Kelet-Magyarország, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
Hidas Antal: Ratkó József: Nagy az úr hatalma.. .* Nyolc mondat a felelősségről Bombát vetnek a vietnami földbe — mindenért felelős vagyok. Szárbaszökkeh, nő, nő a halál zöldje — mindenért felelős vagyok. Párzanak,, holtat szülnek a halottak — mindenért felelős vagyok. Szaporodnak, csak egyre szaporodnak — mindenért felelős vagyok. Nem fér meg itt a fegyver és a műnk— mindenért felelős vagyok. Hull a halál kis, hűntelen falukra — mindenért felelős vagyok. Már-már szokás lesz ölni itt e földön — mindenért felelős vagyok. Ember vigyázz! az ember meg ne öljön! — mindenért felelős vagyok. Csuka Zoltánt A munka vérkeringésében De jó is benned élni, lüktető keringés, sodródni véled együtt, drága nép, és tudni ,azt: átgondolt terv, körültekintés számítja már ki cseppjeid helyét. Ha j6 a műszak perce, mint a vérerekben, gyalog, biciklin, szét a utakon vonul a nép ezernyi, hullámzó seregben, busszal, vonattal, száz kis motoron. Ha kél napunk, a fény, s a nép közös dagály» duzzadva ömlik, árad szerteszét, a munka indul akkor gyárkürtök szavára, s akár a kórus, zeng ezernyi gép. Vagy dél után, ha összecsap apály dagállyal, és egymást váltva rendben elhalad, tudom, hogy benn a forrva zúgó gyárban a gépcsoport simán tovább szalad. Csak csepp vagyok, csak egy e forgó áramlásban, s oly jól esik kopogni gépemen, sort sorra róni télben avagy forró nyárban, és tudni: végre megleltem a helyem. Kónya Lajos: Aszú ö, gondolatok, szivem riadalmát csitítók, rendező elvek a sistergő káoszon! A hídon, melyet rontó áradat szétszakított, zúgó seregetek töretlen átoson. Gátak a rohanó ösztönök sodra ellen, szárnyak a suhanó, feszült egek iránt, aranymetszés, arány, kövekben, levelekben, ' törvénybe tört valóság, szabály, életre szánt Gondolatok, ti fáradt erekben szétsugárzók, ne hagyjatok bolyongani lapos mélyföldeken! Emeljetek magasba, ahonnan messze látok, s ahol az eszmék ízes aszubora terem! L'iczekék a Jázmin ut- cába költöztek, Józsefváros legsűrűbb sűrűjébe. Egyszoba konyhás hetes lakást vettek ki. Ficzek úr néhány napig szaladgált, műhelynek való helyiséget keresett, de nem talált. Any- n.yi pénze nem volt, hogy egy negyedévre előre kifizethesse a bolt bérét, kölcsönt pedig többé senki sem adott. — Hogy az istennyila csapjon ebbe a mesterségbe — kiabálta Ficzek úr —, de még abba is aki kitalálta! Mért nem járnak az emberek mezitláb, mint az állatok? Akkor legalább nem volnának suszterek!... Berta! Hallod, Berta? Már megint süketnek tetteted magad?! Abbahagyom ezt a mesterséget, az iparengedélyt pedig kiakasztom a klozettba. — És mit fogsz csinálni? — Azt, amit más. Hasra fekszem és várom az ebédet. — Abból nem élsz meg. — Akkor találj ki te valamit. Én eleget törtem a fejem. Törd a fejecskédet te is, édes szívem. Törjed, angyalkám! — Mosni járok, mit tehetek még? — „Mosni járok!" Mindenre ez a válaszod. „Mosok, főzök, takarítok!” Ne moss, ne főzz, ne takaríts. Tanácsot adj! — Én is feküdjek le, és várjam az ebédet? — Törd a fejedet! Az asszony, szokásához híven, elhallgatott Ficzek úr fel alá járkált. — Kitaláltál már valamit? — Nem. — No látodl Ha az ember rád bízná magát, akkor két hét múlva! a szemétdombon lenne a kölykeiddel együtt. Egy csepp eszed sincs. Egy mákszemnyi se! Nem is értem, minek van fej a nyakadon™ De, ha akarod tudni, én már kitaláltam valamit. A z asszony bizalmatlanul hallgatta: vajon mit talált ki megint a fér- je? __ Nem Is kérdezed? Nem érdekli a nagyságos asszonyt? „Mosok... mosni járok”! Nagyon jó!