Kelet-Magyarország, 1965. október (22. évfolyam, 231-256. szám)
1965-10-24 / 251. szám
A szocialista nemzeti egységről Pál Gyula két rajza: Tiszadob — Felvásárlás. V ■ • A parasztok és asszonyok festője Látogatás Pál Gyula festőművésznél A mikor az MSZMP VIII. kongresszusának előkészítő téziseiben, majd pedig a kongresszuson felvetődött szocialista nemzeti egység gondolata, az új politikai fogalom nem mindenütt talált megértésre és egyetértésre. Az ezzel Kapcsolatos problémák jórésze azóta — vitákban, cikkekben — tisztázódott, bár még mindig nem elég széles körben. A jobb megértés érdekében mindenekelőtt két alapvető tényezőt kell figyelembe vennünk. Az egyik a nemzeti gondolat; a nemzeti egység gondolatának történelmi háttere, mondhatnánk előtörténete. A másik: társadalmunk mélyreható átalakulása a szocializmus építése során. Az első kérdéshez: tudvalevő, hogy népünk történetében a (helyes, haladó, vagy hamis, reakciós irányú) nemzeti érzületnek, nemzeti tudatnak mély, még a tulajdonképpeni nemzeti lét kialakulását megelőző időre is visszanyúló gyökerei vannak. Ugyanez elmondható a nemzeti egység jelszaváról is. Újra meg újra felbukkant az a török, majd az osztrák elnyomás elleni harc során is, de ugyanakkor e jelszavak nem egyszer a széles néprétegek megtévesztését, a kizsákmányoló osztályok érdekeit szolgálták. Az uralkodó osztályok a nemzeti egység eszméjét a társadalmi haladás hívei ellen használták fegyverül. Elég, ha az utolsó száz évre, s azon- belül különösen a Horthy- rendszer ilyen jellegű gyakorlatára utalunk. Ennél azonban jelentősebb a nemzeti egység eszméjének pozitív múltja. Utalunk itt a XVIII. századi szabadságtörekvésekre, valamint az 1848-as forradalomra és szabadságharcra, amikor a nemzeti egység eszméje a társadalmi haladást szolgáló összefogó erő szerepét töltötte be. A második világháború alatt a nemzeti egység jegyében jött létre a különböző pártok, politikai irányzatok háborúellenes antifasiszta együttműködése, A felszabadulást követően hirdetett nemzeti egység tartalma a termelés megindítása, az újjáépítés, a közélet demokratizálása volt. Egy igen lényeges elvi szempontra már itt indokolt rámutatni. Arra, hogy osztálytársadalomban a nemzeti egység csak viszonylagos és átmeneti lehet, illetve lehetett, mert kizsákmányolókat és ki- zsákmányoltakat alapvető, kibékíthetetlen ellentét választja el egymástól. Ha időnként, létre is jött ilyen egység, az egy idő múltán elkerülhetetlenül felbomlott. Más a helyzet a szocialista társadalomban. Itt — a szocializmus alapjainak lerakása után — a társadalom egyes csoportjait már nem állítják egymással szembe merőben különböző érdekek, kibékíthetetlen ellentétek. Ezért kimondhatjuk, hogy a nemzeti egység fogalma csak a szocializmus építésének körülményei között nyerheti el teljes értelmét: valóságos nemzeti egység cssak szocialista társadalomban valósulhat meg; Nem véletlen, hogy a súlyos társadalmi-politikai harcok évei után a nemzeti egység most újra a politikai kérdések előterébe került. Ennek objektív, társadalmunk fejlődésében rejlő oka van, ez pedig a társadalmunk szerkezetében végbement átalakulás, amelyet röviden úgy szokták összefoglalni, hogy a népgazdaságban a szocialista termelőviszonyok osztatlanul uralkodóvá váltak, befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása. Milyen kihatással van ez a társadalom belső szerkezetére? Mindenekelőtt: ez idő alatt eltűntek az ország gazdasági, politikai életéből a kisebb és nagyobb kizsákmányolok: nagybirtokosok, tőkések, az elnyomó gépezet őket kiszolgáló, közülük kikerült vezetőivel együtt. Ugyanakkor a korábban kizsákmányolt osztályok vették át a hatalmat és számszerűen is jelentős fejlődésen mentek keresztül. Az állami iparban foglalkoztatott munkások száma például az 1949. évi kereken 414 ezerről 1964-ig 987 ezerre nőtt. Ezenbelül pedig jelentősen emelkedett a nagyipari munkások aránya, azé a rétegé, amely a munkásság történelmi hivatása szempontjából a legjelentősebb. Ma — (szemben a háború előtti mintegy 25 %-kal) — arányuk az össz- munkásságon belül 70 %. A mezőgazdasági keresők 92,5 %-a a szocialista szektorban dolgozik. Az ún. önállók száma jelentősen lecsökkent: eltartottakkal együtt mintegy 100 ezer főre. Ez a réteg is megtalálta helyét a szocializmust építő társadalomban. Szólni kell