Kelet-Magyarország, 1964. augusztus (24. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-20 / 195. szám
URBÁN ERNŐ: GUMIBABA* A kislegény mohón, egy hajtásra üríti ki a jókora vizes poharat. Nyög egy jólesőt, a verejtékét is lecsapja a homlokáról és így szól: — Pazar volt! Isteni! Nem tetszik szemtelenségnek venni, ha egy cigarettát is kérek? — Tessék — nyújtok oda neki egy csomag Kossuth-ot. — Itt van az egész pakli: a magáé. Errefelé már úgyse talál trafikot. A kislegény szabódik, köszönetét morog, még el is pirul, s miközben a terasz lépcsőjére ereszkedik, mentegetőzve mondja: — Döglesztő ez a meleg. Hát még a háztetőkön, és így, ebben a gumírozott mundérban. A nyakát s a kabátujját mutatja, majd kormos, megizzadt bőrén a gumi virítóan piros nyomát, ami egyébként rendjén is van, hiszen kéményseprő a kedves, göndör, mézesen szőke kislegény, s előírásosan, egészségügyi okokból visel „gumírozott mundér”-t. Már a betoppanása is megnyerő volt. Ahogy köszönt, és kissé fontoskodva tudomásul vette, hogy a házban villany- tűzhely „üzemel”, s így megpróbálhatja a tetőre kapasz^ kodást, majd a koromat és írógépemet respektáló habozás, amellyel vizet kért, olyan üdítő érzést keltett bennem, mintha fekete rigó röppent volna a teraszra, vagy mintha magam is egy pohár jeges vizet ittam volna a tikkasztó kánikulában. —• Gyufát? — kérdeztem, amikor a kislegény már kényelmesen elhelyezkedett a lépcsőn, és papucsát is lerúg- ta< — -Van! Az van! — nyúl bele konyákig mindkét nadrágzsebébe, s először egy apró, bumfordian nagyfejű bazári babát, majd egy doboz gyufát rámol elő. — Maga még tanuló? Mikor szabadul? — Én? Még egyszer? — hangzik a sértődött önérzetes válasz. — Ez már nekem a második helyeim Erősítésnek, a gárdát erősíteni, Palotáról pályáztam ide. <— A szülei? — Palotán. ’ — És elengedték? — Non;:! Vita se voöt, h • elengednek-e. *— Hány éves? «—Én? Húsz. Jövőre bevonulok. Most töltöm a regruta- ldöt. ' ' "-mérőkhöz vonulok — B ' . .. mondja csav • kijön? — Miből? — A fizetésből, kisöreg. Mennyi a havi gázsi? — Olyan ...* kétezer körül. De több is összejön majd, ha igaz. Més nem tudom. Még csak most járom föl a körzetemet. Elismerően bólintok. — Ez is szép. Igazán szép. De... mennyit ad ki, például kosztra, kvártélyra? Ahogy én tudom, csak a szállásért magáért is valóságos kis summát kémek el egy üdülőhelyen. «— Hát... nem szívbajosok. Nem — nevet a kislegény. Nekem is havi négyszázban van az albérleti szobám. De klassz! Fürdőszoba, különbé járat, meg gyümölcs is, amennyi belém fér. A házinéninek szőlője van, tetszik tudni. Aztán ... bort is dosztig ihatnék, de nekem nem esetem a szesz. Még a rövidital is csak ritkán. A koszttal meg úgy vagyok, hogy menüre vagyok előfizetve, viszont a fogyasztásom két meg három a dar a pénzemért. •Résziéi az író ősszel , megjelenő kötetéből. 8 1964. augusztus 20. — Hogyhogy? — Mint konyhamalacnak. Ilyen kormosán nem ülhetek le terített asztal mellé. Igaz? Hátul, a konyhában meg az a mottó, azt szokta kérdezni Mária néni, a szakácsnő: „ízlik? Enne még, Sanyikám?” Mit mondjak? Tegnap is tíz lekváros buktát kebeleztem be. Tizet. Pedig a pénzemért csak kettő járt volna. Bizony. A kislegény feláll, hamutartót keres, s miközben ednyomja a ferdére szívott cigarettát, pillantása írógépemre esik. — Mit ír a... kartárs? — kérdezi tisztelettel. — Mi olyan sürgősét ebben az állati melegben? — Regényt — feleltem. — Szeret olvasni? — * Hát;.: regényt csak ritkán, de’ a bunyós meg a kalandos könyvekből egész kis kollekcióm van már. Azokat bírom. Azokra nem sajnálom a pénzt. — Ügy. Aztán.:, ki a favorit magánál? Melyik író? — Melyik? Több is van. Itt a Molnár Gábor meg a Széc- ' •'nyi Zsigmond, ugye. Aztán a Heyerdal, az Aku-aku meg a Tutajjal a Csend as-óceánon írója. Szóval... az ilyen vadászó és utazó pacákok. Világos? — Nagyon! — mondom nevetve. — Azt hittem ponyvára pazarolja el a keresetét. — A! — legyint és nevet a ’•ístegény is. Még nőkre se, nemhogy ponyvára. Azt a havi négy-öt darab százast, amit megspórolok, anyunak szoktam hazaküldeni. —Nem is udvarol? — Komolyan? Semmi értelme. Komoran a katonaság után is ráérek udvarolni. A nőkkel egyébként is úgy van az ember, hogy .., tetszik látni? A kislegény oldalt fordul, és a váltig babrált, váltig gyúrogatott gumibabával arcélére mutat. Rózsás, szinte meghatóan tejbőrű ez az arcéi, de mély, vastagon varas sebhely csúfítja: — Baíleset? — kérdezem. — Nem a! —* tiltakozik kedélyesen a kislegény. — Csúsztam. Az aszfaltot törölte föl velem egy féltékeny •nuki. Nővel volt, a nő unatkozott mellette, f'rían ... A mondatot én fejeztem be: — Maga kikezdett vele. A kislegény jót nevet: — Iszen, ha én lettem volna a provokátor... De két haverom okoskodott, én csak betyárbecsületből, a védelmükre keveredtem bele a bunyóba. — Tettleg? A kislegény legyint. — Hol voltam én attól! Azonnal fejre álltam, pedig csak egyet ütött a muki. Csak ám... bajnok volt, bokszbajnok, ahogy utólag kisült... Kérhetek még egy pohár vizet? Miközben jól kieresztem a csapot, és hideg vizet veszek, hogy harmatós lesz a pohár hasa, egyre derülök és egyre, mosolygok. Olyannyira, hogy a poharat is nagybácsis, megbecsülő mosollyal nyújtom át neki. Mire a kislegény: — Mit csináljak? — fintorog. — Ég a pofool. Beko- nyakoztam az éjiéi. — Maga? — nézek egy nagyot. — Sz’ maga nem ívós! Azt mondta: utálja a szeszt. — Attól még ihattam. Nem? És ittam is. Egy nő. egy kemninetáber^s cicababa dumálta belém a konyakot. A kedvem úgy lehervad, mintha nehéz kumulusfelhők takarták volna el váratlanul a napot. — Egyszóval... kilengett — mondom. — Szén. Csak... néhány százas hínia? — Százase-n-őm — méltatlankodik a kislegény. — Mért tízesem se. Ha mégúgy r>--■•••■-V n<sz is a... kartárs. XT diát vonok. y — Felőlem... potyázhatott Is. — Az szobásom — vigyorog hamisan pillogatva a kislegény. — A táncnak viszont bolondja vagyok. Pláne a twistnek. Erre megenyhülök kissé, mert a twist „dvizt”-nek hangzott a kislegény szájén, és jóakaratú semmitmondás- sel jegyzem meg: — Szemre nem az a szép tánc, de hasznos. Hasznosabb, mint a rádióban a reggeli torna. A kislegény lelkesen helyesel. — Azt meghiszem! Pláne, ha órákig járja az ember. Van itt egy fiú, „Feró, a twistkirály”. Ő volt a rekorder, két és fél órás volt a rekordja, amikor idekerültem. De most már enyém a csúcs, én tartom, csaknem három óra hosszat vadultam egyfolytában. És még csak vizet se ittam közben. Bizony. — Verseny volt? Twistverseny? — Ja! Persze... nem hivatalos, csak amolyan csendes verseny. Magnószóra. De attól még rekord a rekord. Mit is akartam ebből kihozni? A kislegény eltöpreng, még a homlokát is megdörzsöli a szutykos gumibabával, aztán toppant is, úgy megörül amidőn visszatalál elveszett fonalához. — A Móló presszó! — rikkantja. — Ott kezdődött, oda mentem levegőzni tegnap... Egy málnát kértem, jeges málnát, úgy vettem szemügyre a terepet... Korán volt még, semmi fölhajtás, magányos pipi egy se. Hanem aztán twistet kezdett zörgetni a zenekar, és nekem muszáj volt kiszúrnom valakit. Fekete volt, akkora konttyal, hogy csaknem beleferdült a nyaka, és idősebb is nálam. Éppen öt évvel idősebb, amint megtudtam később. Társasággal volt, de partner nélkül, és mindene mozgott, amikor az asztalnál egyedül maradt. A kislegény elmélázik, majd felcsillan a szeme, és büszkén, kivetett mellel folytatja: — Haláli sikerünk volt! Haláll! Az semmi, hogy szólóztunk, s hogy az egész presszó megtapsolt bennünket a végén! De a nő, Baba, tudja mit mondott? — Mit? — Aranylábad van, s magad is aranyos vagy, gyere az asztalunkhoz, Szöszi. — És maga ment, persze. — Nehezen. Nem szeretem a potyát, csak egy tizes volt velem, mondtam. De a nő addig huzigált, addig vacakolt, hogy muszáj volt mennem... soproni volt a társasága, Sopron megyei, és csudára tudott inni. És heccelődni is, hogy ilyen pólyás, meg olyan szüzike vagyok. Mert én nem ittam, nem és nem, megkeresem én a magamét, hozzám senki se legyen Nóbel. Csak b’-sőbb, záróra után és kettesben Babával. — Hol? A kislegény ismét fin- n tort vág, és csúnya alamuszi mosollyal mondja: — Nála, a sátrában és eaész hajnalig. Ezt kaptam tőle — mutatja a ^zutykos, bumfordi babát. — Emlékbe. Mivelhogy ő is Baba. Muris, mi? — Állati muris — mondom. — Hát még az milyen muris, amit én feleltem neki! — kacag és dörzsöli meg a babával pisze, mulatságos orrát a kislegény. — Mit felelt neki? — Hogy.- muris ez a babk. muris, de az még murisabb lenne, a szezon vicce, ha tőlem egy igazi babát vinne bazq. Szintén emlékbe. És mulat, revet hahotázik ■« kislegény. M”** meffszep- -'"n. elhallgat, r r<sik bámul, nillog azzal az ártatlan nefelejcs szemével, s nyilván hülyének gondol, süket és reges-rég lerobbant vén szivarnak. amiért hallgatók és olyan a kénem mintha kőbe haraptam volna. Esze Tamás falujában Egy eldugott, központi helyektől távoleső községben vagyok több mint 10 éve tanácstag, a nagy Esze Tamás falujában, Tarpa községben, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre az 1920-as években vívta kemény harcát az uralkodó osztály képviselőivel szemben az elnyomott szegény parasztság érdekében. Községünk bármilyen távolra esik is, bármilyen isten háta mögötti helynek nevezik is, mégis nagy történelmi múltra tekint vissza. Elődjeink, történelmi «nagyságaink forró szeretettel Őrzött emlékei joggal kötelez bennünket arra, hogy becsülettel, lelkiismerettel végezzük tanácstagi munkánkat. Most nem az egész községi tanácstagság munkájáról írok, hanem pár sorban azt írom le, amit én, mint községi tanácstag csináltam, tapasztaltam úgy, ahogy az a valóságban megtörtént. Nagyon szeretek az emberekkel foglalkozni, problémájukban rajtuk segíteni. Tanácstaggá történt megválasztásom alkalmával elhatároztam „méltó leszek választóim bizalmára, úgy képviselem őket, ahogy azt elvárják tőlem.” Választóim bizalmát egyre fokozottabban nyertem meg, s ez természetesen mindinkább nagyobb feladat elá állított. Választóim naponként kerestek meg különféle problémákkal, amire mint új, tapasztalatlan tanácstag legtöbb esetben nem tudtam megfelelően intézkedni. De ahogy az idő telt, ahogy a tanácsüléseken, különböző folyóiratokból tanultam, ahogyan rá voltam kényszerítve magam továbbképzésére, ugyanúgy csökkentek az akadályok és lassan elmúlt a kezdeti bizonytalanság, tapogatózás és bátran mertem bárhol, bármilyen nagy helyen kopogtatni választóim érdekében. Talán a legtöbb munkám a begyűjtés időszakában volt. Magam is 6 katasztrális hold földön gazdálkodtam és az emberek, a választóim között mindennap volt mit tennem, mindennap el kellett magyaráznom az akkori fennálló rendelkezéseket, meg kellett magyaráznom, hogy ez az állammal szemben kötelesség. Volt olyan este és vasárnap, amikor az összegyűjtött panaszok orvoslása ügyében napokat el kellett töltenem a hivatali szerveknél. Voltak olyan vezetők is, akik azt mondották ilyenkor: „jobb volna, ha a maga bajával törődne." És nagyon sokszor bebizonyosodott az, hogy igazuk volt a panaszosoknak és egy-egy ilyen panasz kedvező elintézésekor legjobb ajándék volt számomra a „köszönöm” szó. Többen félreértették ténykedésemet és azzal magyarázták hogy „biztosan vezető pozícióba vágyik.” Ilyenkor e kijelentésekre megrendültem, de az újraválasztások eredménye, az egyre növekvő bizalom ismételten új erőt adott a munkáimhoz. Mi sem bizonyította jobban a jól dolgozó becsületes tanácstagok tekintélyét, mint az 1960-as tsz átszervezési időszak. Választóim közül nagyon sokan felkerestek és éjfélekig el- töltöttük az időt, ahol csak egy téma volt: „belépni a termelőszövetkezetbe, vagy nem.” És e két szó eldöntését választóim legelőször nekem adták át. Éjszakákon át nem aludtam, hisz én sem szívesen váltam meg az egyéni gazdálkodástól, bennem is megvolt a földhöz való ragaszkodás. De tisztában voltam azzal is, hogy egy körzet választói figyelik minden lépésemet, minden. mozdulatomat és tőlem vártak feleletet. És ha hosszú töprengés után is, de választanom kellet, és azt választottam, amit később mindenki választott. Ezzel ismételten megkezdődött a begyűjtési időszak, csak annyi különbséggel, hogy tsz Az alábbi pályázat a közelmúltban oklevelet nyert a Népköztársaság Elnöki Tanácsától. Most, a tanácsok megalakulásának 15. évfordulója alkalmából közöljük. problémáival kellett foglalkozni. Uton-útfélen állítottak le az emberek és érdeklődtek a rendeletek iránt, ami főleg a termelőszövetkezetekre vonatkozott. Bementem a községi tanács vb elnökéhez és kértem, adjon egy összefoglaló brosúrát, amelyben mindent megtalálok. Meg is kaptam és azt áttanulmányoztam. Másnap megkezdtem választóim lelátogatá- sát, ahol a felvetődött kérdésekre megfelelő reális választ igyekeztem adni. És akkor rájöttem arra, hogy egy tanácstagnak nemcsak akkor kell képezni magát, nemcsak akkor kell a rendeleteket tanulmányozni, amikor már megkérdezték, hanem jó előre, hogy zavartól mentesen egyszerű szavakkal, értelemszerűen meg tudja azt magyarázni. És ha egy kérelmet valamelyik választóm továbbítani akart, megkérdezte: „Van-e ennek értelme?”, „biztosítja-e a rendelet panaszom orvoslását?”. És sokszor nagyon jól esett az, amikor egy-egy jogtalan panaszos felvilágosításom után azt mondta: „Jól van Gyula bácsi, akkor nincs értelme az irkálásnak.” És ha a panasz jogosságáról meggyőződtem, bátran mertem menni a tsz elnökéhez és személyesen követeltem a panasz orvoslását. Ilyen eset volt Szász Alajosné telekhely visszaadási ügye, amelyben nagyon sokat kellett fáradoznom, míg végül a termelőszövetkezet vezetősége megértette, hogy a telekhely valóban nevezett tulajdonát képezte. Sokszor meg kellett jelennem választóim ügyében a bíróság vagy a közjegyző előtt. Ilyen volt a Guti Jolán választóm kérése is, amikor megkért: „Gyula bácsi, jöjjön be velem a közjegyzőhöz, maga jobban el tudja mondani a kérésemet." Nem utasítottam vissza, hisz nem tehettem meg, hogy be ne menjek, és bebizonyosodott, hogy valóban szükség volt rám, hogy a józan tanácsadás sok mindenben segített. Fogadóóráimat havonként tartom úgy, hogy téli időszakban személyesen meghívom választóimat lakásomra, nyáron a vasárnapi napokat, a nálunk szokásos lócán üldögélő beszélgetéseket használom fel fogadóórám megtartására. Legtöbbször 5—6 lócán üldögélő embercsoportokat látogatok le, ahol egyszerű, formamentes közvetlen beszélgetés folytán gyűjtöm a panaszokat, kérelmeket, bejelentéseket, közérdekű bejelentéseket. Sokszor meg is jegyzik: „Gyula, most beszélgeti jöttél, vagy fogadóórát tartani?” Úgy érzem, hogy a kötetlen formai elbeszélgetés a legalkalmasabb az emberek véleményének összegyűjtésére. Tapasztalatom az, hogy a személyes közbenjárás folytán elintézett ügy személyes közlésen keresztül a leghatásosabb. Őszintén szólva, a tanácstagi beszámolók kötöttségét nem tartom helyesnek, nem bevált módszer az, hogy félévenként összegyűjtőid adatok zömével szinte halmozottan tárjuk választóink elé a tanácstagi munkákkal, a tanács működésével és a megjelenő jogszabályokkal kapcsolatos beszámolót. Kezdetben így csináltam és a vége felé már láttam, hogy szinte unalmassá, fárasztóvá vált. Bevált módszerem az, hogy egy megtartott tanácsülés után a legalkalmasabbnak kínálkozó napon, pl. vasárnap, téli időszakban a hosszú téli estéken személyesen keresem fel választóimat és ismertetem a tanács határozatát, annak végrehajtásának módját és szükség esetén annak végrehajtásához bevonom választóimat. A reám háruló feladatok ismertetésénél kikérem a választóim véleményét, megkérdem, hogy elgondolásom gyakorlatilag mennyiben érhet el eredményt. És az egyes cél megvalósítása után közösen megbeszélve egységes álláspontra helyezkedünk, amely magába foglalja, hogy a határozat végrehajtása mennyiben érte el a kívánt követelményt. Ezzel a módszerrel a körzet lakossága állandóan figyelemmel tudja kísérni munkámat. Nagyon helyesnek tartják választóim azt a módszert, hogy a tanácsülésen ismertetett, lakosságot érintő jogszabályokat, a tanácsülés után rövid időn belül ismertetem, így sok esetben elkerüljük a törvény nem tudásából eredő szabálytalanságokat Érdekes jelenségként kell megemlítenem az elmúlt évben nagy tömegmegmozdulást kiváltó községi malom leállításának ügyét. A tanácsülés után ismertettem választóimmal, hogy a malmot leállítják, mivel üzemelése nem kifizető és helyette az ellátást cseretelep fogja biztosítani. Egyöntetű tiltakozást váltott ki a bejelentésem, és kötelezett a körzetem arra, hogy feltétlen tegyek lépést a tanácsülésen a malom további üzemeltetése érdekében. Szinte utasító volt az a kívánság, hogy javasoljam a tanácsülés összehívását és utána az eredményről számoljak be. Tanácstagjaink épp úgy, mint én, nem szívesen vették a malom leállítását és javaslatra a tanács ismételten Összeült, ahol törvénysértő határozatot akartunk hozni, mivel a megyei tanács vb a leállítást már elrendelte, viszont megmagyarázhatatlannak tartottam, hogy miként álljak választóim elé, ha kívánságukat nem teljesítem. így történt aztán egy mentő ötlet, hogy keressük fel a megyei tanácsot és szükség esetén a minisztériumot is a további üzemelés érdekében. A tanács hármónkat bízott meg az ügy intézésére. A megyei tanácstól kezdve a minisztériumig mentünk, ahol mindannyit sikerült elintézi csak, hogy háromhónapos hosszabbítást kaptunk. No persze a tanácstagnak nem mindig rózsás az élete. E példa is bizonyítja, hogy sokszor a választók is olyan feladat elé állítják a tanácstagot, aminek intézése törvénysértést válthat ki, ilyen esetben a tanácstag kicsit kellemetlen helyzetben van. Szólnom kell még a társadalmi munka megszervezéséről. A kultúrházunk építése csak úgy látszott biztosítottnak, ha a társadalmi munka megszervezése sikerrel jár. A község társadalmi munkájának rugószerkezete a tanácstagság. Tudtam azt, hogy e kérdésnél is személyes példamutatás szükséges. Elgondolásomat tett váltotta fel és a kultúrházhoz körzetembe legelőbb kezdtem meg a társadalmi munkát 6 szekér kő lehordásával és 500 kiszállított tégla, valamint több napos kézi erő munkával. Meglepő jó érzéssel vettem tudomásul, hogy a körzetem e munkából becsületesen kivette a részét. Nagyon sokat tudnék még írni, de úgy érzem, hogy a leglényegesebbet leírtam. Örömmel közölhetem, hogy a kezdő sorokban leírt bizalom úgy érzem, még mindig fennáll, amit mi sem bizonyít j^i-ban, mint az, hogy 1963. évben a község a Hazafias Népfront elnökének választott, a községi tanács pedig vb-taggá. Esze Gyula községi tanácstag, Tarpa
