Kelet-Magyarország, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-20 / 196. szám

Asztalos Bálint: Az eltört pohár Televízióból—jóbarátaink TÖRÖCSIK MARI Hazajött Bulyáki Lajos. Amerikából, látogatóba. Fia­tal legényként indult hosszú vándorútra. Most fehér hajú, öreg. Szemüveget hord, las­sú léptekkel jár. Figyelmesen szemlélődik a a rég nem látott szülőfalu­ban, Nagyecseden. Hogy alig ismer rá. Rengeteg szalmás, nádas, paticsfalú kis házat hagyott, amelyekből most hírből se lát egyet. A köró, vesszőkerítéseket deszka, drót, újabban pedig nyűhe- tetlen betonkeritések váltot­ták fel. Nincs legénykorig hordott hosszú vászoning, kötő, bocskor... Van villany, új községház, mozi, kultúr- ház, híd, járda, fúrott kút... Pár köhögős traktorra, tü­zesgépre emlékszik az ura­dalomnál, ma meg, mintha a megye valamennyi gépe itt lenne — a falu birtoká­ban. A csendes nyárestében ki­ül Lajos bácsi itthoni, leg­idősebb testvére vendéglátó kapujába. Sokan körülve­szik. Ki távolra szakadt, testvér, rokon után érdeklő­dik, kit csak a kíváncsiság hajt hozzá: vajon hogy ha­sonlítja a világot? Mit mond a messzi életről? ö pedig azt mondja, Rogy az itthagyott falu nem az, ami volt. Min­den nagyon más. Másképp járnak, élnek. Senki nem könyörög munkáért. A Gyu­la felesége már meg se tudja sütni, főzni a kukori­calisztet Ellenben olyan a kosztjuk, amilyen régen ünnepnapkor is ritkán akadt. Biztosan így van másoknál is. És ez a jó, erről beszél szívesebben. Egyik reggel felül Lajos bácsi a szövetkezeti szekér­re, öccse, Gyula mellé. Ki­váncsi a lápra. Tényleg el­tűnt már a vadsága? Nincse­nek a nádasok, amit suttyó korában, didergetős télen ó is vágott szegény apjával? Gyulán, meg a többi test­véreken hosszú ing volt még. S Lajos bácsi emlék­szik, hogy szál vászon ing­ben (az öregek emlékeznek, „kaukának” hívták) bő szárú ráncos gatyában, csupajég bocskorban „aratták” a ná­dat a falu szegényei. Nyá­ron meg? Csikásztak, vad­madarak tojásait keresgélték a zsombékokban. Lajos bácsi nagyon szerette a pléhtepsi- ben, kemencében sült ikrás csikót.. Hát abból a lápból bi­zony semmi sincs. Csak ter­mény, amerre szem ellát. El is hiszi, hogy a szövetkezet burgonyája ország-világ előtt elismerést szerzett a fővá­rosban tartott kiállításon, így feltétlen többet ér a mai láp. Estére erről beszél a kapu előtti kispadon. Me­leg szavak kíséretében mu­tatja a darabka nádszárat, amit az egyik ér széléről szerzett. Kedves emlékkén! elviszi magával. Aztán arról szól, hogy okosabban kelle­ne még mindig csatornázni a lápot. Jobban lehetne raj­ta gazdálkodni az olyan esős nyáron is, mint ez a mostani. Megkérdezik: miért nem viszi inkább magával Gyula öccsét a feleségével? Nincs gyermekük, s lassan meg­öregszenek. Lajos bácsi felnéz a kér­désre. Szemüvege villan az alkonyatban. Majd lehajtja a fejét. Csendesen mondja: — Olyan nem jól vagytok ti ottanról infofmálva, mint mi se ittenről. Mert... ahogy itt sok a változás a régivel szemben, ott is az. Ez a vál­tozás a tietek. A Gyuláéké, a többi testvéreké. Az otta­ni meg? A pénzistené... Mit kezdhetnének az olya­nok, mint öcsémék? Régeb­ben igen. Keresték a mun­kást, csak legyen. A szak- szervezet kivitte, ne hábor­gassák a korosokat, keresse­nek. De a gyárosok... Most ott tartunk, hogy csak fia­talabbaknak kerül állandó helyük addig-ameddig. Nem ötven. harmincévesek is vannak munkanélkül elegen. Nem az már Amerika, ami volt. Én is, ha nem lennének ott gyermekeim, úgy jöttem volna tán, végleg haza. Há­zamat, amire életemben gyűjtöttem, eladtam, öregsé­gemre. Hogy mégegyszer szétnézzek itt, végigmenjek az utcán. 