Kelet-Magyarország, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-01 / 1. szám

A

z elkülönítő szoba — az már halottas szoba. Ólomszürke homály. A 15- ös villany égő hullafoltjai a falon; Az ablakon nincs üveg. A légnyomás a bombázáskor mind kiverte. Egyetlen csikó* vászon rolló véd a hidegtől. A szakadásokon át be. szipog a csepergő eső. Az éjjeliszekrényen egy rezsó rózsaszínű spirálja örvendezik. Ez az egyetlen fűtőtest.

A szoba közepén a keserves- vaságy. Rajta egy deréktól lefelé meztelen test.

Az orvos felemeli a mozdulatlan kart.

Van pulzusa.

Hanyattfekszik. Feje alatt nincs párna. Hogy ne kapjon tüdőgyulladást. Teljes arccal a mennyezetre vicsorog. Piszkos szürke szőke haját két hónapja nem nyírták, nem mosták. Ragacsos, undok galuska-csomókban szétfekszik a feje alatt, válláig ér. Homloka őrült lámpa. Orra gyanúsan, hegyesedve válik ki az arcból. A halottak orrhegye ilyen áttetszőén fényes. Arca. Arca nincs már. Az elő- vigyorgó koponyacsontra feszülő bőr a pofacsonton vékonyan megfeszül, az arcüregnél beszippantva. A szenvedések nagyzárójelébe tett szája teljesen nyitva, a vicsorgó fogakon feszülve a fülig szalad. Az alsó és felső ajak — mintha csak nyüzsgő darazsakkal, méhekkel lenne belepve — vastagon varas. A fogak közt kibuggyan a nyelv, hólyagos, sebes. Az égre vonító rajzú állbőrét egy hetes, ritka szakáll borítja.

Az izzadt piszkos kórházi zsákhálóing a vergődéstől a hasáig felgyűrődött. Mintha egy már eltemetett, lefony- nyasztott múmiát félig kibontottak volna fásliaiból és most itt az egész ágy hosszában végignyúlna. Derekát, beesett hasüregét komikusán vastag, pocakszerűen felpúposodott tömött vattaréteg fedte — kö- rülpólyázva gézcsíkokkal. A két nyomorult térdnél bunkó- sodó combra szintén egy-egy ilyen vattacsomót korcoltak. Két Iába a leejtett fadarabok ormótlan bénaságával, térdben bénultam mereven megfeszülve feküdt a nyoniorúlt- ság páráznaságóbán szétvetve az ágyon. Ágyéka a pusztulás torz fintora — a test emlékeinek megalázó bélyege volt. A hasat, a combokat, a lábszárakat érzéketlen merev, megfulladt pórusú, hámló pikkelyes bőr fedte. A löbbhómapos mozdulatlan hanyattíekvés a hátán, derekán, combján ököl- nyi tályogok parazsát szította. A két sarka — hónapok óta a kemény matracon — az ujjnyi kéreg alatt gyulladásba .jött. A végelgyengülés minden ellenállását megtörte, szájában penészgombatelepek fogantak, nyelvén hólyagos sebek nyíltak a vitaminhiánytól. A keze valami éji huhogásból előnyúló őskori madár- halott, hosszú lábához hasonlított. És a kéz — és lábujjai végén a sírban is továbbnövő körmök —- a lila-szürke alá- futásos körmök! Ólomszürkén, ellenségesen, áruló módon kúsztak, nyúltak a halk múlandóság felé ezek az alattomos, a testtől idegen külön élőlények. Mintha ez a test — akár az úszó kinyújtott teste — legalább a messziről előrenyújtott körmei hegyeivel akarná megérinteni a cél- falat;

N

em lehetett megállapítani, hány éves volt? Hány éves az, ami elmúlt?

Feküdt.

Az orvos nézte. Legyintett. A nővér feltűrte a beteg ingujját. Az orvos, a felső karon felcsípte valahogy az összezsugorodott bőrt. Recsegve beleszakította magát a tű.

„Kórházi zárójelentés... A beteget ápolásba vettük 1945. szeptember 3-án. Kórisme: — Nephrolithiasis. Mindkét, tágult vesemedencében jóformán az egészet kitöltő koráll- kő... kiválasztás; bal vese 6 perc 16 másodperc, jobb vese 8 perc 10 másodperc. Műtét: balveséből zöld mandulanagyságú követ távolítottunk el. Műtét után exsiccatió — konyhasó infúziót kapott. Se1965. január 1.

eunder infectió miatt kétoldali amputáció vált szükségessé. Beteg szülei saját felelősségükre visszautasították. Azóta a beteg állapota erősen romlott. A beteget nem gyógyult állapotban elbocsátjuk. 1945. december 24-én"’.

—■ Hát, itt van nénikém. Jő utat kívánok; Tessék bele. nyugodni. Isten vele.

— Te ördög! Lassan! Hogy pusztulj el! Hűha!

Már vagy tízórája haladunk így. Délután két órakor indultunk el a klinikáról. Debrecenből. A fűzfakasban szalma volt. Arra bundát tettek; A bundára — alám — egy dunyhát. Rám még egy dunyhát; A dunyhára bundát, szűrt. Fuldokoltam. A lábam, karom meg sem tudtam moccantam.

— Nem baj fiam, csak meg ne fázz!

A betegek lekísértek vacogva. A járókelők a városban megálltak a járdákon, odajöttek és belenéztek a különös szekér rakományába.

És most itt megyünk már több mint tíz órája. Karácsony éjszakája ragyog. Az égbolt áttetsző jégtükör. A határtalan fagy türkisz drágakő. A hold a nemes fémpénzek tiszta hangján csendült. Ebben az érzelem és kegyelem nélküli éjszakában botorkálunk a hófehér tájon át. A fagytól az orromban össze- tapadnak a szőrszálak. A kerék alatt, a talpak alatt a fagyos hó üvegszilánkokként élesen recsegve porlik. Kosa elől megy, a ló kantárát fogja erősen.

— Hóha, lassan te! Hogy pusztulj el!

Apám leszállt a szekér oldaláról, hátul biceg, botorkál, hogy meg ne fagyjon. Anyám az ülésen egy bundába görnyed. Recsegve, messze hallatszó pattogással haladunk. Az első lépéseknél kiderült, hogy minden kis döccenésre megmoccannak a sebekben a csövek. Hét darab. És én ordítani kezdek. Lassan, lépésben kell hát menni, állandóan keresve a hóval kisimított útrészeket, Kosa ezért csak gyalog mehet Csinos mellett. Tépi a kantárt és öklével ptiföli Csinos orrát. Csinos felveti a fejét. Horkan. Néha megállnak, nekem forró teát adnak termoszból, ők pálinkát isznak, táncolnak, fújják a kezüket. Csinos ilyenkor megugrik, Kosa rohan utána. Én jajgatok a döcögőstől. Anyám ül a bakon. Sír. Imádkozik.

Apám biceg a szekér után. Néha a szekérhez jön, bedugja kezét a takaró alá. Megszorítja a kezem. Ügy jön.

A tanyák, falvak csendesek. Legtöbb már sötét. Ámul- nak a különös betlehemi meneten. A lakott helyeken a kutyák felriadnak. Végig az irdatlan falvak hosszán vonítanák utánunk.

A hajnal, mint a balta éle. Szikrázott tőle a világ. Hazaértünk. A kapuban, az udvaron, a tornácon íekele berli- neres nők, ködmönös nénikék álltak hajbókoló sopánkodás- sal. Feketeruhás férfiak, levett kalappal. Egész éjjel vir- rasztva vártak ránk. Most kijöttek elénk. Csend van. Csak a hó recseg a lassuló kerekek alatt.

—• Megjöttetek?

— Meg. Megjöttünk. — Suttogás, összehajolnak a fe- ketekendős árnyak. Kosa kifogja a kapáló lovat. Az emberek körülállják a szekeret. — Hogy vegyük le?

— Ki ne takarjátok! — Tanakodás. Végül az egész fűzfakast kihúzzák a szekéraljból, bundástól, dunyhástól, betegestől. Négy férfi fogja, öleli a fűzfakast.

