Kelet-Magyarország, 1964. augusztus (24. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-09 / 186. szám
A folyó felett szinte szi- 'fx porkázott a csend. A község hídja beúszott a kanyar nyárfái mögé, csak a templom fehér feje fuldok- latpiííég a kék páratengerben. Kristályos pendülésekkel csapott az evező a vízbe. A csónak az öbölbe tartott, ahol a füzek tocsogtak öregesen és halak cuppogtak a lábaiknál. Az ember mindezt egyszerre látta, nem rebbenő szemmel Hangosan, orrán át szívta a halszagú levegőt, egyenletesen evezett. Az öbölben, a befelé hajló fűz törzsét megmarkolta, rávetette a csónak kötelét, bár itt mozdulatlan volt a víz. Aztán nyugodtan bontogatta a horgász- felszerelést. Három csalét- kes zsinórt vetett ki, úgy, hogy a csigalassúságú forgás visszafelé közelítse őket. Legalább tíz perc, amíg végi gusszák a távot s lehet újra dobni. Aztán leült; Rokonszenves, bár sötét és kemény arca a fatörzs egy árnyékos darbjának látszott, térdére támasztott karjai ágaknak; Mint a vízbedobott tükördarabok, villantak a felugráló halak. Két gerle nyilait át a folyón, acélos zúgással. Csak a szemét vetette rájuk. Opálos, sárgásbarna árnyékok kúsztak a folyómederben, az áttetsző víztükör alatt. A zsebében volt a cigaretta, De nem mozdult, — Van valami? Túl vidám, túl hangos, túl váratlan volt a kérdés. A csónakban az ember gyorsan a partnak fordult. Zöldesszürke nadrágban, fekete zsákszerűén bő pulóverben, kigombolt inggel és félrehúzott nyakkendővel egy magas, nagylábú, nagykezű férfi állt csípőre rakott kézzel az egyik fűz mellett. Mosolya csúnya, de magával ragadó volt. Széttörte a csendet, a mozdulatlanságot, nyomában madár szállt a fára, csattogni kezdett, és valami dűlőúton most zör- gott fel egy parasztszekér; A csónakos ember mozdulatlan arccal megint a vizein úszó dugókat bámulta, — Még nincs — mondta egyszerűen. A hangja nem zengett, mint a másiknak, száraz volt, mint a parti homok. A pulóveres most megfordult és láthatóan egy nőnek kiáltott: — Csukd be a kocsit és gyere le! Remek itt! M essziről csapódás hangzott. Tehát autóval jött a férfi. De hogy nem hallottam mégsem? — töprengett a csónakban az ember, — Beülhetnék maga mellé? A csónakos nehezen mozdult A fatörzset fogva közelebb vontatta a csónakot, a pulóveres beugrott — Semmi vész ■— kacagott, mert a csónak nagyot ringott —i Tudok úszni. — De a víz hideg — jegyezte meg a csónakos. Leültek; A dugók mozdulatlanul, alig észrevehetően közelítettek; A csónakos már bánta, hogy maga mellé vette az idegent. Türelmetlen lett. Cigarettára gyújtott — Maga mintög itt halászik? — Mindig. Azazhogy lejjebb is, meg túlnam is, a hídon; — Tehát a faluban dolgozik. Tanító? — Nem. Tanácselnök vagyok. — Egy valódi tanácselnök! — kacagott ismét a pulóveres és nagy kezével a térdére csapott. — Én a tanácselnököket eddig mindig az irodában tudtam csak elképzelni, amint szalonnát esznek zsírpapírból. _ Nem egészen — mosolyodért el a csónakos; Az egyik dugó megrándult; Félkilós ponty akadt horogra. — Ez a jó kezdet! — biztatta a pulóveres a csónakost. — Kezdeni mindig jól kezdem, de a folytatásban nincs szerencsém. — Ne mondja. Például? — Például elsőre mindig gTiPjP halat fogok, aztán csak Sipkay Barna: Csendes víz ötdekás ivadékokat rántok ki. — Meg kell fejelni a szerencsét, uram, — Ismerős. — Micsoda? — Ez a mondás. Azt mondja a tanácstitkár is. Látja ő tényleg megfejeli a szerencsét. — A tanácstitkár? Az magának valami segédféléje? Szárnysegéd je? — Nem; Beosztottam, az igaz, de mégis más; De ő megfejeli „ szerencsét. Maga hova való? A pulóveres legyintett. — Ide kétszáz kilométerre. Szabadságon vagyok, kocsival járom egy kicsit, az országot. Van egy sátram, ott alszom, ahol az éjszaka ér, — Értem; De akkor Jelentkeznie kellett volna este nálunk. — Abervasz. És miben van szerencséje a titkárjának? — Mindenben. Ügyes ember; Érti a módját, Van ilyen. Miért ne volna? — nevetett a pulóveres. — Itt volt például a kút — folytatta a csónakos, aki beszédesebb lett, mióta a halat a hálóban tudta, — a községi kút. Elintéztem, hogy új kutat fúrjanak az egyik utcában; Amikor kijött a mérnök, hogy kitűzze a kút helyét, a titkár persze odaszaladt. „Nem ide, hanem ide” parancsolta. 'A mérnök vitatkozott, a titkár nem hagyta a magáét „Ismerem én a törvényt, ha azt mondom, ide a kutat, akkor ide!" És persze, a mérnök odatette. De ezt hallották számosán, hát persze, hogy megnőtt a titkár tekintélye a parasztok előtt, — És persze, maga fúratta a kutat! — ÉH; — Ember, álljon a talpára! Akkor se rogyik be maga alatt a föld! — Ahhoz persze pofa kell. Ä pulóveres rábámult Nagyot kacagott. — Van az magának is, nem? Már ne haragudjon, nem akarom megsérteni. Szóval, a maga titkárja szemtelen, mi? Higyje el, csak így lehet valamire menni az életben! A csónakos türelmesen bámulta a dugókat. A víz nem árult el semmit. — Igen, lehet hogy magának van igaza — mondta később. — Sokat gondolkoztam én már ezen. Minden héten kijárok a vízre, néha háromszor is. Órákat ülök, nézek, és gondolkozom.; — Nem érdemes! — De. Kell. Az embernek tudnia kell, hogy hol is áll a világban? Én úgy képzelem, minden ember egy facsemete, amit valahol beültetnek. Aztán körü'e nőni kezd az erdő. Tudnia kell, melyik hogyan nő körűié, és merre ritkul az erdő. Mikor kerül rá a sor, hogy kivágják, vagy hogy kiszárad. — Maga filozófus? — Ugyan — mosolygott alig észrevehetően a csónakos. — Maga nem szokott ilyesmin töprengeni? — Soha. Én cselekszem. — Mint a titkárom. Persze, ő nem mindig úgy, ahogyan az ember elvárná tőle, — Haragszik maga a titkárjára, látom. A csónakos nem felelt. a 'De a pulóveres erőltette: — Talán gazember? Miért nem jelenti fel? Vagy miért nem rúgja ki? Kirúghatná? — Kirúgni? Felőlem maradjon. Sokszor azt gondolom, nekem tulajdonképpen már mindegy. — Látom én, maguk halálos ellenségek, — Nem. Más ez, uram. — Dehát mi? — Azt nem mondom meg. — No persze, ha olyan. Rezzent az egyik dugó. — Fogja meg, kapja ki! — kiáltott a pulóveres, — Nem, még nem. Hadd kapjon rá, — Ej, de hiszen rákapott! S a pulóveres felragadta a botot. Rántotta, húzta, majd felbillent a csónak. Villant a hal, aztán visszaesett — Az ördögbe! — Mondtam, hogy kapjon rá. — A fene egye meg! A pulóveres dühösen ült vissza a keskeny, korhadt deszkára. — Már rajta volt a dög, láttam, ezt egy gyerek is látta volna de kiszakadt a pofája! Megjegyzem, biztosan kicsi a horog. — Nem kicsi — ellenkezett türelmesen a csónakos, — ilyenekkel járok mindig a pontyra. — Kicsi. Azért balek mindig maga, nem fog. Nagyobb horog kell ide. A csónakos elhallgatott, de le is könyökölt a térdére és merően a vízbe bámult. — Rúgja ki azt a tanács- titkárt, fogadja meg a szavamat — mondta a pulóveres, miközben rágyújtott és a gyufaszálat messze pöc- centette. — Addig rúgja ki, amíg meg nem fúrja magát. Ismerem az ilyen erőszakos pónemeket, van belőlük elég. Ezekkel szemben az ember csak akkor boldogul, ha foggal esik nekik, nem csak udvariasan. Kicsi!! A part felé kiáltott, — Kicsi! Nem akarsz halat reggelire? — Nem, köszönöm! — kiabált vissza egy női hang. A csónakos ember odapillantott. Piros pongyolában ott állt a nő, kezében pokróc, éppen, azt rázta. Fiatal volt, közönyös. — A feleségem — mondta a pulóveres. Ültek. A pulóveres élesen kezdte nézni a csónakost Annak már kényelmetlenné vált ez a merev nézés. — Látja a feleségemet? — kérdezte egyszerre a pulq- veres, lehalkított, de érdes hangon, — Az ember a saját feleségével szemben sem lehet vajszívű, mert rajta veszt A csónakos felneszeit, de nem kérdezett. Ült térdére bicsaklott karral. A folyón — Egy hete járjuk az országot. Tudom, hogy szenved. Megőrül az unalomtól, mert gyűlöli a sátrat, a szúnyogot, a magányt. Csak a városi aszfaltot szereti. De nem baj. Ez most büntetés. És tudom, hogy soha többé eszébe nem jut. — Mi? A csónakos elharapta a mondatot. Nem akart érdeklődni. — Megcsalt 1 Halk szellő borzolta meg a vizet. Most leányhoz hasonlított a folyó, amint íé- sülködik. — Elhanyagoltam, kedveskedtem neki. Ajándékokat hordtam az ölébe, te vagy a legszebb, a legjobb... amit férfi szokott mondani egy nőnek, akit imád. Egyszer látom, hogy az utcán csó- kolózik valakivel. Na megállj! Meg se említettem neki. Megkértem egy fiatal munkatársamat, akit még nem ismerhetett a feleségem, hogy két napig szegődjön a nyomába. Valóságos magándetektív irodát nyitottam! És az eredmény? Együtt látta őket a cukrászdában, barátságos félhomályban, csókolóztak! És a férfi benyúlt a feleségem hóna alá, és gyürögette a szőrt. Ki teszi ezt? Csak az, akinek viszonya volt, van a nővel! Uram, mit tett volna ön a helyemben? A csónakos hallgatott. Nagyokat szívott cigarettájából. — Megpofoztam. Istenesen. Tudtára adtam, hogy én vagyok a férfi, és összetöröm, ha még egyszer, valahol... és azóta minden lépését ellenőrzőm. De vezekelnie kell. Reggel ő gyújt tüzet. Mire felkelek, kész a reggeli. Kipucolva ragyog a cipőm. Takarít. Naponta többször telefonálok, a munkatársait felhatalmaztam, hogy egyetlen gyanús dologra... a pénzt ideadja. Új ruha nincs! Körömlakk nincs! Szórakozás nincs! Fodrász nincs! Hideg víz! Padlósúrolás! Pásztázási Egy héten három napig sárga a keze! A körmei letörnek, a kézfején sebeket rág a lúgos víz. Az anyád istenit! Én nem voltam elég neked?! Most majd megtanulod! És... tudja, uram, hogy azóta boldogok vagyunk? Egy szó ellenvetés nincs! Minden úgy megy, mint a parancsolat! így kell, így kell. Kicsi!! Felállt a csónakban, úgy kiabált. — Készítsd elő a bográcsot! Halat reggelizünk!! Aztán a csónakoshoz: — Fogjon még egyet, megveszem. A csónakos mereven hallgatott KOHÁSZOK Czlnk Ferenc rajza — Fogjon egyet, elég lesz egy huszonöt dekás. Van minden horgon csalétek? Nem rágták le közben? Mert akkor mi itt leshetjük. A csónakos hallgatott. — Megnézem. Megragadta az egyik botot. A csónakos hozzányúlt. — Hagyja csak. —• Megnézem, ne várjak itt hiába. Erőszakkal vonta kifelé a zsinórt. A csónakos rákiáltott; — Azt mondom hagyja! — Na azért ne ordítson, ember. Nem eszem meg a horgát. A csónakosnak kicsit remegett a keze, amint visszadobta a zsinórt és letámasztotta a botot. — Mit olyan ideges? — neheztelt a pulóveres és fé* sülködni kezdett. — Biztosan már az idegeire ment a titkárja. — Ne beszéljen a titkáromról! — Mondom — kacagott a pulóveres. — Rúgja ki! A csónakos türelmetlen . mozdulattal igazított az egyik boton. — Az nem a maga dolga. Ha halat akar, itt van, amit kifogtam. Vigye. — Mit képzet? Nem vagyok én kizsákmányoló; Csak az kell, amit majd ezután kifog. A csónakos berángatta a horgokat. — Mit csinál?! — méltatlankodott a pulóveres. — Nincs türelmem. Ma itt már nem fogok; Kiemelte a háüót a vízből A halat a pulóveresnek nyújtotta. — Vegye el. Én megyek. — Nekem nem kell! Mondtam, hogy csak az keli, amit ezután fog! ■— Nem kell? — Nem! A csónakos behajította a vízbe a halat. — Szálljon, ki! A pulóveres felállt; A csónak végzetesen ingott. — Az ördögbe— azt hiszi, megijedek?! — Szálljon kill Farkasszemet néztek. A csónakos nyugodt, mozdulatlan alakja egy harmadik fatörzs volt a füzek között. A pulóveres megmozdult, — Miért haragszik? Mivel sértettem meg? De már ugrott is. Kinn a parton gúnyosan visszakiáltott: — Fogjon annyi halat, hogy fulladjon meg tőle! Kicsi!! Pakolj be azonnal! Megyünk innen a fenébe erről a vacak helyről! A csónakos nem nézett a partra. Ledobta botjait, s evezni kezdett Negyedóráig húzta erőteljesen a lapátot, amikor kibontakozott a falu. Csendesen csordogált a csónak a vizen. Nemsokára a strandhoz ért, ahol a fövenyén már napoztak; Vasárnap délelőtt volt. A partról egy női hang rákiáltott: — Mátyás! Hahó! Fogtál már? Nem akart odanézni. De engedelmeskedett 'T'ürkizkék dresszben a A felesége integetett Karcsú volt, izmos, kerek, bálnára égett combokkal; A tiszta éles levegő szinte nagyított« az alakját Egy férfi térdelt mellette. Csokoládébarnára sült, nevető, erőteljes férfi. A tanácstitkár. Ez is kiáltott: — Legalább három kilót fogj! Nagyon éhesek vagyunk! A csónakos nehezen lélegzett. Ajka remegett, nem tudott visszakiáltani; Mereven nézte a partot. Aztán egyszerre az evezőhöz kapott. Megfordította a csónak orrát, éllel a strandnak. A víz zuborogni kezdett az ócska deszka alatt, a lapát pattanásig feszült a haboknak. Soha még így nem evezett. — Most már nem félek tőled, — csikorogta, — csak a szád nagy, te gyáva utolsó. Gyurgyalagok színes tollseprüi szárnyaltak felette és a távolban a napsugarak bizonyos szögére fehér fény ízzott fel a csendes öbölben. A parton csodálkozva nézték, hogy tajtékot fal a kö-
