Kelet-Magyarország, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-22 / 119. szám

Magyarország és nz EAK gazdasági kapcsolatainak fejlesztése Kairó, (MTI): Dr Abdcl Moneim-El-Kaj- tzuui, az EAK gazdasági kérdésekkel toglalkozo mi­niszterelnök-helyettese fo­gadta Rácz Pált, a Magyar Népköztársaság kairói nagy­követét és Perjés Sándor kereskedelmi tanácsost. A megbeszélésen a két ország gazdasági kapcsolatainak fejlesztéséről tárgyaltak. A nagykövet közölte a minisz­terelnök-helyettessel, hogy Magyarország kész részt venni az EAK második öt­éves tervében előirányzott 1 étesítmények építésében. " Couve de Mutville Vietnamról, a német kérdésről és a NíTO-ról Párizs, (MTI): Couve de Murville kül­ügyminiszter a francia nemzetgyűlés külügyi bi­zottságában több képviselő kérdésére válaszolva kifej­tette a francia kormány ál­láspontját egyes nemzetkö­zi kérdésekben. A vietnami helyzettel kapcsolatban rámutatott, hogy a Vietnami Demokra­tikus Köztársaság elleni bombatámadások és az ame­rikai csapatok közvetlen be­vetése útján az Egyesült Ál­lamok teljes mértékben be­kapcsolódott a háborúba. Ez a körülmény új ag­gasztó jelleget ad a Vietnamban folyó há­borúnak. Á kockázat aránytalanul nagyobb, mint például hat­hónappal ezelőtt volt. A vietnami kérdést azonban — hangsúlyozta a külügy­miniszter — csak tárgyalás útján lehet rendezni. A francia külügyminisz­ter kifejtette kormányának nézetét a német kérdés megoldásáról. A német prob­lémát — mondta — csak békés úton lehet rendezni, valamennyi érdekelt fél — a németek, a nyugati hatal­mak, a Szovjetunió és a kelet-európai országok — megegyezése alapján. Az NDK-val szemben a francia kormány állás­pontja változatlan, nem ismeri el az NDK-t, hogy ,.ne kristályosodjék ki Németország kettéosz- tottsága”. A NATO válságáról szól­va leszögezte, hogy Francia- ország nem lép ki az atlan­ti szövetségből, de nincs megelégedve a NATO je­lenlegi szervezetével, amit 1969-ig, a szerződés lejártáig meg kell változtatni. Közös közlemény az SZKP és az FLN tárgyalásairól Moszkva, (TASZSZ): Moszkvában közös közle­ményt adtak ki az SZKP és az algériai FLN küldött­ségeinek tárgyalásairól. Az algériai küldöttséget Omar Bemnahdzsub, az FLN Po­litikai Bizottságának tagja vezette. A küldöttség május 6 és 21 között tartózkodott • Szovjetunióban. A közös közlemény meg­állapítja, hogy a két párt nézetei valamennyi megvita­tott kérdésben megegyez­tek. A két párt határozottan elítéli az amerikai imperia­lizmus dél-vietnami inter­vencióját és a VDK ellen irányuló agresszív cselek­ményeit, amelyek veszélyez­tetik az egyetemes békét. Úgyszintén elítélik az ame­rikai imperializmus nyílt in­tervencióját a Dominikai Köztársaságban. Az SZKP Központi Bi­zottsága .elfogadta az FLN meghívását és delegációt küld Algériába. Magyarországra érkezett I lex (Juaison-Sackcy Péter János külügyminisz­ter meghívására pénteken felesége kíséretében hazánk­ba érkezett Alex Quaison- Sackey nagykövet, az ENSZ- közgyűlés 19. ülésszakának elnöke. Fogadására a repü­lőtéren megjelent Péter Já­nos külügyminiszter és a minisztérium más képvise­lője. HÍREK Bakuban ünnepi gyűlést tartottak, amelyen Nyikolaj Podgornij, az SZKP Köz­ponti Bizottsága elnökségé­nek tagja átadta az Azer­bajdzsán Köztársaságnak a Lenin-rendet. A kitüntetést a köztársaság körülbelül egy évvel ezelőtt kapta a mezőgazdasági és kulturális építésben elért sikereiért. Pénteken az Indonéz Kom­munista Párt Központi Bi­zottságának meghívására Djakartába érkezett a Szov­jetunió Kommunista Párt­jának küldöttsége, amely részt vesz az IKP fennál­lása 45. évfordulójának ünnepségein. Az Egyesült Államok nevadai kísérleti terepén pénteken újabb föld alatti atomkísérletet hajtottak vég­re: felrobbantottak egy kétszázezer tonna hagyomá­nyos robbanóanyag erejé­nek megfelelő nukleáris szerkezetet. A kísérlet ka­tonai célokat szolgált, s az ilyen jellegű atomrobban­tások sorozatában idén ez volt a tizenkettedik. Egy hét a világpolitikában Húsz évvel a második vi­lágháború befejezése után az Egyesült Államok a világ két egymástól távoleső pontján háborút visel. Teszi ezt olyan elv — a fegyvere« beavatkozás — alapján, amelyet a világ köz­véleménye a legélesebben el­utasít. Az amerikai táma­dás nem szorítkozik kizáró­lag a közvetlenül érintett területekre, hanem egy ál­talános agresszív irányvonal kifejezője. Ennek megfele­lően nemcsak a közvetlenül érintett területeken, — a je­len esetben tehát Vietnam­ban és Dominikában —, ta­lálkozik az amerikai beavat­kozás rendkívül heves ellen­állással, hanem az egész vi­lágon mozgósítja a háborús politika ellenző erőit. Jonhson politikájának kö­vetkezményeiről gúnyos han­gon, de rendkívül találóan jegyzi meg a Nouvelle Ob- servateure című francia lap: Johnsonnak rövid idő alatt sikerült, ami elődeinek hosz- szú éveken keresztül csak részben, azaz egységfrontot létesített a latin-amerikai országok között — az Egye­sült Államok ellen. Ez két­ségkívül a dominikai bea­vatkozás egyik jelentés kö­vetkezménye. Még azok a kormányok is, amelyeket az Amerikai Álla­mok Szervezetének múlt he­ti tanácskozásain sikerült rá­kényszeríteni az Egyesült Államok agresszív politiká­jának támogatására, kénytelenek szembenézni közvéleményük tiltakozásá­val. Egyébként első ízben történt meg az Amerikai Államok Szervezetében, hogy az Egyesült Államoknak csak a legerősebb nyomás­sal sikerült magsa mellé állí­tani néhány országot azok közül, amelyekről Washing­tonban azt hitték, hogy vala. mennyien engedelmes hűbé­resei az amerikai nagytőké­nek. Dominikában változatlanul tovább folynak a harcok és sem az amerikai tengerész- gyalogságnak, sem az oda­küldött diplomatáknak nem sikerült olyan helyzetet te­remteniük. amelyben a kon­fliktus befejezéséhez meg­vannak az előfeltételek. Va­lóban nem könnyű ilyen megoldást találni, hiszen en­nek előfeltétele — a jelen­legi erőviszonyok mellett — két merőben ellentétes té­nyező összeegyeztetése, még­pedig az amerikai imperia­lizmus érdekének és a domi­nikai közvélemény hangula­tának. A dominikaiak elutasítják a juntái, amely eddig még minden esetben a leghatásosabb esz­köze volt az úgynevezett amerikai megoldásnak. Az Egyesült Államok do­minikai megbízottai jelenleg keresik azt a formulát, amely elfogadható a domini­kai szabadságharcosok szá­mára és legalább némi ma­gyarázatot nyújt arra is, miért vállalta a fegyveres beavatkozás kockázatát és költségeit a washingtoni kor­mány. A beavatkozás egyéb­ként azért Is nemzetközi je­lentőségű, mert az Egyesült Államok új agresszív irány­zatának, az úgynevezett Johnson-doktrinának egyik megnyilvánulása, mégpedig az első azóta, hogy ezt a doktrínát meghirdették. A Johnson-doktrinának az a lényege, hogy az Egyesült Államok az amerikai konti­nensen mindenütt fegyveres erővel lép fel, ahol vélemé­nye szerint jelentkezik a „kommunizmus veszélye" Nem tartozik az elvhez, de gyakorlatban úgy látszik az Egyesült Államok ezt a rendkívül veszélyes irányvo­nalat követi Ázsiában, Euró­pában és Afrikában is mind­azokon a területeken, ame­lyek nem tartoznak szorosan a szocialista államokhoz. Ennek a politikának veszé­lyessége nemcsak agresszív természetében van, hanem abban is, hogy a világ egyik leghatalmasabb kapitalista államát meggondolatlan kalandokba kerget lieti. Johnson elnök, aki már több ízben bebizonyította, milyen bizonytalan a külpolitikai kérdések rendkívül nehéz terepén, igen könnyen kí­sértésbe jöhet, annál is in­kább, mert ki van szolgál­tatva néhány, olyan tanács­adónak, aki több ügyeimet fordít a Pentagon hangula­tára, mint az Egyesült Álla­mok tényleges nemzeti érde-í keire. Ez bebizonyosodott a Viet­nam ellen folytatott szeny- nyes háború folyamán is. Az Egyesült Államok elnö­ke miközben véres háborút folytat Vietnamban, megpró­bál olyan látszatot kelteni, mintha mindezt egy „béke- program" érdekében tenné. Maga több ízben kijelentet­te: ezen az úton akarja elő­készíteni a tárgyalásokat. Ámde ez nem az ,~z út, amely a tárgyalóasztalhoz vezet. Amerikában mind több és több józan ember győződik meg arról, hogy az Egyesült Államok óriási költséggel és emberáldozatokkal kilátásta­lan vállalkozásokba bonyoló­dott, amelynek csak csúfos vereség lehet a vége. Minél előbb következik be az ame­rikaiak számára Dien Bien Phu, ami több mint tíz év­vel ezelőtt a franciák indo­kínai gyarmati rendszerének véget vetett, végeredmény­ben annál jobb nemcsak a világ békeszerető emberei, de az Egyesült Államokra nézve is. Tulajdonképpen ez az egyetlen remény amit az em­beriség az amerikai politika esetleges változásai iránt még táplálhat. Ha tudni il­lik az Egyesült Államok kor­mánya megpróbál tovább­menni ezen az agresszív úton, ennek rendkívül súlyos következményei lehetnek. Ezért az egész világon rend­kívül nagy jelentőséget tu­lajdonítanak annak a TASZSZ- nyilatkozatnak, amely a péntek reggeli la­pokban jelent meg, s amely­ben a Szovjetunió állást fog­lal az Egyesült Államok kor­mányának új agresszív po­litikájával szemben. Az állásfoglalás jelentősé­ge nemcsak abban van, hogy figyelmezteti a világot és az Egyesült Államok veze­tőit is, a jelenlegi amerikai politika veszélyeire. Ebben a nyilatkozatban a Szovjetunió arra is rámutat, hogy egyre kevésbé lehet összhangot ta­lálni az amerikai „ágyuna- szád-politika” és a feszültség enyhítésének követelményei között. =r= Sípos Gyula: A nagy éjszaka 32. Aztán fölbomlott a társa­ság, újra felbomlott minden. Sárikát zongorához kényszerí­tették és Kati fagyosan néz­te, ahogy ez a nő nevet és játszik, mintha vele dacolna. János meg fölt és iszik a po­hárból, veri a taktust. De alig kezdett bele Sárika egy jó ritmusi 'dalba, Seres már tánc­ra kérte és járta a táncot énekkísérettel, aztán vitatkoz­tak, hogy mégiscsak szükség volna zongorára, mert közben a többi asszonyt is fölkérték és igen akadozott a nóta. A helyzetet Tibor mentette meg, leroskadt a zongorához és kemény hangokkal, néha mel­léütve, de iskolás régi rutin­nal hajdani láncszámokat ját­szott. Katit először a járási el­nökhelyettes kérte föl. Olyan érzés volt evvel a kis em­berrel táncolni, mintha gyer­meket vezetgetne. A férfi nyil­ván illendőségből táncolt a ház asszonyával és Kati a töb­bi fölkérésnél is kajánul ar­ra gondolt: most köszönik meg a vacsorát, most rőjják le a kötelező tiszteletkört, aztán törlik a homlokukat: na ezen is tűlestünk, s egy iga­zítás a bajuszon, rántás a kabáton, mennek Sárihoz, vagy a szépszemű Rózsikánoz. Tibor csak verte a zongo­rát, néha egészen ráhajolt, azt hitték, már beledől a billentyűsorba, aztán rándított egyet testén, nagyot fújt és folytatta a keringőt meg a régi tangót. Sárikának volt a legnagyobb keletje, egymásnak adták a táncosok, forgott kipirulva, tették neki a férfiak a szé­pet, mintha nem lett volna akadály, bútor, nem lett vol­na a többi táncos a szobá­ban, úgy lebegett ez az asz- szony, szinte röpítette tánco­sát, s egy-egy szófoszlány, káccantás ért néha Kati fülé­hez, amitől sejteni lehetett, hogy a férfiak miket súgnak, bókolnak, gőgicsélnek tánc közben. Aztán mintha megtorpant volna az áradat, János kérte táncra Sárikát, s Kati csak azt látta, hogy észre se ve­szik a tűzoltót,' aki lekérésre hajlongott mellettük, csak ke­ringenek senkit se látva, szé­les libbenő mozdulattal, hát­rahajolva a tánc forgósában, suhanva és egymást nézve, mintha senki más nem volna rajtuk kívül a világon. Katit újra az az érzés lep­te meg, mint reggel. mikor Sós Kálmán beállított; hát kié ez a ház, kié az életünk? Itt iszik, hangoskodik, toporog ez a banda, olyan is van köz­tük akit soha életében nem látott. Az ember még a saját fészkében sem maradhat so­ha magúra. Üvölteni kellene: — Kifelé! KlfeiS Innen! Ki­nyitni az ajtót és szigorú arccal várni, míg mind elszál­lingózik megszégyenülve. S ő közben vezetgeti ezt a koros gyermeket, mosolyog a bot­lásain és hallgatja bölcselke­dését: — Asszonyom, a maga tér­je aranyember. Számítunk rá. Ez annyi, mintha azt mond­tam volna: számítunk magá­ra. Jól ismerem a járást, vá­rosokat is. más megyéket, néha kedvem volna azt mon­dani: minden az asszonyokon múlik. — Kifelé, kifelé innen! — üvölt Katiban a belső hang. A külső mosolyog és átvált a láb keringőről egy gyors tox- ra. — Mily mesés dolog a Nia­gara vízesés... Régi sláger; csak a dallama maradt meg Tibor ujjaiban és az egykori tánciskolások emlékezetében. János tovább folytatja a keringést még a fox ütemére is, most egyhelyben forog­nak a szoba sarkában, aztán néhány lépéssel körülsuhan­nak, nem is egymást ver.etve, hanem mintha egy volna a gondolatuk is, s míg Kati ott botladozik a zongora mellett, érzi, hogy ez a tánc, az Anna- napi tánc a hosszúhajú leánnyal, az a repülés, amit ő nem tud követni, csak ver­gődve nézi, hova száll ez az ember, az ő embere, milyen veszedelemre? Sikoltani kellene, de ahhoz is gyenge, hogy sikoltson. Kibírhatatlan meleg van a szobában, ablakot kellene ki­nyitni, minden ajtót, ablakot, repüljön mindenki ahova akar, és csönd legyen végre, nagy nagy csönd, csöndes hű­vösség. De Tibor tovább veri a billentyűket, s mintha senki nem venne észre semmit, top­pantanak és csoszognak a lábak, hófehéren villan ki Sári íoga a lehúnyt szemű mosolygós mögül, János röp- dös a fehér ingben, — kabát­ját már régen levetette — ke­ze is szokatlanul fehér, ahogy összefonódnak ujjai Sárika ki­csiny kezével, és biztosan a falhoz horzsolódott, vagy va­lamelyik bútorhoz, keze bő­rén piros csík fénylik, eleven, piros vércsepp. Nem is érzi. Talán azt se venné észre, ha elsüllyedne az egész világ és csak ők ketten maradnának röppenve és forogva a tánc bűvöletében, talán azt se érez- né, ha minden vére kifolyna, s úgy halványodna bele a világba, i^int az ég kékségébe a kavargó, szétfoszló felhő. Gyorsra vált a tánc, egyre gyorsabbra, mintha most kez­dene forrni, Kati leáll, vala­mit rebeg táncosának, a zon­gorához támaszkodik és nézi az egyre gyorsuló kavargást, de nem lát mást belőle, csak azt a fehér inget, Sárika Ki­nyílt szája mögül elővillano fehér fogsorát, és János ök­lén azt a piros, kiáltó piros vércseppet. Nem, ezt nem lehet kibírni, ezt nem lehet túlélni. Nincs válasz... Csekő bontotta meg a ren­dét és hiába marasztalták, neki mennie kell, holnap is nap lesz, de még milyen nap! S ha már egyszer bomlani kezd a gyülekezet semmi se tartja vissza, cihelödnek a többiek is, csak Seres ül nyu­godtan az asztal végénél, Ti­bornak magyaráz nagy böl­csességeket az emberi élet értelméről és láthatóan jól megértik egymást. János csak most veszi ész­re, hogy Kati nincs a szobá­ban. — Várjunk, várjunk még, hívom a háziasszonyt. — Az ám, hol a háziasz- szony! — Nehogy még valamit hoz­zatok ide! — Tölts pajtás — int Já­nos Keceli Ferinek és indul, hogy Katit megkeresse, még bosszankodik is, hogy az asz- szony csak így eltűnik a tár­saságból. Pedig már jó ideje nincs köztük. A kis szoba ajtaja zárva, a túlsó oldalról ráfordították a kulcsot, megtették ezt máskor is, ha a család lefeküdt és már nem akarták, hogy a konyhán mászkáljanak ke­resztül a vendégek. Ilyenkor a veranda felé volt a kijárás, János itt megy most ki, hátra az udvarra, de hátul már sö­tét van, a konyhában sem ég a villany. A konyhaajtó azért nincs zárva. János átbotorkál a sötétben, be a kis szobába, de ott csönd fogadja, csak a vendégek zsongása hallatszik át a zárt ajtón, az ágy is érin­tetlen, és Kati nincs, sehol. Most hol keresse? Már régen nincs a vendégek között, hova mehetett? Két­szer is végigtapogatja a bon­tatlan ágyat, a kis díványt, mintha nem hinne kezenex, érzékeinek, aztán értetlenül áll a sötétben, valami ijesztő hidegség, süket csend van ebben a kis szobában, borzon­gató üresség, János döbben­ten áll és nem meri íölgyüj- tani a villanyt. — Kati! — suttogja eré­lyesen. Aztán gyöngébben: — Katikám. Nincs válasz, csak a nagy szobából hallatszik át tisztán, egy-egy szó és élesen, fülsér­tőn a nevetés. Jaj, ez az asszony! „Ha a gyerekek nem lettek volna, én már régen... már régen...” — jut eszébe a reggeli mon­dat, a reggeli sírás és ő most is egész este alig váltott szót vele és még Csekő is hiába jött a hírrel, semmi, de sem­mi nem tisztázódott. — Kati, Katikám! Nem tudja, meddig állt úgy mozdulatlanul, végre a kap­csolóhoz lép, fölgyújtja a vil­lanyt és hunyorogva szétnéá a szobában. Üres a szoba, még á kabátok sincsenek sehol, pedig fogas, ágy tele volt ve: lük, Csekő is itt vetette le t télikabátját. (Folytatjuk 1965. május 22. 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents