Kelet-Magyarország, 1964. augusztus (24. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-09 / 186. szám
Két és féi ezer új nevelő SZOCIALISTA és nemzeti fejlődésünk alapkövetelménye a kulturális forradalom bázisának erősödése. E tekintetben plafon nincs, a már elért eredmények sohasem lehetnek véglegesek, mindig magasabbra kell törekednünk. A „kiművelt fők sokasága” a szó szoros értelmében nemzeti kincs. Oly hatalmas szellemi és anyagi erő, amely újabb, nagy célok kitűzését és megvalósítását teszi lehetővé. Iskolapolitikánk egésze elsősorban és mindenekelőtt ezt a célt szolgálja. Iskoláink a valóságos élet valóságos követelményeinek megfelelően igyekeznek tanítani és nevelni az új generációt, a jövendő építő nemzedékét. . Kulturális forradalmunk már elért eredményei olyan ugródeszkák, amelyek már eleve feltételeznek bizonyos tervszerű intézkedéseket a további előrejutás eszközeinek és lehetőségeinek megteremtésében. Ebben a vonatkozásban fontos építő feladat egy új és népes, sőt egyre népesebbé váló pedagógus tábor kiképzése. A feladat nem mai keletű. Eddig is sok minden történik majd — mégpedig tervszerűen és intézményesen e cél megvalósítására. Ennek ellenére még mindig pedagógushiánnyal küzdünk. Nincs elegendő matematika, fizika, kémia és idegen nyelvszakos tanárunk. örvendetes tény azonban, hogy az idén csaknem két és fél ezer új nevelőt kap a magyar iskolahálózat. Óvónők, tanítók, tanárok egész kis hadserege vizsgázott sikeresen az ország különböző pedagógus- képző intézményeiben. Valamennyien megkapták már a kinevezésükről szóló okiratot sőt, ünnepélyesen létették fogadalmukat is. EZ ÉV SZEPTEMBERÉBEN tehát, az iskolaév kezdetén, az új pedagógusok közreműködésével indul meg az oktatás. Az illetékes tanácsok jól előkészítették az új pedagógusok elosztását, s fennakadás a szervező munka oldaláról nem lesz. De nemcsak az elosztásról van szó, hanem az új pedagógusok fogadtatásáról is. Mindenütt, ahol megjelennek és megkezdik áldozatos, egész életre szóló munkájukat, segítse őket a közösség. Segítse őket mindenekelőtt a „kartárs”, a helyi viszonyokat ismerős régi pedagógus. Az ő tapasztalatai, eredményei, helyismerete igen nagy segítséget jelenthet a pályája kezdetén álló ifjú pedagógusnak. Segítse őket a Hazafias Népfront, a nőszövetség, a tanács — mindazok a tömegszervezetek és tömegmozgalmak, amelyek igen sok vonatkozásban segíthetnek. Ezek az új pedagógusok ragyogóan fénylő „erkölcsi bizonyítvánnyal” keltek útía az alma mater falai közül. Valamennyi fiatal tanár szívesen vállalta a vidéki beosztást. Mindannyian tudják, hogy némelyik falunkban por ugyan akad még, talán nem is kevés, de a kultúra már ott van, meggyökeresedett és évről évre sikeresen harcol minden ellen, ami még — poros. Ez az új nemzedék hittel, lelkesedéssel zárkózik fel az őt megelőző nemzedékekhez és velük együtt kívánja folytatni a „szent háborút” a kulturális forradalom újabb eredményeiért. Ha volt értelme valaha „a pedagógus hivatása” szavaknak, úgy ma van értelme és belső tartalma. Készen állnak a nagy munkára, megérdemlik, hogy mindenütt szeretettel fogadják őket. Érezzék, hogy hazaértek”, hogy ott, ahol megkezdik emberformáló, alkotó munkájukat, megbecsülik erőfeszítéseiket. A MOST csatasorba álló 2475 új nevelő pályakezdése, hite, forradalmi lelkesedése nagy értékünk. Gazdálkodjunk értelmesen vele, becsüljük meg fiatal pedagógusainkat. A szépség csendes diadalútja Némelyik híradás különös figyelmet érdemel. Az például, hogy tavaly, az első fél évben 30 millió forintért adtak el képeket a Képcsarnok Vállalat fiókjai, s hogy ezt a rekordösszeget az idén, az év első hat hónapjában 16 százalékkal túlszárnyalták- Megtudtuk a szerény hírből azt is, hogy olajfestményeket, ak- varelleket és rajzokat már mintegy tizenötezer művészetkedvelő ember vásárol rendszeresen az országban. Vevő törzsgárdáról van itt szó. Vevőre talált az idén mintegy 40 ezer művészi rézkarc — mintegy négymillió forint értékben, — továbbá 15 ezer művészi kivitelezésű reprodukció. (Ebből 60 százalékkal több kelt el, mint egy "évvel ezelőtt.) De a tizenötezres rendszeres vásárló mailett már csaknem ezer olyan vásárlót is nyilvántartanak, aki részletre vesz meg egy-egy neki tetsző szép műalkotást. Kétszázezer ember tanúsítja, ime, kulturális forradalmunk életerejét. A szépség csendes diadalútja ez.. • Új város születik Szlovák György rajza Emlékezés Balázs Bélára Az első világháború alatt kiadott novélláskötetében, a „Kalandok és figurákéban többek között egy háború előtti berlini ismerőséről, Dár- ja Fjodorovnáról, az orosz diáklányról ír Balázs Béla. Dárja finom, sőt gőgösnek tűnik — „olyan mint egy tatár hercegnő” — de amikor együtt utaznak az orosz határ felé, az író megtudja, hogy a lány ekrazit-bombá- kat rejt a táskájában. De más orosz lányokról is nagy ro- konszenvvel szól e kötetben, s az egyik novellaciklusnak ez is a címe: „Az én orosz barátnőim”. A kötet egésze a maga túlfinomult rajzaival nem lépi túl a polgári életlátás határait. Jellemző azonban Balázsra, hogy amikor a „hivatalos” Magyarország háborúban állott az oroszokkal, a legvonzóbb portrékat — orosz emberektől festette. Az erkölcsi bátorság és választékos ízlés már kezdő író korában jellemezte az éppen nyolcvan esztendeje — Szegeden — született, s pályája fontos indítékaira a század legelején, az akkor alakult Budapesti Eötvös Kollégiumban rálelt Balázs Bélát. Az 1919- es Magyar Tanácsköztársaság megszületéséig nem volt köze a munkásmozgalomhoz, a magyar (és a nemzetközi) pro- letáriátus új történelmi korszakért vívott harcaihoz. De már első írásaiban — a „Dr. Szélpél Margit” című könyvdrámában és „A Vándor énekel” című vefseskötetben — szembenállóit nemcsak a megcsontosodott irodalmi konzervativizmussal, a fennkölt gicscsek „akadémizmusá”-val, hanem a kisszerűséggel, a természet egyszerű másolására törekvő naturalizmussal is. „Az ember többre hivatott, mint vagyont gyűjteni és mint bendőjét megrakni. Arra hivatott, hogy még a nap is fáklya legyen a kezében.” S bár Balázs 1919 előtti írói termése nem volt mentes perchezkötött művészi irányzatok követésétől sem, kétségtelen, hogy már akkor ott élt műveiben, nem utolsósorban szép műveiben az ember fölemelésének szenvedélye. A Tanácsköztársaság dicsőséges 133 napja felismertette Balázzsal — és nem csupán elméletileg — a munkásosztály vllágbíró jelentőségét. A neves és sikeres író vállalta az emigráció minden kínját, keserűségét, de — ahogy később, „Emigrációs karácsonyi ének” című versében megrendítő egyszerűséggel vallotta — „Szerelmünket el nem hagytuk, — Egyhitünket megtartottuk.” 1919-től 1948-b.m bekövetkezett haláláig szép- irodalmi munkát nem sokat irt a hányatott sorsú — de hazája felszabadulását még megért és megélt! — Balázs. Ám azokban a verseiben, novelláiban, drámáiban, amelyeket ekkor írt, az emberi nagyság felmutatásának régtől benne munkáló igénye nagy és harcos emberséggel párosult. Az emgirációban fedezte fel — s nemcsak a maga számára — a „hagyománytalan, szemünk előtt bontakozó” film- művészetet. A huszas évek közepén írt „A látható ember” és „A film szelleme” nemcsak a marxista szellemű, hanem általában az igényes filmtudomány úttörő, alapvető művei voltak. 1948-ban napvilágot látott- művében, a „Film- kultúrá”-ban fel is veti a kérdést: miként lehet az, hogy az esztétikusok csak olyan lassan ébredtek rá, hogy a filmmel foglalkozzanak? „Holott századok óta először volt szabad szemmel látható a kultúrhistó- rla egyik legritkább eseménye: új művészi kifejezőformák keletkezése. Az egyetlen művészeté, amely a mi korunkban született, melynek tehát ismerjük minden anyagi és szellemi feltételét. Ma amikor a filmtudomány a film fejlődésének elemzése segítségével — megtalálja a kulcsot más, régebben keletkezett művészetek megértéséhez is, világszerte elismerik, s tisztelettel idézik Balázs Bélát, a némafilm és a hangosfilm sajátosságainak egyik első megfogalmazóját. És nem feledkeznek meg a film gyakorlatában is szerepet játszó Balázsról, aki Ejzenstejn, Pudov- kin és Romm szovjet rendezők számára írt forgatókönyveket, s aki a „Valahol Európában” című nagyszerű magyar film írója volt. Szegeden — a Szabadtéri Játékokon — most újították fel a „Fából faragott király- fi”-t. A mű igazi értékét Bartók egyszerre népi ihletésű és modern nyugtalanségú zenéje adja. De a zene mögött ott van Balázs Béla gondolat- gazdag mesealkotó tehetsége, s ihlető bátorsága is. mártírhalála, a „dinamikus* Gömbös Gyula kormányalakítása, Hitlerek uralomraju- lása, a Kommunista Interna- ciorálé javaslata antifasiszta egységfront meyeremtésere, egy sor sikeres sztrájk Budapesten és a nagyobb magyar városokban, stb. s‘b. A nemzetközi fasizmus előretörésének tragikus időszaka ez — a magyar ellenforradalmi rendszer is ekkor veti le „konszolidációs” álruháját és siet csatlakozni természetes szövetségeséhez, Hitlerhez. — Ugyanakkor azonban a Szovjetunió egyre erősödik és a nemzetközi forradalmi munkásmozgalomban is új felismerések, új tapasztalatok, új módszerek hozzák meg gyümölcseiket. Számos dokumentum igazolja: milyen komolyan vette Horthy rendőrsége és egész közigazgatása a „kommunista■ veszély“-t, s azt is, hogy voltaik pillanatok, amikor csak a szociáldemokrata vezetők ingadozása és megtorpanása akadályozta meg, hogy ne legyenek még kiterjedtebbek s eredményesebbek a kommunisták által vezetett és ihletett politikai és gazdasági akciók. Nem mindegyik akció volt messze világító máglyalobo- gás- Voltak, amelyek csak kis őrtüzek voltak az ollen forradalom éjszakájában. De — s ez ebből a sokféle anyagot tartalmazó dokumentumkönyvből is világos — nem volt egyetlen nap 1929 és 1935 leözött sem, amikor a kommunisták ne adták volna valamilyen formában jelét annak, hogy élnek és remélnek, hogy a magyar nép életéért, jövőjéért harcolnak. Az ezekben az évedben hozott párthatározatok, elvtársi levelek és elemzések részben elavultak már. A súlyos objektív okok mellett bizonyos szubjektív okai is voltak annak, hogy nem gyűlt még több, — áldozatra hajlandó fogékony elméjű és szívű munkás, paraszt és értelmiségi a marxizmus—leninizmus zászlaia alá. De a SaVai Imrék, Fürst Sándorok. Karikás Frigyesek, a narasztságot szervező Bust Vincék, az Egyesült Szakszervezeti Ellenzék csatáit veze+ő, s azokban részvevő harcosok küzdelme nem távoli hagyomány, hanem az életnek, a reménynek. a forradalmi hitnek o'van forrása, amelyből a ma feladataihoz is lehet, s kell is erőt meríteni. BODÓ BÉLA: Az el nem küldött levél Éjjel mentem haza, nem túl későn, de annyira már éjszaka volt, hogy kevesen jártak az utcán. Kis szél söpört előttem, unottan; a kanálisokban lassan csurdo- gált az esőié. Már majdnem a ház elé értem, amikor a gyér fénynél, amelyet a ló- bálódzó közvilágítás dobott az utcára, egy .zsebtárcát pillantottam meg a kövezeten. Lehajoltam érte. A kaland különböző utakon ér el az emberhez, ez is kaland: zsebtárcát találni éjszaka. Hogy lassan bontsam ki a kalandot, először kívülről nézegettem a zsebtárcát, vajon kié lehetett? Fiatal, vagy idősebb emberé, nőé semmiesetre sem. Kiderül majd, mondtam magamnak, hiszen a zsebtárcákban az esetleges pénzjegyek mellett rendszerint mindenféle. cédulák is vannak, feljegyzések, számlák, talán iratok is — magamból indulok ki. S ha vannak, agncszkálni lehet a tulajdonost; könnyen visszaküldhetem neki a nyilvánvalóan zsebből kiejtett tárcát. De előbb totó- zok, kié lehetett, ha már úgy adódott, hogy az elveszett tárcán át belenézhetek egy vadidegen ember életébe, mégpedig tisztességtu- dóan, hiszen hogy visszajuttassam, tudnom kell róla ki ő, hol lakik stb. Ez a becsületes eljárás — közben kíváncsiságom zaklatásának is eleget teszek. Ügy gondoltam; a tárca, mivel bőrből volt, megállapodott emberé lehetett, régen vehette, vagy kapta, régen hordta, hiszen manapság nem igen vesznek bőrtárcát, olcsó műbőr is megteszi. Azonkívül: nem is divat ma már tárcát viselni. A tárca vaskos volt: valakié, aki fontos dolgait magánál hordja, a tisztító cédulájával, a tv jótállási bizonylatával s más hasonló dolgokkal együtt. Agglegény, ezt is gondoltam, talán éppen a tisztító céduláról, amelyet valóban elsőnek húztam ki a tárca egyik rekeszéből. Néhány bankjegy is volt ott, kis címletek, húszasok, tizesek, gondosan s egyenként ösz- szehajtogatva. A másik rekeszbe nyúltam ekkor s egy beborítékozott, de le -nem ragasztott levél került a kezembe. Most mit csináljak? Elolvassam? Nem, nem szabad. Ahogy kimondtam magamnak a becsületes tilalmat, rögtön úgy éreztem: becsapom magam mögött a kaland ajtaját, szürke ügy lesz az egészből. Találtam egy tárcát, beadom a rendőrségre, kész. Mintha színházjegyet váltottam volna, s előadás előtt eltépném a jegyet A bűnöző mindig talál mentséget bűnére, én azzal biztattam magam: író vagyok, jogom van tudni, mi van másokkal, mi van az emberekkel —, már ki is vettem a borítékból a levelet. Szikár férfiírás volt. Olvastam: — Mariska! Ez az utolsó el nem küldött levelem. A többit, amiket írtam, eltéptem s szétszórtam, mintha gyászom hamuja lenne. Ezt megőrzőm, néha elolvasom, Mariska. Hogy lángol a neve bennem, milyen lobogva lángol, talán csak igazi költő tudná úgy elírni a lángokat, ahogy bennem lobognak. De én nem vagyok költő, még levélírónak is rossz, jaj de félnék, hogy kinevet engem. Néha arra gondolok, talán az is jó lenne, ha kinevetne, hiszen az azt jelentené, hogy egy percig, míg a mosolya tart, foglalkozik velem. Velem, aki annyit nem számítok magának, mint egy eldobott gyufaszál. Én csak nézem ahogy ott ül az íróasztalánál a számlázásban, csak nézem, de a nézésnek nincs hangja, nincs szava, mintahogy nekem sincs igazi jó szavam, amikor leírom: szeretem. Mert kopott szót nem tudnék használni, egyszerű szót, hiszen magát szeretni Mariska — több mint cél és boldogság, több mint millió érzés együtt és külör^ Itt megálltam az olvasásban. Ez már igazán nem illik. Valaki szerelmes, olyan szép magánügy ez, hogy még írói jogon sem szabad belesnem egy idegen lélekbe. Nem szabad? Mégis belestem. A levél így szólt tovább: — Mariska! Mások talán belehalnak ilyen nagy boldogtalanságba. De én egyszerű ember vagyok, kis fogaskerék, egy számlázó, semmi más, annyi van belőlem a világon. Énnekem az is jó, hogy ilyen boldogtalan vagyok, mert engem az éltet, hogy Íróasztalnál látom magát, Maga ott ül szőkén és olyan kék a szeme, mint egy drága szép tóé és maga észre sem veszi, hogy beléptem a szobájukba. Engem az éltet, hogy maga létezik, hogy van a világon, hogy szőke és a szája olyan, hogy rágondolni is elmondhatatlan gyönyörűség. Azt már le sem merem írni, pedig ezt a levelet sem küldöm el, milyen lenne, ha én magát megcsókolhatnám! Milyen lenne, ha átölelhetném, feje a vállamon, Mariska. Olvastam régen, szokás volt, hogy a halálra ítéltek utolsó kívánságát teljesítik. Arra gondoltam^ Mariska, ülök szörnyű cellámban, holnap kivégeznek, nem tudom mit követtem el, amiért a fejemet veszik hajnalban. De ott ülök utolsó éjszakámban s bejön a foglár s gyilkosom a hóhér: — Mi az utolsó kívánsága? Élete utolsó kívánsága, mert hajnalban meghal. Akkor azt mondom: Szeretném megcsókolni Mariskát! Akkor nyílik a cellaajtó s belép maga, Mariska, szőkén és a szeme olyan kék, mint a tiszta tó, kék, mély s a- halálon túl sem lehet elfelejteni. De csak a magam cellájában vagyok' és nem lehetnek kívánságaim, és tudja meg, Mariska, tegnap hosz- szan szorongattam a nagy Horváth kezét, mert beszélik róla, hogy tetszik magának, és hogy el fogja venni magát feleségül. Szorongattam a kezét és azt mondtam, milyen szép az ingkabátja, a kivinge, pedig nekem egyáltalán nem tetszik, mert durván csíkos. Szorongattam a kezét, mert maguk bizonyosan megfogják egymás kezét, s kerestem a nagy Horváth kezén a maga keze nyomát, melegségét, üdeségét, a keze szépségét, Mariska. S tőle loptam el, fiókjából, amikor nem volt a szobájában, a maga fényképét, Mariska, s nem adom vissza soha, az életem árán sem. És most befejezem ezt a levelemet is, mert most és örökké a képét nézem, amelyet elloptam magamnak, a magam örökkévalóságának, hiszen ahhoz jutottam ezzel az ellopott képpel, Mariska. , Aláírás is volt a levélen, egy nagy „A” betű. Én pedig, ha már elkezdtem, tovább kotorásztam a rekeszekben. A legbelsőből került ki a fotográfia. Nagykeblű, kövér nő, nem látszik túl fiatalnak. Egy fának támaszkodik, a kép nyilván kiránduláson készült. Nézem, nézem, jaj ez a Mariska — mert a kép hátsó oldalán ez állt: Drága, drága Mariska —, hogy úgy mondjam, egyáltalán nem volt szép. Sőt. A képen jól látszik: bandzsít! A kép mellett, ugyanebben a rekeszben egy cédula: — Jónásnak holnap megmondani, szégyellje magát, láttam, bliccelt a villamosom Szépen visszaraktam mindent. Arra jött egy rendőr. Átadtam neki a tárcát, megmondtam: itt a földön találtam. Második kötete jelent me| most a Magyar Szocialistc Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézete áltai összeállított új dokumentumsorozatnak. Már régebben is ismert, s mellettük újonnan előbukkant jegyzőkönyvek, röpla- pok, rendőri jelentések, korabeli újságcikkek szerepelne! ebben a vaskos kötetben is amelyek érdekesen, -s minder külön_ kommentár nélkül is vallanak arról a korszakról amelynek történetét izgalmas események jelzik, így — többel között — az 1930 szept. 1-i nagi budapesti tüntetés, az Egyesült- Szakszervezeti Ellenzéh megszületése, Sallai és Fürs Dokumentumok a magyar forradalmi munkásmozgalom történetéből 1929-1935 1 1964. augusztus 9.