'felnek a Lajos bácsi nap­jai. A kőfaragók, akiket a temetőcsősz által levélben hivatott, megérkeznek. S mert komoly a vételi szán­dék, hamar megvan az egyezség: kilencezer forint a síremlék. Rövidesen meg Is érkezik. A mesterek hozzá­kezdene!: a temetőben az alapozáshoz, betűvéséshez. A mályszínű gránitba felül tört fűzfaág kerül. így kí­vánja Lajos bácsi. Széket visz ki a temetőbe, azon üldögélve nézi a kőfaragók munkáját. Egyébként mere­ven, mozdulatlanul ÜL A temetői árnyak milyen moz­dulatlanok. Aztán mégiscsak megmozdul. Fehér szalagos szalmakalapját maga mellé teszi. Mintha az idegenből való tárgy nem illene fejére ebben a temetőben, amely­ben a vadgesztenyeták, a néhány sudár fenyő, a haj­lott fejfák, a fénylő sírem­lékek annyi, de annyi em­léket idéznek, hogy szinte fáj. A szemüvegét is leveszi. Zsebkendőért nyúl. A nap hátulról süt rá, árnyéka előtte van. Úgy tetszik, so­ha nem is látta tán így, ilyennek az árnyékát, mióta elvándorolt. ötvenegy esz­tendő óta. — Mindig erre a pillanat­ra vágytam. Látni szüleim sírját. A mi temetőnkben. A betűvéső mester — ma­ga is deres hajú már —, megállítja kezében a rövid- nyelű kalapácsot. — Az ember szivét nem lehet cserélni. Kívül lehet akármit, de azt belül nem. Lajos bácsi nézi a formá­lódó betűket: „E sír ölében pihennek: Idős Bulyáki La­jos, 1865—1946, hű neje: Sarkadi Ágnes, 1862—1957.” A vésőmester új vonalat húz a sárgára mázolt grá­nitra. — Mivel végződik az írás? — kérdezi Lajos bácsi. — Ahogy az egyezségben van — mondja a mester, és olvassa a mellette levő füzet­ből: — E síremléket emel­tették szerető gyermekei, köztük Lajos, az USA-ból, 1965-ben. Lajos bácsi bólint. Szót­lanul ül tovább. Mintha azt számolná, hány éves lenne apja, anyja, ha élnének. De... ott vannak lenn, a földben. Ö azt se látta, mikor letették őket koporsóikba. Előbb az apját, utána az anyját. Hasonlatosan, ahogy az apja régi magyar paraszt szokás szerint az életben is megkövetelte: ő menjen elől, a felesége legfeljebb egy lépéssel utána. Pedig az is járt Amerikában és lám, még ebben is mennyire ma­gyarnak maradt. Sőt, még meghalni is hazajött. Vajon milyen volt a temetésük? Hoztak-e ki itthoni gyerme­kei a sírásáshoz kenyeret, szalonnát, innivalót? Mint rendes emberek sírátásakor emlékezet óta. Hogy nem kérdezte ezt még meg Gyula öccsétől? A testvérek közt ő az itthoni férfi. Ahogy ül szobormereven, most egyáltalán nem látszik amerikásnak. De... még szat­mári magyarnak se. Kemé­nyen zárt ajkával, szűkí­tett szemével, öregen is sa­játosan merer tartásával in­kább illene a hajdani, mesz­sze Ural vidékére, a valami­kori őshazába. És végig min­denüvé, amerre az' elődök haladtak. Amikor táltos nyúlt felfelé széttárt karral, szaggatott kámzsájában az eget ostromolva — a meg­holtakért. Mikor a halott mellé helyezték sírjába a használati tárgyait — úgy temették el. Közben, a vál­toztathatatlan csapást bé- kítve, az életben maradók halotti tort ültek... Vajon, hogy lettek eltemetve az ő szülei?... Bulyáki Lajos holnap uta­zik vissza a nagy messzeség­be. Elkészült szülei kő sír­emléke. A fejfát hazavitte Gyula, Lajos bátyja kemé­nyen nézett rá, miközben meghagyta: semmi haszon­ra a fejfát fel ne használ­ják. Égessék el, váljon ha­muvá. Együtt a sírnál az itthoni família. Lajos bácsi ezúttal is letess:! a fehérszalagos szalmakalapot. Leveszi a szemüvegét is. Körüljárja a megigazított, virággal ülte­tett páros sírhalmot Igazít a virágokon itt is, ott is. A többiek utána csinálják, hajladoznak. Akkor Lajos bácsi kis dobozfélét vesz elő. Olyanformát, amilyenben a zsilettpengéket árulják. Csak attól valamivel nagyobbat. Aztán megint kezdi körbe­járni a sírt. Innen is, onnan is csip egy kis földet, s a dobozkába rakja. Mikor megtelik, gondosan ráilleszti a fedelet. Beteszi zakója bel­ső zsebébe. A baloldaliba. Szíve fölé. — Ennyit el lehet vinni. Az én síromon is legyen... ebből a földből. De nem fe­lül. Lént, egyenesen a kopor­sómra szórva. Ahol nem ka­varhatja el a szél. Ha nem tudnék végleg hazajönni... — mondja Lajos bácsi. S mert szemét csípi a fínyesség, sűrűn, hosszan pislog. Lajos bácsi szólal megint: — Na, Gyula öcsém, add a poharakat. Töltsétek a mestereknek is. 'Bontsátok ki a kenyeret, szalonnát. Ahogy megtörténik tisztes­séggel az evés, ivás, Lajos bácsi ledobja poharát a síremlék előtt. Majdnem ott, ahol elkészültéig üldögélt. De... a pohár nem tört el. Ekkor 6 rálép. Szinte két lábbal tapossa össze, a föld­be nyomva a szilánkokat is. — Mit csinál? — néz rá öccse, Gyula. Meg minden szem. — Eltörtem — szól Lajos bácsi nyugalommal. — El­törtem *— ismétli , hogy ne igyon utánam belőle soha senki emberfia. Maradjon itt, nyomként, a testemtől. Eb­ben a temetőben. Túl a folyó töltésén vonat fütyül. A lápról nedves föld ismerős illatát hozza a szél. A körhinta repítette sze­relembe Bíró Mátéval. Es a Körhinta repítette nevét a világhír felé... Kicsoda ez az egyik nap­ról a másikra híressé vált, nagyon tehetséges ifjú mű­vésznő? — Pély községben szület­tem, Heves megyében — idézi gyermekkorát. — Ze­nésznek készültem, mert rajongásig szerettem a szép muzsikát Hogyan lettem mégis filmszínész? Barát­nőim és pajtásaim mindegy­re azt állították, hogy te­hetséges vagyok, színész­nek születtem. Egy ideig azt hittem, csak csufolód- nak velem. Végül, hogy be­fejezzük ezt a számomra kellemetlen, egyre kiújuló vitát összeszedtem minden bátorságomat és jelentkez­tem a főiskolára ... Felvet­tek ... De valóban csak ennyi az egész? Olyan természetes dolog, hogy egy paraszt­lány gondol egy merészet, s aztán hipp-hopp — akár a mesében —, máris színi­növendék lísz? Igen, tehet­ségesen így természetes húsz esztendeje, ebben az ország­ban. Még a főiskola első év­folyamának hallgatója volt, amikor Fábri Zoltán rende­ző felfedezte. A Körhinta Pataki Marijának szerepét bízta rá és Törőcsik Mari egyszerű és természetes báj­jal formálta meg ezt a ti­zennyolc esztendős, lelki érintetlenségében és ham- vasságában annyira megha­tó teremtést. Egy arc a sok közül. Mert sok arcot formált. Ahogy beszél, emlékezik, — min­dig mást. Hol rejtélyesét, mint a Két vallomás Erzsi­jének arca, majd az egy- ügyüségig egyszerűt, akár a Kosztolányi megálmodta Édes Anna. Vagy éppen megfoghatatlant, mint a Kö­lyök. Hol hamisítatlan csit- ri, hol meg érett asszonyarc. Egyszerű, ez az arc, sem­mi festék, semmi svunk, olyan, mint a többi, vele egykorú fiatalasszonyoké. Legfeljebb fáradtabb egy kicsit. S ez érthető. Hét esztendővel ezelőtt végezte el a főiskolát. Az­óta film- és színpadi fősze­repek egész sora van már mögötte. Melyikben nyúj­totta a legmaradandóbb szí­nészi alakítást? A sok jó közül nehéz lenne választa­ni. Alakításai élő emlékso­rok. Törőcsik Mari, .1 ászai­díjas. Édes Anna. Kezének egy rebbenése, járása, mosolya, hallgatása, belső vívódása híven tükrözte mindazt a harcot, amely tiszta lelke mélyén dúlt. Aztán színházi hősnők ar­cának hosszú sora vonul el: Solvejg a Peer Gynt-ben, egy kedves kislány A ti­zenhetedik baba nyarában, a Tánya címszerepe, Shakes­peare Vízkeresztje, egy kis kiruccanás a Potyautasban, majd a Gyökerek. S a két utolsó nagy szerep: Sata és Fanni. Sata. Villámfényként rob­ban be Nagy Imre dádi körorvos életébe. Maga a sejtelmes, titokzatos szépség és tisztaság. Még nem fer­tőzte meg a környezet amelynek szülötte és maj­dan részese lesz. S a szí­nésznő Sata szerepében a lelki történés rajzát hűség­gel közvetítő jellemzésmód­dal szolgálja az író, Né­meth László mondanivaló­ját Ellenpontja Fanni. Törő­csik Mari könnyedén, a szenvedés finom rajzában, kifejező arcjátékkal érzékel­tette a lány drámáját, Fan­ni önmaga számára felfog- hatalan tragédiáját. Mit szeret jobban: a ka­merát vagy a színpadot? Gondolkodás nélkül vála­szol : — A színháznak nagyobb a varázsa, mint a filmnek. A közvetlen találkozás a nézővel — ez az igazi. Hét esztendeje színész. Azóta bejárta a fél világot, filmen és színházban egy­aránt sikert aratott Meg­érdemelt sikert. Prukner Pál Kopré József: Kárász Anna hagyatéka Az ügyeletes orvos meg­fogta a pulzusát A hideg, fonnyadt kéz elemyedve hagyta, hogy a lágy, jieleg ujjak átkarolják. Az orvos a karóráját néz­te, amelynek másodperc- mutatója a kilences számra ugrott éppen. Még tíz, még öt másodperc és elen­gedi. Szemét mereven a paplanra szegezte. Nagyon messzire nézett. Az ápolónő kissé hátrább állt. Kíváncsian várta az eredményt. Kezében ceru­za, s kiterítve a lepedőnyi kórlap, amelyre a korábbi napok nyugtalan szívhang­jai voltak pirossal rápin- gálva. Egyik nap, a mély­be szaladtak ezek a vona­lak, aztán hirtelen a ma­gasba szöktek, csúcsosan, mint valami kezdetleges gyerjmekrajz. — Hogy aludt, Anna? — kérdezte az orvos és mo­solygott. Ezek a fiatal orvosok mindig mosolyognak. A múltkor is egy súlyos be­teget hoztak a hatosba. Ak­kor is ez volt az ügyeletes. — Nehezen, — lihegte Kárász Anna — nagyon nehezen, doktor úr kérem... A hideg ujjak a szíve tá­ján pihentek, s lecsukód­tak a fáradt fakó szemek. — Biztosan megint a betűk! — évődött az or­vos. — Látom, itt a papír meg a ceruza! _ Na nincs már semmi baj: egészen komoly a haladás! — Aki­ben ennyi vitalitás van, kérem, mint magában, An­na, az még sokáig élhet! Letette az éjjeliszekrényre az irkalapot. Kárász Anna elhúzta a száját. Kesernyésen mosoly-" gott. Jól esett neki a di­cséret. — Csak lassan haladok, doktor úr kérem — mo­tyogta hálásan. — Meg az­tán, magamtól nem is megy. — Majd az Évike... Ma biztosan bejön... Ugye bejöhet Kicsit megemelkedett a párnán. — Igen, természetesen — szólt az orvos és mosoly­gott. Megsimogatta a kezét. Kárász Anna magára ma­radt. Szomszédja aludt. Va­laki a sarokban lekecmer- gett az ágyról és nagyokat sóhajtott. Csak a körvona­lait látta. Magával volt elfoglalva. Lassan harmadik hete és még mindig semmi. Ha hem várná Évikét, talán meg is bolondulna itt az idegenben, magányosságban! Mert itt minden, örökösen ugyanaz. Jön az orvos, megnézi, valamit számlál, amikor a csuklóját fogja, aztán megy. Csak ha a professzor jön, akkor jön­nek többen. Az is drága jó ember, őnála sokkal többet időz, mint a többieknél. Ta­lán már az is tudja, hogy ő a betűkkel foglalkozik? A szomszéd mindig injek­ciót kap. Azt nem szereti nézni. A maga baját se szereti, de hát a magáét muszáj az ember lányának elviselni. Életében még nem volt beteg. Megért már hat­vannyolc évet, de kórházat még nem látott Apja is a kilencven fe­lé járt, amikor meghalt. De életében .még egy pilulát sem vett be. Az Eszter- házyak juhásza volt. Még akkor mind a kilencen megvoltak a testvérei is. Misi az első háborúban esett el a Piavenál. Karcsi­nak tüdőbaja lett. Ilonkát, a húgát, gyermekágyi láz vitte el fiatalon. A Bori meg ápolónő volt. Az ám, a szegény Bori valami fer­tőzést kapott és belepusz­tult. Pedig az orvosok min­dent megtettek érte. Por is volt belőle, de nem nyer­ték meg... A Borit, azt na­gyon szerette. Gondolatban most Itt vannak az ő kórházi ágyá­nál a testvérek is. Jó velük együtt lenni... Szegény Ist­vánt szökésért végezték ki. Még az utolsó izenetére is emlékszik, ő volt nála Sopronban, amikor egy ka­tona hozta a hírt, hogy lá­togassák meg, mert onnét már úgy se szabadul. „Mondd meg, Anna a gaz­dának, hogy közeledik már a leszámolás órája!” Ezt izente. Ez tizenkilencben volt, ha jól emlékszik, ami­kor az ispánéknál szolgált. Dehogy mondta kneg a gazdának szegény István izenetét. Csak hordta ma­gában, jól megjegyezve minden szót. írni nem tu­dott, hát emlékezetébe vés­te... De soká jön Évike? Fölemelte a szekrényről az irkalapot. Aztán a pár­na alá nyúlt a drótkeretes szemüvegért. Az orvos meg­dicsérte. Azt mondta: nagy a haladás. Meg: vitalitás van magában Anna! Mi az a vitalitás? Soha nem hallotta. Majd jön Éviké, majd megmagyarázza. ő biztosan tudja. Gimna­zista a lelkem. Évike is örül a haladás­nak. Legutóbb még csak a nagybetűknél tartottak. Fogta a kezét és olyan jó meleg, puha keze volt. Csak az ő ujjai ne!m akar­tak engedelmeskedni. Nem szoktak azok ilyen finom, úri munkához. Hiába, az idő. De most ezt szereti. Mindig is szerette volna, írni, írni! Neki most ez az egész élet. A vágy mindig ott motoszkál benne, de nem volt rá idő. Mert egész életében dolgozni kellett. Mindig másoknak. Nyílott az ajtó. Kárász Anna a párnája alá rejtet­te az irkalapot. A szem­üveget már nem volt ideje a párna alá dugni. Az ápolónő kezében egy kis üveggel, meg kanállal megállt az ágynál. — Tessék csak felülni^ Anna — szólt kedvesen, csi­cseregve. Itt mindenki csak Anná­nak szólítja. A felvételezó- ben is Annázta az a lány, aki az ablaknál ült. Talán nevetnek is rajta, hogy ő még mindig lány, vén- ségére is csak Anna, dehát nem is akart ő férjhez menni soha. Ilonka, a test­vére is azért halt meg, mert férjhez ment. Erős ura volt, azt mondták a szomszédasszonyok. Már az első szülés elvitte. Gyönyö­rű gyerek maradt utána, — Ettől meggyógyul, An­na! Nagyon keserű volt. Meg valami hódító szaga, íze van ennek. Mindenki azt hiszi, hogy ő meggyógyul. Évike is. Csak már jönne! Az biz­tosan tudja, mit adogatnak itt neki. Évike okos, nagy lány. — Most aztán pihenjen. Anna, mert magának most az keli. Csak semmi moz­gás, érti, kedves Anna? Mozogni nem szabad! Az ápolónő betakargatja és megsimogatja az arcát. Hiszen pihenne is ő, ha tudna. De valahogy a ma­gányosságban csak előjön­nek a régi dolgok. Itt ke­1968. augusztus 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents