Kelet-Magyarország, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-04 / 80. szám

CSURKA PÉTER A bor fzerkileneszáznegyvenhat- baa, mikor még a „koalíciós pártok” küszködtek a falu életével, pártközi értekezlete­ken vitatták meg a teendő­ket. Szembe fordultak egy­mással, vagdalóztak, határo­zatokat hoztak, melyeket hol végrehajtottak, hol nem: egy déli határmenti kis község­ben is az április 4 megün­nepléséről tárgyaltak. Min­dent elhatároztak. Hol álljon a tribün? A piactér közepén, vagy a végében, az öreg is­kola előtt? Kik ülnek a tribünön? Ki tartja a dísz­beszédet? Hol gyülekeznek a díszfelvonulók? Traktorosok, üzemesek, ipartestület, isko­lák, pártok? Hol lesz a dísz­ebéd? A vendéglőben, vagy as ipartestület nagytermé­ben? öt párt öt-öt embert dele­gált az előkészületi munkák elvégzésére. Mikor már min­dent eldöntötték, szavazással vagy szavazás nélkül, Süvi Ferenc parasztpárti titkár fel­ugrott: — Csak ne széledjünk el, hékás!... Nem intéztünk el egy nagyon fontos dolgot... Az ünnephez bor is kell... A község meg bor nélkül van.., Az ám! Nincs bor a falu­ban. Sose termett. A község behozatalra szorul. Hiszen hordták is ezelőtt a borkeres­kedők, akár belefulladhatott volna a község, de most még nem indultak eb A kocs ma­rosok hátalták, csempészlék a messzi bortermő helyekről, de nem tudtak annyit hátai­nk ami percek alatt el ne íogyott volna. Meg aztán olyan méregdrágán mérték — jól felvizezve —, hogy ne legyen olyan fene erős —, hogy a szűkebb pénzű bor­ivók java egyszer se tudott borra! jóllakni. A koalíció meghőkölve a probléma fontosságától, párt- különbség nélkül egyetértett abban, hogy a bor kell. Ta- hát hozni ken valahonnan-. Hozni! De hogyan? Mivel? Mennyit? Hol a pénz rá? Micsoda pénz? Zsír, szalonna, tojás, cukor, kerékpár, szö­vet. Szóval, nemes valuta— — A bor árát össze tudjuk hozni!... Szalonnánk, kol­bászunk, zsírunk, lisztünk van! — komolykodott a pol­gári demokrata párt elnöke. — (A párt tizenhat főből állt.) — Csak az a kérdés, mivel hozzuk?... Vasúton szállítani bajos... Esetleg ki­lyukadnak a hordók— Teher­gépkocsi ’nincsen a község­ben... — Van erre lehetőség — szólalt meg az ifjú kommu­nistapárt titkára. — Beszé­lünk Kolorenko főhadnagy elvtárssal... Igaz, hogy már elmenőben vannak... De el­kérjük tőle a tehergépkocsit... — Helyes!— Menjünk azonnal'— Hol az öreg Ru­binyák, a tolmács? Az is épp ilyenkor nincs itt, mikor' ké­ne— Az ágyból rántották ki. Fájt a dereka, korán lefe­küdt. A bor hallatára azon­ban azonnal felépült. Egy, kettő, három, négy, öt. Az öt párt, öt embert delegált Kolorenko főhadnagyhoz de- putációba. A főhadnagy éppen az író­asztal fiókjait ürltgette. Ira- togat csomagolt. Az ajtóban rászóltak az öreg Rubinyák- ra: — De ne dadogjon kend, azt fordítsa, amit mondunk... Vettük már többször észre, hogy egészen mást mond, mint amit kéne... Az öreg Rubinyák sokat nyeldekelve, torkot köszörül­ve, fordítgatta, amit kellett. — öt nap múlva lesz áp­rilis 4. Az ünnepségre szüksé­ges terveket már elkészítet­tük... Egy nagy baj van, és­pedig az, hogy nincs bor a községben... A díszebédhez, valamint a színjátszók esti előadása utáni táncmulatság­ra is kellene egy kis itóka— Bor— — Na, és honnan teremt­sek én elő bort? — Majd mi teremtünk, de ehhez a főhadnagy elvtárs adjon egy katonai tehergép­kocsit. — Katonai tehergépko­csit?... Katonai járművel bort nem szállíthatok... Igya­nak vodkát!... Minden ház­nál főzik... A deputáció megnémult. Következésképpen az öreg Rubinyák torkába is beleszá­radt a szó. A többiek hol a mennyezetet, hol a padlót nézték. Akkor az öreg tol- mács önkényesen felnyitotta a csendet: — De főhadnagy elvársl Ott egye meg a fene azt a pájinkát a tövibe!... Moslék aZi, nem pájinka, amit mink főzünk!... Erre az ünnepségre meg kiváltképpen bor kell, lássa" be áz éMárs..r"" A .főhadnagy sokáig gon­dolkozott. — Mondják! szólal meg. — Mit akarnak tulajdonképpen, ünnepelni, vagy bort inni? Rubinyák tolmácsolta. A fejek lekókadtak, a szemek a cipők és csizmák orrára sze- geződtek. — Mind a kettőt, főhad­nagy elvtárs! — vágta ki Rubinyák a szót. — Ünnepel­ni akarunk, ezzel kapcsolato­san bort is akarunk inni... — Mit mondott kend?— Mit beszélt? repültek feléje a kérdések. Megismételte magyarul — Ügy van, úgy van! — kiáltozták. — Ez az igazság! Ha ez az igazság, legyen, ezt az igazságot azonban Ko­lorenko főhadnagy a saját szemszögén keresztül szűrte le, éspedig úgy eresztette át a szűrőn, hogy mégse szállít­hat bort az állami kincstári kocsin. Ugyan volt már rá példa, hogy komoly esetekben — a nehézszüléses Fábjánnet, egy vakbélgyulladásos kis fiút berepített a legközelebbi városba, de az ilyesmi merő­ben más cselekedet, mint bort fuvarozni. — Van ló, szekér! Fogja­nak be, hozzák szekérrel a bort! — Az több mint kétnapos út, főhadnagy elvtárs! — Így Rubinyák. — Nincsen gépkocsi — mondta , Kolorenko olyan mozdulattal, mellyel közért- he'ővé tette, hogy ez az ügy le van tárgyalva. Van az azonban sokszor úgy, hogy a tegnapi igazságot ma hátba szúrja az ember. Ami tegnap fekete volt, ma vakító fehérnek tűnik fel, Másképpen éri a fény. A mosoly is másképpen fest reggel, mint alkonyaikor. Mégis mosoly mind a kettő. Az igazságot többször mér­legre kell tenni, hogy végre örök maradjon. Kolorenko főhadnagy is méricskélte másnap reggel a tegnapi igazságot. Ünnepel a község, és az ünnepséghez bort akar inni. Kér'ék, szál lítísa el nekik a bort. Meg­tagadta. Ez most, így reggel, a rideg józanságban, féligaz­ságnak tűnik. Az ablakban állt. Töpren­gett. Egyszercsak látja, hogy nyolc szekér húz el előtte, hordókkal telerakva. Az első kocsin ül Rubinyák, a tol­mács. (Az este kint az utcán folvtatódott a pártközi érte­kezlet. Ha két, ha három napba telik szekérrel, de bort hoznak még a föld alól is.) Rubinyák a kalapja szélét peccentve, szalutált a főhad­nagynak. A főhadnagy ki­vágta az ablakot: — Jöjjön csak fjeK—c-kiál­tott. - - • Térképet terített az asztala- ra. Mutassa meg neki, hova mennek azért a nedűért Ru­binyák bácsi sokáig húzogat­ta bü’ykös újját a térképen, míg megtalálta a borral ál­dott helység nevét. Pince- szállás. A főhadnagy méricskélt, számolt. Nyolcórai út, oda- vissza... Rubinyák, mintha szárnya nőtt volna, repült ki a kapun: — Vissza! — kiáltotta. —- A hordókat azonban rakjuk le sorjában ide a járdára!... Gépkocsit kapunk... A főhad­nagy elvtárs is velünk jön... # Az ünnepi borral vissza- jövet Kolorenko dalolt oro­szul, Rubinyák bácsi magya­rul. Szép Volga menti dalo­kat, Rubinyák bácsi szép Ti­sza táji nótákat. Egyszerre, vigyázva, érzéssel­SZENTIVÁNYI KÁLMÁN: Négy találkozás Negyvennégy telén kékes borongás és zöld ré­mület lappangott a városon, az ágyúzást, a razziázást fi­gyeltük, utcára menni nem igen mertem, saját gyártmá­nyú irataim semmit sem ér­tek, hiszen' egymásra ragasz­tották már a felkoncolási pa­rancsokat. Napok óta kifelé vonu’tak német és magyar katonák — azt hörrenték a kérdezősködóknek, hogy: „El­lentámadás!” S egyszer, a ko­pasz fák között magyar járőrt pillantottam meg, házunkat kémlelték. Bejöttek és én rej­tekhelyemre surrantam. Éppen nálunk szólt a csengő. Majd­nem feljajdultam, mert fele­ségem kérdés né.kül ki.üabalt: — Mit akarnak? Férjem, a fronton van! — Ennél gyanú- sabban nem viselkedhetne! Aztán ajtót nyitott, hallottam a fegyverzörgést, egy katona bejött. — Szólhat a férjének. jó barátom — Kovács Sanyi va­gyok. Csomagot, üzenetet hoz­tam, otthonról. Megismertem a hangot, elő­jöttem. Sanyit, a szobába in­tettem. Zömök, barna fiú, ba­juszt növesztett a szakaszve­zetőd rangjához; otthon, a le­ventében egymás mellett áll­tunk a sorban. — Nem vagyok én tábori csendőr, hallod-e! A kis fele­séged, olyan ijedten nézett. — Bontotta a hátizsákot, egy szütyő babot és jó kilónyi szalonnát küldött anyám. — Leszereltél? — Hivatalos írásom van.... a lakásomon várom a további parancsot. — Ezeknek beszélhetsz! — Sanyi legyintett. — A nyila­sok falhoz állítják az embert Megvan a komisz gúnyád? — Nincs mert. .. tulajdon­képpen leszereltem és ... — Mondanék valamit... Jó­ban vagyok a százados úrral. Jobb katonaruhában, biztonsá­gosabb. Gyere velünk, haza­felé. A barátom másnap este új­ra jelentkezett, most már egyedül. Körülzárták a vá­rost, ők már nem jutottak ki, emberei elszöktek, a százados úr, elesett. Szállást kért. Mi­kor kettesben maradtunk — Sanyi megkérdezte, adhat­nék-e civil ruhát? Nem tudtam adni. Sanyi azonban gyakorlatiasan segí­tett magán, konzervekért cse­réit az első emeleti kormány­főtanácsos úrék itthagyott cselédjétől, esupa divatjamúlt holmit, így hasonlitott az er­délyi menekültekhez. Aztán eltűnt, néhány napig lappan­gott még a környéken, velem már nem beszélt. A FELSZABADULÁS UTÁN, nagygyűlésen hirdettem meg a földosztást otthon, mint a megye miniszteri biztosa — alig fért a nép a községháza udvarán. Sanyi odajött, nem akarta elhinni, hogy a maga­formájú huszonöt holdas pa­rasztok nem kaphatnak földet, azt hitte addig, elsősorban köztük porciózzák szét az ura­dalmakat. Aztán nemigen ta­lálkoztunk. Sanyi is politizált, a kisgazdapártban. S ötvenegyben, furcsa leve­let kaptam tőle. „Kedves barátom! Nagyon nagy bajban vagyunk gyere azonnal, csak te segíthetsz raj­tunk! Régi barátod... Sa­nyi.” Nekem is lábamra tekere- dett az élet, nem mentem vol­na, de anyám is sürgetett Sa- nyiék érdekében, így aztán levonatoztam. Sanyi elémjött, izgatottan vezetett a gádorban, suttogta, hogy utcai szobáikat elvették, ott idegenek laknak. Kicsi ud­vari szobában szorongott az egész család — ágyon kívül alig fért be egyéb bútor. Sa­nyi testes feleségét akkor is­mertem meg, először reszket­ve teríteni akart, hogy egyem valamit egyedül — aztán gyü- rögetett egy százforintost, úti­költségre. Kászálódott kék ga­tyában mezítláb, öreg Kovács, ridogálva bizonykodott, ha nem segítek rajtuk, felköti magát. Közben a barátim kirakta a papírokat, kapkodva ma­gyarázott és nagvnehezen megértettem a helyzetet: Sa­nyit és apját, kuláklistára tet­ték, a gazdasági udvart., azt a helyet, ahol a ház ál!, mind a földbirtokhoz csapták — fel­szorozva! — !:.ogy felül legyen a huszonöt holdon. S ez még semmi, nagyot, egű pénzbün­tetéseket szabott ki a tanács­elnök s mivel nem tudták megfizetni, tárgyalást tartott a bíróság, Sanyit és apját cgy évi börtönre ítélték, az íté­letnél nem lehettek jelen, mert az idézést a tárgyalás napján hozta a kisbíró... Mit tehetek én ez ügyben? A bíróságra utaztam. Az is­merős ügyvédek legyintettek, mutatták, hogy a fellebbezés határideje két nappal lejárt. Postára adjam Sanyiéknak az iratokat, meneküljek? Elmen­tem még a bíróságra, bár sem­mit nem reméltem! S a lép­csőn a vezető ügyésszel talál­koztam, akit negyvenötből is­mertem. Ügy mondtam, én va­gyok a hibás: nem adtam be a fellebbezésit — s valóban gyötrődtem, miért nem, utaz­tam le előbb? Az ügyész makogott: kivé­telesen e intézi, úgy iktassák a fellebbezést, mintha időben jött volna, hol van? Kinyargal­tam a bíróságról így már ta­láltam ügyvédet, visszamen­tünk hamarosan a takaros pa­pírossal. Az ügyész beíratta, ígéret szerint. Sanyiék hálálkodó levelfc bői tudom: a következő tár­gyaláson felmentették őket, csak az ügyvéd követelt so­kat. Aztán később — mai szélfúvásból — elért: kitettéle az ügyészt is. HARMADIK ALKALOM­MAL a rokonok hivattak hi« za, tanácskérőén — mert agia latorok járták a falut Ötven— nyolcban volt ez, a nagy földindulás idején. Két tsz volt korábban a faluban, de csendben kimúltak. S most az egyik „népnevelő csoport” vezetője éppen a volt ügyész, aki mostanra egy nagy gyár jogtanácsosa. Találkoztam vele a falu­ban. Halványan se emléke­zett Kovács Sanyiék ügyé­re. neki sok ilyen emléke volt. Kovács Sanyi viszont idegennek tűnt egy kicsit* csak sérelmeiről beszélt, ho­gyan jegyeztettek vele béke­kölcsönt, meg a többi. Hir- lett: a régi gazdák Sanyit tekintik vezetőjüknek, s kö­dösbe nem lépnek soha! „Lesz tsz a faluban — áll­janak be az újgazdák, akik most kapták a földet.” Az lett a vége, a gazdák szövet­kezete előbb megalakult, a szegényparasztok még utol­jára jól kiveszekedték magu­kat, idegenből hoztak elnö­köt, a gazdák meg Kovács Sanyit választották. Amint a két szövetkezet megalakult, gyűlést tartottak a faluban, az egykori ügyész, a vállalati jogtanácsos volt a szónok. S megírták az újsá­gok — olvastam én is — Ko­vács Sanyi elmondta nyilvá­nosan, az ötvenegyes kará­csony történetét. Évek múltak el, nem vol­tam a faluban. A két szövetkezet egyesült ott, Sanyi alelnök lett, de elvégezte a mezőgazdasági technikumot, beiratkozott az egyetemre. Nemrég levelet írtam neki, kiadós beszélgetésre van szükség, meg szeretném írni az életét, s azt, miként élnek ma és a jövőben Sanyi gye­rekei? A NEGYEDIK TALÁLKO­ZÁS helyett — amely Sanyival összeköt — csak üdvözletét kaptam. — Ezen a télen — írja, Svájcba utazik a fele­ségével, rokonlátogatásra: az asszony hozzátartozói — rémlik,— még negyvenötben mentek el. Sanyi azt ajánlja, keressem fel az apját, színes szavú ember az, jól ismeri a paraszti múltat, a régi fa­lut. Igenám, de engem a jövő érdekeL Ugye megértik ol­vasók? \ GEORG! KRUMOY: KÉK ÉG Cteorgi Kismov s legif­jabb bolgár írónemzedéfe egyik legtehetségesebb tag­ja. A ma harmincegy éves író-költő első verseskötete 1957-ben jelent meg Vér- cseppek címmel. Prózai munkásságát egy esztendő­vel később Az erdész cí­mű regénye vezette be, amelyet azóta négy újabb regény követett. Krumov tökéletesen beszél magya­rul, így ő a magyar iroda­lom egyik leglelkésebb párt­fogója és fordítja hazájá­ban. Jelenleg Madách: Em­ber tragédiájának bolgárra fordításán munkálkodik. A I alacsony faágak közül átsejlik az ég. Tiszta, kék égbolt, amilyennek a köl­tők leírják, s ahogyan a fes­tőművészek festik. Az ég. Kö­1965. április C röskörül hallgat az erdő. Hall­gat és figyel. — Mi van veled? — kérdi a fiú a lányt. — Miért? — Miért hallgattál el? — Semmiért. Nézem az eget. A fiú felkel és leül. — Hát nézd — mondja, — Ha örömet szerez, nézd. S a lány nézi. ügy érzi, mintha rég nem látta volna. — Hogy ez nem az a másik ég­bolt, amely nem vonzotta a tekintetét. S nem ébreszt ben­ne érzelmeket. Semmiféle ér­zést. Nem az az égbolt, ame­lyet csak akkor látott, ha fel­nézett a negyedik emeletre, ahol a fiú lakott. Vagy ha fel- zörög azoknak az unalmas, vászontragacsoknak egyike, amelyek filmreklámokat cipel­nek. Nem, ez az égbolt szenve­désre készteti. Az a másik kö­zömbös volt számára, sőt nem is hívta égnek, de másként sem hívta, egyszerűen észre sem vette. De ez az égbolt... Egyébként nem ez az ok. Az ok ő maga, mint mindenki, akinek nem te­szünk szemrehányást. Hét évr vei ezelőtt, a gimnázium utol­só osztályában felpillantott az égre s belátta: szerelmes abba a fiúba, aki először elvitte, hogy az eget lássa. Aki elvit­te öt sétálni, a városon kívül, fel a hegyekbe. S ő hagyta, hogy azt tegyen vele a fiú, amit akar, mint ahogy a kislá­nyok átengedik magukat, ami­kor szépnek látják a világot s ez megzavarja őket. S ugyan­akkor megzavarja őket a féle­lem, hogy ha nem engednek, elveszíthetik a fiút. Vagy egy­szerűen _ mert szerelmesek. Akkor az égbolt ugyanilyen volt, mint most. De most más­nak látja az eget, mert az érzései mások — most szenved. S magában azt kérdezi: vajon miért nem olyan varázslatos az égbolt immár, mint akkor, elő­ször volt? Hiszen most is oly szép a világ, és... most is sze­relmes, lám, ugyanaz a csend veszi karul, ugyanaz a kékség, az egymásba fonódó ágak, egy­másba szövődő színek, összefo­nódó... Nem, most csak a karjuk nem fonódik össze... Akkor, először, összefonódtak, de most már nem. A ligha ő a hibás ebben. Ha­csak nem mind a ketten hibásak, akik most itt, egymás mellett hevernek, a lány is, meg a fiú is. Hibásak, mert nagyon szerették egy­mást, most pedig úgy érzik, hogy a szerelem olyasvalami, ami véget ért S ha véget ért, az ember, vagy hazudik, vagy valami mással helyettesíti. A lány úgy érzi, hogy a fiú ha- zudja a szerelmet, — ő pedig valami mással helyettesíti. De hogy mivel — nem tudja. És senki sem tudja s nem is fogja megtudni soha. De — az égbolt. A másik, a hajdani égbolt után a fiú kato­nának ment, a lány pedig nem tudta megvárni, hogy visz- szatérjen, mert mással ment el az eget nézni. S mintha ez az égbolt a végzete lett volna. Mialatt a másikkal nézte, ez is valamit kívánt, a lány meg­adta, valószínűleg mert hozzá­szokott az elsővel, a most hiányzott neki. Az ember ha­mar megszokja, hogy a dolgo­kat helyettesítse. De vajon si­kerül-e? Érdekes, vajon sike­rül-e? Miért ne? Talán sike­rült is volna, ha a dolgok ti­tokban maradnak. De vajon van-e titok ezen a széles nagy­világon? — Mi van veled? — kérdezi megint a fiú, aki most mellette ült, s nézte, amint az égre függesztett szemmel, hanyatt fekszik s amint sápadt és fur­csán beesett arcát hirtelen, egy pillanatra, pir önti eL — Miért? —- Egyszerre elpirultál. — Gondoltam valamire. — Mire kell most gondol­nod? Ostobaság, ha gondolko­dunk. — Hát akkor mi az okosság? — Okos dolog, ha gondolkodás nélkül élünk. — Gondolkodás nélkül? — Igen. _ Mint a barom — mondta a lány. — Pontosan úgy, mint az állat! A fiatalember nem vála­szolt, a lány pedig ar­cára tapasztotta a te­nyerét és szemét behunyta. Ar­ca úgy lángolt, mint akkor, amikor az a másik, a katona, megütötte. Amikor megértette, hogy ezek a kezek többé nem fogják cirógatni... De igaz, egyébként — mért is gondolkodjék ezen? Es a bu­ta hangulat egy pillanat alatt rontott rá, amikor es.zébe ju­tott, hogy valamikor az ég­boltot okolta a gyengeségéért. Helyesebben a következő pilla­natban, amikor belátta, hogy aztán évekkel később, az ég­bolt helyett egy szoba mennye­zetét nézte, amikor odaadta magát. De most — mennyezet he­lyett az égboltot nézi. Pokolba azzal az égbolttal! — Mért gondolod, hogy va­lami baj van? — kelt fel a lány s habár egészen eler- nyedtnek érezte magát, elmo­solyodott — Egész egyszerűen szép ez a világ — veled. Kinyújtotta karját és meg- símogatta a fiú haját ügy rémlett neki, ugyanezzel a mozdulattal el is lökhetné ma­gától. ügy, ahogy a fiú később őt ellökte magától. A lány még nem taszította el magától a fiút. Pedig szerette volna. S ettől az akarástól és nem akarástól a fáradtság egy kel­lemetlen keveréke támadt, una­lom s ki híján gyötrelem. A fiatalember megfogta 9 kezét. Lehanyatlott a takaró- ra s a lányt magához vonta Nem szándékosan vonta magá­hoz, hanem csak azért, hogy tf ne engedje, amikor ledől S i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents