott Gorka Géza több, remekbefor- mált műve. Négy évtizeddel ezelőtt érkezett Verőcére. Hívták — a falu környékén nagy mennyiségű, korongolásra alkalmas agyagot találtak — alakítsa meg a Kera- mosz Vállalatot. Két évig állt az élén, két évig vi­rágzott. Amikor azonban lemondott tisztségéről, szin­te hetek alatt bezárta ka­puit a vállalat.' De Gorka Géza nem hagyta cserben a kis Duna menti falut, amelyet megszeretett. Hű maradt hozzá mindmáig. Nehéz lenne végigkövetni a megtett út minden állo­mását, Badár Balázs me­zőtúri fazekasműhelyétől a brüsszeli világkiállítás nagy­díján át egészen a Kossuth- díjig. Több, mint harminc kitüntetés —. köztük szá­mos nagydíj — jelzi a meg­tett út művészi értékét. S jelzi ezt a forradalmi vál­tozást is, amit itt nálunk ő teremtett a kerámiamű­vészetben, már a harmin­cas évek elején. Uj formák, szinek kere­sése — ez jellemzi Gorka Gé­za művészetének legutóbbi négy évtizedét. A vázák követték a rajtuk ábrázolt díszítő motívum karakte­risztikus vonalait, vagy áb­rázolt motívum nélkül is valamiféle állat — leg­többször madár — jelleg­zetes felépítését, hozzáadva a művész alkotó-teremtő képzeletét. Mindehhez já­rul még az a bravúros szín­kezelés, az eredeti szinek széles skálája, amely egy festőnek is dicséretére vál­nék. Gorka Géza a szépség nemes élményét megosztja embertársaival — műveivel nem kitűnni, csupán gyö­nyörködtetni akar. Vagy ahogy ő fogalmazza: meg­szépíteni az életet. Ezért csak ritkán törekszik mo­numentalitásra, szinte va­lamennyi műve hasznos dísztárgyává válhat bárme­lyik modern lakásnak. Ke­rámiái N természetes ará­nyukkal és célszerűségük­kel, ugyanakkor egyszerű­ségükben is megkapó díszí­tésükkel a legkülönbözőbb műveltségű emberek szá­mára is érthetőek. Művészi kerámiatárgyain egyre kevesebb a díszítés, a hangsúly a zománc szépsé­gére, színhatására tevődik Az UNESCO nyíregyházi kiállításának megnyílására A felfedezések közül nem tartozik a jelentéktelenek közé az, hogy az emberi beszéd legkisebb egységek­re, hangokra bontható szét. Csak a munka során, a gondolkodás fejlődésével érte el áz ember, hogy a mondatot alkotó hangsorból először a szót, majd az ezt alkotó hangsorból a szótagot, s végül a legki­sebb egységet, a hangot el tudta vonni. Nekünk, akik a betűírással megtanultuk, hogy a szó alaki részé a hangsor, s ennek minden tagját külön jellel jelöljük. ez természetesnek látszik. Holott ez a felfedés olyan nagy, hogy csak évezredes fejlődés eredménye lehet Ez is, mint annyi más emberi felfedezés, nem pusztán a tudományos ér­deklődésnek köszönhető, ha­nem a célszerűségre és egy­szerűsítésre való törekvés­ből jött létre, s az írás megszületésével áll kapcso­latban. Az írás valaha olyan je­lekből állott, amit csak a feljegyző értett. Egy nyílba metszett rovás, az állat fü­lébe vágott tulajdonjel csak az ezt végző számára jelen­tett valamit. Ebből még hiányzik a szociális vonás, s hiányzott az írásnak egy másik jellegzetessége, az, hogy nyelvi formákat ké­pezzen és rögzítsen. A kö­vetkező lépés az volt, hogy olyan jeleket alkalmazza­nak, amelyeket már má­sok is értenek, tehát ki­alakul az írás szociális, társadalmi vonása. A mexikóiak pl. ha Mexikó város pusztulását akarták érzékeltetni, jelölni, • egy házat rajzoltak, amelyből lángok csaptak ki. Ezt már minden mekikói értette. E formája az írásnak megvolt az indiánoknál is. Egy jel egész mondás, egész mon­dát felidézésére szolgált, Jóval közelebb jártak az íráshoz akkor, amikor a le­jegyzésben felbomlik a nyelvi szöveg alkotó elemei­re, a szavakra, és minden szónak külön jele lesz. A fogalomábrázoló írás vagy képírás — ahogy ezt ma nevezzük — minden szót szinte lerajzolt. Az egyipto­miak azonban nem sokáig rajzolgattak szabályosan, rajzaik egyre inkább csak sematikus jeleivé Váltak a fogalmaknak. S ami nem volt lerajzolható, még se­matikus jellel sem Volt áb­rázolható, azt a fogalommal asszociatív kapcsolatban ál­ló dolog jelével jelölték. Pl. a levegőt egy duzzadó vi­torlával. Kimondottan ked­át, s ejti ámulatba a szemlélőt. Finom pasztell­színeket használ hajszálere- zéssel, csurgatással, vagy repedezettséggel. Hogy mi az ihlető je? Az erkélyre lép, a kertre mu­tat, az alant elterülő ^ fa­lura, a környező erdőkre, a méltóságteljesen hömpöly­gő vén folyóra. — A természet az én kincsesházam. Kiapadhatat­lan forrás. Virtuóza az agyagnak és a máznak, de anyag és technika nála szoros egy­ségbe forrt a tartalommal, a tárgyak rendeltetésével. Művészetének mindig mon­danivalója van az emberek számára: tegyük szebbé, de­rűsebbé mindennapi életün­ket. legyen az otthonunk valóban otthon, ahová meg­pihenni tér meg az em­ber a napi munka után. Ezért, s ezen munkálkodik s alkotja szebbnél szebb, derűsebbnél derűsebb dísz­tárgyait. Nem véletlen, hogy az emberek magértik agyagba formált szavát — az ipar- művészeti boltokban szinte állandó jelleggel hiánycik­ként szerepelnek Gorka Géza ízléses, gyönyörködte­tő kerámia-dísztárgyai. So­kat, nagyon sokat kellene alkotnia ahhoz, hogy mű­vel minden igénylője Ott­honába eljussanak. Prukner Pál vés, sőt talán humoros volt a rajza az örül igének: egy tehén, s alatta a borja. Így távolodik el az írás a raj­zoktól, s helyette minden szónak valami jele lesz. Ne n csoda, hogy az ilyen­fajta írást csak íródeákok ismerték, ez valóban ”sak kevesek kiváltsága lehetett. Az ember célszerűségre való törekvésének tovább kellett lépnie. Előbb a hosz_ szabb szavakat két jellel je­lölte, majd ezek mintájúra a rövidebbeket is, s így kialakul a szótagírás. Egy jel egy szótagot jelentett. Közben lé játszódik egy má­sik folyamat is: a képek, egy-egy szó, majd egy-egy szótag képe leegyszerűsödik, tehát csak egy jel lesz be­lőle, amely már semmit sem árul el a képszerűség­ből, Az egyiptomi hierogli­fák már ilyen jelek. A mai értelemben vett igazi hangírást tulajdonkép­pen a görögök adták a vi­lágnak. Átvették a föní­ciaiak jeleit, de az a föní­ciai mássalhangzó, amelynek nem volt görög megfelelő­je, a görögöknél már a ma­gánhangzók jelölésére szol­gált. Ez a görög hangiras lett az alapja a latin, a cirill és a germán rúnaírás­nak is. A hangírás feltalálásával párhuzamosan megtörtént annak a felismerése, hogy egy-egy nyelv anyaga vi­szonylag kevés hangtípusból épül fel. Gondoljunk a magyar nyelvre. 39 hangból, 40 betűből áll, s e 39 hang­ból, illetőleg 40 betű­ből kombinált hangso­rok, illetőleg betűsorok milyen gazdag nyelvnek, nagy és színes irodalomnak, fejiett kultúrának adják meg a nyelvi anyagát. Gondoljunk arra is, nogy az egész embért kultúra milyen nagy fejlődésnek in­dult attól az időtől fogva, hogy a hahgírás létrejött. A népek kulturális kincsei, szépirodalmi és tudományos irodalmi alkotásai nem szállnak el a szavakkal, ha­nem leírva hozzáférhetők ma is, évszázadok múlva is. Emléküket nefh a hagyo­mányok őrzik, hanem a könyvek lapjain az írás. S az emberiség legjobbjai, az emberi haladás harcosai ezekből Ismerhetik meg egymást, írással hathatnak egymás gondolatvilágára, s így menetelhetnek és közöl­hetnek együtt az emberiség nagy közös céljaiért. (Elhangzott az UNESCO írásművészeti kiállításának megnyitásán.) Báchát László főiskolai tanár forintért ^aphat° az 1966 évi naptár újdonság *

Next

/
Thumbnails
Contents