Kelet-Magyarország, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-06 / 132. szám

KISS JÁNOSt EVA TÚJT KÖJ?YYEK Megmondom mindenkinek A rra ébretSenv hogy kint a konyhában anyám porol vala­kivel. Az ablak sárgás vá­szonrolóján átvilágított a nap, olyan mint valami ki- vénhedt lámpaemyő. Késő lehet — gondoltam, aztán mindjárt az jutott eszembe, hogy ma van a napja, ami­kor bemutatom itthon Edi­tet, s ez nyomban felélén­kített. Valójában badar do­log ez a bemutatás, nem mintha tartanom kellene valamitől, mert Edittel biztosan meg lesznek elé­gedve... Mégis... Elhozom haza és itthon megmjist- rálják: milyen, kiféle? És ő is csak körülnéz, hogy hová hoztam — kik va­gyunk mi? — mintha nem ismernénk már éppen elég­gé egymást... Szóval bolond helyzet ez... Kintről anyám hangját halottam. Fő j toltan és egy kicsit ingerülten beszélt. — Mondtam már kislá­nyom, hogy nem lehet. Értsd meg ,hogy felébresz­ted. Aztán gyerekhangot hal­lottam. Igazán, csak egy kicsit — suttogott. — Igazán nem ébresztem fel. — Felismertem: ez Éva. — Gyere később — fe­lelt anyám határozottan. — Most nem lehet. — Öh... — nyafogott to­vább a gyerek. — Igazán... Nem szólok csak nézem... Jó? Edények csörömpöltek, megnyikordult a tűzhely aj­taja, majd csattanva zá­rult, ahogy sebtében be­csapták. — Nem jó — mondta anyám. _ És eredj onnan, mert lerántod az asztalt. A gyerek duzzogott. Öóóh... —■ Jobban tennéd, ha hoznál a kertből egy kis petrezselymet? A gyerek kap az alkal­mon. — De azután bemehetek. Szalad az ablak alatt, tapicskolja a keményre szá­radt főldutat, ami a kert­be vezet. Különös, hogy ragaszkodik hozzám ez a gyerek. Most már azért sem kelek fel — gondol­tam — megvárom, amig bejön, mert ezután már úgy is beengedi hozzám anyám. Vártam. Aztán: top, top, top.» Hogy sza­lad.» Kisöreg.» — Tessék — mondja diadallal. Anyám gyanakszik. — Már itt is vagy? — Tessék! — Te, te kis hebehurgya, te... nem kellett volna eny- nyit kitépni. Csend. — Házinéni — szólt vég­re félénken a gyerek. _ Mit akarsz? — kérdez­te anyám szórakozottan, majd egész megenyhülten mondta: — Na eredj, nem bánom... De óvatosan. Ér­ted? — Ezt már suttogta. Lassan lehajtott a ki­lincs. Jön. Az ajtó kinyílt, de a sarka megesikordult és Éva ettől megijedhetett, mert egyszerre elengedte a kilincset és az is felcsa­pódott. Megint csend. — Na ugye, ugye... — hallottam egészen közelről anyám hangját. — Meg­mondtam előre. Az ajtónyílás tovább szé­lesedett. Behunytam a szemem, mintha aludnék. — Menjél hát — biztatta anyám suttogva a gyere­ket. Nagyon mélyeket léle­geztem, hadd higgye anyám is, hogy alszom. Az ajtóban 1965. június & még intett a gyereknek, hogy csendben legyen, és ment vissza a fazekaihoz. A hátamon feküdtem, és fúj­tattam rendületlenül, már- már jobban is mint kellett volna, közben egy kicsit les­tem — mit csinál Éva? Csak egy pár percig bírjam komolyan. A gyerek lábujj- hegyen közeledett az ágyhoz, aztán megállt mellettem, egészen közel hozzám és nézte arcom. Olyan komi­kus, ahogy így csodál. Nem is tudom sokáig figyelni, mert nevetni kell. Alig ma­gasabb, mint az ágy, a feje itt van mindjárt mellettem. Még érzem is, ahogy óvato­san lélegzik. Te kis vakarcs. Egy kicsit bandzsít, ezért az egyik szemét összezárja és a fejét félre billenti, mint amikor a kotlós kém­leli az eget. A karom kívül fekszik a takarón. Ejnye, mit akar ez itt. Éva kinyújt­ja a kezét és finoman, alig érzem, megsimít. Aztán óva­tosan az ajtó felé kémlel — látja-e anyám? — és most már, mintha egy lepke után nyúlna, az arcomhoz köze­lit a maszatos kezével. — Hám... — kaptam hir­telen a kezéhez, és felültem az ágyban. A száját kitátotta, a szemei kerek csodál­kozásra nyiltak, és ahogy hátrált, majdnem a fenekére ült. De nem sikí­tott. — Mi van, maszatkisasz- szony? Mi van? Mi van? Hát becsaptam. A csodálkozásból előbb egy rövid kacaj fa­kadt, mint amikor egy hurt megpendítenek, aztán hosz- szabb. és végül egy igazi csengő kacagás, mint ami­kor már muzsikál a hang­szer. Az arca is kipirult... — Laci, Lacika... Jön anyám szigorúan... — Ugye megmondtam, hogy felkelted Laci bátyá­dat. Oda ne engedd a tiszta ágyra — mondja nekem. — Olyan, mint a kürtődugó. Nem hagy békén órák hosz- szája, már nyolc órakor is itt volt. Felkelsz? — kérdezi tőlem anyám. — Te meg gyere, hadd öltözzön Laci bátyád — mondja Évának, és terelné kifelé. — Maradhat — mondom —, nem engedem az ágyra. — Ne kapasd így magad­ra, nem jó az a gyereknek sem. Valami sistereg a konyhá­ban, anyám siet kifelé. — No öregem — mondom Évának —, hol a papucsom? Ugrik, hozza. — De ugye most nem mész el sehova? _ Nem, nem... — vigasz­talom. — Akkor játszunk? — Mit játsszunk? — Hát kártyát... meg cél- badobósat... Jó? A tenyerembe fogom a fejét. — Jól van öregem, csak előbb felöltözünk. Rendben van? —■ Rendben — mondja nagyon komolyan. — Gyerünk! — Indulok kifelé. _ Akkor most meg­mosakszunk. — Megmosakszunk — mondja utánam, es hozza a cipőmet, meg a zoknimat. Nagyokat lépek, és mögöt­tem Éva is megnyújtja a lépteit Utánoz. Mint egy kis öreg, ballag a nyomom­ban. — Házinéni! Jövünk mosdani — jelenti. — Jöttök? — szól anyám, és amikor hátranéz a lábo­sok felől, rámnevet — Benőhetne már a fejedlá- gya. P rüszkölöm, csapkodom a vizet. Éva ott áll mellettem, mint egy kisbíró és tartja a cipőmet. Nagy hasa van és két na­gyon vékony lába. Cipőt így nyáron nem tűr ma­gán. Fehér trikót visel és fekete tornanadrágot, mint a fiúk. A mozdulatai is fiú­sak. Belegurgulázok a mos­dótálba: hadd szórakozzon. Szeretem, ha nevet. Aztán lefröcskölöm. Visít. Azt hiszem, anyám most már valóban mérges. — Ne ordíttasd már! — Halló! — dörmögök ke­ményen. _ Hol a törülköző? Repülnek a cipőim, Éva elhajigólja és rohan. — Tessék Lacika... — Mi az, hogy Lacika? — fordult anyám a gyerek- he. — Miért Lacikázol min­dig, Éva? Megmondtam már hogy ő neked nem Lacika, hanem Laci bácsi. Megértet­ted? — Jól van ez így anyám. — Te csak hagyjad. A gyerek legyen tisztelettudó a felnőttekkel. Arra gondolok, hogy ráér a tiszte lett adással, de nem szólok semmit. Odakacsintok Évára: jól van az, vakarcs. — Akkor jössz? — sut­togja. Intek. _ Mindjárt. Kint valaki kiabál. — Hallod? — figyelmez­tet anyám. — Az anyja... Most már én is tisztán értem: — Éva...! Éva..! — No eredj csak — mondja anyám a gyereknek —• hívnak. Legalább nem lábatlankodsz itt tovább. — Öh... _ nyöszörög Éva kétségbeesetten. — Pedig még nem is játszottunk. Itt nincs mentség. — Játszani, játszani... Mit tudnál itt játszani...? — mondja anyám hirtelen bosszúsan. — No, menjél csak...! — parancsolja. — Meg nem is ebédeltél. — Menj szépen! _ mon­dom én is. — Délután majd kártyázunk. — Tegnap — mesélte anyám. ahogy a gyerek nagy duzzogva elment — nem voltál itthon... eljött az apjuk... — Mit akart? — El akarja vinni a gye­reket. Melyiket? — Ezt a kicsit. Nagy ri- billió volt­_ Az hiányzik ennek, az apja... — Szegény kis kölyök — sóhajtotta anyám. K edvem lett volna még a gyerekről beszélget­ni, de anyám inkább Editről érdeklődött. Tett, vett a konyhában, és köz­ben arról kérdezett, hogy szereti-e Edit a tejszínha­bot, vagy mondjam meg ak­kor, hogy mit csináljon uzsonnára. És azt mondtad­e annak a kislánynak, hogy mi nagyon egyszerű embe­rek vagyunk...? Aztán ar­ról beszélt, hogy most már nekem is meg kell komo­lyodni; végtére éppen ele­get legénykedtem. Délután elhoztam Editet. A dolog könnyebben ment, mint gondoltam. Anyám el­mondta, hogy azt szeretné, ha befejezném az egyetemet, mert ők csak ezt tudják nekem nyújtani, ezért is megdolgoztak apámmal. Hiába, a diploma az sokat ér: a tudást nem vehetik el senkitől sem. Edit na­gyon komoly volt, és azt mondta, hogy erről mi ket­ten már sokat beszéltünk, és ő biztos benne, hogy én befejezem az egyetemet. — Menjünk — mondtam —végül —, megmutatom a kertet — De ne maradjatok so­káig — figyelmeztetett anyám. A felgerebjézett kerti úton lépdeltünk, és a lány vállára tettem a kezem. Már alkonyodott, és valahol a közelben meglocsolták a violát. Azért még világos volt __ Érzed? — kérdeztem — ez az igazi virágillat — Viola — mondta Edit. — Az. — Jó itt nálatok. — Igazán mondod? — Igazán... Megálltunk egymással szemben. Oldalról ekkor valami is­merős neszre figyeltem: top, top, top... — Éva... A gyerek megállt, és na­gyon okosan, de végtelenül szomorúan nézett rám. _ Ki ez a kislány? Nevetni kell. — Ez Éva, a barátnőm. — Jópofa — mondja Edit és nevetett ő is. — Gyere ide kicsi. — No, gyere, gyere — biztatom. — Nem vagy te olyan gyáva. Egy kicsit közelebb hú­zódik hozzám, és lesüti a szemét. Nem jön azért egé­szen mellém. — Ejnye öregem, mi van veled? Tudod _ magyará­zom Editnek — itt laknak a mi házunkban. Az ap­juk elment valaki mással... Érted? Az anyja neveli őket már évek óta. Éva az én barátom. Igaz? — kérdezem a gyereket. — A barátom vagy? Csend. — Mondjad hát...! L assan a szeméhez emeli a kezét. — Azt ígérted, hogy jössz játszani. _ Nem tudtam, nem jöhet­tem öregem. Dolgom volt. Tudod? — Szegénykém — mondja sajnálkozva Edit. _ Nézd, milyen szomorú. — Legug­gol a gyerekhez, és simogat­ja az arcát. — Játsszunk hárman... Jó? A gyerek szeme megvil­lan, elszánt, mint egy vad­macska. Edit felszisszen, el­kapja a kezét és felugrik. Rámcsodálkozik. — A kis béka megha­rapta a kezem... Nem akarom elhinni. — Mutasd! — nyúlok azonnal az Edit kezéért. Egy kis ovális formájú nyá­las folt van a lány kezefe- jén, és csakugyan ott lát­szanak az apró fogak nyo­mai. — Valóban megharap­ta. Edit szorongatja a kezét. — Nem hiszed el, hogy fáj. — De elhiszem. gyerek amoda nyar­gal. Fut, szedi a vé­konyka lábait. A kerítés mellett eltűnik a zöldben. Tudom, hogy sír. Kisöreg... _ Te...! Megbolondult ez a gyerek? — Nem — mondom —, nem bolondult meg... Csak kérlek, ne beszéljünk erről odabent». Egri Viktor, az ismert csehszlovákiai magyar író legújabb regényében a má­sodik világháború és az azt követő forradalmi átalakulás jellemző epizódjait örökíti meg. A regény hőse — Ta­kács Ferenc — egy termelő- szövetkezet paraszti sorból származó, de városban ne­velkedett elnöke, akinek vi­szontagságos, harcos élete érzékletesen példázza azt a rendkívüli erőfeszítést, amely a magyarok és szlovákok lakta területen, az elmúlt évtizedek alatt békét, biz­tonságot és emberséges éle­tet teremtett. Az alig isko­lázott, de nyílt eszű és szí­vű fiatalember idejében fel­ismeri a Hitler-bérenc Tiso- kormány „hazafiságának” mindkét nemzetiség életét és jövőjét fenyegető veszélyét, s az első adódó alkalommal átáll a partizánokhoz, hogy elősegítse az ország felsza­badulását. Félkarját és féllá­bát áldozza fel a győzelem­ért. Már-már közel az össze­roppanáshoz, Jó emberek és igaz barátok támogatásával azonban rokkantán is talpra áll, hogy visszanyert erejé­A Kossuth Könyvkiadó népművelési szolgálatának három népszerű orgánuma, csaknem egyidőben ünnepli századik számának megjele­nését. A 22 ezer példányban megjelenő „Nemzetközi Szemle“, a 90 ezer példány­ban megjelenő „Világesemé­nyek Dióhéjban” májusban és az 50 ezres példány- számú „Univerzum” pedig júniusban jubilál. A három kiadvány mind a felnőttek, mind az Ifjúság körében széles körű olvasótáborra tett szert, amit bizonyítanak a magas példányszámok is. A legjelentősebb lapok aktuális, érdekes cikkeiből összeállított ..Nemzetközi Szemle” betekintést ad a vi­lágpolitika eseményeibe, azok hátterére, mozgató erőire. Célja, hogy a marxizmus—leninizmus tu­dományos nézőpontjából vi­lágítsa meg az olyan közér­dekű problémákat, amilyen például a béke és biztonság kérdése, az Egyesült Álla­mok ereje és befolyása, s a világbékét veszélyeztető ag­resszív politikája (a kongói és a vietnami helyzet', a va­tikáni zsinat, harmadik ülés­szakának jelentősége; Osou En-laj elvtárs beszámolója a Kínai Népköztársaság kor­mányának munkájáról; Fi­del Castro beszéde az impe­rializmus elleni harc köve­telményeiről, a Nobel-díjat visszautasító Sartre nyilat­kozata. és a nemzetközi saj­tó egy-egy figyelemre méltó közleménye. Ugyancsak a nemzetközi élet eseményéről tájékoztat a nagy népszerűségnek ör­vendő „Világesemények Dió­Kiváló szakemberek dr. Kapás, Papp, dr. Penyigey vállalkoztak arra, hogy mintegy 220 oldalon, kilenc fejezetben közérthetően, színvonalasan, írjanak a ke­nyérgabona-kérdésről, Mun­kájuk tömör, világos vála­szokat ad mindazokra a kér­désekre, amelyek a kenyér- gabonák termesztésével, for­galmával, fogyasztásával kapcsolatosan felmerülnek. Ismertetik a szerzők e leg­fontosabb mezőgazdasági kultúra termesztésének rövid történetét. a főbb kenyérgabona-növénye­ket, s ezek termesztésének helyzetét, perspektíváját. Különösen érdekes fejeze­te a könyvnek az, amelyben a hazai kenyérgabona­termesztés kérdéseivel fog­lalkoznak. Szólnak a ne­mesítés időszerű feladatairól, és a sokat vitatott külföldi búzafajták szerepéről. Több szempontból vizsgálják a szerzők a kenyérgabona idő­szakos hiányának okait, a hiány megszüntetésének kö­vei és életkedvével részi vehessen Szlovákia új társa« dalmi életének megszerve­zésében. Tovább harcol, de most már nem fegyverrel a kezében, hanem szóval és cselekedetekkel, a neofasisz­ta, reakciós és restaurációs törekvések, valamint a nem­zetiségek békéjét megbontó nacionalista túlkapások el­len, mindaddig, amíg a kommunista párt veheti ke­zébe a hatalmat, és biztosít­hatja a vegyes lakosságú or­szágrészen egyformán ott­honos két nép békés együtt- munkálkodását. Tatár Ferenc szülőfalujá­ban is megteremti a békét. Virágzó termelőszövetkezet­ben egyesíti a két népet, és oly sok megérdemelt kitün­tetés után itt éri el a leg­szebb jutalom: egy derék, megértő asszonynak, első há­zassága sikertelenségéért bő­séges kárpótlást nyújtó, igaz szerelme. Egy darab történe­lem ez a regény: dióhéjba foglalt, hiteles képe Cseh­szlovákia újjászületésének, a kitűnő író élvezetes, köny- nyed előadásában feltálalt, érett alkotása. (Kossuth Könyvkiadó). héjban” című kiadvány, amely gyorsan reagál a nem­zetközi élet konfliktusaira. Érdekes, képes riportjai könnyen érthető, népszerű feldolgozásban ismertetik az ázsiai, afrikai és a dál-am.e- rikai imperialista agressziót, a szocialista országok gaz­dasági eseményeit, valamint a faji megkülönböztetés el­len folytatott világméretű harcot. Végül néhány szó a har­madik kiadványról, az „Uni- verzumj’-ról. Ez. a havonként megjelenő képes folyóirat az ismeretterjesztésnek, a tudományok iránti érdeklő­dés felkeltésének és ébren­tartásának eszköze. Bőséges, a tudományoknak úgyszólván minden ágát felölelő téma­köréből néhány jelentős írás: „Indonézia művésze­te”, „Pigmeusok az őserdő gyermekei”, „Galileo Geli- lei”, „A tél hőformáló mű­vészete”. „Szélcsatornák és az űrhajózás“’, „A halál fo­lyamatának késleltetése”, stb. Júniusban megjelenő jubiláns számából különö­sebb érdeklődére tarthat igényt Semmelweis életmű­vének és ellenfeleivel foly­tatott vitáinak ismertetése, I. Tamm Nobel-díjas tudósnak „A fizika fontos változások küszöbén” című cikke, vala­mint a mosószerek új prob­lémáiról szóló köziemén}’. Száz megjelenés száz hó­nap, tehát több mint nyolc év: tekintélyes idő az idő­szaki kiadványok életében. De még ennél is imponálóbb az amely máig elért és min­den bizonnyal tovább növek­vő példányszámukat jelenti. K. — lönböző, elfogadható módo­zatait, az export és import helyzetét, gazdaságossági ki­hatásait. Hadat üzennek an­nak a helytelen szemlélet­nek, amely a kenyérgabonák termesztését „szükséges rossznak“ tekinti, és szem­beállítja a belterjes gazdál­kodásra való törekvéssel. A szerzők számos érvvel bizo­nyítják: a kenyérgabona­termesztés éppen úgy lehet belterjes és jól jövedelmező —• megfelelő feltételek kö­zött — mint más kultúra, A könyv nemcsak Isme­retterjesztő olvasmány, ha­nem szakkönyv is, mégpedig olyan szakmai ismereteket közvetítő, amelyeket egyetlen szakember sem nélkülözhet gyakorlati munkájában. Ugyanakkor nagy hasznát vehetik a könyv tábláza­tokba foglalt adatainak, aa ezenken alapuló érvelések­nek a szak- és politikai elő­adók, propagandisták, taná­rok, szakírók, publicisták, Hármas jubileum A kenyérgabona-kérdés (Kossuth Könyvkiadó, 1965)

Next

/
Thumbnails
Contents