Kelet-Magyarország, 1965. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1965-10-24 / 251. szám

Megyénk útiain: F ehérgyarmat Désl Huber István: Öreg csősz (1934) Tsuyoshi Tsutsumi japán csellóművész Nyíregyházán Ä legelő vad. ekét nem­látott szűz föld. Tarka te­henek bóklásszék. Messze, a gémeskúton is túl. De a fa­lu melletti végen már ra­bolt az ember az ősföldből. Gépekkel jött ide, s beha­tolt a föld testébe. Es a mélyről vizet, meleg vizet hozott fel. így kezdődött. Aztán anyagot szerzett. Hívta a többit, s ők jöttek egy szóra. És dolgoztak kö­zösen. Építettek egy meden­cét, s gépházat, a vizet a medencébe vezették. És már nem volt jó a nádpallóöl- töző. Téglából teremtettek újat, egy közöset, s kabino­kat Felszántották a szűz ősföldet, hogy virágágyakat vessenek* De ez nem legenda. Va­lóság. A muhar, s a fű űjra nő, és szorongatja a virágokat. Már újabb lépést terveznek e harcban. A fürdő mellé új sportkombinátot fognak építeni. És tervezgetés köz­ben számítanak az embe­rekre, akikre lehet is, — de kell is számítani mert ke­vés a pénz. A legelőn tűi, a szürke égben már hegyek kékle­nek. Igen, ez Fehérgyar­mat ez ország majdnem legkeletibb járási székhe­lye. Ha Váci Mihály hatá­rozná meg fekvését, akkor a haza baloldalát mondaná, s hogy „a szív is e tájra esik”. A fürdőtől a Kölcsey ut­ca felé megyünk. A régi házak között több a nád­tetejű, s még zsúpos is akad. 50—60 évesek lehet­nek. Egyik-másik fahom­lokzatú. A faragás díszes is, egyszerű is; nem nagygaz­dák építhették. Az ablakok kicsik, a porta iMégis: a zsaluzás, a faragas, a vala­miféle szép igénylése jelzi, mily tehetséges a szatmári nép, s tehetségéből mily ke­veset tudott az utódokra hagyni. Dehát ennek piás volt az oka. És a régi házacskák ép­pen újakra néznek. Mert építkeznek itt is. Tavaly 21 készült eL Majdnem mind többszobás. S fele fürdő­szobával. — -Van úgy — mondta az egyik tanácsi vezető, — hogy lebontják a jót is. mert jobbat akarnak épí­teni. A katolikus templomnál jobbra Fordulunk. Elónktá- rul a község, s a. járás szí­ve. Szemben — a volt ka­szinó mellett — 5 millió forintért áruházat építenek. Aztán üzletsor, halászcsárda — ahol még délben is csak italt lehet kapni — emitt a községi tanács, hivatalok, a űztük a biztosító — ahol egy piciny szobában tízen is dolgoznak, mert irodahiány van. Az úttesten pezsgő a forgalom, autók zúgnak, traktor pöfög. Kerékpáro­sok, motorosok. Odébb kiszélesedik az ut­ca, s mint zöld szigetet a folyó, úgy fogja körül a parkot. Sártonger volt itt valaha. A parkot a háború után létesítették. Ha a sé­tányon végigballagunk, elénktűnik a fatornyú re­formátus templom, mely a község legrégibb épülete. Mert nem új település ez. Már 1334-ben jelentős lehe­tett, hiszen Miklós nevű papja 6 garas és 23 dénár dézsmával szerepelt a pápai tizedszedők jegyzékében. Később — a Drágffyak, vagy Báthoriak útján — el­jutott ide is a reformáció. Közben egyik birtokosát gyorsan követte a másik. Ezt a templomot még 1450 körül építették, majd 1761 ben bővítették és megújí­tották. Ez áll ma is (bár nincs táblája, mely mű­emlék voltát jelezné). És a község — ahogyan írásos emlékeink nevezik: Germad, Jarmath (szállást, letelepedést jelent), később pedig Szamos-Gyarmath, — lassan növekedett. A múlt század elején már majd­nem 2 ezer embert szám­lál. Dacol a csapásokkal. Járványok, — kolera, pes­tis — pusztítja lakóit. Tűz­vészek sorozata. És a gróf Károlyiak, kik a szatmári béke után birtokolták áru­lásuk jutalmául. Az utca másik végén áll Ács Mihályné háza. Kissé féloldalra dőlt, s udvarán mintha kiszáradt patakme­der vonulna végig. — Azt beszélik — mond­ja a néni, — hogy itt vár volt. És én tudom, a ház alatt alagút is vezet. A kertben már ástak egyszer, de nem mondták, mire ju­tottak. A Tömösvárat — vagy Tömöttvárat — a Báthoriak építették uradalmuk közép­pontjában. Földből készült, innen a neve is, Két bás­tyáját még lehetett látni a múlt században. Mint vár­nak azonban nem volt je­lentősége. A lassú növekedés után ma hatezer lakos él itt. És már nem a múlt az érde­kes. A központban, a park egyik padján ülünk Széles Lajossal, a járási tanács elnökével. Mellettünk kő- szfinksz vigyázza a ba­rátságos őszben a bástyás emlékoszlopot. Ezt még 1896-ban állították a gyar­mati polgárok — Kossuth Lajos emlékezetére. — Nincs iparunk. Vagy ami van, a két kisipari szövetkezet és a vegyesipari vállalat, semmi. — A há­rom üzem 349 dolgozójával tavaly mindössze 22 millió forint értéket termelt. — Megoldatlan és nem meg­nyugtató a sütőüzem fel­újítása sem, hasonlóan a műszaki — autó, tv, rádió, háztartási gépek — javítá­sokhoz. Ezek nem tudtak lépést tartani a fejlődéssel. Fejlesztik majd a tégla­gyárat is, de mindez na­gyon kevés. Nem beszélve aztán arról, hogy a meglé­vők is korszerűtlenek. Ezen­kívül a szövetkezetekben a legelemibb szociális igénye­ket is nehezen tudják kielégí­teni. Babakocsik. Büszke ma­mák tologatják a sétányon. Gyakran látni ilyet. Az idén nyolcvan csecsemőt anyakönyveztek, g 38 házas­ságot. Bíznak itt a létben az emberek. Hol van az már, hogy száz csecsemő közül 28 nem érte meg az egy évet! Mert ilyen is volt, s nem is oly rég. Egy férfi gázpalackot visz kerékpárján. Most még ki­cserélik neki. A cseretelep — ideiglenes engedéllyel — év végéig működhet. Újat kellene építeni, de nincs rá pénz. Mi lesz jövőre a fél­ezer készüléktulajdonossal? A járási tanács új épüle­tén túl van a tbc-gondozó. 1907-ben 118 tüdővészes halt meg a községben. (Egy monográfia írja ugyanek­kor: „A táplálkozás és testi fejlettség közötti összefüg­gés felismerhető az újon- czozáiS eredményében Is. Fehérgyarmaton a 21 éves ifjak 34 százaléka vált be”.) A népbetegség megszűnt annak lenni, bár még nem adta fel a harcot. Jelenleg 56 bfteg van a községben, s tavaly ketten meg is haltak. Persze, régen nehezebb volt. Az egyetlen körorvos­hoz 27 község tartozott. Most 12 van a járásban, s ugyanennyi védőnő. S még egy szám: az orvosok ne* ponta átlagosan 48 beteget vizsgálnak meg. Ez ugyan elég sok, de Nyíregyházán még több: 61! És Ugyanilyen, nehezen adja meg magát a másik népbetegség, az analfabé­tizmus is. Tavaly 134 em­bert tartottak számon, aki nem ismerte a betűket. S csupán eg'yet sikerült tanu­lásra bírni. Probléma hát, bár küszködnek vele. A téglagyárban például üzemi iskolát fognak nyitni. — 16 tantermünk van — mondja Balogh Kálmánná, az általános iskola igazga­tónője — és harminc osztá­lyunkban ezernél is több gyermek tanul. Ezenkívül 260 ipari tanuló. A torkun­kat szorítja a tanterem- hiány. És ez, felméréseink szerint, ezután sem csök­ken. Fehérgyarmaton nem lesz „hullám”. Tornater­münk sincs, télen az osz­tályokban tartjuk a testne­velési órákat, kínlódva. Az Iskola — a község négy különböző pontján fekszik — legújabb épülete hosszú, földszintes. Kívülről nézve senki sem hinné el, hogy mindössze öt tante­rem van a régimódi tető- szerkezet alatt. Pedig nem­rég építették. És mind kor­szerűsége, mind gazdaságos­sága erősen vitatható. De nem említett valamit az igazgatónő. Van például hatodik „z” osztályuk. A furcsa betűjelzés zenei álta­lános iskolát jelent. Ide jár tanítani — sok fárad­sággal, péntek hajnalban vonatra ülve, s szombaton este visszatérve, — három debreceni kislány. Jövőre végeznek a zenetanárképző­ben, s azután végleg ide fognak költözni. Otthagyják Debrecent, a világhírű Ko- dály-kórust, melynek évek óta tagjai, a külföldi sike­reket, utakat... Miért? —Tudja mi van itt? — kérdezték vissza. — Azt hittük, hogy a sötét Szat- márba, a világ végére jö­vünk. S mikor először tar­tottunk órát, pénteken volt, mondtuk a gyerekeknek, kell hangszer is. Hegedű. És másnapra majdnem mindegyik gyerek hozott. Megvették. Zongora. Sokan karácsonyra kapják. És be­szélgettünk a szülőkkel, tsz-kocsissal, asztalossal, tég­lagyári segédmunkással. Nem lehet elmondani az 6 lelkesedésüket! Hát ez van, s ezért szerettük meg a községet. — Állami gazdaságunk kitűnően, a két tsz-ünk gyengén dolgozik — foly­tatja Széles elvtárs. — Ta­valy még közepesek voltak, most lemaradtak. Pedig ál­talában jó gazdasági adott­ságokkal rendelkeznek. Meg akarjuk erősíteni őket. Szürke, emeletes épület karolja át a teret. Felirata: A MŰVELŐDÉS HAZA. így, névelővel, hangsúlyo­san. Mert valóban az. Könyvtára hatalmas — 35 ezer kötetes! — forgalmat bonyolított le tavaly. Gyö­nyörű olvasószobája este klubterem. Irodalmi szín­pad, szakkörök, televíziók, és színházi előadások — ele­ven élet. Mindez a két fia­tal, robbanékony szervező­nek, László Béla igazgató­nak és Kosa Pálnak kö­szönhető. Nehéz dolguk sincs. Itt igénylik az em­berek a szépet, mintha egyszerre pótolni akarnák, amit hatszáz év alatt el kellett mulasztaniuk. Az egyszerű emberek se­gítenek. De segít az általá­nos Iskola is, ami kifelé valóságos művelődési köz­pont. Jó a kapcsolatuk, — közös műsorok, énekkar, ismeretterjesztő előadások, — sokkal jobb, mint az elzárkózó gimnáziummal és technikummal. Pedig ott mozgékonyabb és könnyeb­ben szervezhető a diákság. A művelődés házától egy ugrás és eszpresszó. Diva­tos festés, bútorok, szőnye­gek. — de fenn cirádás csillárok, négy tüllfüg- göny, a falon reklámfotók. Kétarcú még. Csütörtökön itt Is szeszmentes ifjúsági esteket tartanak. Lám, a jót is el lehet tanulni. Any- nyira el, hogy talán job­ban is csinálják, mint a nyíregyháziak. És ahogy mondják, nyáron ennél is érdekesebbek voltak, mert akkor a diákok is részt ve­hettek rajta. De részeget — itt, a szat­mári szilva hazájában — máskor is alig lehet látni. Nem úgy, mint a KIOSZ- klubban, ahol a kártya és a biliárd mellett jobban ürül a pohár is. Alkohol. Tavaly majd­nem ötmillió értékű fogyott el. De így nem teljes ez a szám. A szűk könyvesbolt, az ország első önkiszolgáló könyvesboltja 783 ezer fo­rintot árult, s az idén is hatszáznál járnak. A könyv­tár árnyékában. A két adat közötti viszonyszám — az ital forgalma még tízszerese sincs a könyvének — kitűnő eredmény, s megyénkben bizonyosan páratlan. Régimódi, lovas postako­csi — kistestű, zöld kutya, — zötyög el az úton. Van itt dolga a postásoknak. A község 3550 újságot „fo­gyaszt” megjelenési idősza­konként. Legnépszerűbb a Népszabadság, — naponta 619 megy csak az előfize­tőknek, — aztán a Kelet- Magyarország 467 előfizető­vel, és hetente 371 Nők Lapja. Ez családonként több mint két újságot jelent. Nagyon' szép szám. A postán fizeti be min­den család a rádiódíjat. A tv-készülékek száma — 215 — még nem ilyen nagy, de állandóan növekedik. — Urbanizálódás? — vá­laszol a járási tanács elnö­ke. — Ez lassan megy. A következő lépés a törpe víz­mű megalkotása lesz. Gon­dolkodtunk már rajta, de konkrét tervünk még nincs. Ezt követheti csak a vízve­zeték és a csatornahálózat építése. Nehéz lesz, rend­kívül nehéz. „ Nem beszélt róla, hogy a község nyugodt hangu­latú utcáin mindenütt jár­da van, hogy a legfonto­sabb utakat bitumenezték — ezek már megvannak. Ami hiányzik, az érdekes. Áll még a régi megyei közkórház. Mint egy módo­sabb gazda sarokháza, ak­kora. Ma szeretetotthon. Es odébb látszik az új piros­téglás fala. A kórházi szakrendelő a negyedik leg­nagyobb a megyében. Két éve lett kész. S hogy ez mit jelentett? Tavaly 7426 beteget gyógyított meg, halálozási arányszáma pe­dig kisebb a nyíregyházié­nál! Jelentősége túl ér a járás határain is. — Jócskán van problé­mánk a betegekkel és láto­gatókkal — felel a fiatal röntgenfőorvos. — Tisztasá­gi. Ez érthető is, mert sok olyan idős emberünk van, aki korábban még soha sem volt kórházban. A szobája. Kerámia vázák, modern bútorok, a „Radio­logy” folyóirat amerikai, angol és francia kiadása, pálmák, Schinz németnyel­vű röntgen-diagnosztikájá­nak 8 kötete, virágok, a heverőn egy nyitott „Mű­vészet” folyóirat — ez a szoba már nem kétarcú. A gyarmatiak egyik ré­sze büszke erre a kórház­ra, a másik természetes­nek veszi, hogy van. Kér­dés, kinek van igaza. Ezernyi gond és ezernyi eredmény van még Fehér- gyarmaton, amiről beszélni kellene. De helyette legyen itt egy vélemény, amit ugyanúgy mondott el több tanácsi, iskolai, művelődési, KISZ-es vezető: — Talán itt legjobb a világon vezetőnek lenni. Mert az emberek rengete­get fejlődtek. S bármihez fogunk, bármit akarunk és bármit tervezünk — ők megértik. Jönnek, készség­gel segítenek, látni szeret­nék munkájuk eredményét. És nemcsak mozdíthat ók, mozdulnak maguk is. Való­sággal eltűnt a községből a régi, magábfl’.árkózott falu. S bár nem volt még száz olyan év, ami úgy megváltoztatta volna egy hatezer lelkes társadalom életét, mint ez a húsz, — ennél több, szebb aligha mondható a gyarmati em­berekre. Kon István Tsuyoshi Tsutsumi —ez a név világszerte ismert. A zene kedvelői csodálattal figyelik hangversenyeit, hallgatják lemezeit Rövi­desen a nyíregyházi közön­ség is megismerheti szemé­lyesen a világhírű japán csellóművészt. Tsutsumi 1942-ben szüle­tett Tokióban, hatéves ko­rában kezdett hegedűn ta­nulni, majd egy év múlva gordonkázni, elemi iskolai tanulmányainak megkezdé­sével egyidőben. Egy év múlva már közreműködik egy tokiói hangversenyen, majd bekerül a Speciális Gyermek-Zeneiskolába. 12 éves, amikor a japán rádió­ban először szerepel. 1955- ben az Ifjúsági Főiskola hallgatója lesz, ugyanebben az évben a Tokiói Filhar- mónikusokkal előadja Saint- Saens csellóversenyét. A ja­1944 nyarán nem sokkal azután, hogy a németek megszállták az országot, a fiatalabb foglyokat munkás­századokba vitték a börtö­nökből. A katonai szó gá­láira alkalmatlanokat pedig Pestre, a gyűjtőfogházba szállították, ahol az egyik „csillagban” gettót rendez­tek be számukra. Később a szegedi századokból lesze­relték és ugyanide kii dték az életfogytiglani [egyház­ra ítélteket. Ezek között voltam magam is­Elképzelhető, micsoda vi­szonyok uralkodtak ebben a börtönön belüli börtön­ben. Az élelem minden büntető intézetben gyaáza- tosan kevés volt — itt a kevésnél is kevesebb. Ebédre legtöbbször úgyne­vezett Hitler-levest kap­tunk — ha jól tudom, -ízt a kotyvalékot a szabadlá­bon levők Bébé-nek becéz­ték. Mi ennek a három faj­táját ismertük: egy sárgát, egy szürkét és egy lilát Ez az utóbbi volt a legocsmá- nyabb. Szegeden, ahoi egy kicsit jobb volt a koszt, a finnyásabbak közülünk meg sem et­ték. Itt mindenki utolsó cseppig kikanalazta Utána csak karalábélevelet kap­tunk, ugyancsak puszta víz­pán rádió kulturális bizott­ságának első díját 1956-ban nyerte el. 1957-ben egy ze­nei versenyen nyert első dí­jat. 1958-ban a Tokiói Főis­kolára kerül. Budapesten a múlt évi Pablo Casals-ver- senyen első díjat nyert. 1960-ban a Japán NHK ze­nekarral Uj-Delhiben, Moszkvában, Wienben, Prá­gában, Varsóban, Milánó­ban, Nápolyban, Rómában és más városokban turné­zott. A fiatal művész 1961-ben az Egyesült Államokban az Indiana University mester- iskolájának hallgatója lett, ahol Starker János növen­dékeként tanult tovább. 1962-ben Springíieldben ját­szotta Saint-Saens verseny- művét. A múlt év őszén a Budapesti Pablo Casals ver­seny végeztével hazánkban is több hangversenyen sze­repelt. ben főzve, vagy egy evőka­nál, mindig savanyú tész­tát. Ebbe a börtönbe csomagot sem lehetett be­adni, sőt keresetükből sem vásárolhattak élelmet a ra­bok. Semmi kétség: bennünket nem tápláltak, hanem éh­halálra ítéltek' Ezen a kosz­ton el kellett volna pusztul­nunk fél esztendő alatt. S ha mégsem halt meg közü­lünk senki, azt annak kö­szönhettük, hogy nemcsaK Hitler-1 evessel táp'áltuk magunkat. A kommunistákat a bör­tönben sem hagyták el a társaik. A szabadon mara­dottak megtalálták a mód­ját, hogy segítsenek ne­künk. A szomszédos szárny­ban nagyszámú. vidékről felhozott vizsgálati fogo’y ült, ezeknek joguk volt, hogy kívülről hozassák az ételt, ha volt aki küldte nekik. Hozzájuk találtak kapcsolatot az elvtársak, vállalták ellátásukat, kettős adagot küldtek min­denkinek s ők az egyiket átadták nekünk. A börtönszabályok néni engedélyezték a „risztelést” Szerencsénkre közös műbe' lyekben dolgoztunk velük itt vettük át tőlük a kot lektívának szánt élelmet Éppen a szabóműhelybej ERDŐS LÁSZLÓ. Qűjaiettaliáhc) rá

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents