Kelet-Magyarország, 1965. november (22. évfolyam, 257-282. szám)
1965-11-28 / 281. szám
A kő és bronz munkásai Ahol a megyebeli szobrok születtek Gergely Sándor: „Ott a munkást keresik..." A termelési osztályvezető szobájában Magyarország térképe üveg alatt függ a falon. Az üvegen szétszórva különböző színű kis körök. Szeged, Debrecen, Pécs, Komló, Kaposvár, Székes- fehérvár fölött különösen sok, de szépszámmal díszlenek Nyíregyházánál és megyénk területén is. Az egyik Baktalórántházát mutatja. — Ezek csak azokat a szobrokat jelölik, — mondja az osztályvezető — melyeket az utolsó két évben helyeztünk el országszerte. A valóságban sokkal több van. Fennállásának több mint tíz éve alatt a Képzőművészeti Alap Kivitelező Vállalata ezernél több szobrot juttatott el az ország legkülönbözőbb pontjaira. Bakta- lórántháza Hajdú Sándor női figuráját kapta. Nyíregyháza többek között a Zrínyi Ilona szobrot. A laikus úgy képzeli, hogy a szobrász kizárólag maga farag. Iszonytató munka a sokszor kétembemyi kőtömbökkel birkózni a reneszánsz és a későbbi korok művészei gyakran esztendőket fordítottak egy-egy alkotásukra. Vannak ugyan, de ma már egyre kevesebben, akik az utolsó vésőmözdulatig mindent maguk végeznek. A szobrászok többsége a tervezettel azonos méretben elkészíti szobra gipszmintáját, ezt a mi szakembereink hatvan-nyolcvan százalékig kifaragják és a mester csak befejezi. Mások teljesen velünk faragtatnak. A vállalat városligeti szobrászműhelyében hatalmas kőalakok között járunk. Mindegyik mellett ott egy egyszerű szerkezet, ami legjobban talán a közismert tolómércére, a „subierre” emlékeztet és amellyel a gipszminta minden egyes pontját ezerszám átviszik a kőre. Természetesen a művész felügyelete mellett. Nehéz, nagy hozzáértést és művészeti érzéket követelő munka. A szakmunkások nem kőfaragók (ezt említeni sem szabad, sértés!), hanem kőszobrászok. Valamennyi érettségizett, sokan iparművészeti főiskolát végeztek. Száll a kőpor, pattognak a szilánkok, egészségtelen mesterség. — Nagy a szilikózisve- szély. Negyvenkét órás munkahetünk van. Legkeményebb kő a belga márvány, közönséges véső nem is fogja. A világ legjobb mészköve a hazai haraszti, már a rómaiak is használták. Ezenkívül importálunk ruszkicai márványt Romániából, egy durvább mészkövet Bulgáriából. A kőszobroknak nemcsak súlya óriási — a soktonnás terheket speciális elhelyező részleg szállítja a helyszínre —, hanem munkája is az. Egy közepes kőszobrot egy ember fél esztendeig farag és ritka eset, ha kettőnél többen dolgoznak rajta. A vállalatnál készülnek azonban a kedvelt kisplasztikák is, egyből-egy- ből száz darab és van díszítő szobrász-, díszítő festő- részleg. Utóbbiak a műemlékek restaurálását végzik. Van 'ezenkívül művészfestékgyártó és festővászon alapozó csoport és modellező üzem. — Valamennyi magyar hajó és daru működő modelljét elkészítjük. A most megnyíló Közlekedési Múzeum járműmodelljei pedig egytől-egyig itt születtek, kezdve a lóvasúttól, egészen a legmodernebb Diesel-mozdonyokig. A kétszázharminc termelő munkásnak tizenötféle képesítése van. Itt nincs szériamunka, minden egyes alkotás egyedi darab. Természetesen nemcsak kőszobrok, domborművek készülnek. A szoboröntőde távolabb, az Angyalföldön van. — Nyugdíjba készülő telepvezetőnknek, Vignali szaktársnak az apja jött olasz földről Magyarországra, szintén szobrokat öntött. Nemzedékek tapasztalata száll tovább, ott ahol a ha- zai szobrok születnek. o. i. 1931 fagyos novembere. A kubikosok a Teleki téren ülnek, meg ácsorognak és — várnak. A pipa régen kialudt, a dohány íze is kifakult belőle. Meleg ételt már csak a szagáról ismernek az Alföld népeinek kubikos telepeiről idesereglet- tek. A kolbász, a szalonna ritka vendégük. Most már csak kenyérrel tetézik a kenyeret és úgy szelik, a hüvelyk- és mutatóujj közé szorítva. Jó, ha só akad a kenyérre. De a legjobb, ha egyáltalán — kenyérre telik. Mert nagy sora van a kenyérnek. Miatta jöttek gyalogszerrel, maguk előtt tolva a talicskát, Békésből, Csongrádból, a Jászságból Csanádból ide, Pestre, körül-körülszimatolván a nagy várost, mintha ostromra készülnének. A bandagazda elelnéz a vállalkozóhoz, de földmunka sehol sem akad. És letanyáznak a csapatok a Teleki téren. ITT VANNAK. Várnak... várnak... Hosszú, keskeny a táboruk. Hátuk mögött a zsibvásár, arcuk előtt a Kerepesi temető. Sok a detektív. A Teleki téren sok a lopott áru, az orgazda, a besurranó tolvaj és a zsebmetsző. Ezért is sok a detektív. A legnagyobb részük, mégis a kubikosvonalat tartja megszállva. — Ecsém — mondta nemrég egy nagyhasű, nagy ba- juszú parasztruhás ember, zsíros kalapját félrevágva — Ecsém, hé... — Jó, ió — feleltem és rárposolyogtam a detektívre — Rossz a kosztümje, felügyelő úr... Ezt a nagy hasút többet nem láttam ott. Sovány, agyonéhezett kubikosok közé nem való ilyen rossz alakú kopó. Jöttek helyette mások. Talicskával, rongyosan, piszkosan... Volt úgy is, hogy egyszerre nyolc álkubikos ténfergett, fülelt a szerencsétlen, agyonkínzott emberek között. De hamarosan kitudták őket maguk közül a földmunkások. Más volt a szaguk, a szavuk. Később csak postás, vagy vasutas ruhában ólálkodtak a hekusok. A társadalombiztosító palotája előtt is táboroztak. A Teleki tér és Fiumei út sarkán összetömörülve állnak, ülnek subájuk és süvegük alatt. Az ég ólmosszí- nű, fúj a szél, az őszutó hideg, de az emberek áll- nak-ülnek rendületlenül. Kevés cóltmókjuk a felfordított talicska alatt bújik meg. — Bátyám, mi lesz magukkal télen? — kérdem az egyik bandagazdát. — MEGDÖGLÜNK — felel fásultan az öreg. Szeme se rebben, csak néz rám elborultan. Előttünk hosszú vonalban állnak a többiek. Eltakarnak bennünket a Fiumei út járó-kelő népe elől. Mintha véletlen volna! Vagy szándékosság ez? Nem tudom. Hátunkat a lezárt árusító bódék falának vetjük és beszélgetünk. Egyre többen és többen tömörülnek össze. Akár a háborúban, ha a rajvonalat sűrítette a vezényszó. Az öreg beszél. Igen, éheznek. Az otthonhagyott család talán már fel is fordult a nélkülözésektől. Levél tőlük, onnan ide, nem jön, innen oda nem megy. A postaköltség — ha van — kenyérre kell... Dehát miért élnek ők itt? Sokáig hallgat köröttem a csapat. Nem tudnak felelni. Csak azt tudják, hogy: még élnek! Egyikük-másikuk elmegy valamilyen ingyenle- ves-osztáshoz. Van. aki valami alkalmi munkát fog ki, de a nép túlnyomó többsége hónapok óta fia munkát se látott. Senki se törődik velük. Csak a detektív... — És hol laknak? — Itt — mondják. — Itt, ahol most vagyunk. A LEVEGŐN, az esőben, a városi bódék eresze alatt. Néha tüzet is raknak. Ha hulladékfát szereznek valahol. Akkor melegednek. Néha, nagyritkán el-eljön valaki, mérnök, vagy vállalkozó, — kiemel néhány embert a csoportból és viszi magával munkára. Már nem a kubikméter az egység, már nem akkordban dolgoznak, hanem napszámban: egy pengő ötvenért. Ha nagyon jói megy, két pengő a napszám. Napi tizenkét órai munkáért. Mennyi ideig? Hát, egy-két hétnél hosz- szabb időre sose akad munka. így aztán száz ember közül átlag nyolcán dolgoznak két hónapon át tizennégy napot. Most úgy egyeztek meg egymással az emberek, hogy nyilvántartják: ez ekkor, meg ekkor már dolgozott. S addig nem nyúlhat újra munkához, amíg a többi nem dolgozott. De már fél éve tart a sor. És a fél év előtti dolgozó még mindig vár a tíz-tizen- négy újabb munkanapra. Hogy miért nem mennek haza? Minek? Otthon sincs munka. Lehetőség se. — Újságírók is jönnek ide — dünnyög a bandagazda. — Fényképezőgépet is hoznak. Minden hónapban írnak rólunk. Megírják, hogy: derék magyarok így, derék magyarok úgy... Keresnek rajtunk az írással, a fényképezéssel, de gondolják magukban: amíg a kubikosság étlen-szomjan, mint a kivert kutya, koncot vár, addig nincs baj, se az újságíróknál, se a kenyéradó gazdáiknál, a bankoknál, a gyáraknál, a földesuraknál. De egyszer, ha már nemcsak titokban káromkodunk, hanem megsuhintjuk a csákányt — s rámnéz, szeme száraz, villogó. MEGKÉRDEM az embereket: bejárnak-e a Földmunkásszövetségbe ? Nem, nem járnak. Újságot olvasnak-e?... Néha, ha kapnak valakitől. Olvasták-e Károlyi Mihály: „Tiétek a föld” — című kis könyvét?... Nem felelnek, csak összevillan a szemük... Oroszországról hallottak-e újat?... Erre sem felelnek. Szájukra titokzatos mosoly telepszik... De az egyik mégis megszólal: — Olt a munkást keresik, itt a munkát hajszoljuk, hiába. — Úgy bizony, ott... — de a közbeszóló elhallgat. Már nem szól senki. A szél fúj, az eső szitál. A társadalombiztosító palotája táján minden csöndes. A Teleki téri zsibogón is elcsitul a vásár. A bódékat becsukták. Este elé készülődnek a felgyűlő lámpák. A vevők mind eltűntek már a környékről. Csak az áru áll még itt. Az áru: magyar kubikosok. ESTE VAN. A Teleki tér álom elé fészkelődik. Csak detektívek, meg utcai nők rajzanak szívósan a kubikostelep körül. Cj kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Delacroix-tól Picassőig cfmmmel rendeztek kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, ahol bemutatták Renoirnak — a Prágai Nemzeti Múzeum tulajdonában lévő — Szerelmespár című alkotását (képünkön) is. Szalai János: PÁRBAJ L1 lőveszi a dóznit. leül ^ egy zsákra és mintha szertartást végezne, cigarettát sodor. Dohányt csippent a három ujja közé, félbehajtja a cigarettapapírt, beleszórj« a dbhányt, eligazítja, hogy mindenütt egyformán legyen, a dózni tetejét a bal és a jobb kéz gyűrűsujja közé fogja, hogy a leszóródó se vesszen kárba, a mutató- és hüvelykujjával pedig megsodorja a cigarettát. Megnyálazza a szája szélét, jobb kézzel a szájához viszi a papírt, nyelvével végighúz rajta és egy gyors mozdulattal ösz- szeraffasztjr. — Itt nem szabad dohányozni! — szól rá egy fiatalember, aki olyanidősfor- ma, mint amilyen az ő fia lenne, ha élne. De meghalt a há Ätfü^an. Ö is Kovács Ferenc volt. Ekkor ragadt őrá az idős, a fiára meg az ifjú előnév. Az ifjú meghalt, de azért ő nem lett ismét csak Kovács Fe- nec, rajta maradt a jelző. ("\regek napját tartottak ^ a termelőszövetkezetben. őt is meghívták. A fészer alatt székek sorakoztak, az udvar egy részén is. Amikor meglátta ezt a sok széket, a drapériával letakart asztalt, rajta a virág- cseréppel, amelyben aszparágusz volt, elfogta a szomorúság. Hát ennyien vagyunk! — gondolta és leült a hátsó sorba. Teltek a sorok. És a sok feketeruhás férfi és nő olyan látvány volt, mint amikor ősszel a fecskék gyülekeznek a villanydrótokon. A tsz-vezetőség befogatott a hintókba. amelyeken határszemlére szokott menni az elnök, a főagronómus, a brigádvezető. Ezen hozták azokat, akik már menni is alig tudnak. Mindezt elfeledtette vele az egésznapos jókedv. Az öregek táncoltak s köztük ő is. De egyszer véget ért a tánc. Es ahogy a kicsapó viz előbb-utóbb visszatér eredeti medrébe, úgy változnak vissza az öregek is. Egy részük már hazafelé indul, és mindjárt bemegy az irodába beteglapot kérni. Ha már itt vannak, akkor enélkül nem mennek haza, mert az öregséghez hozzátartozik a beteglap. ő is betér az irodába az elnökhöz. — Köszönök mindent, János! — nyitja rá az ajtót. Az elnök — magas, erős ember — mosolyog, elhárítja a köszönetét. — Talán haragszol rám, János? — Most nem! De egyszer nagyon haragudtam magára! — Mikor? A homlokát ráncolja, szemgolyőja a mennyezet felé fordul, úgy, hogy alig látszik a szembogár. Az emlékek között kutat, de ezt az esetet sehogy sem találja. — Mikor adam én neked okot? — Emlékszik. amikor együtt csépeltünk? — Hogyne! Mintha ma lett volna! — Na, akkor. — És miért? — Mert úgy tömte azt a gépet, hogy csalt úgy elült a szalma. Nem győztem elrakni az elevátor alól. Idős Kovács mosolyog. Karja, mintha kéve lenne benne,’ az ujjai is úgy mozognak, mint amikor a szétvágott kévét, szépen, egyenletesen, engedik a gépbe. — Na és mondd bírta a gép? — Bírta az anyja... De azért magának nem kellett volna úgy zabáltatnia. Nem tud nyugodni. Hol a régi emlékek rajzanak fel benne, hol olyan erősnek érzi magát, mint akkor, amikor két zsákot vitt a vállán, egyet a szájában a kocsmáig, fogadásból. — Értettem hozzá, tudtam etetni? — kérdi az elnöktől. mintha egyedül csak tőle függne a bizonyosság. — Tudott. — Tudok én még mindig. — Az lehet! — Lehet? Biztos is. Adj nekem egy gépet. Majd megmutatom én, hogyan kell etetni. És, ha benne vagy, mérjük össze az erőnket. Legyél ismét a szalmásom. Megegyeztek... |Y'T ár a negyedik eiga- rettát sodorja, ezért jár a porfüstöt okádó gép körül reggel óta. Mára ígérte János, hogy megvívnak. Az elnök pedig nem olyan ember, aki nem állja a szavát. És őt sem olyan fából faragták. Zúg a gép, időnként, mintha fulladozna. Ez bántja a fülét. Fel is kiabál az etetőnek, de az nem hallja. Ezért, amikor megérkezik az elnök, megváratja egy kicsit: hallgassa csak, hogy nen szabad etetni. A gépről, a szalmáról, az asztagról csak annyit látnak: idős Kovács meg az elnök beszélget, mutogatnak is hozzá. Az elnök odahívja magához a pihenő etetőt, aki elindul a létrán föl a dobra. Idős Kovács előveszi ete- tőszemüveget. Az elnök lelöki a nadrágot, az inget, hirtelen elővillan fehér felső teste, meg talán annál is fehérebb lábszára. Az etető bólogat, kiszáll a „vályúból”, s mielőtt átadná a helyet, kezet fog idős Kováccsal. A gép az elhelyezkedésig üresen jár. Idős Kovács szeme vizslat: ott van-e már az elnök az elevátor alatt, lehet-e kezdeni? Int: jöhet a kéve. A kévevágó kézre adja, kése átvágja a kötést, és mint az ájult ember, belehullik idős Kovács ölébe. Az idős ember széthúzza, hogy le ne fulladjon a gép. A gép nyeli, vészesen nyeli, a tempó gyorsul, idős Kovács legalábbis így érzi. Figyeli az elevátort, amelynek láncán ritka a szalma. Az elnök dobálja a szalmát, ő tömi a gépet. Ezt a párbajt meg kell nyernie. Olyan etető, mint ő, nem volt a környéken. Hullnak a kévék. Karja fárad. Az ujjai nehezen mozognak. A falatok egyre nagyobbak a gépnek. Brummog, nyög a gép. Már csak az elevátort nézi. Nem a kéve, — a szalma érdekli. Az öléből széthuzatlanul a gépbe zuhan a kéve. Egy, kettő, három... A gép nyög és ledobja a szíjat... I ános lejön a szalmá- ’ ról. Idős Kovács is a dobról. — Maga győzött! — mondja az elnök, és átöleli az idős embert, akiről patakokban csurog a veríték. — Hátha még a gép is bírta volna! — vélekedik idős Kovács. — De nem bírta! H:ába, azok a régi gépeli jobban bírták! Az ég kék volt. Olyan tiszta, mint ennek az idős embernek a szándéka.
