Kelet-Magyarország, 1965. október (22. évfolyam, 231-256. szám)
1965-10-17 / 245. szám
Podnajsztrovics; Akinek nem inge* A X, Magyar Képzőművészen Kiállítás Kovács Ferenc: Lovak című kompozíciója. A kritikus Amint a kéziratba egy- egy sajtóhiba becsúszott, nyomban a radírgumit hívták segítségül. — Ejnye — szólt gúnyosan —, szép kis kultúrem- ber, aki még helyesen írni sem tud. Megáll az ész. Kiderül, hogy egyedül én vagyok képzett. Mellesleg szólva: írni azért a radírgumi sem tudott. A dió Volt egyszer egy kemény dió. Senki sém tudta feltörni. Erre azt hitte, hogy ő a világ nyolcadik csodája. Kifuidált egy változatot arról is, hogy neki milyen jelentős szerepe, sőt, küldetése van a nap alatt: arra teremtődött, hogy mindenkinek belé törjön a foga. Rendben is ment minden addig, amíg a láthatáron fel nem bukkant a laposfogó. — Szeretném azt a kemény diót közelebbről szem- ügyre venni — szólt. A baráti találkozó csakhamar létre is jött. A laposfogó rövidesen szoros kapcsolatot teremtett a dióval. Vaslogikájának a nyomására a dió feladta ellenállását, és — ripityára tört. A talány megfejtése egyszerű: a diónak vastag héja volt. Egyébként az égvilágon semmiben sein különbözött a többi diótól. A barométer A barométer téves időjóslatokat kezdett adni. Ha szép időt jelzett, feltétlenül záporra, sőt zivatarra lehetett számítani. Ha vihart jövendölt, nem vitás, hogy ragyogó, tiszta idő köszöntött be.-r- Mi ütött belé? — ál- mélkodtak a szomszédok. — Nagy szakember, eddig oly magas elismerést vívott ki, s most tessék... Bizottságot hívtak össze a barométer tevékenységének felülvizsgálására. A vizsgá*A szovjet humorista legújabb kötetébó'l. lat azután kiderítette, hogy a nagy szakember bezárkózott vastag tokjába, sose hagyva el annak négy falát. Az időjárási adatokat a közvetlen környezetéből merítette. Ha például a konyhából a gőz beáramlott, akkor esőt jósolt, ha a kályha derekasan fűtött, akkor hőséget. Ha a porszívó zúgott, kijelentette; — Vihar készül! Ettől kezdve a barométert a ház külső falára helyezték, hogy így az élet, az időjárás valóságos jelenségeit közvetlenül észlelhesse. A nyakkendő Rikító és feltűnő volt a nyakkendő, tarka, mint a papagáj. Ellenállhatatlannak tartotta magát. Életmódja is megfelelt i könnyelmű lényének: egész álló nap gondtalanul csapongóit ide- oda. Egy napon szoros barátságot kötött a fehér gallérral, amely szerény és egyszerű volt, s megszédült az elegáns nyakkendő közelségétől. , — Csodálatos pár vagyunk mi ketten, drága! — turbékolta a nyakkendő, szorosan hozizásimulva, — Büszke lehetsz rá, hogy a tiéd vagyok! Az együgyü gallérnak hí- zelgett ez, s valóban szerencsésnek hitte magát. Nem vette észre, hogy barátnője az ő nyakán élőskö- dik. — Szivem — ropogtatta kemény csücskeit —, megszépítetted az életemet! A nyakkendő a szivárvány minden színében sugárzott. De mihelyt élettársa egy hétre a mosodába került, nyomban egy másik gallérhoz kötötte magát. — Csodás pár vagyunk, hidd el — suttogta —, ha elveszel feleségül, boldog leszel, meglásd. De a gallér boldogsága csupán az első mosásig tartott. Távolléiében a csél- csap nyakkendő ismét egy új gallérra akaszkodott... Fordította: Jóba Tibor Első impressziónk, belépve a kiállítás termeibe, a felsorakoztatott anyag meglepő gazdagsága és sokrétűsége. Csaknem 700 műtárgy' sorakozik itt egymás mellé, képek, rajzok, szobrok és kisplasztikái művek, ízlések, látásmódok, attitűdök és alkotómódszerek legkülönfélébb változatai — egy széles ívű skála dús részjelenségei vonulnak fiel. A második impresszió szintén kellemes: művészeink tudása, mesterségbeli készültsége magas, ecsetkezelésük fölényes, térérzékelésük biztos, színeik élnek, pezsegnek, kavalkád- juk néha szinte lef egy vérzőén hat. A technika, a formák fogyatékosságaiért alig lehet elmarasztalni a részvevők közül bárkit is. Mit tükröz, nyit fejez ki hát ez a jelentős művészi tudás és tehetség, mi foglalkoztatja napjainkban ennek a 700 műalkotásnak létrehozóját? Ha erre válaszolni próbálnak, kiállítási tapasztalataink már nem lesznek ennyire kellemesek és megnyugtatóak. Kezdjük a festészettel. A felsorakoztatott képek közt tallózva gyakran élvezzük vizuális megjelenítésük árnyaltságát, nemes szikrázását, színeik örvénylését, a vásznak atmoszférikus telítettségét. Egy idő után azonban már zavaróan kezd hatni ez a technikai bravúrosság. Olyanféle érzésünk támad, mintha a gondolatokat, a tudatos felismeréseket, a jelenségek, az élő valóság mozzanatai közti mélyebb összefüggéseket helyettesítené ez a mesterségbeli fölény, áradó dekorativ! tás. A forma változások élő, pezsgő fejlettsége mellől gyakran elmarad a művészi gondolkodás konstruktivítása, a logikai átfogásra való hajlandóság, az érzelmi és racionális sűrítés tartalmassága. Valami áttekinthetetlenség, atomi- záltság honol a Vásznak nem kis részén, egyféle nehezen elemezhető és még nehezebben feloldható bal- sejtelmű szorongás, elégi- kus-tfagikus bánat, tárgytalan, ködös riadtság. Kevés a képeken a ráció és az előremutató humánum — bármennyire jogosnak és helyénvalónak is tartjuk művészi érzékelését mindannak, ami olykor nyomasztja, béklyózza a ma emberét. Pontosabban: gyakorta csak érzékelnek a művek, de sokszor a látványon túl nem jutnak, egy kiharcolt, kigyötrődött világnézet alapján egységet nem adnak. Széttöredezettséget, színek és vonalak vak kakofóniáját sugározza például Bartha László Téli Balaton című képe. Összemosódik benne ég és föld, levegő és víz — „mindenek vesznek, tűnnek” a művész képzeletében. Mennyire más Szentiványi Lajos Szeles Balaton- ja: harsognak, szinte mozognak színei, lélegzik nála a megjelenített valóság, ember és táj finom összeolvadása az ölet örömét sugározza. Meglehetősen ritka azonban az utóbbi jellegű kép, a festmények nem kis része áttekinthetetlen nyüzsgés kusza gomolygást szuggerál a néaőnek. Ritka az olyan klasszikus harmónia, válságok leküzdésében kiformálódott biztonságos, szilárd festői látás, tartásnak és szemléletnek az a végső nyugalma, mint a Barcsai/ Jenőé, vagy Kmetty Jánosé. Barcsaynál a geometrikus formák nem szét- tagolódnak, de egységbe forrasztanak, egyenletesen mély tónusai nem a széthullást, az atomokra bomlást idézik fel, hanem a világ megértésére törnek. Kmetty emberszeretete pedig témát és miliőt voltaképp másodlagossá tesz, át- világol a szemléltetett jelen, ségek valóságburkán. Szemléletükhöz valamiképpen kapcsolódik Eigel István A Nyugati című kompozíciójával: az emberi akarat és cselekvőkészség, a világ megváltoztatására irányuló szándék hirdetése ez. Nagy tehetségű alkotók állnak szemben ezzel a — kiküzdött harmóniát és életigenlést — valló művészi szemlélettel. Kondor Béla impozáns érzékletességű képein — a Darázskirályon, vagy a Férfi konstrukcióval címűn gúny és mély kételkedés honol. Az ember itt magára marad az ellenséges, vagy közönyös világgal folytatott harcában. Csernus Tibor Nádas-e Csontváryra emlékeztető szomorúsággal és profét! z- mussal hirdeti az élet buja, rappant biológiai vegetációját. s azon keresztül a pusztulás folyamatát. Tudatossággal és művészi érzékkel megalkotott művek ezek. Nyomukban azonban másodlag osságra, epigoniz- musra hajló festők nem kis rétege jár, próbál divatot csinálni abból, ami alkotóiknál vívódás és ezzel együttjáró bizonyos díszharmónia, egyelőre feloldatlan belső küzdelem és őrlődő szomorúság. Még fejlettebbek, kialakul tabbak e tendenciák a grafikai részben: a mesterségbeli képzettség még nagyobb, a riadtság, a szorongás még fokozottabb. A rajzok jó részére valami eredendő drámai jelleg, tragikus hajlandóság jellemző, elvegyitve groteszl* és bizarr elemekkel. Kérdező, de a kérdéssel meg is elégedő fojtott nyugtalanság légköre érzik e műveken. Az Auschwitz-téma itt a sö-‘ tét melankólia, és a kétség- beesés lelki állandósításának lesz az eszköze. A túlsűrí- tés, az érzelmi túlzás következtében nem ritkán a lényeg vész el, a „kétség- beesés mámorának” tobzókell oly mértékben a kik»» tatlan társadalmi Összefüggések meglátására törekedni. Elég sok éppen ezért a szobrok közt az állóképszerű, élettelen leírás, a sta- tikusság, az önismétlő má- sodlagosság. S a társadalmon kívüli lebegés érzetét a nézőkben időnként az emberi tartásnak természetellenes, meghökkentésre szánt ábrázolása is erősíti. „Anya gyermekével”, „Olvasó”, „Lányka ugrókötéllel'’, „Vetkőző nő” — nem túlságosan újszerű témákról vallanak a kompozíció címek, s a szobrászati aka- démizmusnak e feltűnését éppenséggel nem m! , ig enyhíti, jellegzetességét nem mindig fedi el az emberi motgás és testtartás gro- teszksége, túlfeszítettsége, természetellenessége. A szobrok sokaságából Somogyi József mélyen átélt, drámaian karakteres Síra- tó-ja válik ki, a kiállításról jövet elsősorban ennek és Kerényi Jenő Csontváryjá* nak emléke kísért el bennünket. Sok a kísérlet? Formában, technikában, ecsetkezelésben, térszemléletben, festői dekorativításban, és vonalépítésben valóban sok írók és e akart belenyugodni. Folyton azzal fenyegetett, hogy tud ő olyan kuplékat irni, mint dó, néha tetszelgő kifejezése közben a részek „felfalják” az egészet. Sajnos viszonylag nem sok olyan grafikusaz újszerűség, az érdekes és meglepő eljárás, szokatlan és figyelemre méltó konstrukció. S ennek ellenére Móricz Zsigmond a Szépasszony kocsisa című darabjának bemutatója után az ő kedvesen ravaszkás hunyorgatásával így szólt Nagy Endréhez: — Hát most megmutattam, hogy ha „olyan” darab kell nekik, tudok én olyant is! Mire a magyar kabaré megteremtője, a Híres konferanszié az alábbi "tét anekdotával válaszolt: Elmaradt szimfónia Szép őszi este volt, fiatal voltam, a vacsorához szekszárdi bort ittam, úgy éreztem, hogy nekem áll a világ. Az egyik kávéház teraszán megláttam Kálmán Imrét és melléje telepedtem. Két lábát előrenyújtotta, fejét hátraszegte, tömzsi szivarját jóízűen rágcsálta. Az imént jött a Vígszínházból, ahol végignézte a „Tatárjárás” sikerét, még most is mámoros volt egy kicsit tőle és boldogan mondta: — Micsoda siker!... Sose mertem volna hinni! Ez a tüntetőén kilobban- tott nagy boldogság az én szerény mécsesemet fenyegette. tehát féltékenyen válaszoltam: — .Operett? Emlékezzék csak Kálmán Imre! Mi lett a szimfóniákkal? Mert a Zeneakadémián ezt várták tőle a tanárai és erről beszélt ő is ifjúkori sétáinkon. Most fölényesen válaszolta: — Meglesz az is, csak éppen taktikát változtattam. Előbb pénzt szerzek operettekkel, sok pénzt, aztán Jöhetnek a szimfóniák. — Pénzt? Mire? — A pénz jó. Fölszabadítja a főt és szjyet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat csak igazi szimfóniákat! — Nézze, Kálmán Imre... A múlt héten a redakcióbán lelkendezve mesélte GerŐ ödö$, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú. Tizenkilenc éves. Bartók Bélának hívják. A tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája. És az az_ ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott bennünket, hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki Is láttunk az embermentésnek és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, micsoda dicsőség lesz számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a lányát zongorázni, összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként és Gerő Ödön jóságos Örömmel rohant el Bartók Béláft hftz a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonykákat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmi esetre se zavarhatja művészi munkájában és sok pénz forog kockán. Legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók Béla tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy dohos kenyeret és egy oldal szalonnát. Megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsináláshoz kell! Tényleg lepipálta— Másik anekdotába kezdett Nagy Endre: — Ady Endre nefn hagyott békén... Az ő furcsa, cigányosan alázkodó, önkin- zó modorával folyton gyötört, hogy ő röstelli azokat a pénzeket, amiket havonta Párizsba küldözgettek utána, Hiába írtam neki visz- sza, hogy azokat a pénzeket nem ingyen küldöm, bőségesen megszolgál érte, hiszen az új verseit magam szoktam esténkipt fölolvasni a kabaréban és nagy sikerem van vele. Csak nem a Zerkovitz! Komolyan megijedtem ettől a fenyegetéstől. Elég bajom volt nekem magammal is azon a süppedős talajon: még csak az kell, hogy Ady, az a gránit tuskó ránehezedjék és időtlen időkre megbélyegezzenek, hogy én csábítottam oda! Komolyan megintettem, hogy nekem bizony kupiét ne írjon: maradjon csak az, ami volt.... A magyar kabarénak örök dicsősége lesz, ha ő változatlan lelki öltözékével jelenik meg ott néhanapján. Nem használt az intésem. Néhány nap múlva levelet kaptam tőle Párizsból és büszkén közölte, hogy sikerült két kupiét írnia, legközelebb be is küldi és azt hiszi, hogy ezúttal még Zer- kovitzot is lepipálta. Aztán megjött a két „kupié”. Az egyik volt: „Kató a misén”, a másik: „A párizsi lány”. Két kis remekmű, a legszebb, a legmélyebbre markoló versei közül való. És még kacér dicsekvéssel odaírta hozzá: — No mit szólsz hozzá? Ugye-e, hogy lepipáltam Zer- kovltzot? Hát, Istenem, — tényleg lepipálta..: <K. I.) művészünk van, mint Raszter Károly, akinek lapjain az épet mély megélése, az igazi drámaiság egyszersmind értelmes elhatározottságot lehel, vagy Makrisz Zizi, aki a bizarr, a groteszk, a meglepő és túlzó elemeket is tágabb és előre mutató gondolat kifejezésére használja fel. A fiatalabbak közül Csohány Kálmán folklórból, népi kép- zetkincsből merítő, vitalitásra törekvő rajzai ragadtak meg, s némileg Gross Arnold manók és képzeletbeli lények romantikáján átsugárzó gondolatisága. A kifejezés, a műveszi szemlélet nagy különbségei mellett valahol rokon egymással a két fiatal grafikus alkotói magatartása, embersége. Lényegében hasonló jelenségeket mutat a szobrászat is, azzal az eltéréssel, hogy valami időtlen lebegés, történelmietlenség borong a szobrokon. Túlteng a portré: eleve adott jelenségek és adott tartalmak megörökítésére ad ugyanis ez alkalmat, az emberi fe- | jek mintázása közben nem mégis úgy érezzük: kevés a kísérlet ezen a kiállításon. Kevés az eredeti, eddig nem volt gondolati árnyalás, továbblendítő eszme, a rendező és eligazító emberi értelem villanása, új valóságszférákat feltáró, humánus elvszerűség. Minderre van törekvés, lehetőség, pozitív szándék, sőt eredmény is, de egyelőre még megközelítőleg sem annyi, mint amennyi a technikai készség terén megnyilvánul képzőművészetünkben. A művészi gondolatnak fel kell emelkednie, nőnie nálunk a „kéz” tudásához, a mivességhez, egyenrangúan át kell fognia mai életünk és valóságunk eleven, áramló folyamatát — ebben Összegeznénk mindazt, amit láttunk a X. Magyar Képzőművészeti Kiállításon, ezen a kétségkívül nagyméretű, művészi seregszemlén. Fenyő István 1965. október 11. 9
