Kelet-Magyarország, 1964. július (24. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-12 / 162. szám
Filmújdonság Az aranyfej Amerikai—magyar film Ezerkilencszázhatvanhárom- ban készült el a Hunnia Filmstúdió és a, Metro Gold- win Mayer Filmstúdiók közreműködésével Az hranyfej című amerikai—magyar film. Stanley Goulder és Boldizsár Iván írta a filmtörténetet, Richard Thorpe rendezte, Hildebrand István fényképezte, zenéjét pedig Fényes Szabolcs szerezte, a dalbetétek Mitch Murray munkája. Már a forgatásnál nagy érdeklődés előzte meg az amerikai—magyar koprodukciót, melyben a magyar szereplőkön kívül neves ameriícai filmszínészek alakítását láthatja a közönség. A történet egy aranyfej körül játszódik, melyet egy nemzetközi műkincstolvaj banda kaparint meg. Izgalmas nyomozás kezdődik, s miközben Mr. Stevenson a Nemzetközi Bűnügyi Konferencián foglalkozik a műkincstolvaj banda elleni küzdelemmel, gyerekei leleplezik a tolvajokat. Érdekes alkotásnak ígérkezik Az aranyfej, melyet színes kópiákkal készítettek az amerikai és magyar filmesek. Kétszer annyi látogató a nyírbátori múzeumban Képzőművészeti tárlatok, téesz fejlődéstörténet A rövid évtizedes múltra tekintő Nyírbátori Bátliori litván Múzeum tárgyanyaga lassanként túlnő a múzeum keretein. Nemcsak a múzeum anyaga, de a látogatottság is egyre nő. Az idén már ti- z négyezren tekintették meg a főként helytörténeti és r. iprajzi vonatkozású kiállításokat, valamint a képzőművészeti kiállítást. A mú- zaumban ugyanis időnként képzőművészeti kiállításokat is rendeznek. Jelenleg a nagybányái festőiskola legjelesebb egyéniségeinek műveiből állítottak össze tárlatot. Még ez évben két újabb kiállítást terveznek, az egyik a reformkori művészet képviselőit, a irásik a jellegzetes magyar tájakat és embereket mutatja be. A múzeum új törekvése, hogy a helyszűkét legyőzve, kihelyezett állandó kiállításokat nyisson. Ilyen a már megvalósult ipartörténeti kiállítás a Nyírbátori Növány- oliajipari Vállalat egyik helyiségében. A gimnáziumban rendezés alatt áll egy állandó iskolatörténeti kiállítás. Vasvári Pál emlékszobát kívánnak berendezni Nyírvasváriban. S ami a legújabb elképzelés: állandó emlékkiállítást rendeznek be egyik nyírbátori termelőszövetkezet központjában, ahol az egyéni parasztgazdálkodás eszközeit, háztartási, földművelő és állattenyésztési emlékeit gyűjtik egybe az utókor számára. Ugyanakkor megkezdték írásos gyűjtését a termelőszövetkezetek kialakulásának, fejlődésének is. KÖNYVEKRŐL Kis jó Sándor: Neveim wem szégyen (Humoreszkek) Vannak humoristák, akik apró örömöket — bosszúságokat írnak meg — és nem akarják -megváltani a világot. Az ember felderül írásaik olvasásakor, aztán elégedetten megtörli fantáziájának szája- szélét (mint kánikulában egy üdítő szörp után a valódit), hogy „ez jólesett!" Aztán talán el is felejti. S akkor csodálkozik csak, amikor összegyűjtve látja ezeket a mindennapos, egészen hétköznapi apróságokat: mert így, együttesen már-már lényegesnek és súlyos mondani- valójúnak is látszanak. . így vagyunk valahogy Kis- jó Sándorral is. Krokijait mindig jóleső örömmel olvastuk a napilapok — elsősorban az Esti Hírlap — hasábjain. Egy-egy üdítő szörp volt szinte valamennyi, mindenkivel megtörtént, vagy megtörténhető dolgokról, eseményekről. Miről is ír Kisjó? Jellemző emberi kapcsolatainkat festi le, az új lakással, társasutazással, nyaralással, divattal, stranddal — egyszóval sok mindennel, amivel minden ember találkozik életében. Humorának egyik fő erénye a tárgyilagosság. írásainak jelentős része szinte tényközlő, adatszerű és éppen ebben rejlik az olvasót mindig meglepő humor alapja; mert ezek az enciklopédikus felsorolások mindig igazak, soha nem elvicceltek, csak egyszerűen — görbék. .. Ha színházban olyanok mellett ülök, akiket hiába akar mosolyra serkenteni a gárda, élsőnek nevetek, hangosan, tüntetőén, mert szeretném, ha mindenki velem vallaná. hogy nevetni nem szégyen.. " — ez a humorista ars poeticája. És ez az, ami leginkább megfogja az olvasót: Kisjó Sándor meleg embersége, hite, hogy áz embereket csak jobbá teheti a nevetés. (Szép- irodalmi Kiadó.) K. J. Jerzy Szcygiel: Hallgatás (Európa Kiadó) „Hallgatással nemcsak sokat mondani,' de cselekedni is lehet’’ — ez a mottója a fiatal lengyel író regényének. Egy rejtélyes baleset folytán szeme világát vesztett gyerek és egy látszatra jámbor kisvárosi plébános párhuzamosan bonyolódó története ez az írás. Az idős pap akaratlan tanúja lesz egy súlyos balesetnek, egy elhagyott helyen gránát robban, véresen marad ott a helyszínen, egy fiú,* a pap meg rémülten kereketold. Semmi köze az esethez, mégis, a kisvárosi szóbeszéd a pap elleni titokzatos merényletről suttog, a közhangulat a pap mellett, és a proletárfiúk ellen éleződik, — s a pap mélyen hallgat. Sem a templomban, sem magántársaságban mit sem árul el a történtekről, még a püspökség előtt is titkolódzók. Csak ez a bűne, és mégis hallgatása ártalmasán és gonoszul befolyásolja az áldozat további sorsát. Ugyanakkor a pap is mélyreható lelki válságba kerül, szinte belerokkan a magába temetett titokba, s maga is megsinyli az emberek lassanként feléje irányuló bizalmatlanságát, — sok évtizedes papi ténykedés után hitelét veszti hívei körében. Ez a summája a fiatal író regényének. Erénye, hogy pontos és hiteles lélekrajzzal tárja fel két párhuzamos élet gyötrődő titkait; hibája, hogy kömyezetrajza rendkívül homályos, a könyv elolvasása után sem vagyunk tisztában vele, mikor is játszódik tulajdonképpen a megrázó történet. Legfeljebb apró odavetett jelekből következtethetünk, hogy ma. így a gondosan kimunkált lélekrajz némileg öncélú pszichológizálásba téved, nem ad hírt a mai lengyel társadalmi viszonyokról. P. T. Szemes Piroska: Pesten még folyt az ostrom, de nálunk már hónapok óta clrillbetűs feliratok mutatták a hadiutakat. Megjelent az új valuta is: a bor, lévén városunk lakosságának javarésze szőlőtermelő. Azon az őszön nagyon édesek voltak a fürtök, jóízű a bor is, bár a közbejött front miatt egyes pincékben megkéstek a fejtéssel. Egészen furcsa világ alakult ki, az emberek tele voltak várakozással, néha „máliriki ro- bot”-ra mentünk krumplit hámozni, vagy romot takarítani, de többnyire otthon ültünk, tétlenül, s ha lehetett, a rádió híreit hallgattuk, és reménykedve ébredtünk reggelenként: talán ma végre Pest is túlesik a poklon. Akkoriban a Padpal- kovnyik lakott nálunk. Egyébként ez a rendfokozatát jelentette, de mi névként használtuk, lévén valódi neve számunkra kimondhatatlanul bonyolult és megjegyezhetetlen. A Padpalkovnyik lehetett vagy két méter magas, pincemély hangú, tekintélyt parancsolóan súlyos termetű. Kezdetben azt hittük, hogy azért beszél hangosan, mert haragszik, de idővel rájöttünk: nem tud halkan beszélni. Még a gyerekképű Ványuskával sem, aki sofőré és tisztiszolgája volt egyben. Vele is hangosan suttogott, pedig hozzá különösképpen gyöngéd volt. Ha Berlinbe mentek, két és fél nap alatt fordultak meg alvás nélkül, s mindany- nyiunknak lábujjhegyen kellett járnia, nehogy felébredjen a fiú, bár olyan zajjal akarva sem tudtunk volna lépkedni, mint az alezredes. Ványuskát néha Pjotr helyettesítette, akit a könnyebbség végett Péternek hívtunk, amin eleinte jóízűen nevetett, de később megszokta. Péter három házzal odébb volt kvártélyon, s csaknem minden este átjött Ványuskához. Olykor harmonikázott, vagy énekelt, különös, lányos, szomorkás hangon. Ma már nem tudom, miből éltünk akkoriban, mert a „má- linki robot”-on kívül egyikünk sem dolgozott. Az üzletek üresek voltak, a hivatalokban tétlenkedtek az emberek, a köz- igazgatási tennivalókat a kom- mandatura bonyolította le. Szerencsére, ennünk volt mit, még finomságok is jutottak az asztalra. Ugyanis a Padpalkovnyik minden útjáról hozott valamit a tarisznyában. Hol egy- lőtt nyúllal, vaddisznócombbal, konzervvel, liszttel, kocka alakú barna kenyérrel állított be. Cserében mostunk, főztünk, ami az akkori közellátás nehézségeit figyelembe véve csekély Viszonzás volt a kapottakért. A fennmaradó szabad időt kártyázással, olvasással ütöttük agyon. Ebben a viszonylag idilli és tétlen életünkben egyetlen fontos eseményt a fronthírek jelentették. És a sakk. Édesapám egy kiégett házban találta, s a hiányos készletet ma- gunkfabrikálta figurákkal egészítettük ki. Még örültünk is, hogy nem volt teljes, mert néhány napra lefoglalhattuk magunkat a bábuk faragásával, féstésével. Sajnos, játszani csak nagy vesződség, sok vita után tudtunk, mert még a lépések szabályaival sem voltunk tisztában. Mesterünk Ványuska volt, akinek állandó magyarázatai révén eljutottunk az alapismeretekig. Bár nem éftettük egymás nyelvét, de kitűnően értekeztünk kézzel-lábbal, s mire Péter is beállt kibicnek, már igazi sakkot játszottunk. Péternek kerek arca, olajos bőre és rnandulavágású szeme volt. Ha hunyorított, . egészen összeszűkült, mint két feketével húzott vonal. S ha figyelt, mindig hunyorított. Néha biz- tatólag bólogatott, egy sikerült lépésnél elégedetten mosolygott, de soha nem szóit a játékba. Ugyanis nem tudott sakkozni. Később — az akkor szokásos nemzetközi nyelven — kifejtette, hogy szeretne megtanulni, s ha lehet, adjuk kölcsön a sakkot egy éjszakára. Magával vitte a dobozt, anynyi „szpassziva” kíséretében, amennyit akkor sem ért volna, ha nem mi faragjuk a figurákat. Másnap ugyanilyen hálálkodva, lelkesen hozta visz- sza. Akkor nem nyitottam ki, csak este, amikor le akartunk ülni játszani. Hiába kerestem az egyik csikót. Talán a legszebb példány volt. Kemény fából faragtam ég göndörre mintáztam a sörényét. Nagyon sajnáltam, s másnap, hogy az utcán találkoztam Péterrel magyarázni is kezdtem, hogy hiányzik a ló. — Nyet kony! — néztem rá szemrehányóan, ő meg sajnálkozva csóválta a fejét. — Nyet?! — hunyorított, mint aki nem akar hinni a fülének. Láttam, hogy igen bántja a dolog, aztán bosszantani kezdett, miért is szóltam, szegény fiú, még a szívére veszi. Hagynom kellett volna az egészet. Hát nincs annyi időm, hogy faragjak egy másikat? Megpróbáltam megnyugtatni, hogy nem dől össze a világ, ne búsuljon, majd lesz új ló, ő azonban nem vigasztalódott meg. Olyasformán vettem ki szavaiból, hogy bízzam csak rá, helyrehozza a hibát. Hogy milyen jól megértettük e’gymást, az másnapra ki is derült. Bekopogtatott hozzánk, s a félig nyitott ajtóban megállt. Kis mandulaszeme eltűnt az arcában, titokzatosan, gyermekes, elfojtott örömmel újságolta: Jeszt kóny! — Jeszt? — kérdeztem lelkesen, hogy lássa mennyire örülök. Vártam, hogy ideadja, ő azonban intett, hogy kövessem és megindult az udvar felé. A kapunál, kantárjával a kilincshez kötve egy valódi f el- nyergezett ló állt. És Péter gyermekes, büszke boldog mosollyal nézte: megfelel-e? 1964. július 12. Szabolcsi küldött az UNESCO konferenciájáról Világviszonylatban az élen zenei nevelésünk Magyar mintájú zenei tagozatú osztályok ifjúsági és felnőtt hangversenyek