— Jaj, csak lassan!

A lépcsőn megbotlanak. Majdnem kicsúszik a kasból a bélés, betegestől. A férfiak fel-felnyögnek. Az ajtón halk vezényszavakkal kormányozzák be magukat. Bejutnak a szobába. Állnak a szoba közepén.

— Az asztalt. Tegyétek el a helyéről.

A melegben áradni kezd a fűzfagallyak keserű illata. A férfiak leteszik a kast a földre. Erőlködést kifejező arcuk i fölém hajol. Felegyenesednek. Megváltozott tekintetüket nem veszik le rólam. Könyörögve néznek. Leveszik lassan a kalapjukat. Csak néznek merev és borzadóra nyílt

VÁCI MIHÁLY;

HOL VAGY NAZÁR?

tekintettel. Rokonok mind a négyen. Testvérek, szomszédok. Nem jön szájukra szó. Nem ismernek fel. Csak néznek.

És nem tudnak megmozdulni.

A hír, mint a fecsegő seregély raj. Sötét, gyors rajokba száll. Ha hamis, annál gyorsabban.

Három nap múlva három ember jött. Parasztemberek. Feketében voltak. Anyámat keresték. Én akkor a belső szobában feküdtem, erőtlenül, lelátómban. Anyám az első szobába vezette az embereket.

— Hát adjon isten, tanító- úméni! — mindig pontosan így hívták az anyámat.

— Isten hozta! — Zavarban voltak. Kucsmájukat, kalapjukat forgatták rettenetes kezükben. Álltak, álltak.

— Foglaljanak helyet.

—• Hiszen nem azért jöttünk mi.

— Nem szeretnénk zavarni. Tudjuk, hogy vari az ilyenkor.

— Csak ha itt várakozhatnánk addig. — Lehajtották a fejüket. Anyám nézte, nézte őket. Üjabb emberek jöttek fekete ünneplőben. Fekete rövid kabát, ragyogó csizma. Leverték a havat. Bejöttek a szobába. Torkukból, mély hangon köszöntek. A többiek mögé álltak. Nem szóltak egymáshoz semmit.

Anyám a kezeit tördelte. Nézte őket. Mit csináljon, édes jó istenem. Nem volt otthon senki, csak ő meg én. Mit akarnak? Látta, hogy a tanyáról valók, ahol tanítottam. Némelyiket ismerte is. De mit akarnak? Mindnyájan hallgattak. Vártak, néha köszörülték a torkukat.

Már voltak vagy tizenket- ten. Anyám kínálta őket karácsonyi maradék italokkal. Lassan fogadták el. Egyszer csak Lőjek András krákogott, két karjával megrántotta, derekához szorítva az ujjasát. Alacsony, nagyfejű ember volt. Egyszer berontott az iskolába, megfenyegetett. Hogy mertem én rossz osztályzatot adni a lányának, pedig a tarlón a liba után milyen szépen dalol! Most komoly volt, alázatos. Ezt mondta.

— Hiszen tetszik tudni, minek jöttünk. Csak hogy mi azt hittük, hogy innen lesz, a lakásból. Már ne tessék haragudni, de látjuk, hogy nem innen lesz. Hová menjünk? Vagyis hát — honnan lesz a temetés?

V

árosszéli téli este. Hull a hó. A villany nem ég. Az asztalon a petrólám- pa sóváran énekel. Anyám tésztát gyúr. A szoba sarkában félhomályban fehér dunna alatt fekszem. Hanyatt, párna nélkül —, hogy ne kapjak tüdőgyulladást. Harmoni- kázom. A mellemre teszik esténként nagy, háromoktávos harmonikámat, a szíjakat átcsatolják a vállamon. Én fekszem hanyatt. Balkezemmel kihúzom a levegőszekrényt. Lehúnyva a szemem. Jobbkezem, mint egy hernyórágta levél megmaradt erezete, legyezi a billentyűket. Szól a harmonika. Ezer sírásó dudorászása gyermekkorom óta naiv öröm nekem. A szünetekben behallatszott az ablakon át: apám — óvatosságból — a ház előtt, az utcán az omló havat seperte. Suhog, dalol a nyírfaseprő laza vesszőcsokra, és rajta a porpehely hó fúvódik, omlik. Hirtelen megszűnik a seprés. Gyors léptek. A küszöbön apám leveri a havat, belép, izgatottan suttog.

— Hagyd abba, hagyd abba! Gyorsan!

— Mi baj, mi történt?

— Megint itt az az orosz! — Mit akarhat az?

— Mit! Mit!

Hallgatok. A harmonikát lecsatolják rólam, eldugják, ki a kamrába. Hanyattfekszem. Mit lehet itt tenni? Csak emlékezni. Attól meg félek. Mindig elbőgöm magam. Csak a plafont látom örökösen. Mást semmit. Nem tudok megfordulni, meg nem is szabad. Több mint négy hónapja!

Hallgatunk. Kint lassú léptek az ablak alatt. Le. fel. Le, fel. Recseg a hó. Gyufagyújtás sercegése. Tétovázó léptek. Anyámék nem moccannak, úgy figyelnek.

Három nap múlva nem bírtam tovább.

— Adjátok ide a harmonikát. öcsém bálokba jár.

— De fiam, kihallatszik!

— Akkor kihallatszik!

•— De azt mondják a szomszédok, azóta is minden este itt járkál az orosz az ablak alatt.

— Nem bírom már! Adjátok a harmonikát.

y"y jra harmonikázom hát. II Apám — óvatosságból havat seper.

Mi az, újra kezdődik? Apám berohan. Topog, kiabál.

— Hagyd abba! Megint itt az orosz. Már itt van!

Én ki se nyitom a szememet, játszom tovább. A legerősebb regisztert nyitom ki. Mélyen zeng, folyó bőg a dalban. Apám topog, a vállam kopogtatja. Ingerülten kiáltok rá.

— Mit akarsz? Ki veheti el tőlem ezt az egyetlen mankót!

Apám áll, áll. Néz, gondolkozik. Káromkodik egyet.

— Hát jó! Akkor legyen! — Legyint egyet és kisiet indulatosan. Most én hallgatok, el, kíváncsian hallgatózom. Apám az utcaajtóból dühösen kikiált.

•— Jó estét! Mit akar? Jöjjön be!

— Jó estét. Nem akarok. Csak hallgatni egy kicsit. Erre járok.

— Jöjjön be! De, csak jöjjön be! — apám odamegy, karjánál fogva vezeti befelé. Ütközben is szabadkozás. Apám, anyám és én folyamatosan értettük az orosz kator nák beszédét.

Az ajtón dőlt be a párás hideg. Ott állnak ketten. Apám a székre mutat. Mellette fiatal, vékony katona. Durva szürke köpenyén olvad a hó. Rövid, elválasztott haja összetapadt a meleg sapka alatt. Köszön, aztán hallgat. Áll, kényelmetlenül érezheti magát. Körülnéz. Meglátja a félhomályban a gyermek já- tékcsillogású harmonikát. Szomorúan elmosolyodik, aztán le nem veszi a szemét róla. Csak jön, jön közelebb, közben hol apámra, hol

anyámra, aztán újra a harmonikáig néz. Mosolyog a

harmonikára. Nyújtja a kezét. Apám és anyám összenéznek, mozdulnak már mind a ketten, elszántan. Hirtelen odalépnek.

— Beteg, nagybeteg a fiam. Az övé!

Az orosz rójuk se hederít. Az asztalra teszi a sapkáját. A harmonika fölé hajol.

Szemtől szembe látom az arcát. Huszonnyolc éves lehet. Fáradt, szomorú, nagyon szomorú. Kioltott szerelem a szemében. Egy gyermek sóvárog az arcán. Én értettem őt, mert tudtam, mennyire lehet a harmonkát szeretni. Anyám siránkozott.

— Jaj istenem! — Apám zsgb redugta a kezét. Nézte, rettenetesen.

Az orosz meg egészen közelhajolt. Jobb kezét felemelte. Szokatlanul vékony és finom ujjú keze volt. Karja íve megtört. Keze élt — ujjai csodálatos élvezettel nyíltak szét, lágyan, lazán —, a simo- gatás, a dédelgetés. a becé- zés egy-egy dallama énekelt fel ezekről az ujjakról. Körülmutatta, aztán ujjhegyével végigtapintotta a harmonikát. Mint a vak az ismerős arcot, úgy szólitgatta meg ujjai ideges simogatásával a harmonika csillogó berakásait, a hófehér billentyűket, a regisztereket. Ujjaival esetlenül nyomogatta le a billentyűket. Rögtön láttam, hogy nem tud harmonikázni.

E-v szébe kapott, felegyene- 'j sedett, aztán már az orosz katonák egy kicsit csinált, közvetlenkedő modorában folytatta.

— Haraso, Nagyon-nagyon szép!

— Aztán? Most mi lesz? Csak állt zavartan. Anyámék néztek egymásra. Anyám újra elkezdte a régi trükköt.

Nagybeteg! Csak ezzel van. — Az orosz nem vette észre. Apám megemberelte magát. Széket tolt alá.

— Üljön le. Üljön csak le. Te meg most már harmonikázz, ha olyan nagy legény voltál, aztán majd meglátod mi lesz.

Az orosz leült és szinte meghatódva helyeselt. Én elkezdtem hirtelen azt a dalt, melyet a temető jegenye fasorai alatt gyakorlatozó orosz katonáktól a nyáron tanultam és amit tankokon jövet, teherautón harmonikázva énekeltek akkortájban az oroszok: — a Jablonkát.

Alma nyílik, virágzik a parton.

Száll a réten a tavaszi szél...

Mondd meg ennek a büszke katonának,

Hű Katjusa mindig viszavár.

A

zt a refrént — a két utolsó sort —, mindannyiszor egy másikre- giszteren játszottam, teljes hangerővel, mélyzengésű

hangszínekkel és dús jobb-bal kéz kísérettel. Vidám, győzelmes induló dallama van e két sornak. És az orosz ezt már nem bírta. Láttam, hogy itt már nem a harmonika kalandjaitól indul fel. összevonta a homlokát, hirííelen a tenyerébe temette, aztán, hogy én halkabbra fogtam, türelmetlenül intett, hagyjam abba. Vártuk mi lesz, de ő azonnal összeszedte magát. Már próbált ránkmosolyogni. Odaintette anyámat, megérintette a vállát.

— Mártiké, Mámká! — és elővette tárcáját. Fényképeket szedett elő. Körbejártak a képek. Rossz fotók voltak. Komoly, szép fiatalasszony és egy kisfiú mosolygott fánk. Nem tudtuk, mit mondjunk. összenéztünk.

:— Szépek. Milyen kedvesek.

Az orosz sokára ezt mondta:

— Kaput.

Attól az estétől gyakran üldögélt az ágyam mellett. Megtudtuk, hogy orvos, most orvosfőhadnagy. Szülei falusi emberek voltak, nem tud róluk semmit Most itt a tábori kórház egyik orvosa. Néhány utcával arrébb. Kérte, hogy járhasson ide. Nagyon szereti a harmonikát gyerekkora óta, de neki sose volt.

— Miért nem szereztél? Legyintett. Kért, tanítsam meg harmonikázni. Megmondta nekünk a hosszú nevét is, de mi nem tudtunk belőle megjegyezni többet, csak ennyit: Názár. Názárnak hívtuk. Ült órákon át mellettem és csak hallgatta a harmonikaszót. Így aztán végignézte, mikor a városbeli egyik orvos, aki magánbetegként kezelt harmadnaponként, átkötötte a sebeimet. Itt sem ment sokkal különbül, mint a klinikán. A kötözés előtt kértem: — Adjon fájdalomcsillapítót.

— Hogyne, hogy megszokja.

— Majd leszokom róla, ha nem kell. De nem bírom anélkül.

Nem szólt semmit, elkezdte bepólyált lábamról legöngyölíteni a gézcsíkokat. Végül csak a vastag vattaréteg maradt. Azt átitatta a vér és a seb leve. Mindkét lábból három-három üvegcső állt ki. Hegyük a vattacsomón át két centiméterre is kilátszott.

— Ne tépje le a vattát. Elájulok. Áztassa le! Feltépi az egész sebet.

— Maga szabja meg, hogy dolgozzam?

— Csak kérem! Legalább adjon injekciót. Várjon. Várjon. Ne! Ne! Nem!

Az orvos a vatlacsomó felső szélét megfogta és lerángatta.

— Hagyja abba, nem birom. Ne kínozzon — ordítoztam rá.

— Hisztériázzon!

— Adjon injekciót, így nem lehet elviselni.

H

a így folytatja, abbahagyom.

Aztán ujjával kíméletlenül kinyomkodta a sebet, alkohollal körülmosta, új vattát és gézt rakott az eleven sebre.

Názár távol ült a sarokban. Gyakran felugrált, í'el-alá járkált, és cigarettázott.

A kezelés végeztével anyám az orvoshoz fordult.

— Doktor úr, nem tudtunk mára szerezni. De tessék türelmesnek lenni, megszerezzük. Holnapután is tessék még eljönni. Egy héten belül meglesz, drága doktor úr!

— Nénikém! Az a két liter olaj nem sok. Nem éli meg amúgy sem, hogy én ide kibiciklizzem érte a város szélére. Ha nincs, hát nincs. Vigyék kórházba, ott sem hal bele. — Azzal elment.

— Mit mondott?

Názár nem értette pontosan. Anyám magyarázta neki. Názár káromkodott, aztán ezt mondta:

— Misa, én majd bekötözlek.

— Frászt! — kiáltottam ingerülten. — Nem érted, Názár, hogy én már minden orvostól félek. Tönkretettek. Hanyag disznók voltak, majdnem a két lábamba került. Magyarok — és láttad, hogy bánt velem ez is. Én nem merem most — ne haragudj. Nem élted?

Názár még másnap is szót- lan volt, csak a harmonikát hallgatta. De azért harmadnap velünk együtt várta a magyar orvost, eljön-e mégis? Vártunk, négyen vártunk. Már dél is elmúlt. Az orvos nem jött. Nem volt olaj. Názár felugrott, káromkodott és elrohant. Apám korholt minket, amiért nem engedtük, hogy Názár kötözzön.

— Miért ne? Orvos — orvos.

— És ha még jobban elront mindent?

Zörögtek. Názár jött viszsza. Mellette egy nő, katonaköpenyben. Gyógyszeres zsákot és orvosi táskát hoztak. Názár már nem kérdezett semmit. Rendelkezett.

— Mamka, meleg vizet, lavórt, törülközőket.

Nem szólhattunk most már egy szót sem. Lesz, ami lesz, nem halok bele. Néztük Ná- zárt, mennyire megváltozott. A nő hallgatagon, szófogadó tisztelettel leste, dolgozott a keze alá. Ápolónővér volt. Az asztalra szétrakták a műszereket, gyógyszert, kötszert. Názár egy port adott.

— Vedd be, Misá! — Aztán injekciót szívott fel a nővér. Názár beadta, öt perc múlva közönyös bódulatban, szinte álmodtam, ami történt velem. Názár mosta, sokáig mosta a kezeit aztán a nővér alkoholt öntött a kezeire. Széket kért és mellém ült. A gézt a nővér már lecsavarta. Názár felemelte a vatta szélét és ahol az a sebhez ragadt, alkohollal addig áztatta, amíg el nem vált a sebtől. Lassan, hosszadalmasan így áztatta le mindkét combomról a vatra- paplant, mely már teljese i átitatódott. Alkohollal lem. - ta a sebfelületeket. Égy nagy- méretű fecskendőbe öblítőfolyadékot szívott fel a nővér, és Názár nem nyomorgatta a sebeket — befecskendezte ezt a furcsa, jóillatú, hűs folyadékot; Felkacagtam, olyan új.