Kelet-Magyarország, 1964. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
Az alábbiakban közöljük lapunk november 7-i cikkére érkezeti- választ, valamint Koroknay Gyula megjegyzéseit és Seregi István összefoglalóját \ álasz a „Kelet-Magyarország“ november 7-i számában megjelent „Színvonal, tematika, szervezés“ eímű cikkre Mindenekelőtt leszögezni kívánjuk: határozottan állást- íóglalunk amellett, hogy nincs külön úgynevezett „megyei képzőművészet”! Az országos képzőművészeti élet vérkeringésébe kapcsolódik minden magyar képzőművész, bárhol él és dolgozik. A Képzőművészek Szövetsége dönt el minden személyi kérdést, mint erre leghivatottabb szerv. Nálunk az Észalt-Magyarországi Területi Szervezeten keresztül, (Miskolc központtal) melyhez Szabolcs-Szatmár megye művészei is tartoznak. Ez a tény nem jelenti azt, hogy mi nem kívánjuk a környezeti jelleget. De döntőnek tartjuk a mesterségbeli megoldásoknak ,olyan színvonalát, mely országos viszonyításra tart igényt. S ezt éppen az eltelt évek komoly nautikájával és eddigi kiállításaink hatásával értük el. Ami a kiállító művészek számát illeti, arra a következőket válaszoljuk: Az országos képzőművészeti élet átszervezése, * tehát a megyéi munkacsoportok megszüntetése. folytán, minden megyében igen sok kiállító maradt ki ebből a szerepkörből. A képzőművészeti alaptagság megszerzése lett a minimális követelmény. Aki ennek nem felelt meg, s aki még nem szerezte meg (— bármikor, szakmai fejlődéssel megszerezhető mindenkinek —) nyilván nem szerepelhet egyenrangúan azzal, aki azt megszerezte. viszonyították. S ami bentmaradt, azok legjavához még külön elismerést nyilvánítottak. Tehát a színvonalról a látogató közönség vagy önmaga győződhet meg, vagy ha nem akar félrevezettetni rosszindulatú tendenciák által, akkor szakavatott művészettörténészt hallgasson meg, akinek /a lehívására Ígéretet tett a megyei tanács művelődési osztálya. A tematikát feltétlen megvédj ük az elvtelen és nem túl igényes bírálattal szemben. S az a tény, hogy tárgyi voltukban valóban több öreg ház szerepel a képeken, csak azt mutatja, hogy ez évben álról nyáron a festők dolgoztak — Tokajban és Hajdúböszörményben, művésztelepeken — ihlető hatása volt egy olyan népi alkoló művészetnek, régi paraszti települési hagyománynak, amiben apáink, nagyapáink éltek, laktak. Életmódjuk, szokásaik. egyéni karakterük kitekintenek ezekből a házakból. S asszonyaink, anyáink (!) munka-faragta szikársága nem kell-e, hogy tiszteletet ébresszen mindeh fiúban?! S ezt megfesteni, megörökíteni a jövő számára nem ez a művész kötelessége? A megfestés nyelvezetének, formájának emberközelségét mi sem bizonyítja jobban, hogy e képek zömének kiállításakor, Hajdúböszörményben, a látottakban egyszerű parasztok gyönyörködve lelkesedtek. Ugyanakkor megszívlelendő, hogy ei-re a kiállításra eljőve, elismerő véleményt nyilvánított a Hajdú megyei párt és tanácsi vezetőség. Kiemelve benne azt a tényt, hogy mennyire közel tudott egymáshoz kerülni egy sajátos területen a nép és az alkotó. Megemlítjük azt is, hogy a Hajdú megyei Napló valamelyik aug. végi, vagy szept. eleji száma a legelis- merőbben nyilatkozott a kiállítás nyíregyházi szereplőiről. Másik oldalról, szerintünk a tematikai sokrétűség csak statisztikai számadat, ha nincs sokrétű mondanivalója. Márpedig, ha látszatra (!) itt nem is változatos a téma, de annak minden variációja más-más gondolatot van hivatva ébreszteni, akkor feltétlen ez az értékesebb! De ezt észre is kell tudni venni! Mi pedig, ezenkívül be is valljuk, hogy (az eddigi kiállítások után, vagy közben) jólesett egy kicsit a képek együttesén látni annak a környezetnek a levegőjét, ahova módunk volt eljutni, mert elhívtak. Az is igazság, hogy nagyon szeretjük az Alföldet, s egy ilyen tömör hangvételű alföldi ihletésű kiállításra nekünk festőknek is szükségünk volt. Nem jelent ez semmi há- tatfordítást eddigi törekvéseinknek. Tudjuk mi nagyon jól, mert meglátjuk és meg- érezzük, úgy véljük, saját magunktól is (!), hogy amikor gondolatot ébreszt bennünk az élet bárhonnan jövő hatása, képet alkotunk belőle. Mint ahogy azt eddig is tettük. Mostani célkitűzésünket csak aláhúzta és megerősítette a zsűri, méghozzá igen szigorú válogatással. Határozottan visszautasítunk minden rágalmat: „a zsűrizés kontraszelekciója” — és valamiféle képzőművészklikk alakító tevékenység vádját. A jövőben a kiállitásokon való szereplésekhez feltétlen a törvényes, jogos úthoz fogunk ragaszkodni és most már természetesnek vesszük az alaptagságot, mint eldöntő tényezőt. Mindenkinek joga van erre, ha kiérdemli. Kérünk mindenkit, aki ezt megszerezte, értesítse a megyei megbízottat. Csak így tudjuk a jövőben minden kiállításról tagjainkat értesíteni. Akikről nem tudunk, azt ezután sem tájékoztathatjuk. Lehetőség nyílik megyei képzőművészeti körökben dolgozni, fejlődni. Végezetül, mi is egyetértünk abban, hogy megyénkben is jöjjenek fel újabb tehetségek, legyen „sok kiállító” de nem úgy ahogy a cikkíró gondolja, régi formában, hanem az újban, mert mindenképpen ez a fejlődés útja. Észak-Magyarországi Területi Szervezet megyei művészei A műkritikus megjegyzései Ezzel kapcsolatban a miskolci vezetőség úgy határozott, hogy kizárólag csak azok állíthatnak ki, akik alaptagok és hivatalosan az új szervezethez tartoznak. A megyei tanács művelődési osztályának kérésére, ez évben még, az eddigi hagyományoknak megfelelően, a szervezeti tagokhoz csatlakozhattak a régiek is. Voltak olyan tagok is, akik bar felszólíttattak, nem küldték be munkáikat kellő időben (egyébként a zsűri érkeztéről, mint már eddig is néhányszor, csak egy nappal előbb szereztek tudomást a művészek). Akik eddi k sem voltak tagok és munkájukról a megyei művészkollektívának nem volt tudomása, természetesen nem kaptak meghívást; Tudjuk, hogy a megyében még igen sokan festegetnek. S ők is tudják, hogy van egy kollektíva. Tehát az ismeretlen és bizonytalan értékű munkákat végzőket összegyűjteni és válogatás nélkül szerepeltetni — semmilyen területen sem józan dolog. Aki pedig megkerüli, vagy eddig is megkerülte a kollektívát — az nem tarthat igényt a számbavételre. Akinek tehát a IX. megyei tárlatra beküldött munkái nem szerepeltek, azokat a hivatalos zsűri utasította el, s ennek élén most Tamás Ervin festőművész, a Képzőművészek Szövetsége festő szakosztályának elnöke állt. A kiállítás színvonaláról a cikkíró nem szól, bár a címben arra akart utalni. Mi pedig csak annyit mondhatunk, hogy a jelenlegi zsűrizés^ta- pasztalata alapján a beküldött munkákat országos szinthez A képzőművészek fenti válaszában tulajdonképpen semmi sincs, ami módosítaná a kiállítással kapcsolatos bírálatot. A válaszuk tulajdonképpen némi ködösítéseknek, frázisok hangoztatásának, öndicséretnek és személyeskedésnek a szőttese, melyet nem is olyan ügyesen állítottak össze. Ezért tartjuk indokoltnak, hogy néhány szóban mégis reflektáljunk rá. A misztifikáció mindjárt a legelején kezdődik: „Nincs külön úgynevezett megyei képzőművészet”. A kijelentés meglepő. Nem tudom mit szólnának a művészek, ha pl. a megye erre való hivatkozással visszavonná a most meghirdetett 30 000 Ft-os képzőművészeti pályázatát. Vagy mit csináltak volna a Válasz aláírói, ha az állami vásárlókeretet nem az ő műveikre fordították volna? Vagy ha a Szabolcsi Szemlében nem az ő grafikáikat hozták volna le? Ugyanakkor figyeljük meg a fenti Válasz aláírását, amelyből az aláíró művészek elhagyták a Szabolcs megyei Alcsoport kifejezést. Ez is egy kis ködösítés jellemző példája, melytől a Válasz írói nem riadnak vissza, ha érdekük esetleg úgy kívánja. Egy másik példa a ködösítésre: tudjuk a miskolci tanács hosszú gyakorlattal .rendelkező képzőművészeti főelőadójától, hogy ott mindenkit átvettek alaptagnak, ha csak nem műkedvelő szinten dolgozott, vagy régóta nem állított ki, az őszi tárlatuk pedig nyitva áll mindenki előtt. Ez az országos elv, a többi egyszerűen csak tények kendőzése, misztifikálás, egy olyan tendencia felé, mely egy fajta céhrendszert akar visszaállítani a képzőművészetben. A mestert eddig a „főiskolát végzett művész” jelentette, most átszervezés után az „alaptag” helyettesítené. Ennek következtében aki kívül van a céhen, nem állíthat ki, bárhogy tud, aki pedig benne van, annak munkái előtt mindenkinek kötelessége álmélkodni, és az csak természetes, hogy az utóbbiak műveiből szabad vásárolni. Ezzel kapcsolatban ha megkérdeznénk olvasóinktól, hogy az aláírt hangzatos cím hány művészt rejt, bizonyára meglepődik, ha megtudja, hogy összesen kettőt. (Ugyanis Huszár István, a harmadik alaptag nem azonosította magát a Válasszal). A többiek ugyanis, akikről eddig azt hittük, hogy művészek, — jegyezzük meg, hogy tévedtünk! —• nem művészek, mivel nem alaptagok, nekik nem is lett volna joguk alairni a Választ. A tematikai szegénységet a művészek válasza sem tagadja, nehéz is lenne, hiszen ott vannak a falon. Mi nem is akartunk többet mondani. Az viszont már mellébeszéd, ha valaki nagy szavak puffogtatásával azt akarja velünk elhitetni, hogy ezek az azonos hangvételű, azonos problematikájú tematikus variációk gazdagodást és értéktöbbletet jelentenek.' Valahogy olyasmi ez, mint mikor az általános iskolában ugyanarról a kutyáról, vagy macskáról Írják a gyermekek a dolgozatot. Ami a kiállítás színvonalát illeti, arról valóban keveset beszéltünk. De úgy gondoltuk, hogy az a kevés, — főleg azonban az elhallgatás — véleményünk kifejezése. A művészek ezt úgylátszik nem ér- i tették meg. S ahogy azóta lassan kialakult a közvélemény, sajnálattal kell megmondanunk, hogy az idő minket igazolt. De erről elég ennyi is. Ezzel szemben a Válasznak azt a részét, melyben a művészek, a Képzőművészeti Szövetség Észak-Magyarországi Területi Szervezetének Szabolcs megyei Alcsoportja, a saját munkáikat dicsérik, vagy dicsértetik másokkal, sem illdomosnak, sem ízlésesnek, sem kötelezőnek nem tartjuk, főleg olyan semmitmondó olcsó gesztusokkal nem, mint hogy pl. a zsűri gratulált a kiállító művészeknek. Kérdjük, melyik zsűri nem gratulált eddig a kiállításokhoz, főleg, ha egyik tagja három kiállító művész évfolyamtársa volt? Végezetül nem hagyhatjuk szó nélkül ennek a nagy szavakkal játszadozó taktikának azt az oldalát sem, ha valaki azzal próbál érvelni, hogy vitaellenfelével szemben túllépi a határokat. Ha a helyi művészeknek együttvéve any- nyi müvét közölték volna országos szaklapokban, mint amennyi tanulmányt a bírálat írója hasonló helyen — több munka árán, mint egy kép megalkotása — publikált, akkor talán ők is szerényebbek lettek volna. Koroknay Gyula Összefoglaló Nem kell,szégyenkeznünk a szabolcsi képzőművészeti élet felszabadulás utáni múltja miatt, ha azt nézzük, hogy mennyi művészt adtunk az országnak. Átmeneti stagnálás után különösen az ellenforradalmat követő években pezs- dtilt meg megyénkben is a művészeti élet. Nálunk is igazolták tények az MSZMP VIII. kongresszusának azt a megállapítását, hogy a szocializmus építésében elért nagy eredmények kedvező hatással voltak az irodalom és n művészetek fejlődésére, hogy az alkotók körében is nőtt a bizalom a Párt politikája iránt. Mindez az évről évre megrendezett őszi tárlaton nyilvánult meg bizonyító erővel, valamint az ország több helyén megrendezett vándortárlatokon vailó részvételben, meg azokon az egyéni kiállításokon is. melyeket az előző években rendeztek. Ám az idei őszi tárlaton a tematika szűkülése, elszegényedése tűnik fel leginkább a látogatónak. Épp ezért tartjuk kellően meg nem gondolt- nak. meg nem alapozódnak a művészeknek azt M válaszát, hogy feltétlenül megvédik a kiállítás tematikáját „az elvtelen és nem túl igényes bírálattal szemben”. Az igaz, hogy „ vitát kiváltó bíráló cikk nem fejtette ki több oldalúan,- miért tartja szegényesnek 3 tematikát, de azt megjegyezte: „A művek általában véve alig tükrözik a mai eleven életet, annak színes forgatagát, s benne az annyi érzés és szenvedély, a célok, s tettek között működő embert és világát.” Ezt a megfogalmazást, ha nem is tekinthetjük részletesnek. ha nem is használja a marxista—• leninista esztétika terminológiáját, mégsem nevezhetjük elvtelennek, mert azt a jogos kívánságot feltétlenül kifejezi, hogy a művész korának társadalmához szóljon, kora jelenségeivel is foglalkozzék. Korunknak, a szocialista építés korának valósága, az újnak a régivel való harca bonyolult. Az életnek ezt a bonyolult szövevényét változásában kell szemlélnie „ művésznek és e bonyolultságból kell kiválasztania a leglényegesebbet az általánost és ezt megrajzolnia az egyediben. A szocialista realizmusnak erre a szemléletmódjára és ábrázolási módszerére kell törekednél a mai művésznek. Ez n szemlélet és módszer, ez az állásfoglalás meg kell, hogy nyilatkozzék mind az egyes művekben, mind pedig egy művész képeinek összességében és természetesen még inkább egy egész kiállítás anyagában, ha valóban erőteljesen él a művészekben. Ezt a látás és ábrázolás- módot nem tükrözi „ szabolcsi művészek idei tárlata. Nem tükrözi, mert — bár mesterségbeli tudásban, színgazdagságban^ gyarapodott egyik-másik művész — témában szegényebb az előzőekhez képest: egyetlen olyan alkotás nem szerepel a kiállításon, amely kimondottan, a Vnai életet ábrázolná, újuló életünk sok új étesítménye közül csak egyet is. És akár a házakat, tájképeket, utcarészleteket nézzük. azt kell megállapítanunk, hogy a kiállítás képei sajnos, ugyanazt a gondolatot mondják el, legfeljebb többféle hangszerelésben, némi motiváltsággal, már ami az alföldi, paraszti ihletésű képeket illeti. Csak tisztelhetjük a művészek szándékát és tetteit, hogy mlndannyiunk nagy kulturális kincsét, a népművészet hagyományait megörökítik és átmentik. Nemes és hasznos cselekedet, de ez nem szabad, hogy elfordítsa őket a mai élest problémáitól, jelenségeitől. Azt mondják, kevés volt a művésztelepen eltöltött idő. Mi azt mondjuk: szemlélet és akarat kérdése. A művészet akkor fejthet ki igazi hatást, ha feltárja és igenli a társadalmi fejlődés objektív tendenciáit. És érzelemkeltő tulajdonságánál fogva is annál hatásosabb, minél inkább közli, kifejezi alkotásaiban a művész a nép hangulatát, vágyait, törekvéseit. És ha eláll attól, hogy csak a saját egyéni érzelmeit, élményeit ábrázolja. Úgy gondoljuk, hogy a szabolcsiak idei tárlatán elvétették az arányokat a megfestendő téma kiválasztásában is. A művészek fellelkesültek a paraszti népművészet témáiért és elfeledkeztek a valóság összetett voltáról. Azt írják a művészek, hogy a Hajdúböszörményben megrendezett kiállításon az egyszerű parasztemberek a látottakon „gyönyörködve lelkesedtek”. Ebben nincs okunk kételkedni. Azonban a parasztember vágyaiban, törekvésében és cselekedetében is túljutott már ezen az állapoton. Ma már nyűgnek, kényelmetlennek érzi ezeket a házaltat, amelyekben még lakni kénytelen.1 Ha nem így érezne, akkor nem építenék a termelőszövetkezeti parasztok szerte a megyében és az egész országban aar új, fürdőszobás lakások ezreit, új bútorokkal berendezve. A mai parasztember érzelmileg is már csak annyiban kötődik a régi életforma ma még meglévő jegyeihez, amennyiben mindenki — így ő is — vállalja a múlját, mert az övé volt az; akármilyen keserves volt is, de tulajdonképpen elege volt már belőle. És ezt kell kifejeznie a művésznek, mintegy előre vetítenie a társadalmi igény, a fejlődés jellemzőit, tendenciáját, meglátni s megláttatni a jövőnek a többség által ma még fel nem fedezett vonásait. Mindezt tennie kell. ha igazán hatásos, tehát értelmes (céllal bíró) művészetet akar művelni. Az előző évek tárlatai alapján mondhatjuk, hogy tehetséges képzőművészeink lelkivilágában már felsejlett az új mondanivaló és jelentkezett az, új elmondásának vá- gya-kényszere is. müvekben, jó művekben. Éppen ezért tekinthetjük ebből a szempontból visszalépésnek az idei őszi kiállítást. Ne értsenek félre bennünket: ném azt kívánjuk művészeinktől, hogy az 1950-es évek elejének sematikus szemléletmódjában és stílusában csak traktorokat és kohászokat, esztergályosokat és kapáló parasztokat, meg szemüveges értelmiségieket ábrázoljanak. Azt várjuk azonban tőlük, hogv mégiscsak korunkat, zajló, folyton változó, újjá alakuló életünket, a ma problémáit vessék papírra. vászonra, messék rézbe, fába, formázzák agyagba. A szpbolcs-szat- mári képzőművészek nem egyszer bebizonyították már, hogy tehetségükből telik erre. Mindezekhez még azt kell hozzátennünk: az egész társadalomnak, a párt-, aa állami és a tömegszervezeteknek a jövőben többet kell törőd- niök képzőművészeinkkel. Ha elmélyült munkát, gazdagabb és teljesebb életábrázolást kívánunk tőlük, akkor tegyünk többet is értük. Képzőművészeink nem művészi munkájukból élnek. Különböző munkahelyeken dolgoznak. Ezért nagyobb lélegzetű alkotások létrehozására nincs elegendő idejük. Módot kellene nekik adni, hogy esetenként hosz- szabb alkotószabadságot kapjanak. A megyei tanácsnak meg kellene vizsgálnia, milyen lehetőség van arra, hogy a Sóstón a művésztelepet, Vaján pedig a régen ígért ajko- tóházat miként lehetne mielőbb megvalósítani. Ezeken kívül a legnagyobb gond most az, hogy jelenleg az alkotói munkának a legminimálisabb feltételei sincsenek biztosivá. A zsúfolt, korszerűtlen műtermet rövidesen lebontják. Közös műterem kellene helyette. Sürgős segítségre van itt szükség. Az erkölcsi támogatáson kívül anyagilag is jobban kellene segíteni művészeinket. Azzal, hogy üzemeink, termelőszövetkezeteink gyakrabban vásároljanak tőlük. íme: Csak néhány megoldásra váró probléma, amelyek megnyugtató elintézésével sokat javíthatnának a megyei képzőművészeti élet helyzetén. Seregi István VITA A MEQYEI KÉPZŐMŰVÉSZETRŐL 1964. december-30. 6
