Kelet-Magyarország, 1965. október (22. évfolyam, 231-256. szám)
1965-10-09 / 238. szám
Az ember és a gép „...a lányomnak is építem ezt a főiskolát...“ 0 Pauszpapír a kalyibában (jp Az igazi diploma ÜP 1968: tanárképzés korszerű viszonyok között Az automatizálás az eddiginél jóval gyorsabb ütemben növeli az amúgy is állandó munkanélküliséget Nyugaton. Az Egyesült Államokban például — amint a New York Herald Tribune írja — „...a szabadjára engedett technológia nem teremt annyi munkaalkalmat, mint amennyit megszüntet.” Immár a kedvező gazdasági szakaszban is egyre magasabb szinten állandósul a munkanélkü- liek száma, s a színt növekvő tendenciájú, miközben az előbbiek többszörösét kitevő részleges munka- nélküliek száma is egyre nő, s ezen belül — jórészt az automatizálás folytán — azoké, akik még annyit sem töltenek munkával évente, amennyi a munkanélküli segély megszerzéséhez szükséges. Az automatizálás társadalmi hatásait már 1951-ben az amerikai munkaügyi miniszter így foglalta össze: „Félelem a változásoktól, félelem a technológiától, félelem az elbocsátástól, félelem a munkanélküliségtől, félelem a gépektől és félelem a tudománytól általában.” Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a második világháborút követően a termelés az egész tőkés világban nagymértékben nőtt, de ahogy kimerültek a különböző esetleges tényezők, a fellendülés üteme csökkenő képet mutat. Eközben azonban — természetesen — fokozódott a versengés a tőkés államok között a világpiacért. Ez pedig megkövetelte a legfejlettebb technika mind gyorsabb és átfogóbb alkalmazását. S ez a folyamat az, mely a fent említett munkaalkalomcsökkenésben számottevő szerepet játszik, s ma már nemcsak a munkásokat, hanem — az elektronikus számítógépek és egyéb ügyviteli-kereskedelmi automaták elterjedése révén _ az alkalmazotti rétegeket is nyomasztóan érinti. „A legújabb technika — írja a Financial Times — valóságos intellektuális forradalmat hoz, s az ügyviteli dolgozókat arra a sorsra -juttathatja, mint az automata szövőgépek annak idején a kézitakácsokat.” Az pedig a tőkés termelés jellegéből következik, hogy a viszonylag nagy fejlődés az ipari és mezőgazdasági termelési kapacitások fokozódó kihasználatlanságának jegyében folyik. Jói szemlélteti ezt bármelyik tőkés ország, de főként az USA és Anglia esete 1963- ban Angliában például közel egymillió ember élt munkanélküli segélyből, s az ipari üzemek kapacitásának kihasználtsága csak 80 százalékos volt. Mindebből az következik, hogy a foglalkoztatottság kérdésének problémája a kapitalizmusban megoldhatatlan, bár a technikai-tudományos fejlődés példátlan méretű, a munkanélküliség a tőkés fejlődés kísérő jelensége marad a jövőben is. „Az automatizálás olyan válsággal fenyeget, amelyhez képest az 1929—33-as ártatlan tréfának fog tűnni” — írta Wiener, a kibernetika atyja. Ezek a tények azonban — melyek állandóan mélyítik* a munka és a tőke közötti ellentétet — nem befolyásolják a kapitalizmus apo- logétáit azokban a törekvéseikben, hogy a munkás és tőkés érdekazonosságát bizonyítgassák. „Technológiai munkanélküliségnek” nevezik, amiből — szerintük — egyenesen következik, hogy nem a gazdasági-társadalmi berendezkedés a „ludas” hanem a technika fejlődése. Ez a „megoldás” azonban egyre kevésbé képes elleplezni a valódi okokat, annál is inkább, mivel a szocialista országokban ténylegesen felszámolták a munkanélküliséget, s az egyre gyorsuló technikai fejlődés nem váltja ki megjelenését. Ezt a tényt The Financial Times is kénytelen elismerni: „A gépesítés éS automatizálás gyors fejlődése a szovjet iparban feleslegessé tesz munkásokat, és mégsem okoz munkanélküliséget. Ez az új létesítmények munkaerő keresletének és a meglevő üzemek bővítésének következménye.” Figyelembe kell venni itt, hogy a technikai fejlődés egyre gyorsuló ütemben „fogyasztja el” az egyes szakmákat, s teremt helyükbe újakat. Az átképzés és átállás, mint megoldás csak társadalmi méretekben és tervszerűen képzelhető el, míg a tőke „piacra dobja” a munkaerőt, nem segíti az átképzést, s főként nem segíti a termelés területi változásai esetén, amit az amerikai hivatalosan annak nyilvánított nyomorvidékek (régi ipari, bányászati körzetek) példája tanúsít a legjobban. Ma is érvényes a marxi megállapítás, mely szerint a munkanélküliség csak a kapitalizmusban jár együtt a technikai haladással. L. T. Roder amerikai gyáripari vezető szerint ma már „tisztán technikai szempontból elég tudásunk van ahhoz, hogy annyi élelmet termeljünk, amivel minden éhező jóllakik, édesvízzé változtassuk a tengervizet és öntözzük a sivatagakot „de” mindez ma gazdaságilag nem kivitelezhető.” Ami viszont „gazdaságilag” kivitelezhető, az ma azt je- lenti, hogy a földön az emberek százmilliói éheznek, holott — megfelelő felhasználásuk esetén — a ma meglévő eszközökkel ez már felszámolható lenne. Az automatizálásban rejlő lehetőségek hatalmasak, eredményeit valamennyi ember javára kellene felhasználni. A történelemben most adódik olyan lehetőség, hogy minden ember gondolkodást igénylő munkát ' végezhessen. Megszünteti az automatizálás, mindenekelőtt a pusztán csak fizikai munkát és mindazokat a szellemi munkákat, amelyek nem igényelnek alkotó gondolkodást. Az automatizálás eredményeképpen tehát hatalmas erők szabadulnak fel fizikai és szellemi „rutinmunka” alól és használható olyan területeken, melyek produktív szellemű tevékenységet igényelnek. Épp ez egyik legfőbb célja a * szocialista társadalmaknak, s nincs messze az idő, amikor ezeket a munkákat valóban kizárólag gépek végzik, felszabadítva az ember — idejét. Csakhogy míg a tőkés társadalmakban a technikai fejlődés a monopolista érdekek szolgálatában áll, ezek hasznát növeli, s a dolgozó tömegeknek ebből töredéket juttat (a nyugati államokban az automatizált gyárakban dolgozók bérei alig különböznek a még fejletlenebb technikával dolgozó üzemek munkásainak béreitől) a szocializmusban eredményei az egévz népet szolgálják. S a kapitalizmus aligha valósíthatja meg a teljes automatizálást — éppen annak társadalmi kihatásai miatt. De mind a mai helyzetet tekintve is sokan adnak hangot Nyugaton annak, hogy a munkás, az ember a gép alárendeltje lesz, hovatovább a gép alkatrészévé válik. Ez a „gépiesülési” érzés tölti el az angol vagy amerikai munkások alkalmazottak jórészét — s nem is alaptalanul! A munkás valóban gépe függvényévé válik (s a gép a monopóliuméi), csakhogy ennek nem a gép, a technikai fejlődés, a tudomány az oka, hanem a gép tőkés módon történő alkalmazása. Sárga, rakoncátlan nyírségi homok: szőlőtőkékkel megzabolázott tenger. A szőlő már rég gyökeret vert itt, s most vasbeton kerül a süppedő talajba — Nemsokára alapozzák a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola új épületeit. — Ezek itt csak a felvonulási épületek •*- mutat végig az önálló, kis lakótelepnek is beillő építkezésen Szanyi Bertalan építés- vezető. — Itt kap helyet majd a főépítésvezetőség. Most még mindössze negyvenen dolgozunk, de a későbbiekben háromszázas létszámmal építjük a főiskolát. Oktatási kombinát A nyíregyházi stadion mögötti cserjés-homokos területen három éven belül elkészül az ország egyik legkorszerűbb oktatási kombinátja. Az építésvezetőség ideiglenes ,,főhadiszállásán”, a nádpallókból összetákolt kalyibában négyen hajolnak a pauszpapír fölé: Sza- nyi Bertalan, Ruszinyák Mihály főművezető, Kallós István kőműves brigádvezető és Hanuscsák Mihály szocialistabrlgád-vezető. A tervrajz emeletes épületeket, utakat, parkokat varázsol a szakember szeme elé. Az ő szemükben a sík rajzból, a vékonyabb- vastagabb tusvonalakból háromdimenziós, valódi épületek rajzolódnak elő. Előregyártó üzem, fedett uszoda — Itt építjük fel az előregyártó üzemet, itt lesz a 909 személyes diákotthon, emitt az előadótömb, a tornacsarnok, fedettuszoda, sportpályái, gyakorlóiskola. — Az építésvezető ujja úgy siklik végig a papíron, mint a tapasztalt hadvezéré, a jólismert terepen. A fiatal mérnök tavaly még az elméletben, műszaki egyetemi vizsgáin hajolt tervrajzok fölé: vasbeton szakon végzett, s most a nyíri homokon kell másodszor is megvédenie diplomáját. Ezt a vizsgát azonban már az egész ország kíséri figyelemmel, s 1988-tól diákok ezrei köszönik meg a munkát. 30 éve kőműves Szanyi Bertalan közvetlen munkatársai tapasztalt, jó szakemberek, akiknek munkásélete mögött már sok-sok nyíregyházi középület és lakóház sorakozik fel. A főművezető, Ruszinyák Mihály — 16 éve dolgozik építőipari vállalatunknál — építette a színházat, az alma tárolót, 'a konzervgyárat és számos lakóépületet. Jövőre jubilál: éppen harminc éve keverte meg az első láda habarcsot. Akkor még a gyárkéményépítéseken dolgozott, három nagyüzem kéményét építette fel annak idején. — Lehet, hogy a lányomnak is építem ezt a főiskolát — mondja. — Most gimnazista, s mire készen leszünk ezzel a nagy munkával, éppen leérettségizik. Együtt, tíz éve — Az én lányom ide fog járni — mutat az előadótömb rajzára, a zenei tanszék leendő helyére Kallós István brigádvezető — 0* mire ő idekerül, már régen elkészül a főiskola. A nádkalyiba nyitott ajtaja előtt kis csoport halad el: vége a munkaiődnek, hazaindul a szocialista brigád. Vezetőjük, Hanuscsák Mihály elköszön, s hozzájuk csatlakozik. Együtt mennek haza, mint 10 éve minden nap. Apagyiak mind a tizen. öten kiváló dolgozók. November 7-én számítanak a törzsgárdajelvényre. Teljesítményük általában 130 —139 százalék. Ma egy kicsit jobban sietnének, de a vonatra várakozni kell. Otthon újra kézbeveszik a téglát, a simítókanalat. Az egyik bri- gádtagnak, Kosztyu Istvánnak segítenek társadalmi munkában házat építeni. A hála? Egy-egy izgalmas könyv tartalma a vonaton — ma az Egri csillagok lesz soron ■— no, meg egy áldomás az új házra, Kosztyu István novemberi lakodalmán. A távozó kőművesek léptei mély nyomot hagynak a homokban, amelyet ezen a területen már nem sokáig kavar a szél. Szilágyi Szabolcs Nyíregyháza, gyógypedagógiai iskola. Soltész Albert rajza. S zemélyes tapasztalataimat idéztem a harmincas évek elejéről, mintegy másfél esztendővel ezelőtt, üdülésem kellemes napjaiban, a Balaton partján, ahol a sors Réhenyák Lajost tizennégy napra lakótársamul rendelte. Szép szál fiú, hátra fésült haj, kis stuccőlt bajusz. Semmi modemkedés, vagy különcködés, ami manapság olyan gyakori a fiataloknál. Aíubeszerző. Havi 1800-ért. Három gimnáziumot végzett, a negyedikhez már nem volt türelme. Most érettségizni akar. Ősszel Iratkozik be levelezőnek. Nem magyarázhattam valami meggyőzően a régi világ nehézségeiről, mert Lajos változatlan hevességgel tartotta meg kiselőadásait a könnyű pénzszerzés mai lehetőségeiről és a saját érvényesülésének ábrándjairól. Amikor ‘ két hét elteltével, barnára na- pozottan, Pestre visszaérkeztünk, a Déli pályaudvaron így búcsúzott tőlem: — Mesélhet amit akar — mondta meleg kézszorítások közepette — ezernyolcszáz mégis csak kevés. — Majd lesz még több is, elég fiatal — jegyeztem meg szelíden és biztatásul. — Meg lehet belőle élni, se asszony, se gyerek™ F ölényesen mosolygott és arról beszélt, még a búcsúzás pillanatában is, hogy vajon mikor „törjön ki”, ha most nem, ifjú élete hajnalán? És mivel a nézetkülönbségek ellenére is össze barátkoztunk, felírta a telefonszámomat, Hhngsúlyozta, hogy mennyire megkedvelt engem és biztosított arról, hogy még hallani fogok róla. Fél év sem múlt el, már hallottam is Lajoskáról: először telefonon jelentkezett, aztán meg is látogatott. Majd kicsattant a jókedvtől, amikor üdvözölt: —Ugye mondtam, Rogy kitörök — dicsekedett. — Nézzen meg jól! J ól megnéztem, majd rendre felsoroltam külszíni megfigyeléseimet: — Vadonatúj öltöny, angol szövetből; borjúbox cipő, kisipari munka; drága puplining; divatos nyakkendő; londzsin óra, kígyóbőr szíjjal — hadartam egy- szuszra. — Továbbá: még nyolc öltöny otthon, egy tucat cipővel és rengeteg inggel —_• egészítette ki Lajoska a" felsorolást, majd rövid hatásszünetet tartva, így fejezte be a mondanivalóját: — És huszonötezer forint takarékbetétben, kocsira... — Lottó? — kérdeztem. — Nem — felelte. — Totó? — Saó sincs róla. — Újítás? — kíváncsiskodtam tovább. — Ahhoz nincs tehetségem — mondta szerényen. — Maszekolás? — kérdeztem újfent. — Csak nem képzeli, hogy otthagyok egy állami vállalatot — mondta méltatlankodva és felemelte a hangját: — Export-import szolid alapon. C sodálattal hallgattam Lajoskát: az export azt jelenti, hogy átmegy Csehszlovákiába, teljesen legálisan és magával visz egy bizonyos mennyiségű eladnivaló magyar holmit; az import viszont azt jelenti, hogy onnan magáyal hoz eladnivaló, csehszlovák árut. A szolid alap azt jelenti, hogy nem nagyban kereskedik, hanem kicsiben; vonaton jár, Igaz, sűrűn, de vannak,, akik nagyban csinálják- ugyanezt — még sűrűbben. — És a vám? — érdeklődtem elismeréssel Lajoska kereskedői zsenijének hallatán. — Szerencse dolga. Ügyesnek, okosnak kell lenni. — Egyszer majd lebukik. — Sokan lebuknak, de én törvényesen csinálom. — Ezt nem lehet törvényesen csinálni! — róttam meg Lajoskát, de ő derűs lélekkel próbált engem meggyőzni arról, hogy igenis lehet. Kivett két-három nap szabadságot és exportimportjáról elég gyakran térült-fordult. Megtehette: tanulmányi szabadság is járt már neki, mivelhogy részt vett a levelezőoktatásban. Egy újabb fél évet sem kellet várnom, hogy meggyőződhessem Lajoska levelezői készségéről. „Tessék szíves lenni meglátogatni engemet vasárnap délelőtt a Markó utcában a beszélőn” — írta, mert már akkor vizsgálati fogságban volt. Érdekelt Lajoska sorsa és szívem sincs kőből, elmentem hát a „beszélőre”. Lajoska fáradtnak látszott és megtörtnek. Mintha eltűnt volna bizakodó, nagy lobogása és fölénye. — A vámon bukott le? — kérdeztem. — 0, dehogy. Azt abbahagytam. Megjavult az ellenőrzés, veszélyessé vált az export-import üzlet — magyarázta csendesen, halk szóval. — Hát akkor? — Ingen! Az ingen buktam le, kérem, azon a nyomorult puplinon — mondta elkeseredve és a jobb tenyerével néhány könnycseppet morzsolt szét a szemhéja alatt. L ajoska valóban abbahagyta a kockázatos csempészkedést és a belföldi vizekre evezett. Vett egy kimustrált Buickot harmlncezerért. Megrakta jól szortírozott fehér pup- liningekkel és lekocsikázott egy-egy kisebb vidéki vá- j rosba. Megállt valahol, és | tört magyarsággal ajánlani kezdte a „kiváló angol í puplinból készült külföldi” I ingeket. 1 Az egyik vevő hozta * másikat. Rendszerint egykét óra alatt eladta a készletet, aztán visszautazott Pestre. Néhány nap múlva újra kezdte — máshol. — Ez bizony üzérkedés a javából! — jegyeztem meg, amikor Lajoska összefoglalta a történteket. A törvény tiltja. De honnan vett any- nyi külföldi inget? — kérdeztem. — A pesti áruházakban — felelte. — Száztizenegyért darabját. Kitűnő minőség. — És mennyiért adta? — Kétszázért, de „Extra quality” selyem címkével. Belevarrattam. — Még így sem fizetett rá — mondtam némi írónával Lajoskának. — Dehogynem — válaszolta rezignáltam — Szívesen lennék árubeszerző ezernyolcszázért. M ég lehet — nyugtattam meg Lajoskát és magára hagytam a beszélő dróthálója mögött 1963. Oktober ». Földes György: Könnyű kereset 3