™ Csak tégy szemrehányást, csak pirongass! Köszönöm alás- san, méltóságos asszony, köszönöm... Hát tudd meg, hogy állandó pincérnek jelentkeztem a Zöld vadászba. Nemcsak vasárnaponként meg ünnepeken dolgozom majd ottan, hanem mindennap. Imádkozz, hogy felvegyenek. Völgyesi ma ad választ. Ettől függ minden. Megértette végre, nagyságos asszony, egyem azt a cukorszopó száját. — És mennyit keresel hétköznapokon? — Tudja az a...! Ezer forintot. Ennyi talán elég lesz kosztra és akkor nem kell mosnod, kisasszony! • Részlet a szerző könyvnapra megjelent „Ficzek űr” című regényéből. Elébb ügyet sem vetettem szavukra, de amint fülön szúrt mégis egy-egy igéjük, figyelni kezdtem rájuk. Ilyesféléket csócsáltak: — Hej, ez is ha tudná, mire megyen haza! Addig járt szegény asszony az intézőékhez, amíg... no, szegény kislány, nem tudta megőrizni az anyja. Az úrfi addig settenkedett körülötte... Látszik már rajta! Nekem kalapálni kezdett a szívem! Az én feleségem azt írta nekem a tavaszon, ne aggódjék, mosni jár az intézőékhez... — Nem is a paplanos ágyban történt, hanem a tejházban! Nem engedte volna az anyja! De még a fiúé se, a nagyságos asszony. Oda csalogatta a fiú a tejházba a lányokat... Sustorogtak még egy darabig, s talán elaludtak. Soha még a hideg sem fájt nekem annyira, mint ott a váróterem asztalán az a gondolat. Kibuggyant a könnyem. Aztán az asszonyra gondoltam. Szegény feleségem, micsoda aggodalomban vár most engemet. Arra már nem is gondoltam, hogy aludjak. S ahogy Ficzek úr persze sajnálta a feleségét, akinek minden egyéb munkája mellett még idegeneknek is mosnia kellett, de nem akarta <|l- ismerni az asszony hősies erőfeszítéseit. —Ha olyan nagyon érdekel, hogy mennyit keresek majd menj el a Zöld vadászba és kérdezd meg. Van lábad! Nekem enélkül is elég a dolgom. Reggeltől estig szaladgálok... Szóval nem akarsz oda menni? Akkor én megyek? Hol a fekete ruhám? A fekete ruhám! Add ide! Tiszta inget is! Hányszor mondjam még, hogy tiszta inget?! Addig ordítsak, amíg szét nem szakad a szám?... Hol a mándzsettagomb? Én keressem meg? Megkeresem, de akkor felfordítom az egész lakást, egy évig se hozod rendbe... Mi ez? Nyakkendő? Leesne, édes szívem, ujjadról az aranygyűrű, ha kivasalnád? így menjek oda? Én pincér leszek, megértetted, nem suszter! Egy pincérnek jól kell öltöznie! A boldogulás, a család egész jövője megy füstbe amiatt, hogy nem vasaltad ki a nyakkendőmet. Te teszel tönkre! Ha Völgyesi meglátja ezt a gyűrött nyakkendőt nem fogad fel állandó pincérnek... És mit mondassz akkor? Hogy „Mosni járok?... Inkább vasalnád ki a nyakkendőmet, akkor nem kellene idegenekre mosni™ D eszappanozta az ar- cát, kezét. Leöblítette. Vagy tíz percig kefélte a bajuszát, aztán fekete ruhába öltözve, károgott, mint a varjú és elindult a Zöld vadászba, Völgyesihez. fcUram istenem! Legalább most az egyszer tekints rám! Már mindent megpróbáltam. Voltam suszter, tartottam segédeket, becsületesen dolgoztam, inasokat fogadtam, gürcöltem Pollák- ra, bojkottáltam, voltam Vázsonyinál.... Hát mit tehetek még? Egy ilyen ember, mint én, tud ennél többet csinálni ? Becsületszavamra nem tud!” — „Igazad van! — felelte neki az úr, egy hófehér szakallú öreg és a lábánál álló sámlira mutatott: — Ülj le, Ficzek. Mi a panaszod. Mondd el, ne félj. Én ugyan mindent tudok, de azért téged is meg akarlak hallgatni.” És Ficzek leül az ősz szakállú lábához, egy darabig küszködik a meghatottság könnyeivel — lám, az isten, aki a királynál is nagyobb úr, szóba áll vele, sőt maga mellé ülteti... Ficzek lehajtja a fejét, először egy szót se tud kiejteni, sírás fojtgatja; az úr hófehér fejét olyan fényestelt az idő, és közeledett a mi vonatunk indulásának ideje, annyira felszáradt a szemem, hogy égni kezdett, s a fejemben, ha r/cartam, ha nem, olyan kegyetlen gondolatok gyűltek, hogy magam is féltem, s hesse- getni kezdtem őket. A szuronyom! Velem volt a szuronyom! Egyszerre sokat jelentett nekem a szurony! Mikor fütyült a vonat, felráztam a komámat. Az asszonyokat sehol sem láttam. A komám nem sejtett semmiről semmit. A hajnali hűvösségben mindenki reszketett a vonaton, csak én nem. Egy óra alatt otthon leszünk. Az agyam meg csak járt, mint egy motolla. El sem tudtam képzelni a feleségemet. Mit mondhat nekem. S a lányomat meg nem is akartam elképzelni. Más apa úgy van ilyenkor, hogy nagyon megveri a leányát, és azt kiáltozza * neki: „Agyonváglak te, ilyen meg amolyan!” Nekem ilyen gondolatom nem volt. Tudtam, hogy az én leányom nem hibás semmiben. S még a feleségemet sem hibáztathattam. ség veszi körül, hogy Fi- czeknek belekáprázik a szeme. De végül Ficzek mégis megembereli magát és azt feleli: „Ne haragudj rám, uram, öt gyerekem van, öt élő gyerekem, akiket fel kell nevelnem... A feleségem már idegennek mos, mintha otthon nem volna elég munkája szegénynek. És ráadásul még én is veszekszem vele... Beismerem, ma sem volt igazam: hisz nem tehet arról, hogy gyűrött a nyakkendőm. Régen vettem, öreg már. Persze, hogy gyűrött. De hát úgy félek, hogy a Völgyési nem fogad fel állandóra. "pígy szívességre kérlek. Tudod, suszter vol- tam, vállalatot akartam alapítani, minden jól ment, és akkor jött a Kobrák. No jó, lemondtam, hátha éppen a te kívánságod volt uram, hogy a Kobrák olcsóbban adja a cipőt mint én, és hogy ne tudjak konkurrál- ni vele. Ki ismeri a te szándékaidat?... Beletörődtem. Már csak lyukas cipőket akartam javítani. Meg is egyeztem Kobrákkal, emlékszel rá, ugye, uram?... Nem sikerült se k Pollák- kal, se az inasokkal: meg- nyílt az amerikai javító. Én már nem is kérdem, mért sikerült azoknak és mlrt nem sikerül nekem — te jobban tudod. Én csak egyet kérek: tedd meg nekem, uram... öt gyermekem van, hetes lakásban lakom, nagy a lakbér, a feleségem másoknak mos... csak egyet kérek. Tíz vasárnap és négy hétköznapon mint kisegítő pincér dolgoztam Völgyesi- nél a Zöld vadászban. Egyszer három forint nyolcvanöt krajcárt kerestem... azazhogy... neked megmondom az Igazságot: négyforint nyolcvan