Kelet-Magyarország, 1965. november (22. évfolyam, 257-282. szám)

1965-11-14 / 269. szám

Az újjászületett w szabolcsi képzőművészet MEGYÉNK NAGY/AI: ZALKA MÁTÉ HŐSIES ÉLETE A Nyírség nemcsak az irodalmi gondolatoknak volt egyik szülőhelye, de igen értékes képzőművé­szeti hagyománya 13 van. A távoli idők egyik kima­gasló festőművész egyéni­sége, Benczúr Gyula Nyír­egyházán született. S bár alkotásaiban nem tükröző­dött, úgy a megye élete, mint Móricz Zsigmond vagy Krúdy Gyula írásaiban, mégis magáénak vallja a szabolcsi ember. Szinte töretlen út vezet napjaink képzőművészeti életéhez a régebbi időktől, a küzdelmes éveken keresz­tül. Az idősebbek még em­lékeznek a 30-as évek tá­ján működött sóstói mű­vésztelepre, melyet Rudnai Gyula vezetett. E lassan elfelejtett művé'iztelep mintegy hároméves munká­ja korszakalkotó volt a me­gye képzőművészeti életé­ben. Számottevő művészeti tényezője volt ekkor az or­szág képzőművészetének, bár nem sikerült állandósí­tani, s olyan fokra emelni, mint például a vásárhelyi iskolát. De önmagában az, hogy olyan nagy művé­szek, mint Rudnai Gyula s a nagybányai festőiskola még néhány figyelemre méltó tagja megyénkben ütött tanyát, művészetével gazdagította szükebb ha­zánkat és vele a magyar képzőművészetet, túlmutat a puszta érdeklődésen. Olyan folytatói akadtak a művészi hagyományoknak, mint a nagykállól Ámos Imre és a nyíregyházi Bar­zó Endre. Sajátos látás­mód, újszerű, modem stí­lus, a munkás és a pa­raszti élet finom árnyalatú ábrázolása jellemzi a ko­rán elhunyt Barzó Endre képeit. Barzó Endre olyan festőegyénisége korának, aki megérdemli, hogy mun­káit, egész művészi pálya­futását az eddigieknél job­ban megismerje a megye és az ország, munkái részét képezzék az egyetemes magyar festészetnek. Otthona és ihletője lett a szabolcsi táj, a nyírségi ember élete az ecset és a szobrászvéső gazdáinak. A lánc nem szakadt meg, a leghosszabb Ideig Nyíregy­házán élő Szálai Pál és a nagybányai festőiskoláról jött Szerencsi Zoltán mun­kái őrzik a művészek mon­danivalóit, hogy mellettük újabb tehetséges emberek lépjenek a sorba: Boros Géza, ősz Dénes, Diószegi Balázs, Berki Nándor. Húsz évvel ezelőtt friss levegő áramlott megyénk képzőművészeti életébe is­Reszketős sípolással szá­guldott be a vonat az állo­másra. A kihalt peronon magányosan várakozott egy magas, szikár, ősz hajú fér­fi. Arcát félig eltakarta felhajtott kabátgallérja, és leheletét pirosra festették a pályaudvar neonbetűi. Nyugtalan tekintettel für­készte a vasúti kocsikból kitóduló utasokat. Kará­csony este volt. A magányos várakozó te­kintete megpihent egy bőr­kabátos fiatalemberen, aki számtalan kisebb, nagyobb csomagjával bajlódva utol­sók között baktatott át a síneken. Az ősz hajú férfi minden sietség nélkül el­indult felé. — Üdvözlöm, őrnagy elv­társ — köszöntötte a bőr­kabátost és hangja inkább bocsánatkérésnek, mint üd­vözletnek hatott. 1965. november 14. Megnyílt az út nemcsak azok előtt, akik a tehetség mellett anyagiakkal is ren­delkeztek. Munkások, pa­rasztok gyermekei kaptak helyet túlnyomórészt az 1946-ban megalakult nyír­egyházi szabadiskolába, kö­zülük számosán végezték el eredményesen a buda­pesti képzőművészeti aka­démiát, s jöttek vissza szü­lővárosukba, megyéiüicbe. Ennek a szabadiskolának volt hallgatója Tóth T,ász­ló, Huszár István, Soltész Albert,_ Váczi András, Pa- licz József, majd egy év múlva csatlakozott hozzá­juk: Páll Gyula, Övári László és a szobrász Nagy Sándor. A művészeti útke­resést egyre inkább szo­cialista realizmusra jellem­ző szemléleti és ábrázolási mód, tartalom váltja fel. önálló és közös tárlato­kat láthat a művészeti él­ményektől elzárt közönség. Helyet ad Szabolcson kívül képzőművészeink munkái­nak a Gyulai Vármúzeum, a Sárospataki Rákóczi Vár, a Debreceni Déry Múzeum, Miskolc városa. 1961-ben megrendezi első önálló ki­állítását Soltész Albert és Huszár István, majd 19R2- ben Berecz András. Jelent­kezik az utánpótlás is. Ke­rülő Ferenc, Margittai Je­nő. A szabolcsi képzőművé­szek eljutnak a különböző művésztelepekre, a tokaji, a haidúszoboszlói, böször­ményi, a pedagógus művész­telepre, hogy élményeiket nyugodt környezetben for­málhassák meg. Ebben az évben a Vajai Vármúzeum vendégszobája is fogadott képzőművészeket, s tervek készültek a szabolcsi kép­zőművészet hathatósabb tá­mogatására. Ma megnyitja kapuját az immár tizedik szabolcsi őszi képzőművészeti tár­lat, ahol festőink, szobrászaink legfrissebb munkáit tekintheti meg az egyre igényesebb közönség. Már az utánpótlás is min­den bizonnyal szerepelni fog a kiállításon, tehetsé­ges fiatalok és öregek al­kotását vitték a zsűri elé. A nyugdíjas vasutas Tarr Zoltán munkája éppúgy ré­sze az egyre nagyobb csa­pásokat vágó szabolcsi kép­zőművészeti életnek, mint a fiatal Tökei Péteré, <">k is az újjászületett szabolcsi képzőművészet kísérletező, alkotni vágyó tagjai és nem zárja el tehetségük kibon­takozásának útját sem anyagi. sem társadalmi akadály. Páll Géza A fiatalember csodálkoz­va nézett rá? — Jó estét... csak nem engem várt? — Tudtam, hogy a gyors­sal érkezik... — Ez igazán kedves meg­lepetés, köszönöm. Feles­leges volt azonban ilyen hidegben kifáradnia... — Fontos mondanivalóm lenne őrnagy elvtárs. Már megbocsásson, hogy így idetolakodtam, de... — Miért mond ilyet?! őszintén örülök, hogy újra találkoztunk. Juhás zékná!, úgyis... — Nem megyek oda — vágott közbe az ősz hajú. Ekkor emelte fel először a hangját. Észrevette maga is, és nyugodtabban tet­te hozzá: — Nem mehetek. Erről kell beszélnünk... — De gondolom, nem itt a peronon, mert megfa­gyunk... — Bemehetnénk a resti­be.,. ha megengedi segítek... Koccintottak. Az őrnagy elégedetten csettintett: —- Ez jólesett. Cudar hi­deg van kint. Asztaltársa komótosan, Könyveit, elsősorban a döbbenetes leleplező erejű Doberdót, világszerte mil­liók olvassák. Pedig ez a nagy tehetségű író csak mel­lékesen, gyér szabad idejé­ben forgatta a tollat. Tragi­kusan rövid életének szinte valamennyi eszmélő eszten­dejét a fegyverforgatás töl­tötte ki. 1896-ban — a Milleneum évében — szüle­tett Tunyogmatolcson. A saját elbeszéléséből tudjuk, hogy vadkedvű, vidám gye­rek volt, aki a tanulásnál sokkal jobban kedvelte a lovaglást. 1904-ben nyolc­éves korában, felkerekedett, hogy elgyalogoljon Mand­zsúriába és részt vehessen az orosz—japán háborúban. Mandzsúriába csakugyan el­jutott, de jóval később. Ez az útja csak Mármarosszi- getig tartott, a szökevényt innen visszahozták. Máté­szalkán és Szatmáron járt iskolába. A könyveket, me­lyeknek egész életére sze­relmesévé vált, egy kalan­dos, füzetes regény kedvel- tette meg vele: „Kemény László, a vitéz magyar hu­szár.” Kemény László a sza­badságharc elfeledett kato­nája volt aki emigránsként később szinte az egész vi­lágot végigverekedte. Érettségi után szülei jo­gásznak szánták, de ezelől is megszökött és beállt egy vándorszínész-társulatba. „Annyira imádtam Pető­fit, hogy mindenképpen utánozni akartam. Zseniális tetteit nem tudtam utána­csinálni, hát legalább a bolondságait majmoltam.” Statisztáskodás közben színdarabot is írt: — Ke­mény Lászlóról. Ennek 1914. június 28-án Bereg­szászon volt a bemutatója, épp azon a napon, amikor Szarajevóban Gavrilo Prin- cip meggyilkolta a trónörö­köspárt. Zalka szeptember­ben Nyíregyházán jelentke­zett huszárönkéntesnek. Po­litikai öntudatról ekkor még nem lehetett nála be­szélni, egy évvel később a hazafias propaganda hatása alatt lelkesen ment az olasz frontra. Zászlós volt a tíz­ezreket felőrlő Doberdón. Doberdó kezdte kinyitni a szemét, ami rögtön írásban is jelentkezett. Egy évvel később már az orosz fron­ton volt és a hadosztályúj­ságban közölte „A sörgyá­ros” című novelláját. A sörgyáros Frigyes fő- / herceg volt, aki az olasz megfontolt mozdulattal eresztette le poharát. For­gatta ujjal között, nézte néhány pillanatig, aztán eltolta maga elől. — Eh, egyszer úgy is el kell kezdeni — mondta, mint aki saját magát bíz­tatja. — Nem egyszerű ügy ez őrnagy elvtárs. A fiatalember barátságo­san elmosolyodik. — Hagyja már ezt az őr­nagyozást. Tavaly kará­csonykor ittunk arra, hogy Sándornak szólít. Es most Gyula bátyám ki vele, mi a baj? — és időt sem hagyva a válaszra, cinko­san kacsintott: Nagyon sze­reti Magdát? Az ősz hajú megdöbben- ten nézett rá: — Tudja? — Az első perctől... Mag­da megírta nekem. — Es nem gyűlöl engem? — En? Dehát miért? — Pista a bajtársa volt, én pedig egy idegen. — Maga egy rendes em­ber Gyula bátyám... Har­madik karácsonyt töltjük együtt. — Ez az... rendes ember. harctéren nem engedte ágyúztatni az ellenség által elfoglalt sörgyárát és ez nagy magyar véráldozatok­ba került. Az írás főszerep­lőjére mindenki ráismert és Zalkát csak a Bruszilov of- fenzíva mentette meg a hadbíróságtól, mert fogság­ba esett. A húszéves zász­lós Szibériában önként ment át a legénységi ha­difogolytáborba, mert a jó bánásmódban részesülő tisz­tek nem tűrték, hogy a nyomorgó honvédek javára gyűjtést rendezzen. A for­radalom kitörése után po­litikai tanfolyamokon vett részt és 1917-ben jelentkező magyar katonákból ezredet szervezett. Egy évvel később azt a megbízatást kapta, hogy a fehérek által meg­szállt Szibérián keresztül juttasson el hat vagon ara­nyat a szovjet kormányhoz. A vállalkozás nem sikerült, de p kincshez a fehérek sem jutottak hozzá, Zalka az aranyvonatot egy alagút­ba tolatta és' rárobbantat- ta az egész hegyet. Útjáról személyesen tett jelentést Leninnek. Ezután a kazáni pártiskolára küldték. 1920-ban Vorosilov pa­Az 1848-as szabadság- harc leveretésében jelentős szerepet játszott a klérus, különösen pedig annak ak­kori vezetője, Hám János szatmári püspök, aki később mint esztergomi érsek állt a főutakkal szövetkezett katolikus főpapok csószárhű és népellenes összeesküvése élén. Dicstelen személye aligha Inspirálta volna az Írót élete regényének meg­írására, ha nem tudott vol­na elképzelni környezetében olyan embert, aki felszen­telt pap létére is felismer­te az egyház igehirdetése és gyakorlati tevékenysége közötti ellentmondásokat, és volt bátorsága szembe­szállni ezzel az álszenteske­déssel kendőzött honárulás­sal. Aba Iván azonban nem Hám Jánost és püs­pöktársait illeti a regénye címében megjelölt elneve­zéssel, hanem Haynau ma- gyargyalázó minősítése sze­rint, éppen ellenkezőleg, az Egyszerű, kisember va­gyok, semmi több. Ez a baj... — Hogy mondhat ilyet? — Megmagyarázom. ígé­rem rövid leszek, mert tu­dom, hogy várják. Pisti nagyon várja magát. A ka­rácsony a kettőjük estéje, hat éve már. Ezt még ne­kem mondta el Magda. Szó­val tudta, hogy szeretem őt? Ez jó, megkönnyíti a dolgomat. Mert igaz, szere­tem'.. nagyon szeretem. Most tudom csak, hogy milyen nagyon. Ne értsen félre. Elmúltam negyven­éves és a holdfény, sutto­gás már nem nekem való. Egyedül éltem eddig és Magda is nagyon magányos a férje halála óta. Egymás­ra találtunk, össze akar­tunk házasodni. Ma este lett volna az eljegyzésünk. Csendes kis eljegyzést ter­veztünk, elrejtve az ünnep örömei mögött... Dehát nem lehet... A gyerek nem akar­ja... Nem akar új apukát. — Ezt Pisti mondta? — Igen... és én megértem őt. Tizenöt hónapos volt amikor meghalt az édes­apja. Óvodába járt már, amikor először kérdezte Magdát: anyú nekem mi­ért nincs apukám... A pici gyereknek még nem lehe­tett elmondani, hogy mi történt. Nem is értette vol­na meg. Halott, halál, — rancsnoksága alatt a len­gyel fronton harcolt és ka­tonái élén, akiknek zöme magyar volt, fergeteges ro­hammal elfoglalta Kijevet. Ezért Vörös Zászló Rendet kapott. Később a Krimben Wrangel ellen harcolt. Az apályt kihasználva, kato­náival átgázolt a tengerszo­roson, az ellenség hátába került és elfoglalta a szinte bevehetetlenné erősített Pe- rekopi földszorost. Csapa­tait az ellenségtől zsákmá­nyolt lovakra ültetve, első­nek hatolt be Szevasztopol- ba iß. A fehérek szétzúzása után engedélyt kapott, hogy Tö­rökországban Kemál Ata- türk oldalán harcoljon. Ke­mény László ezredes néven (visszatért gyerekkori ked­venc hősének alakja) a tÖ- rök lovasság egyik szerve­zője volt. Szmi mában ma­ga Kemál tüntette ki. Ezután következett a har- cos életű forradalmár vi­szonylag rövid békés évei. Előbb Moszkvában egy könyvkiadónál dolgozott, majd a Forradalmi Szín­ház igazgatója lett. Ekkor írta a Doberdót és többi könyvét, elbeszélését, me­lyeken keresztül a Szovjet­olyan hős honfiakat, ami­lyen a történelemben ran­got nem nyert; de regény­be illő, érdemes életével megemlékezésre méltó Gás­pár pap, és börtönükben halálukra készülődő, sze­rencsétlen rabtársai voltak. A börtön, amelynek elzárt falai között utolsó napjai­kat töltötték, és ezeknek a napoknak vigasztalan ese­ményei, mintegy hátterül szolgálnak a hős Gáspár történetéhez, amelyet nap­lójában ő maga ad elő, ön­maga igazolására és honfi­társai okulására, miközben egyre vészesebben közeledik a vég: kinek a bitó, kinek a golyó. A regény meneté­ben a múlt tervszerűen váltakozik a jelennel, s a vonalvezetésnek ez a ket­tőssége olyan egységes cse­lekménnyé formálódik, amely egyetlen pillanatra sem törik meg, és mindvé­gig ébren tudja tartani a olvasó érdeklődését. A „honáruló” Gáspár pap, ezek ismeretlen szavak vol­tak akkor még előtte. De nagyon vágyott apa után. Egyszer a szobájában ját­szott és Magda hívta, hogy menjen vele sétálni. Nem akarta otthagyni a játékait. Csalogatta az anyja, meg­ígérte, azt vesz neki, amit csak akar. Igazán? — kér­dezte Pisti és amikor látta, hogy anyja komolyan be­szél, ezt mondta: vegyél nekem egy apukát... Mind­ez régen történt, a gyerek most már másodikos. Ahogy nőtt, okosodott, egy­re jobban megtalálta ap­ját, aki már nem él. Azt hiszem az iskolában kez­dődött. Az úttörőcsapatot a hős Juhász István határ­őr főhadnagyról nevezték el... Pisti édesapjáról. A csapat szobájában ott a fényképe... színes fénykép. Mosolyog rajta. A betűi? is színesek körülötte — hős névadónk... Élete történetét az iskolában minden gye­rek ismeri, tudják, hogy nagyszerű kommunista, hű barát és bátor harcos volt. Tudják, hogy a népi hata­lomért áldozta életét. Nap­jában százszor is elmond­ják: Juhász István mindig őszinte volt barátaihoz... sohasem rettent meg a ne­héz feladattól... És Pistinek is így mondják tanítói: jól feleltél, édesapád most örülne neked... tanulj, hogy unió népeivel igyekezeti megismertetni a magyarsá­got. A spanyol polgárháború kitörésekor azonnal a ve­szélyeztetett köztársaságiak­hoz sietett. Ez életének leg­jobban ismert és legdicső­ségesebb korszaka. A XII. Nemzetközi Brigád parancs­nokát, Lukács tábornokot, nem csak az ellenség ta­nulta meg félni, hanem a sorozatos győzelmeket hírül adó sajtójelentések nyo­mán az egész világ Is meg­ismerte. Csapatai, köztük a magyar zászlóalj, élén dia­dalmasan harcolt Cerre de los Angelos és Casa del CamDo csatáiban. 1937. jú­nius 11-én Madridtól észak­ra, Huescánál oltotta ki egy ellenséges gránát az életét. Spanyol földben te­mették el és vele temették azt a Kossuth-bankót is, melyet nyolcéves korában kapott és egy kis tokban egész életében a nyakában viselt. A nemzetközi szabadság- mozgalmak nagy magyar harcosa negyvenegy év alatt jutott el Tunyogmatolcstól Huescáig. O. L mint püspök, illetve érsek írnoka, tanúja volt annak a szégyenletes tevékenység­nek, mellyel egyházának képmutató vezetői éppen úgy elárulták hitüket, mint a pásztorlásukra bízott ma­gyar népet. Vallásos és ha­zafiúi lelkiismerete egy­aránt fellázadt a kettős árulás ellen, és hivatalos minőségben szerzett értesü­léseit a nemzeti kormány rendelkezésére bocsátotta. Szeret egy lányt, s hogy szabadon követhesse meg­győződését, áttér a kálvi­nista hitre és megnősül. Boldogsága azonban csak néhány napig tart, mert egy paptársának álnoksága következtében bitófára ke­rül. Története, Aba Iván históriai tényekre alapo­zott vonzó előadásában, életteljesen világítja meg a szabadságharc kevéssé is­mert vonatkozásait. A «tű­szerű illusztrációkat Kass János készítette. (Kossuth Könyvkiadó). méltó légy hozzá. Megérti ezt őrnagy elvtárs?... — Sándor... olyan nehéz ezt kimondani. — Élni nehéz... igen él­ni... miért nem mondják el a gyereknek, hogy élni is nehéz... összevissza beszé­lek, ne haragudjon. Pisti kisfiú még, ezt úgysem ér­tené meg. Különben is ilyet ki tud egy gyereknek el­mondani?... Pisti életét be­tölti az apja. Minden ami történik körülötte, a halott­ra emlékezteti, aki számára élőbb, mint bárki más. Ap­ja ezrede naplót vezet a gyerekről, felkeresik, fél­évenként lefényképezik, el­viszik maguk közé játszani, barátkozni. Szeretik, törőd­nek vele, és arról beszél­nek neki, hogy milyen nagyszerű parancsnok volt a bajtársuk... az édesapja. Es én is tudom, hogy ez igaz. Elkísértem a múltkor Magdáékat a laktanyába. Felsorakozott a diszszázad az ezredes és Pisti előtt. Peregtek a dobok és egy százados harsány hangon olvasta a neveket. Kemé­nyen pattogtak a válaszok: jelen... jelen... Egyszer csak hallom: Juhász István ha­tárőr főhadnagy! és a sor­ból hangzott a válasz: Hősi halált halt a hazáért!... E pillanatban, úgy hiszem könnyeket láttam a kato­nák szemében. Az ezredet SÓLYOM JÓZSEF: JHegxzőlaL a játékltaraiig Aba Iván: HONÁBULOK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents