Kelet-Magyarország, 1965. november (22. évfolyam, 257-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
Molnár Zoltán A TÜZÉR (Egy vöröskatona emlékeiből) fij ember születik (Szász Endre rajza; lenini forradalom — Van vagy százhúsz magyarunk — mondta a voiocsinszki ezredparancsnok — azok, ha ók is akarják, . Itmaradhatnak. Ránéztem. Hm, százhúsz ember. Ez is szörnyen kevés erre a feladatra De mégsem ötven, amennyien most vagyunk. Felmásztunk a mi páncél- vonatunkra. Az emberek odagyülekeztek. Úgy mondtam el a helyzetet, ahogy van. Kame- ayevsz-Podolszk és Prosz- kurov elesett Itt van a kettő között ez az állomás, Jarmolinci. A hadosztálytól maradt itt lőszer; az ő vonatjuk is itt marad a szárított hallal. Van egy páncélvonatunk. Megkíséreljük tartani ezt a vasutat, legalább amig visszavonuló csapataink lélegzethez jutnak. Aki önként velünk marad, lépjen ki! Csend volt. Emésztették a dolgot. Liehet, hogy ex a legrosz- szabb pillanat, gondoltam akkor, de az is lehet, hogy a legjobb, s odafordultam a kamenyevsz-podolszki páncélvonat legénységéhez: — Természetesen nektek sem kötelező ittmaradni, elvtársak. Ez mostantól fogva önkéntes vállalkozás! Komoran néztek rám vissza, szótlanul. Végre egy ukrán elkáromkodta magát, és benyomva a tisztítórúdat az ágyúcsőbe, folytatta az abbahagyott munkáját. A volocsinszkiak közül akkor kivált egy középtermetű, vaskos gyerek, felkapaszkodott a páncélvonatra, a kezét nyújtotta: — Taliga vagyok — azt mondja —, tüzér. Hát mi maradunk. Ugye, fiúk? — fordult a többiekhez. Halk moraj keletkezett, és a voiocsinszki ezredből lassan szedelőzködni kezdtek a magyarok. Itt-ott búcsúzások, ölelkezések, aztán átjöttek a mi oldalunkra. Taliga odafordult az ezredparancsnokhoz. — Hát isten velük, elvtárs! — és összeölelkeztek. Azok szótlanul, gyorsan sorakoztak az állomásépület előtt. Eszembe jutott, hogy jól tettem-e én, amit most tettem? Vajon nem hiábavaló veszélybe viszek-e bele százhetven embert? Am nem sokáig töprenghettem, mert katonásan elé- bem áll ez az én új Taliga emberem: — Hát akkor, parancsnok elvtárs — azt mondja —, akár el is kezdhetjük ezt a kis munkát! Se azelőtt, se azóta nem láttam másik ilyen tüzért. Elég hamar rákerült a sor, hogy megmutassa, mihez ért Ahonnan még nem vártuk, Proszkurov felől jött a támadás. Gyorsan felraktam páncélvonatra az egész bevethető gyalogságot. Kame- nyevsz-Podolszk felé éppen csak biztosítókat hagytam. így vasúton elibe mentünk az ellenségnek. Mikor a közelükbe értünk, leraktam mindenkit, akire csak nem volt okvetlenül szükség a páncélvonaton. Csendben indultak el, fegyverzörgés nélkül. Hátha sikerülne meglepni az ellenséget. Na, jól van, ügyesek vagytok, fiúk! Csak az idegesített, hogy semmit sem láttam a saját embereimből. Erdő volt előttünk, abba úgy belevették magukat, mintha csak az lett volna a parancsuk, nyelessék el magukat azzal az erdővel. Végre aztán egyszer puskalövéseket hallottunk. Akkor meg már jobbról, balról, szemben, mindenfelől ropogott. Jöttek az összekötők és jelentették, hogy csapataink felvették az érintkezést az ellenséggel. Jól van már, hiszen hallom is, hogy felvették. De valahogy nem tetszett nekem ez a dolog. Szólok az én tüzéremnek! — Na, Tajiga elvtárs — mondom —. ne lőjünk-e ^jret-kettőt ijesztésül? — Lapuljunk inkább még egy kicsit! Csendben gubbasztott az ágyúja mellett és fülelt. Na, jó, lapuljunk, hagytam rá. Különben is a lövöldözés az erdőben távolodott. Ahogy így morfondírozok magamban, egyszerre csak balra, az erdőn túl megszólal egy ágyú. Abban a pillanatban már fel is lélegeztem egy kicsit, mert azt gondoltam; lehet, hogy erre vártam! Ha mondjuk, kicsalták volna az én embereimet ennek az ágyúnak a kartácstüze elé. De vagy nem volt annyi eszük, vagy elhamarkodták magukat. Abban a szempillantásban, amikor az az ágyú megszólalt. Taliga is felugrott, s már tekergette is az ágyúján a kis fogantyúkat. Szinte a füle is kihe- gyesedett, úgy figyelt. S ahogy a hangot hallotta, úgy tekerte, vitte arább a csövet. A negyedik, vagy az ötödik dördülésnél aztán megállapodott. — Most megvan — kacsintott rám —, odasózhatok? Te jő isten, csak nem a hang után akar ez a tüzér lőni? Hiszen ez elent- mond minden tüzértudománynak! De bólintottam. — Tűz! Egyetlenegyet lőttünk. Az ellenséges ágyú elhallgatott. A fiúk aztán elmesélték a többit. Már kiértek az erdő szélére, mikor az ellenség ágyúja megszólalt egy tanyaudvarról. Lefeküdtek, nem mentek tovább. Aztán látták, hogy a mi ágyúnk telibetalált. Tisztára seperte az ágyú környékét. Nem Is volt kit rohamozni. Az ágyú körül csak halottak feküdtek, sebesültek nyögtek. A lovak közül is egynek ók adták meg a kegyelemlövést. Ló , hi ján aztán önmagukat fogták az ágyúba, és rögtön elkezdték vonszolni, vissza, magukkal az erdő felé. Ellopták az ágyút. Sajnos, nem véglegesen, A petljuristák rövidesen magukhoz tértek, és ellen- támadást indítottak. Erre kivették az ágyúból a závárzatot, és elhozták. Az ágyút magát otthagyták egy legelőn az erdő és a tanya között félúton. Jól van, tegyük el, hasznát vehetjük még! — Mi van most azon a tanyán ? — kérdeztem. — Ügy látszik, megerősítették, hogy minket onnan kikergettek, van most ott legalább egy zászlóalj. — Na — nézek Taligára —, mi lenne, ha még egyet odapörkölnénk ? — Lehet, parancsnok elvtárs. Es odapörkölt. A lövés után ugyanúgy fülelt, mint az imént az ellenséges ágyúzásra. Várta a becsapódást. Aztán, mintha a hang után egy láthatatlan tábláin megjelent volna előtte az érd > túli vidék térképe, s azon a szórás ábrázolása, kicsit igazított a csövön. — Na, elég ez nekik — mondta a hatodik lövés után, s mi el is hittük neki. Megállt, mint az oszlop az ágyúja mellett, rágyújtott egy cigarettára, karba font kézzel füstölt. Mi meg csudálattal néztük, mint a jó mesterembert, aki megmutatta, hogy mit tud. Az ördög vigye el, nemhiába úgy mutatkozott be nekem tegnap, hogy „Taliga vagyok, tüzér, mert valóban tüzér. Pesf és a Már évek óta folyik az irtózatos öldöklés az első világháború különböző frontjain. Galíciában, Wol- hyniában, a Pripet-mocsa- rak rengetegében, a Dober- dón, Flandriában és a Keleti-tenger mellékén szakadatlanul hullottak azok a szerencsétlenek, akiknek 1914 nyarán azt Ígérték — „visszatértek, amikorra lehullanak a falevelek.” 1917 végére ez az iszonyú „hullás” a végletekig letörte a hatalom dölyfének és ostobaságának kiszolgáltatott embert. Ámde ex Oriente lux — fény jött keletről: az orosz nép lenini forradalma megdöntötte és véglegesen elsöpörte a cári reakciót és meghirdette a békét. Pest és az ország felujjongott. Reménység támadt az emberek szívében. Mindenki Leninről beszélt és az drosz forradalomról, a békeüzenetről. A Népszavától a Pesti Hírlapig, a Budapesti Hírlaptól a Világig I — minden lap hasábjain az 1 üzenet pozitív értékelésének betűi izzottak. Az általános közhangulatot fejezték ki. A polgári liberális Világ hasábjain Bíró Lajos írt az eseményről. A „Megjött az orosz békeüzenet” című vezércikkéből. amely 1917 november 30-án jelent meg, idézzük a következő sorokat: E — Hogyan fékezzük meg az örömünket! Hogyan kényszerítsük magunkra a hideg mérlegelés köteles nyugalmát! Hogyan fojtsuk el felszabaduló szívünk dobogását, hogy országokon végighömpölygő mámoros üdvriadal ne legyen abból, ami egy kiforrt akarat és egy hideg megfontoltság elszánt kinyilatkoztatása kell, hogy legyen. Az elektromos szikra láthatatlan szárnyán megjött a világosságot árasztó keletről az áldott hiradás és a várvavárt üzenet: az orosz kormány drótnélküli táviratban felszólította a hadviselő államok kormányait és népeit, hogy kezdjék meg a tárgyalást a fegyverszünetre és az általános békére nézve... — Hát kigázolhatunk — szegény, megalázott emberiség — a vértengerből, amely a halottak vérét magába itta, de az élők egész erkölcsi létét bemocskolta. Hát elmúlhatik rólunk a kimondhatatlan szenvedéseknek ez a pokla, amelyben elpusztult lassanként minden, ami az életet érdemessé tette rá, hogy éljünk. Hát hozzáfoghatunk végre a sebek behegesztéséhez, a nagy építőmunkához, amely fájdalmas börtön helyett meleg otthonná akarja átalakítani sokat szenvedett gyermekei számára ezt a megcsúfolt földgolyót... — Úristen, úristen, kinek könyörögjünk, és hová fohászkodjunk, hogy ez a boldog reményekkel terhes perc el ne múljon meddőn? Hogyan imádkozzunk és hogyan átkozódjunk, hogy ez a reménység szét ne foszoljon, hogy ezt az alkalmat el ne szalasszák, hogy szomjasan sóvárgott és epedve epedett jobb jövőket vétkesen el ne játszák. 0 Bíró Lajos ezután köszönetét mond a lenini orosz népnek a kezdeményezésért és így folytatja: — De nem hagyhatjuk ki az úgynevezett ellenséges országokat sem és meghatva gondolunk azokra a nemes olasz, francia, angol, vagy román és szerb férfiakra és nőkre, akik egy őrjöngő nemzeti gyűlölet tombolása közepeit megálltak a tesvériség gondolata és a béke követelése mellett. Nem feledkezünk meg Stockholmról, nem Bernről és nem Rómáról. De a kibontakozás lényegét a lenini békeműben látja és ez félreérthetetlenül leszögezi. így: — Minthogy a szikratáviratban szétküldött békeüzenetben — az eddigi jelentések szerint — részletes javaslatok nem voltak, az orosz kormány „eddig ismert javaslatai” csak azok lehetnek, amelyek már a nagy bolseviki győzelem után három héttel ezelőtt szétröppentek a világba é» amelyeket minden újságolvasó ember ismer. November kilencedikén a szovjetek kongresszusa békehatározatot fogadott el, amely egyebek között ezt mondja: „A béke... csak azonnali béke lehet annexiók, vagyis idegen területek eltulajdonítása nélkül és idegen nemzetiségek erőszakos bekebelezése nélkül, valamint kártalanítások nélkül is.” Az orosz kormány azt javasolja minden hadviselő félnek, tegyen azonnal lépéseket ilyen béke érdekében ... a Bíró tisztán látja a II. Vilmos-i német imperializmust. Ennek ellenében a német néphez kiált: — Bár ki tudná szabadítani a lelkét teljesen a nagynémet részegség hálójából. Bár le tudná rázni magáról és el tudná söpörni azokat, akik a munka és a béke útja helyett az örök vérontás és az örök gyűlölet útjára akarják vinni. A német nép ezekben a napokban a maga sorsát fogja eldönteni. A mi sorsunkat is. Egész Európa sorsát! A szovjetek ama emlékezetes gyűlése Anglia, Franciaország és Németország osztálytudatos munkásaihoz fordult segítségért a béke munkájában. Ha felhívása visszhang nélkül marad és eredmény nélkül hangzott el, gyásza és bukása lesz az egész emberiségnek. Az orosz munkásoké lesz az örök — bár tragikus — dicsőség; az egész többi Európáé az évezredes szégyen és gyalázat ... Bíró a következő évben keményen beszélt a közelgő őszirózsás forradalom nevében: — A kormány és a pártja üssék fel a történefem könyvét. Értsék meg belőle a mát és a holnapot. Jó annak, aki megérti ezeket a példátlan időket. Aki nem érti meg az megérdemli, hogy ellenfelei véresre karcolják, a barátai elhagyják, az irigyel kinevessék és az események átgázoljanak felette... Az idők! szavát a magyar proletáriátus megértette, s ennek szellemében cselekedett is. A lenini békemű élső nagy harcosai között örök dicsőség illeti meg a magyar proletáriátust. A mai nemzedéknek pedig megmarad a hatalmas tanulság: Támogatni a lenini békeművet annyi; miftt- urává válni az eseményeknek a saját haza és az egész emberiség nagyratörő céljainak szolgálatában... F. Bt, Jevgenyij Dolmatovszkij: IGAZSÁG Igazság hány van? Egy, vagy kettő? S ha egy van, akkor melyik az, amely nem elnéző-felejtő, hanem könyörtelen-igaz ? Nos azt, hogy két igazság volr én még ostyában sem veszem be — ám vállalt igazságomra a testem-lelkem felteszem. Lenintől kaptuk ezt az egyet, s az Ínség iskoláin át októberszabta sorsunk ez lett: fekete liszt, de tisztaság, tisztesség, lelkiismeret, katonaeskünk, s rendületlen bizalmunk: együttvéve lett igazságunk, mely. egy. Egyetlen. Radó György fordítása Nyíregyháza, Szabadság tér (Soltész Albert rajza)