krajcárt. Csak féltem, hogy majd irigykednek rám, azért hazudtam, de neked megmondhatom az igazat... Te nem irigvled tőlem. Egyszóval azt szeretném, ha Völgyesi felvenne állandó rmunkéra, és átlagosan naponta két és fél forintot keresnék... No jő, nem vagyok kapzsi... két forintot™ Két forint. Ugye az nem sok egy ilyen családnak... Számold ki, uram! A lakbér heti hat forilit... no igen, mert hetenként fizetem... Negyedévre — olcsóbb, de annyi pénzem nincs. A kosztra legalább egy forint kell naponta... Hát akkor mi marad ruhára, egyébre. Havi öt forint! Kevés. No jó, becsületesen bevallom, Ottó is keres heti három forintot, meg Márton is hoz néhány forintot havonta, ,a feleségem is keres hetenként három forintot mosással, de majd beleszakad szeHiszen ő még engem vigasztalt, ne aggódjam, mert mosást kapott az intézőéknél. A tervem az volV' egyenest az intézői lakba megyek, s ott megkérdem, akit találok: „Hogy leszünk mármost ezután”. Az intézővel szerettem volna találkozni, ami valószínű is volt, de még inkább a fiúval™ S hogy mit mondanak, azt tudtam. Tudtam én jól. S már akkor a kezem a szurony markolatán lesz! Egy csepp álmosságot nem éreztem de szüntelenül ásítottam. Nem bírtam abbahagyni. Erre emlékszek tisztán. Egészen belefájdult a sfcájam. Ha behunytam a szemem, magam előtt láttam az intézői lakást. Jártam ott néhányszor, ha kocsis koromban hoztam valamit a városból nekik. A verandán túl jön az előszoba. Oda négy ajtó nyílik. Onnan nem is megyek tovább, csak szólítok valakit. Ahonnan a hang jön, ha nekem megfelel, azután indulok...! Nem szóltam a komámnak semmit. Azt hitte, az öröm zavart meg. Ahogy a gény! Utóvégre nem kívánhatod, uram, hogy mosni járjon... Most már látod, milyen nehéz helyzetben vagyunk? Pedig még hátra van a világítás, a fűtés, a ruha, a cipő, a fehérnemű és nekem is kellene egy fekete, új öltöny; sört nem szolgálhatok fel suszterkötényben. Úgyis elég kellemetlenségem van abból, hogy suszter voltam, szememre vetik... Én magamra semmit se költők. Nem iszom, és legfeljebb ha napjában néhány olcsó, rövid szivart, büdöset, pocsékot szívok el.... Hányszor gondoltam arra, hogy legalább portorikót fogok szívni, de nem telik rá és csak egyszer, egyetlen egyszer szívtam britannikát, egyetlenegyszer tizenhat év alatt. Moziba nem járok, sem én, sem a gyerekeim. Színházban is csak egyszer voltam a feleségemmel, ak- kor is egész éjjel az utcán kellett aludni. ...így élek. Márton felnő. Ottó már valósággal fiatalember. Nem járhatnak rongyokban!... De én nem vádollak téged. Valahogy megélünk, amíg felninek a gyerekek, csak a Völgyesi vegyen föl most állandóra. Ezt kérem tőled. Ha felnőnek a gyerekek, majd ők eltartanak en- gém... Teljesítsd a kérésemet, uram... Öt gyermekem van. szólj Völgyesinek, a feleségem mosni jár, any- nyit szenvedünk, hogy azt már a ló se bírná”! És akkor az úr megsimogatta Ficzek fejét, és azt mondta neki: „Ide hallgass, Ficzek! Légy nyugodt, beszélek Völgyesivel. Te csakugyan sokat szenvedtél. Kár, hogy nem jöttél hamarább... No, de nem baj! Most menj, Ficzek Ferenc, kitalálok valamit... ígérem: pincér leszel.” I? iczek úr meg akarta csókolni az isten kezét is... — hirtelen kiáltást hallott: — Hogy az isten rúgja farba az ilyen marhát! Egyenesen a ló alá mászik! Megvakultál?! — ordított rá egy fiákeres. Ficzek félreugrott, futásnak eredt. Szaladt egészen a Városligetig. Be a Zöld vadászba. ...És az úr teljesítette Ficzek kérését. Igaz, Völgyesinek nem volt elég sörkihordó pincére. Erre a fárasztó és rosszul fizetett munkára nem kap szervezett pincért. Részint ezért, részint az úr pártfogása következtében, Ficzek állandó pincér lett a Zöld vadászban. Nagy az isten hatalma. Aki bízik benne, mindenkin segít, tekintet nélkül a gyűrött nyakkendőre. vonatról leszálltunk, a falun keresztül egyenest ki, a majorba. Jó világos reggel volt már. A templomnál az én komám hív, hogy a feszület előtt legalább köszönjük meg, hogy hazaérkeztünk. Egyéb gondolatom van nekem, nem a köszönés. Csak intettem. Próbáltam a szuronyom, nehogy éppen akkor szoruljon, amikor legjobban szükség lesz rá. Jött az én komám, egészen megszentült képpel. Nem soká tudtam volna várni rá! Ki, gyalog a majorba. Egyszerre a komárrf nyelve nagyon bizakodóan beszélt, hogy majd rendbe teszünk mink mindent, s egyéb. Én magam előtt a kopasz, alacsony intézőt láttam egyre. Ez az intéző kopasz ember volt, inkább köpcös mint sovány, s úgy tudta mozgatni a busa szemöldökét, hogy némelyik ember már attól megijedt, ha elébe szólítódott. Vigyázni kell ezzel, mert ezen igen sok. a zsiradék... Az a fiú, az nyurga volt, az anyjára ütött! Az Senkinek se köszönt már kicsi kora óta, pedig... A major bejáratánál csak eltátja a száját a komám: „Hé! ne mingy ár oda menny!” — Azt hitte, a hurcolkodás miatt indulok a park felé, ahol az intéző lakott. De én mentem, keményen! Amint a komámtól elváltam, egyszerre mégis meglassultam: eszembe jutott- jaj. Előbb látni akartam a családomat. Ki tudja, aztán... Lekanyarodtam az útról, megkerültem a magtárat. A hosszú ház előtt már tárgyalták jövetelünket. Ott állt födetlen fejjel a feleségem is. Mintha béklyó keletkezett volna a lábamra, olyan nehéz lett nekem egyszerre a járás. Hogyan rejtsem el a bánatomat. Nem sikojtott, mint szoktak ilyenkor az asszonyok, s mert látta, hogy valami történt velem, szaporán elé- bem sietett. Csak megálltunk egymással szemben. Telifutotta szemünket a könny. — Mosol még/ az intézőéknél. Nagyon elcsodálkozott. — Tavaly ilyenkor mos• tam... egyszer™ Azt írtam meg. — Hát akkor ki mosott? — A kománé szegény, az kérte el tőlem a helyet™ Igen, a komáék lakásában halotti csend uralkodott, rfikor pedig az örömtől kellett volna hangoskodjon a környékük. Hangzott aztán — a sírástól... A leányka, a nagyobbik, karácsony előtt való napon felkéreszkedett egy szénásszekérre, s mikor a kocsis nem ügyelt oda, leugrott. Ötödik hónapjában volt. Szilveszterre be is fejezte az életét. Mondani akartam valamit, de jobb oldalar/.on, a hallgatag oldalamon, olyan hangot hallottam, mint amikor valaki elveszítette a levegőt, és nagyon kap utána. Körözsi fuldokolt... Csupa nedvesség a szeme! Csak most vette észre magát a brigádvezető. Áthajolt és súgta. — Ne, komám, ne! De Körözsi szeméből ettől patakzani kezdeti a könny. — Nem azért mondtam el, hogy megszomorítsalak. Inkább, hogy örüljünk Ilonka érdekében.