szerepeltek a programban. Vonós-, szimfonikus- és fúvószenekari hangversenyek és egy Bartók- opera bemutatása színesítették a hivatalos eseménysorozatot. A konferencia részvevői arra a megállapításra jutottak, hogy a magyar zenei nevelés világviszonylatban tekintélyes helyet foglal el. Ezt bizonyítja az is, hogy az elnökség összefoglalójában többek között olyan határozati javaslatot terjesztett elő, amely szerint az ének-zene tagozatú általános iskolák létesítését az egész világon magyar mintára kell megvalósítani. A konferencián részt vett Szabolcs megyei nevelők tapasztalataikat élménybeszámolókon adják át a megye ének-zene szakos pedagógusainak, s az ott szerzett módszerek felhasználásával készí‘ tik el a jövő évi ének-zenei nevelési terveket. (Munkatársunktól.) Az UNESCO mellett működő Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság hatodik konferenciáját júniusban rendezte meg Budapesten. A plenáris ülésen Szabolcs- Szatmár megyéből tíz énekés zeneszakos pedagógus Vett részt. A tapasztalatokról nyilatkozik Fekete Ferenc, a megyei tanács művelődési osztályának főelőadója, a konferencia egyik részvevője. — A konferenciának igen gazdag programja volt. Foglalkozott az óvodai, az általános- és középiskolai ének-, zeneoktatással, az általános iskolai zenei előképzéssel és a zeneművészeti szakiskolák munkájával, tehát mindazokkal az intézményekkel és oktatási formákkal, amelyek mai zenei nevelésünk alapját képezik. — A zenei nevelés módszereiről tartott plenáris vitaülések, munkacsoport megbeszélések, bemutató órák, „Megyetörténelem46 díszes albumokban Wortmann Sándor igazgató nyilatkozata a Képcsarnok terveiről még több mint 40 kiállítást rendezünk jeles festő, szobrász- és grafikusművészeink munkáiból. — Külön kell szólnom — mondotta Wortmann Sándor — a Képcsarnok új kezdeményezéséről : az úgynevezett „üzemi szervezet” kiépítéséről, ezzel — a kedvező budapesti tapasztalatok alapján — most a vidéki városokban és községekben is szélesebb körűvé tesszük a műalkotások terjesztését. Az ország legkülönbözőbb tájain gyárakban — intézményeknél, hivatalokban — termelőszövetkezetekben, állami gazdaságokban egy-egy dolgozónak kisebb- nagyobb festmény-, szobor-, rézkarc-kollekciót adunk át. A munkahelyeken a gyűjteményekből alkalmi kiállításokat rendeznek, s a dolgozók a helyszínen — akár részletre is — vásárolhatnak. — Tervbe vettük, hogy fel- szabadulásunk 20. évfordulójának méltó megünneplésére valamennyi megye és Budapest két évtizedes fejlődését díszes albumokban örökítjük meg. A tematikus albumok csaknem száz vidéki képzőművész közreműködésével készülnek. Képeket, szobrokat, rézkarcokat és iparművészeti tárgyakat ma már egyre többen vásárolnak — tájékoztatta az MTI munkatársát Wortmann Sándor, a Képcsarnok megbízott igazgatója és beszámolt az első fél év forgalmáról, a vállalat terveiről. — Az elmúlt hat hónapban országosan 30 millió forintos forgalmat bonyolítottunk le, amely 1963 hasonló időszakához képest 16 százalékos bevételnövekedést jelent. Egyedi alkotások — olajfestmények, akvarellek, rajzok — hat és fél millió értékben keltek el. A közkedveltté váló rézkarcokból 40 ezret vásároltak, összesen 3 800 000 forintért. Kisplasztikákra, szobrokra mintegy 700 000 forintot költöttek az emberek. A gazdára talált iparművészeti munkák — lakberendezési tárgyak, könyvespolcok, kerámiák, virág- állványok — értéke négy és fél millióra tehető. Művészi, reprodukciókból mintegy 15 ezer lapot értékesítettünk, 60 százalékkal többet, mint egy esztendővel korábban. — Vidéki városokban 15 tárlatot mutattunk be az elmúlt fél évben. 1964. végéig 1