az értelmiségen belül végbement változásokról is. Az új értelmiség mintegy fele munkáság paraszt származású, s jelentős részük, értelmiségi eredetű. Olyan rétegekből származnak tehát, amelyek közvetlen érdeke a szocialista építés. A régi értelmiségbe „friss vér” áramlott. Megszűnt e réteg egy részének „összenőttsége” a régi uralkodó osztályokkal. Az értelmiség fontos, megbecsült alkotóeleme társadalmunknak. A munkásosztály mellett az egyetlen réteg, amely számszerűen is növekszik: 1949-ben a népesség 8 %-a, 1962-ben 14 %-a volt értelmiségi. A változások sajátos, a szocialista társadalomra jellemző fejlődési irányról tanúskodnak. Ez: a végletes, poláris ellentétek eltűnése, a társadalom egyes részeit azelőtt — (és részben még most Is) — elválasztó különbségek csökkenése; idegen szóval: homogenizálódás. Ez a folyamat homlok- egyenest eltér a tőkés társadalom mozgási irányától. Ez a törvényszerű folyamat a legfőbb objektív alapja a nemzeti egység megvalósulásának. Eltérően tehát a korábbi, történelmi példáktól, ahol a nemzeti egység főleg politikai kate- góriá, a különböző, gyakran ellentétes érdekű osztályok időleges összefogását kifejező gyűjtő fogalom volt, — most a termelési viszonyokban gyökerező folyamatról van szó. E folyamat alapja a szocialista társadalom építése, tehát szocialista nemzeti egység kialakulásáról kell beszélnünk. Leszűkítenénk a kérdést, ha csak az objektív folyamatról beszélnénk. A szocialista nemzeti egység nem kis mértékben politikai fogalom is: a szocialista nemzeti egység politikájának gyakorlása a munkás- osztály szövetségi politikájának megnyilvánulása. Az, hogy melyik társadalmi osztály mikor, melyik más osztállyal lép szövetségre, sosem véletlen. Főleg a munkásosztály és pártja szövetségi politikájánál fontos szem előtt tartanunk, hogy a szövetségnek tárgyi alapjai vannak. Ez: a különböző osztályok, rétegek érdekeinek tartós, vagy átmeneti egybeesése. Ha társadalmunk jelenlegi arculatát, összetételét tekintjük (a fentiekben vázlatosan érintet adatok alapján) —, világosan beigazolódik előttünk az a megállapítás, hogy „ma már nincsenek olyan osztályok, vagy számottevő rétegek, amelyeknek az érdekei ellentétesek volnának a szocializmussal”. (Kádár János a párt VIII. kongresszuson) Tehát míg korábban a szocialista nemzeti egység gondolatát említeni nem lett volna aktuális, addig most időszerűvé, szükségessé vált. A szocialista nemzeti egység politikai kritériumaként a szocializmus, a béke, a nemzeti függetlenség igenlését kell megjelölnünk. Ügy véljük, ebben népünk többségének felfogása egységes. Ám az egyetértés különböző fokú és következetességű. Honnan adódnak a különbségek? Lényegében két forrásból. Mindenekelőtt tekintetbe kell vennünk, hogy a társadalmunk szerkezetéről korábban említettek csak a legáltalánosabb tendenciát tükrözik. Tény, hogy dolgozóink 95 százaléka a szocialista szektorban tevékenykedik, helyzetüknél fogva közös érdekük a szocializmus minél eredményesebb építése. Ámde ugyanakkor még jelentős különbözőségek is vannak. A legjellemzőbbet említsük: még megvan az érdekek részleges eltérése a városi és a falusi lakosság, az ipari munkásság és a parasztság között. Ezen túlmenően: elég egy pillantást vetnünk a városi lakosság belső ré- tegeződésére, a falu belső tagozódására, hogy megállapíthassuk itt még jelentős ellentmondások lehetőségei adódnak. Magában a munkásosztályban is érezhető a különbség a régi „törzsö- kös” munkások és a nemrég beáramlottak gondolkodásmódja között. Ez utóbbiak egyrésze a városi és falusi kispolgárság gondolatvilágában él még. A termelőszövetkezeti parasztság sem egyhamar és nem egyformán vetkőzi le kistulajdonosi gondolkodásmódját. Az iparosok jelentős része ma már kisipari termelőszövetkezetekbe tömörült, azaz a szocialista szektor részese lett Tudott dolog azonban, hogy a szövetkezetekben itt-ott olykor még megtalálható a magán- tulajdonosi gondolkodás és magatartás. Mindezek a különbségek objektív alapjai az egyes társadalmi rétegek közötti; — a fő tendencián belüli — ellentmondásoknak, s befolyásolják a szocialista célok igenlésének erejét is. Ami a tudat kérdését illeti: senki sem tagadhatja, hogy a felszabadulás óta népünk nagy léptekkel haladt a művelődés útján. Látóköre tágult, szemlélete sok tekintetben átalakult. A szocialista gondolkodás széles rétegekben gyökeret vert. Ez is a szocialista nemzeti egység tényezője. Ám önmagunkat áltatnánk, ha átsilclanánk a számottevő különbségek felett. Az új és a régi harca itt is tart. A polgári ideológia hatásával még sokáig számolnunk kell. A szocialista nemzeti egység politikája nem csak szövetség és megegyezés, de egyben eszmei és politikai síkon folyó harc is, osztályharc a szocializmus teljes felépítéséért. E harc eredményessége feltétele az egység növekedésének, de van más kihatása is: a tár- sacjßlmi célt ismerő, azt igenlő dolgozó másképpen, jobban végzi munkáját, mint akit a kispolgári, individualista gondolkodás- mód tart fogva. Ilyen formán a tudat átformálásáért végzett munka: osztályharc, s egyben a szocialista nemzeti egység erősítésének egyik fontos feltétele. Farkas Sándor Azzal a közmondásfélével védekezik, hogy jaj annak a gazdának, akinek mindig tiszta a portája. Pál Gyula nyíregyházi festőművész Árpád utcai lakásában zsúfoltság fogad. Az egyik szoba, melyet alkalmilag műteremnek rendezett be, tele festményekkel. Készül az őszi megyei tárlatra. A képek első látásra elárulják vonzódását a parasztemberekhez, a paraszti munka ábrázolásához. A Mezőn című kép sóstóhegyi tsz-parasztokat örökít meg, tipikus és egyéni vonásokkal. Többen felismerték a megfestett alakokat. Ugyanígy a Földosztás című nagy méretű festmény, mellyel a tárlatra készül. A Koránkelő a szorgalmas, kötelességtudó embert állítja elénk. Művészi eszközökkel igyekezett kifejezni a koránkelő ember érzelmi, hangulati állapotát, az előtte lévő utat, melyen elindul. Pál Gyula évekig élt falun, Kállósemjénben lakott édesanyjával volt kerékgyártó, hentesinas, majd a Weiszmanfred gyár mun- Kssa. Élettapa >dalata, megfigyelőképessége régi és új munkáiban fejeződik ki. Meséli, hogy egyik legújabb képének megfestésére vonatbeli élménye inspirálta. Egy parasztnéni tíz élő gyerekének egyikéhez utazott, eljegyzésre. Kirajzolódott az anya arcvonása, akinek úgy állított emléket a festőművész utitárs, hogy gondolatokat ébreszt, érzelmeket vált ki a nézőben. Kedvenc képeinek születéséről beszél, a Meszelő asszonyokról, az Estéről, a Disznóölésről, a Földosztókról, az Almafametszés- ről. Vázlatokról, kísérletekről, vívódásról. Az idén nyáron nem volt művésztelepen, Nyíregyházát ahwrta jobban megismerni. Néhány éve él Itt, a tanítóképző intézet tanára. S járta az utcákat, kereste a tipikus nyíregyházi arcokat, épületeket. Egyik festménye a Sólyom utcai lakóházakat ábrázolja. Másik az ablakából idelátszó víztorony és a körülötte lévő városrész panorámája. Mégis a legtöbb festménye régies házakat, idős asszonyokat mutat. Merő ellentétét az ablakokból előtáruló modem világnak. Mi ennek az oka? „Talán szó- vátehetik, hogy sok az idős asszony a képeimen, az ódon falusias ház. Igen, nem tagadom, hogy szívesen választom témámnak a múltat” — mondja. S így folytatja: mégis úgy találom, hogy a művészem- Bernek nemcsak a nagyon mait, a nagyon látszót kell meglátnia, hanem azt is, amit nem sokáig lehet már látni. Amíg mondja egyáltalán nem védekező szavait, a Művészet című képzőművészeti folyóirat jellemzése ötlik fel: „A Várakozók, az Asszonyok című művein szikkadt, kemény asszonyok jelennek meg, azoknak rejtett még önmaguk előtt is szégyellt lelki szépségeikre soha senki nem volt kiváncsi. S ha nem is személyük árnyaltságával, de a már eltűnő, soha meg nem újuló típusoknak állit emléket képeiben. A nyírségi képek megjelenése talán többeket a hazánkban már oly jelentőssé nőtt vásárhelyi művészek szemléletére emlékeztetnek* Pál Gyula esetében a tartalom képpé formálása sorsvállalás, az önkifejezés kényszerűsége. Másról nem beszélhet, mert az idegenül hangzana.” Miközben a megyei kiállításra készülő két nagyméretű képén a Földosztás és az Almametszés című kompozíciókon végzi az utolsó simításokat. Szemügyre vehetők az alkalmi műteremben apró tárgyak, melyek nem tartoznak éppen a képzőművész szerszámai, segédeszközei közé. Vagy mégis? Egyiptomi szobrocskák, kozák kard, s a fiókban rengeteg rSgi pénz, még a római korból is. A polcon 1830-as könyv, 1712-es őskönyvek. Pál Gyulát a parasztok és az asszonyok festőjeként ismerte meg szűkebb hazája, Szabolcs-Szatmar és az ország festészetet kedvelő közönsége. Hogy mit tud mondani képeivel a következőkben, erején múlik* 0*0)
