Kelet-Magyarország, 1964. augusztus (24. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-23 / 197. szám

Ratkó József:

ÖNÉLETRAJZ- RÉSZLETEK Nyikolaj Tyihonov:

Nagy voll- az úé

Nagy volt az út. És sok vért megivott.

Ö, jaj, milyen forrón szerettünk az omladozó téglafal hívott, a bitófa nyikorgott felettünk.

Ezt fiainknak nem meséljük el.

Felnőnek s értik majd a dolgot, ők kérdeznek, de ajkad nem felel, kérdeznek, s én nem is mosolygok.

S látják, a föld mily gazdagon terül, s valaki válaszol helyettünk:

„Nektek ez már semmibe sem kerül, békétek vérrel megfizettük.”

Kardos László fordítása

Bella István:

A század fia

Csak, aki olyan fiatal, hogy testétől meggyullad inge, tetteinek is szárnya van, és tüzes nyílként elrepülne

Csak, aki olyan tiszta már hogy a levegőn átverödik, húsz évén, táltos paripán rugaszkodik tágas mezőkig,

Az érzi csak, micsoda súlyos ragyogás forr a mellkasunkhoz, milyen óriás szerelemmel

szül minket naponta ezerszer szebbnek, merészebbnek e század: hogy elfogadhasson fiának.

Kilátó

21 mai szovjet novella

1.

A napszakok közül a reggelt viseljük el legnehezebben. Ilyenkor mennek dolgozni a fegyvergyárba apámék. Apám mindig korábban indul, anyám későbben. Ha együtt mennének, talán nem történnék semmi.

De azt nem lehet kibírni, hogy négyen egyedül maradjunk a zárt lakásban, estig! Szürkületkor már puffadó árnyékokkal telnek meg a szoba szögletei, abbamarad a játék, csak ülünk a sámlin, s kapkodjuk a tekintetünket. Föl kéne mászni az ágyra, de alatta nagyon sötét van. S bármennyire is ismerős — ha meghalljuk az ajtón a motoszkálást, összerezzenünk.

Az ajtót nem szeretjük. Pedig szép kilincs van rajta; régebben, míg édesanyánk nem járt dolgozni, bátyáim csettintgették.

De most reggel van, s nem játékból — kétségbeesetten feszülünk az ajtónak, nyomjuk, húzzuk, rángatjuk, nehogy anyám el tudjon menni. Én nem érem föl a kilincset. Jobb kezemet az ajtónyílásba dugom, a ballal anyám szoknyájába kapaszkodom, de ő kitépi magát, s rántja is be az ajtót, fordítja a kulcsot

Nagyot kiáltok, mert odaszorult az ujjam. Megroppant. Anyám visszalép, megvizsgálja, csókolgatja, aztán elmegy.

S este hiába hoz petró- leomszagú madárlátta kenyeret — az ujjamban valami elszakadt, mert görbe —i nem tudom kiegyenesíteni.

2.

Régóta gyanakszom, hogy a madárlátta kenyér úgy kerül asztalunkra, hogy anyám a reggel vitt kenyerét hozza haza: Azért is olyan pet- róleumszagú.

De nem mondom el neki, mert elszomorodna.

3.

Apám megint elverte édesanyámat, s elment inni. Sanyi azzal vigasztalja, hogy ha majd megnő, megveri, elzavarja apukát, s hoz egy zsák aranyat.

Azon már én is gondolkoztam, hogy kéne elverni apukát, de a zsák arany nem jutott az eszembe. Nem is hiszem el, hogy tudna hozni valahonnan.

4.

F Esténként kiállók az utca r végére, s lesem apámat. Ha

jön, rohanok haza, s mindnyájan kimegyünk a szőlőbe, lekucorodunk, hallgatunk. Apám motyog, beszél magában, aztán fölordít, káromkodik, keres bennünket, majd levetkőzik, lefekszik.

Ha beóvakodunk, ülünk egy darabig némán, moccanás nélkül. Apám fészkelődig föl-fölmordul, hadarva szidja az istent vagy minket, aztán horkol újra.

5.

Ha apám lefekszik, dohánybűzös, meleg zsebeit kikutatjuk, az aprópénzt kiszedjük, eldugjuk, s másnap édesanyám kenyeret vesz rajta. Néhány pengőst, tíz- húszfülérest mindig kell hagyni bennük, mert apám már így is gyanakodva morog reggelente.

6.

A múltkor a fegyvergyár udvarán az elhurcolt zsidók holmiját osztogatták. Tóni bácsi leszidta apámat, mert semmit sem hozott haza belőle. Érdekes, édesanyám egy árva szót sem szólt emiatt.

7.

Karcsi bácsi kikeresztelkedett zsidó. Hogy miért, nem tudom. Amióta hallottam, hogy az, mindig nézegetem, de semmi különöset nem találok rajta.

8.

Üldözik a zsidókat. Karcsi bácsi a padlásfeljáróban bújik nálunk. A feljáró kulcsa nála van.

Ma néhány nyilas, meg német katona nyitott be hozzánk. Megkérdezték mindegyikünktől, hogy nem bújik-e nálunk valaki. Aztán kutatni kezdtek; Feltúrták az ágyat, a szekrényt, nézegették az iratokat. Aztán a padlásfefljáró kulcsát követelték. Mi a szoba közepén álltunk, fogtuk anyuka1 szoknyáját és bőgtünk. Ők meg puskatussal verni kezdték a padlásfeljáró ajtaját.

Az egyik nyilas megszólalt:

— Hagyjátok! Egy ötgyerekes anya nem fog zsidókat bújtatni.

S elmentek.

9.

Éjszaka nem szoktunk lemenni a bunkerba, pedig egyre sűrűbben bombáznak

éjszaka is. Ha fölébredünk, összebújunk az ágyban, s figyelünk. Anyám megpróbált mesével nyugtatni bennünket — de nem a mesét, a becsapódásokat hallgattuk. Négy nappal ezelőtt egy időzített bomba beszakította a házunk födelét, pontosan a mi szobánk fölött. Karcsi bácsi — már ekkor nálunk bújt — azonnal kiszerelte, nehogy felrobbanjon. Reggel aztán apám lehozta a hóna alatt, s mutatta. Vas volt. Csodálkoztam, hogy a korcsolyákat is ilyenből készítik.

. w.

Sok a lódög a városban. Ha lefújják a riadót, rohan mindenki az utcára, s a még kapálódzó lovakat főbeütik, s osztják szét. Otthon ki-ki megnyúzza a maga részét, s megsüti.

Apám a bombázás alatt is járja a maga körletét, mert lágós. A kisvejlingot szokta a fejére tenni, amit a szirénázás után rendszerint hússal hoz tele. Ma is hozott vagy öt kilót. Édesanyám olajat is szerzett valahonnan, s most fölséges szag terjeng az udvaron is, ahol játszunk. Időnként beszagolunk a konyhába. Nehezen sül.

De nem élvezhetjük sokáig a szagot, a várakozást, mert újból szirénáznak, rohanni kell a bunkerba. Egy meleg óra után jutunk ismét napvilágra. Mindenki kiáltozik: — Itt vannak a ruszkik! — Minket azonban csak a lóhús érdekel.

Futva érünk haza. Az asztalnál három szovjet katona ül, meg az apám. A nagylábos előttük van. Már majdnem üres.

ff.

A felszabadulást követő hetekben nehéz volt kenyérhez jutni. A hosszú sorokban álldogáló emberek még a terhes, vagy gyerekes anyákat se nagyon akarták előre engedni; Édesanyám úgy csinálta, hogy mindnyájunkat elvitt magával sorba- állni, otthon azonban ránk parancsolt, hogy bőgjünk, nyafogjunk, rángassuk — így aztán gyakran hamarabb jutottunk kenyérhez.

12.

Egy alkalommal ismét he- ten kerekedtünk fel kenyér- vadászatra: Sanyi, Lajcsi, én, Laci, Pista meg anyám a karonülő Margitkával. Egy köpenyes katona jött velünk

szembe, s fagyott almát adott valamennyiünknek.

Amikor már jó messze járt tőlünk, Laci két harapás közt megkérdezte:

— Üde, anukám,' juszki volt?

13.

Anyámnak jó kedve van, munkát kapott. Ul a varrógépnél és énekel: „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el...”

— Apuka mellett! — mondta valamelyőnk. Anyám hátrafordult, ránk bámult, s kipottyant a könnye.

14.

Szeretek tanulni. Minden másnap megyek csak iskolába, akkor, amikor és vagyok a soros. Apámnak van egy rossz bakancsa, abban járunk felváltva, Lajcsi bátyámmal. Az a szerencsém, hogy cr nem nagyon kedveli a sulit, ezért gyakrabban kerül rám a sor.

Ma már le tudtam írni hibátlanul a 2031-est.

15.

Amikor megtudtuk, hogy testvérkénk születik, elkeseredve szidtuk apánkat. Édesanya nagyon beteg volt;

A kisfiú halva született. Csúnya-vörös volt, ráncos. Láttam én is. Sok bácsi jött, beletették egy cipősdobozba, spárgával átkötötték, g el- han tolták.

16.

Apám naponta elküld bennünket csikket szedni. Ha nem szedünk egy-egy gyu- fásdobozzal, akkor megver. Ha látok egy csikket az utcán, körülnézek, nem jön-e valaki, s aztán nyúlok érte. Utálom a csikkeket; Olyanok, mint egy-egy nagy döglött hernyó.

17.

Sanyi ül a sámlin, feji a kecskét. Esteledik. Apám éppen most tántorog haza, amint meglátja bátyámat, kihúzza a stráfból a kocsi- rudat. Rémültem ordítani kezdek. Sanyi fölnéz, e a félig telt vaslábast apám fejéhez vágja. Apám másnap a kötéssel a fején mindenkinek azt panaszolja, milyen hálátlan gyerekei vannak;

Érdekes, hogy ha erre az esetre gondolok, mindig azt hiszem, fényes, nagyfényü reggelen történt. Pedig határozottan tudom, hogy éppen este volt.

Mai témák színvonalas gyüj. teményét nyújtja át ezzel a kötettel olvasóinak a Magvető Könyvkiadó. Huszonegy szovjet író 21 novellája nyújt hiteles és vonzó képet a mai szovjet életről, azokról a kérdésekről, amelyek ma e hatalmas ország lakóit érdeklik. Ez a mű tehát kettős feladatot tölt be. Egyrészt megmutatja a társadalmi környezetet, a társadalmi légkört, amely az egyéneket formálja, másrészt megmutatja az embert, mint ennek a társadalomnak megtestesítőjét.

Nyugodtan mondhatjuk: ez az összeállítás valójában a mai szovjet élet tükre, hiszen a benne szereplő novellák az SZKP XX. kongresszusa utáni időszakban születtek: a legkorábbi írás 1956 nyarán jelent meg, a legújabb pedig 1963 októberében került az olvasók kezébe orosz nyelven.

Még egy fontos momentumra hívnánk fel a figyelmet. Nem tartalmaz a kötet olyan írást, amely akár önállóan, akár más összeállításban magyar nyelven már megjelent. Ez természetesen bizonyos hátránnyal is jár, mert hiszen olyan írók nagyhatású, forró sikert aratott mű_ vei nem kaptak helyet, mint Solohov: Emberi sors-a, Szolzsenyicin: Iván Gyeniszov egy napja. De ha helyes irodalompolitikai igény, s tegyük hozzá: olvasói igény is, hogy új alkotásokat adjunk magyar nyelven a hazai olvasótábor kezébe, akkor csak helyeseim lehet a válogatás módszerét.

Az is világos, hogy olyan natkozásban sem törekedhetett teljességre ez a kötet, hogy a szovjet irodalom teljes gazdaságából, s nemzeti formákból adjon akárcsak ízelítőt. De az orosz elbeszélő irodalom legki- forrottabb, leggazdagabb anyagaival szolgál.

Az ismert nevek, Karakevics, Antonov, Kazakov mellett nyil_ ván a magyar olvasóközönség a jövőben kedvenc szerzői között fogja számon tartani az ebben a kötetben bemutatkozó szovjet írókat, mint egy nagymúltú és gazdag irodalom méltó képviselőit.

A novellák, akár a tajgán, akár a rakétalaboratóriumban, vagy a szibériai kohóvárosban zajlik is le a cselekménye, szórakoztató, lebilincselő olvasmányt nyújtana^,, s egyúttal azt is megmutatják: milyen nagyszerű lehetőségeket tárt a XX. kongresszus az egész szovjet nép előtt.

B. L

DOBOZI IMRE:

A kis mafla

állt az ajtóban, félszegen mosolyogva, sapkáját gyűrve. Tehet ő róla, hogy ilyen? Eleget csúfolták az iskolában is a lányos természete miatt. De ha egyszer ilyen! Sajnos.

Elég az hozzá, hogy a mű- helybeliek még kérdezték, ughogy Kurucnak hívják) lemondólag legyintett: á, nem Jani ez... csak egy kis mafla... Ez aztán rajtaragadt.

Talán el is felejtették az igazi nevét!

Kis mafla... ez ő. Nemcsak névszerint, valóságosan is. A

Rácz Jani reggel háromnegyed hétkor belép az öltözőbe. Leveszi sapkáját, és köszön, jóllehet még nem volt rá eset, hogy viszonozták volna a köszönését. Lehámozza magáról a télikabátját, és beakasztja a szekrénybe, aztán leveti a ruháját, és azt is beakasztja. Munkaruhát ölt. Utoljára a felső polcra helyezi a táskáját, fejére meg a vastag harisnyaszárból készült dinnyehéj- sapkát, ami nemcsak fejfedőnek való, hanem arra is, hogy jelezze Jani esztergályosi mivoltát. És cigarettára gyújt, és megy a műhelybe.

Harmadik hete, hogy így kezdi a napot.

A kezdet elég jó.

De már, ami utána következik, abban hiba van.

Társai odamennek a gépükhöz: ellenben Jani csak tén- fereg és leskelődik a nagy csarnokban. Mindenütt láb alatt érzi magát, ezért nincsen nyugta, folyvást csiszeg-cso- Bzog, és nem tud szabadulni

attól a gondolattól, hogy semmi dolga nem lévén, ő csak lopja a napot: és kétségbeesett buzgalommal figyel, és mereszti a szemét, hátha mégiscsak int neki valaki, hátha mégis kap egy kis munkát.

Ez a „munka” rendesen annyiból áll, hogy odanyújt egy darab acélt, egy szerszámot: vagy lohol a raktárba: vagy ebédet melegít, vagy pedig átalugrik a gyári büfébe cigarettáért.

De még ez is valami. Jobb a semminél. Mert állni, várni, esengfc pillantásokat küldeni a gépre hajló munkások hátaközepébe: és elcsoszogni a csarnok déli végébe, onnan meg vissza az északiba, és közben remélni, hogy ha, most majd történik valami, de végre is nem történik semmi: hát ez rettenetes! — ez egészen kiforgatja az embert, és lassacskán megutáltatja vele a helyet, ahová lép, és önmagát, és mindent... Hogyisne! — munkátlan munkaidő: egy merő szerencsétlenség az egész.

Dehát szerencsétlen volt az indulás is.

A művezető lehozta ide a hetes műhelybe. Rácz Jfini — darálta sebesen, mert a művezető mindig siet — falusi gyerek a... a... a na hol is? — valamelyik technikumban végzett, nem látszik rossz gyereknek, csak kuka egy kicsit, na jó munkát elvtársak, majd visszajövök...

És elment.

Jani pedig ottmaradt. Félénken, izgatottan, kicsit valóban gyámoltalanul.

— Szóval, fallusi vagy? — szólt valaki.

— Igen — felelte Jani.

— Hát akkor — nevetett az a valaki —, tudsz hurkát esztergálni, mi? — Meg pároskolbászt, ml?

Mindenki nevetett.

Jani megérezte az érdes ratták, és próbálták szóra bir- tréfából előszürerrtlő barátsá- ni: hanem ettől csak jobban gos szándékot, és ez jól is esett izzadt, és mélységesebben neki. Mégsem tudott felelni, hallgatott. Végre is egy köpés fölengedni sem tudott, csak cos ember (később tudta meg,

műhely kis' maflája. Semmire való, csak szalajtani lehet, de rábízni semmi komolyat, mert ez egy kis mafla...

Ugorj, kis mafla! — ez az

egész, ezért van itt, semmi

másért És ő ugrik. Fut a büfébe, és útközben fellázad. Kigondolja, hogy visiszajövet megáll a műhely közepén, és azt mondja fennszóval: szaktársak! — nem vagyok én kis mafla, tudok én esztergályoz- ni, adjanak a kezembe valamit! — hát ezért tanultam én, hát meddig leszek én a műhely küldönce? De amire odanyújtja a cigarettát, és a vállára ütnek, hogy jól van, kis mafla... oda a lázongás, elgyengül és csak mosolyog szé- gyellősen.

Egyedül az öreg Kátolyi nem szólítja őt kis maflának. Azt mondja neki: te. És Jani még ezért is hálás. És százszor elhatározza, hogy megkéri Ká- tolyit: értse meg őt segítsen rajta... és csak egyszer, egyetlenegyszer szólítsa szaktársnak... De ez a Kátolyi, ez olyan jó ember, csupa szív még a nézése is, hát ezt meg azért nem akarja háborgatni, mert olyan jó ember.

Vagyis marad minden a régiben.

Egy nap azonban a művelettervező irodába hívják Ká- tolyit. (Ő a legidősebb és legjobb munkás a műhelyben, ő) szokták hívni, ha valami nagj dologról van szó.) Kátolyi féV tengelyeket esztergál. Egy ten-; gely éppen bent van a gépben. Az öreg elnyomja cigai rettáját, zubbonya zsebébr