Kelet-Magyarország, 1965. november (22. évfolyam, 257-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
SALAMON PÁL: Egy távoli telepen Úgy fogadott s ölelt be a sor, a vónulők ezre, mint család övezi messziről tért fiát; megyek velük s néma vagyok, tompa minden neszre, de minek is a szó, ha a lélek kiált? Minek akkor hang, ha szívünknek drága dobogása a kimondhatatlant szakadatlan veri, ha nem idegen a társai csöndes sokasága, s hogy köztük növekszik, tagadni sem meri így tépelődöm és szorongok, míg a Vörös téren,, Moszkva legnagyobbik áruháza előtt, a nyár fényessége viliódzik a hullámzó népen, meg bujócskázik az autók között: az élet ez, a fenséges szép s megállíthatatlan, amit ép test s lélek soha, soha nem un, s a tér másik felén: (fenyőkkel is koszorúzottan) bíbor köveivel, a mauzóleum ... Élet és halál határol most a két váltó véglet; köztük szánakozom az ész szegényein, akik a világ veszésén sem roggyantanak térdet, s ha orkánok dúlnak, sem fáj nekik Lenin, akikért mi vállaljuk folyton a forrongó rendnek terhét, hogy felnőjön az új társadalom, hogy sose legyen szebb az elmúlt, ne féljen a gyermek, s ne tűrje rossz sorsát senki hallgatagon. Visz magával a hűség s hála, az áhitat sodra; vonz magával a nép, messziről tért fiát, tisztelni, mint ezrek és ezrek vonulása sorba, a halálnak élő mauzóleumát, az üvegkoporsóban nyugvó nagy-nagy halhatalant, a még holtában is derűs arcú Lenint, az egyetlent, akinek igaza villámként csattant, és összetörte az urak törvényeit. Ki nézze hát megrendültebben a leghósebb embert, ha nem ml, munkások, egykor tiport rabok; úgy mozdított vén világunkon, hogy recsegve rengett, hogy a gyáros, bankár ma is szűköl, vacog, s hiába már menekülésük, nem kerülik végük: Lenin októbere minden gyűlöleten átgázoló örök diadal, s minden szövetségük romjai fölött már új a történelem. Nem, nem csoda, hogy Lenin bennünk, a szívünkben lüktet és nem, nem csoda, hogy Lenin velünk maradt, és minden isteneken túlra tágítja egünket — nem halott; pihen a márvány tömbök alat... Révedezve ballagok át én is a Vörös téren egy család mögött, a kislány hátra tekint: megismerem; szöszke szép haja leng a nyári fényben ........................................................ő is látta Lenint. — Megvan még a bűvös A z olajmező főmérnöke sokoldalú ember. Igaz, találgatják vajon mikor alszik? Éjszaka is gyakran felbukkan az olajkutaknál, t-epjáróján keresztül-kasuí rja a megye nagyságú me- t. Mégis otthoni szobája Icsészkari tanáré is le- tne. A mennyezetig érő- ;!cokon, a kissé kopott asztalon, az alacsony ká- • ézóasztalon, a rádió tetején és minden elképzelhető ’ elyen könyveik, folyóiratok, íiiságok. Aligha sejti, hogy egy es- ': kávéra szóló meghívása zonyos rangot jelent a telpen. Kissé különcnek tartják az „öreget” (külön- l 'n 42 éves), olyanok is, -okét koruk és végzettsé- ;k alapján az üzem személyzeti osztályán az új ér- l.’’miséghez sorolnak. Annak a szombat esti ösz- '--eiovetelnek kétségtelen •érdekessége volt, hogy részt vett azon — az orvoson és egy idősebb gépésztechnikuson kívül — a főmérnök •'róismerőse Is. Előző nap a -n egyeszékhelyen rendezett író-olvasó találkozón szerepelt és ha már itt volt — ahogy mondta — körülnéz az olajmezőn, na és természetesen meglátogatja az utolsó polihisztort”, vagyis a házigazdát. Sándor, az író, fiatal ember volt. Városias külsejével nem ritt ki környezetéből. Szürke nadrág, kihajtott nyakú Ing, vastag pulóver, sima fekete cipő. Mint bármelyik huszonötéves technikus, szakmunkás vagy agronómus. Felhajtottak két-két kupica tiszta szilvapálinkát. A házigazda csendes, hamvas- szőke felesége minden figyelmeztetés és feltűnés nélkül szendvicses tálakat és süteményt rakott az n'a- csony asztalra. A társaság tagjai nekiláttak. Megzörgették az ab’akot. A háziasszony kisietett. Hidegtől pirosra csípett arcú fia*al nő dugta be fejét az ajtónyíláson. — Ugye milyen neveletlen vagyok — kérdezte ■ ‘edtséget tettetve —. csak gy hívatlanul betörök. — Csak jöjjön Pannika — szólt a házigazda. — A TTövegmagyarázatckat majd a végén olvassuk el.,. Anna geológus mérnök és özvetlenül a határszélen róbafúrásoknál dolgozik második éve. Amikor megtudta, hogy Sándor író, meglepetten felkiáltott: — Valóban?.:. Kiderült, hogy Anna emlékszik Sándor egyik elbeszélésére, amelyik néhány hónappal azelőtt az irodalmi folyóiratban jelent meg. — Tessék — szólt a házigazda — ml kell még? Ismét egy lelkes olvasó. Anna udvariasan mosolygott. Sándor közelebb húz- n a geológusnőhöz a szóét és megkérdezte: — Mi s véleménye? 3r- ' kelne. A nna e’mond*a. hogy többet várt. Mert szerinte nem elég leírni azt az ismert jelenséget, hogy léteznek közömbösen, legalábbis látszólag közömbösen élő fiatal mérnökök. A jelenség leírása még akkor se elég — mondta — ha beszédstílusukat élethűen edja vissza az író. Meg kellene kísérelni a társadalmi okok feltárását. Anna igen jól ismerte a magyar, a francia és különö'en a klasszikus orosz irodalmat. — Beszéljetek már másról — szólt közbe a házigazda — mert a végén kiderül, hogy ez a geológus kisasszony többet olvas, mint te... — Dehogyis ... Csak sok időm van... — Furcsán mosolyogva mond'a: — A magányos hölgy sokat olvas a prérin... Mit is tehetne mást? Ezt különösebb szomorúság nélkül jegyezte meg. Később magyarázatképpen hozzátette, hogy nem nagy eset, ha különösen az oroszokat jól ismeri, hiszen Leningrádban tanult. Eredetiben ó vássá Blokkot és Jeszenyint is, pedig az nem könnyű ... Dehát ha Sándor járt arra és különösen Leningrádban. akkor tudja, hogy ott valóban közelharc folyik egy-egy újonnan megjelenő jobb könyvért és egyáltalán jobban benne van a levegőben a kultúra- éhség. — Irigyelheti a fiatal szovjet írókat — mondta Anna Sándornak — o‘t az irodalom közügy, minden napi kenyér. Sándor azt válaszolta, hogy ő nem irigykedik zen- kire, mert éppen az az izgalmas, hogy ná'unk is fel kell szítani az érdeklődést. A házigazda szürke sörényét gereblyézve megjegyezte: — Csak semmi feigyke- dés... A honi intelligencia is veszi a könyvet. Itt a telepen is Szépen fogy a könyv. Megveszik a mérnök urak, aztán kérőbb a megfelelő méretűeket az akváriumuk alá dugják, hogy ne billegjen.,. Negyed tizenegykor Anna felállt és búcsúzni kezdet*. Némi gondolkodás után Sán- dos is csatlakozott hozzá. Ügy látszik, a házigazdának is igen fáradságos napja lehetett, mert meggondolatlan kedélyességgel odavetette: — Pannika, aztán vigyázzon Sándorra, mert ha nem tudná, koszorús írónk mellől a nagy pesti forgalomban elsodródott a neje... most ismét független férfidolgozó ..: Anna elpirult és válasz nélkül kisietett az előszobába. TT rős holdfény világította meg a friss havat. Előttük a tojáslámpákkal kivilágított néma lakótelep. Jobbra a völgyben az ezüstfényű olajtartályok. Egyszerre Anna nekiiramodott. Futott vagy húsz métert, aztán csúszott egyet. Sándor felnevetett és utána vetette magát. Egy hógolyó éppen homlokon találta. Anna kacagott, Sándor visszadobta. A lányszálló előtt kifulladva megálltak. Anna egészen kipirult Fehér prémszegélyű kucsmája kissé félrecsúszott. Oldalt hajtotta fejét — Hát akkor... viszontlátásra, Sándor. ★ Fél évvel később, nyáron a megyeszékhely szállodájának éttermében találkoztak. Anna vette észre. — Megismer még? Sándor odanézett és alig ismerte meg. Annát barnára égette a nap. Rövid barna hajának néhány tincse a homlokába és oldalt az arcába hullott. Kék-fehér- pettyes kivágott ruhát viselt — Hogyne ismerném meg... a préri lánya ... — nevetett Sándor örömében. Anna terepjárója elromlott .. Elvitték a műhelybe. Sándor is rendelt egy kávét. — A múltkor, tudja, ott az öregnél nem tudjunk nyugodtan beszélni. Azóta I sokat gondolkodtam magán. Hogy élhet egyedül? I Nem i* tudom pontosan, melyik faluban van a „főhadiszállása”? Anna elgondolkodva mosolygott. — Látom, a „főhadiszállásra” emlékszik. Különben a főhadiszállásom pár száz méterre a határtól, igen csendes hely. — Az olajosok közül egyedül lakik ott? — Igen. A fúrósok és két gépésztechnikus a közelben laknak, hazajá’-nak. Az én szüleim a Viharrarokbnn élnek. Az ide egy kies t messze van... — Ne haragudíon Anna. mégis hogy él abban a faluban egyedül? — kérdezte Sándor és riadtan a távolba révedt a tekintete. — Hogyan? — kérdezte Anna nyújtottam — Nehezen, vagyis nappal na- gyonis könnyen, mert ot* vagyok a berendezésem körül. Rengeteg a munkám és nagy a fe’e’ősség... pontosabban nagv felelősséget vállalok... Mi a prérin vagyunk, az isten se tudja rámbizonyftant. ha feleslegesen rendelek el eí1 y rétegfúrást. Az pedig harmincezer forint... — Na és ha hazamegy? — kérdezte rámenősen Sándor. — Igen, ha hazamegyek . .. ott rosszabb — mondta Anna. Elfordította az arcát. Mire visszafordult, mosolygott, és tárgyilagos hangon mondta: — Egy parasztcsaládnál lakom, öt gyerekük van. A férfi útépítőkhöz jár. Az asszony egész nap n kertben dolgozik, az állatokat eteti, délután főz... Amikor meglátta, hogy mindennap mosakszom és a fehérneműmet is naponta mosom, akkor szólt, hogy „a kisasszony úgy csinál, mint a rossz nők, azok kenceficéinek annyit.. .” Próbáltam magyarázni neki, de ő csat, fújta a, magáét a rekedt hangján. Akkor bementem és egy rajzlapra felírtam: „Nye pesáty” Ez azt jelenti: Nem nyafogni. — Micsoda ... sötétség ... — mormogta együttérzően Sándor. — Igen. Szóval kiszegeztem a szobám falára azt a lapot. Aztán felnéztem rá és sírtam. C ándoir gyengén megsi- mogatta Anna asztalon nyugvó kezét. Anna kedvesen mosolyogva odébb húzódott Hallgattak. Kérőbb Annának eszébe jutott valami: — Az előbb azt mondta, milyen sötétség. Látja, éh Is így gondoltam nevetett Anna —, pontosan így. De később, amikor már alaposan, tudja olyan igazi női alapossággal... Szóval, amikor néhány világos modern bútorral berendezkedtem, függönyöket aggattam, felfestettem a padlót és kifosztottam a járási könyvesboltot, akkor még több időm maradt... Gondolkodtam. És aztán kimentem a konyhába a rekedt hangú asz- szony, a srácok és a morgó családapa közé. Próbáltam megérteni, miért tartanak engem idegennek, aki tizenhét esztendővel ezelőtt közülük jöttem? És már nem bántam, ha a gyerekek besározzák a torontáli szőnyegemet, csak jöjjenek a szobámba ... Azután együtt vacsoráztunk... De n -m úgy, hogy én mindent elfogadtam, ahogy van... Nem... A legnagyobb lányt rászoktattam, hogy minden este vacsora előtt alaposan takarítsa ki e konyhát, súrolja le az asztalt és hajtsa ki a legyeket ... — Értem... — mond a elgondolkodva Sándor és elővette a vastag jegyzetfüzetét. Beirt valamit füzete? — Persze. Ezt mindtg magamnál tartom. Fel kell a dolgokat jegyezni, meri elfelejtem ... Anna hirtelen megkérdezte: — Azt is feljegyezte, amit télen az öreg mondott, hogy: „veszi a honi intelligencia is a könyvet, azután az alkalmas méretűt az akvárium alá teszi, hogy ne billegjen”? — Honnan tudja? — Emlékszem rá. — Igaz. — Azért kérdem, mert ez elég szellemes és találó megjegyzés, tudja az Greg szereti az ilyeneket. És igaza is van. De maga, ugye nem elégedett meg ezzel a frappáns megjegyzéssel’ Ugye utánajárt, gondolkodott azon, hogy mi az érdektelenség és sznobizmus oka? Persze, ha volt ideje. Mert ugye nincs értelme embereket, embercsoportokat szidni vagy éppen gúnyolni ... Az azért kevés. Vagy nem? Sándor ránézett. Meglepetten vette észre, hoc,y milyen szép ferde metszésű, okos szeme van ennek a lánynak. — Sokkal jobban jár az agya, mint nekem... —. Ugyan, ezt hagyja... először biztosan csacska ol vasókisasszonynak hitt, mos! meg: „jobban jár az agya, mint nekem”. Ezek túlzások, fiatalember... — nevetett Anna. — Túlzások ... Megjött a gépkocsivezető. Elkészült a javítás. Indulhatnak. Sándor csaknem elkeseredetten nézett Annára. — Nem maradhatna még? — Nem, indulnom kell. Felállt az asztaltól. Mindkét kezével rövid haját igazgatta. Oldalt hajtotta a fejét, éppen úgy, mint télen a telepen, a lányszól- lás kapujában, amikor elbúcsúztak. — Ügy szeretnék még beszélni magával, — mondta Sándor. De mégse lehet, pedig higgye el, úgy szeretnék. — Értem — mondta Anna és a kezét nyújtotta ★ EHelt egy év. Sándor irmát a távoli telepen járt. Első útia az olajmező főmérnökéhez vezetett. Beszélgetés közben szó került Annáról, akit néhány nőnappal azelőtt — ahogy a főmérnök mondta: — .. .bevonták a préri* ről. A telepen kapott lakást az új pontházban. C ándor egykedvűen hallgatta, de nagyon gyorsan búcsúzott. Anna mosolyogva sarkig tárta az ajtót. Tréningnadrágot és könnyű fehér blúzt viselt. — Szép magától, hogy nem felejtett el — mondta Anna. — Ugyan, ezt nem is mondja komolyan ... Úgyis tudja, hogy magát nem lehet elfelejteni... — Csak nem udvarol? Nevettek. Anna bevezette a szobába és elnézést kért. Még mosogat. Rövidesen bejön. Feketét és többfajta készen vett süteményt hoz. Miközben lerakodik az alacsony asztalra, megjegyzi, hogy van sör is, most hűti. Sándor lehunyja néhány másodpercre a szemét. Milyen kedves és szép ez az Anna. És milyen jó itt. Tisztaság, értelem és semmi unalom... Sándor a lakást dicséri. Anna elmondja, hogyan é, miért Vonták be a prériről a telepre. Cseng a telefon. Anna tegezve beszél valakivel. Mondja, hogy kedves régi ismerős — vendége van. Aztán leteszi a kagylót: — A vőlegényem volt. Sándornak nagyon kell vigyáznia, hogy semmi ne lássék az arcán. Mivel nagyon vigyáz, ezért a legrosszabbat teszi: mosolyog — A vőlegénye? Nem is tudtam... Anna ránéz, halkan sóhajt és ezt mondja: — Nem szép fiú. Azt mondják, csúnya. Sovány, nagyon csontos az arca. Gondolkodott, emlékezőn mosolygott és hozzátette: — Ha beszél, az ádámcsutkája mulatságosan táncol. Felállt, az ablakhoz ment, — De tudja, én nem olyannak látom őt... Nézze azokat a házakat ott. Azok ötvenkettőben épültek. Szürke skatulyák. Látom is a csúnyaságukat meg nem is. Mert tudom, hogy azokat a falakat" nemcsak a malter köti. Benne van abban a mi nemzed^ künk reménysége. A fiatalságunk, a szívünk szerelme. Ügy látszik, nem szé- gyellte, hogy fényes a szeme, mert a szoba felé fordult. — Látja Sándor, nekem szép az az ember, aki nemsokára itt lesz. Pedig tudja miket mondanak? Azt, hogy félek a vénlányságtól és azért megyek ahhoz a „vörös kóróhoz”. Sándor figyelmesen hallgatta, lelkiismeretesen helyeselt, majd mosolyogva ezt mondta: — Nagyon örülök Anna... hogy boldog... Anna hosszan nézte. Fontolgatott valamit, aztán elhatározta magát — Emlékszik? Amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy az irodalom az őszintességgel kezdődik... — Emlékszem. — Akkor engedje meg... — Tessék. — Bármit? — Bármit. — Maga nem örül, hogy én menyasszony vagyok... — Miit? — Várjon. Nem féltékeny rám. Á, dehogy. Csak érdekesebb voltam, mint szenvedő magányos nő.. - Nő a prérin... Sándor nyugtalanul mozdult. — Várjon. Ezt meg kell mondjam, mert megkedveltem magát... Vigyázzon arra, hogy él az emberes között. Nem figyelte, maga mindig csak kérdez és jegyez ... Magáról sose beszélt ... Hiába jegyez olyan pontosan .. Az is valami, de maga nem vizsgálóbíró... ne haragudjon ... Hátha engem is vagy mást érdekelne közelebbről, kicsoda maga... Erre nem gondolt? Rólam mindent tud, én már a szerelmemről beszéltem és még alig tudok magáról valamit... Különben nem is ezt akartam mondani... /Csengettek. Anna kisza^ ladt ajtót nyitni. Har- minchárom-harmincnégy év körüli férfival jött vissza a szobába. A fiatalember valóban sovány, feltűnően csontos arcú és hirtelenszőke volt, Földeák János; LÁTTAM LENINI T 1MB. november %
