Kelet-Magyarország, 1964. június (24. évfolyam, 127-150. szám)
1964-06-07 / 132. szám
Először akkor találkoztam vele, amikor kigyúlt a műhely. Az udvaron még javában dolgoztak a tűzoltó fecs- kednők, a gyári egészség- ügyiek elsősegélyben részesítettek egy lakatost. Kicsi, gömbölyű ember volt, fehérre fakult hajjal. Azt hittem, legalább ötven esztendős, de még negyven sem volt. Iszonyúan káromkodott, amíg olajozták és kötözték, másik szabad kezével hadonászott és felrúgott közben egy széket is, amelyre a kötöző ládács- . kát helyezték. A műhely sarkában két oxi- génes palack hevert egy kézikocsin. fit kocsi rúdja vasból volt, és nyalta a tűz. — Mindenki észnélkül rohant, mert ha az oxigénes palackom rohannak, ott kő kövön nem marad. A kis ember megragadta a kocsi rúdját és kivonta a palackokat a tűzből. Egyik tenyere ráégett a vasra. — Istenemre — mondta neki az igazgató, miközben a lakatos a fájdalomtól olyasféle táncot lejtett, mint dar- vak szerelmi udvarláskor, — •te hős vagy. Gyula! — A büdös ördög hős! — ©völtött. Ki tudta, hogy tüzes a vas?! A kocsi tíz méterre volt az ndvartól. Kezdett érdekelni ez a kis ember. Első történet Ámint megtudtam, élete nem sokban különbözött más úgynevezett szegénvgyerme- kek somána^ fejlődésétől. Csakhogy vele minduntalan történtek különleges dolgok. Vagy talán nem is különlegesek? Tény. hogy a gyermekkor legfeltűnőbb emléke egv furcsa megállapításhoz fűződik. — Mindenkinek az a legkedvesebbje, amije nincs — állítja ő. Látom azt az aprótermetű fiút, aki spárgával fűzött ócska bakancsban lohol M. utcáin, kosarakkal és apadásta- lan jókedvvel. Kifutó. Ketten vannak az üzletben, mert sok a tiszt a városban, s tudvalevőleg a fehérkesztyűs katonatisztek sok virágkosarat küldenek a kisasszx>nykáknak, legtöbbet a kis baronesszmek. Ez után a cím után kapkod a másik kifutó fiú, de nem úgy Gyuszil Ö megelégszik azokkal a kosarakkal, amiket n Vöröslámpás Háziba küldenek gúnyoskedvű férfiak Manóinak, Nellinek, Rózának. Otthonosan kopog a vaskapun, kinyitja a gazdinka, el akarja venni a kosarat, de a gyerek magához szorítja. — Nem adhatom, csak személyesen ! A gazdinka, s— kövér és gonoszképű asszony, — mit tehet mást, beengedi. Gyuszi már tudja, melyik szobában melyik nő van. Kopog Manci ajtaján. A lány megnyitja, de látja, hogy gyerek áll odakint, gyorsan magára kap egy pongyolát. A virágot mosolyogva veszi át, meg is csókolja, aztán öt pengőt ad a fiúnak, öt pengőt! Gyuszi kezitcsókolomot köszön. és belenevet kifelé a gazdinka arcába. Többet keresett, mint a másik kifutófiú egész héten, a baronesz- szek és hosszú előnevű kis- .asszonykák előszobáiban. Ezután összemosódnak az emlékek, a tanulóidőből csupán annyi marad fenn, hogy egvszer, amint a mester disz- nait kellett megetetni, de a .mesterasszony két nyaklevese előzményével, egy dobozka aljából a meleg moslékba kevert egy kis sveinfurti zöldet, amivel a kapuk vasát festették. Nem sok kellett belőle, hogy a két disznó hátára forduljon, mint a jancsiszeg. A háborúban a partizánok aknáit hordta kenyeres háti- kosárban, amikor pedig hemzsegett az utca a visszavonuló német csapatoktól. Sőt, amikor egy ízben nagyon elfáradt. felkérezkedett egy horogkeresztes tankra, az vitte el, viccelődő -feketeruhás ro- hamosztagosok között a hídig, amit néhány óra múlv felrobbantottak a partizánok. Amikor ezért háború után ki akarták tüntetni, tiszta szívből kacagott. Tizennégy éves voltam, könyörgöm! Azt hittem, én vagyok Buffaló Bili, vagy Nevada Jack, a késelő! Hitelt kell adnunk neki, mert rendes katonai szo’gála- tából, valamikor az ötvenes SIPKA Y BARNA: A lakatos három története években, kerek háromnegyed esztendőt lógott át egy hegedűvel, aminek egyetlen húrját sem pendítette meg. Nem is tudta volna. Egészen addig nem derült ki a dolog, — hogyan csinálta? — amíg egy nyilvános ünnepségen hegedűszólót nem kellett volna játszania. Akkor büntetésből lehelyezték a déli határra. Itt éjszakáról éjszakára riadó, riadót követett, kémeket indultak fogni a lankás hegyoldalon, vagy a folyó partján, s őszintén szólva ez nem igen tetszett az apró, gömbölyű katonának. Különösen, mert fázott. Legalább egy kis bort ihatna az ember! — panaszolta gyakorta, amivel mindenki egyetértett. A zsold kevés volt, hazulról özvegy anyjától nemhogy pénzt várhatott volna, de még itt-ott küldött is, amit mástól nyert. Jó bortermő vidék volt. és őrhelyüktől alig száz méterre lakott egy vagyonos gazda. Emberünk kétszer háromszor megjárta ennek az udvarát, a főhadnagynak hozva egy-egy demizson- nal a savanykás, erős borból. Utóbb a gazda esek le- küldte. szívjon. Amikor feljött, a gazda meglebeltette. — Maga ivott is — mondta dühösen. — mennyit ivott? — Ivott a bánat — tagadta sértődötten a kiskatona. ;— Olyan ez, mint a kitaposott vackor, ingyen se kellene. — De maga ivott, hallom, hogy lötyög a hasában! Egy liter húsz forint! Addig el nem megy, amíg húsz forintot le nem guberál! — Akkor itt maradok *— ült le Gyuszi. — mert egy vasat se talál nálam. A gazda mást gondolt. Ww- szavette a demizsont, s az öt literből jó másfelet lefejtett. — Intézze el ezt a főhadnagyával! A száz méter hazáig felért egy kilométerrel, annyit ácsor- gott gondolkozva p kiskatona, mit mondjon a főhadnagyának? Végül kisütötte. •—1 Főhadnagy elytárs, jelentem, ez a zsivány kulák felemelte a bor árát! A főhadnagy dühöngött, fenyegetőzött, de Gyuszi hozzátette: — Tessék csak rámbízni, főhadnagy elvtárs. Simán kell ezt... A főhadnagy megnyugodott. Legközelebb ismét a régi áron kapta a bort a főhadnagy, s ezzel szent volt a béke. Hanem kezdett feltűnni a tiszteknek, hogy az őrség, miután visszatér a pihenőre, bűzlik a bortól és alszik, mint a mormota. Nem tudtak rájönni. Figyelték az őröket, szabályosan elindultak az éjszakába, egy deka bor sem volt náluk, átvették a szolgálatot, egymáshoz sem értek és mire jött a váltás, mindenik dudorászott már. A főhadnagv megsokallta. — Az istenüket! Megmondják végre, honnan a bor? Talán megcsapolják a fákat?! melyik ad bort, a jegenye vagy a fenyő?! — Főhadnagy elvtárs jelentem, — mosolygott a mi gömbölyű őrvezetőnk, — a bükk. — Lecsukatom, hogy megfeketedik Két napig őrizte a szobit, ezalatt remekül kialudta magát. A főhadnagy azonban tényleg szeretett volna a végére járni. Amikor egy sötét éjszaka őrségbe indult a mi őrvezetőnk, posztót kötött a tiszt a csizmájára és életét kockáztatva utána indult. Ha úgy kapja el a kiskatona, ezen a határmenti szakaszon, nem sokat kérdez, hanem lő. Tudta ezt a főhadnagy, de bátor ember volt. És nagyon kíváncsi. Lopakodott utána, mint az árny. Nem történt semmi feltűnő. Az őr a párjával — kettesével sétáltak. — végigjárta a szakaszát, időnként meg-megállva, s mire vége lett a sétának, dőlt belőlük a borszag és úgy csillogott a szemük, mint aki legalább másfélliter bort küldött már a szoros katonagallér mögé. A főhadnagy majdnem sírt dühében. Aztán leült á őrvezetővel. — Idefigyelj, Gyula — mondta neki barátságosan. — Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy engem se a gólya költött. Beszéljünk úgy, mint barát a baráttal. Ha megmondod, honnen veszitek a bort, kapsz két hét rendkívüli szabadságot. Becsületszavamra. És nem törődöm tovább a dologgal. Ha nem mondod meg, a legközelebbi részeg disznót hadbíróság elé állíttatom. Válassz. Gyula őrvezető tündén kék szemével belemosolygott a főhadnagy nagy fekete szemébe. — Állítsd ki a papírt — mondta a világ legtermészetesebb hangján. — Aztán este gyere velem. Amikor a nap lebukott a hegyen túl, s a kemény téli szél kezdte a havat sodorni a határ felé, a főhadnagy elindult az őrvezetővel. — Kutya hideg van, főhadnagy elvtársi — mondta Gyula, szigorúan betartva a szolgálati szabályzatot, hogy szolgálatban nincs pajtásság. — Jó lenne egy kis borocska, egészen megmelegítene bennünket? Már két stációt bejártak. Aztán megálltak a gazdag szőlője végében lévő pince közelében. Itt némileg szélcsend volt. — Lehet vagy húsz fok hideg — mondta az őrvezető. — Ihatnánk valamit, főhadnagy elvtárs. Te, ne játssz a türelmemmel! — No, hát akkor szívjameg — nyújtotta át a vékonyka pévécé vezetéket a főhadnagynak. — Mi az isten ez? — Szívja csak meg, főhadnagy elvtárs. A főhadnagy szemmel követte az elföldelt vezetéket, amely a pincébe vezetett. A főhadnagy megszívta. Aztán az őrvezető következett. Amikor isimét egymás mellett lépkedtek a hóviharban, a főhadnagy káromkodni kezdett. — És én még két hét szabadságot adtam neked, az ördög vinne el! Második történet Azt mondják, nem lehet egy éjszaka alatt megőszülni. Lehet, hogy más, természeti adottságok is hozzáadták a magukét, tény azonban, hogy a pergőnyelvű, és titokban szerény kis pocakot növelő lakatos egyetlen éjszakán vesztette el koromfekete hajszínét. Ez akkor volt, amikor ötvethatban az állomás védelmében öccsével együtt puskázott eey vagon alól B diyer- zánsokkal párharcot viva, s nem vette észre, hogy hátuk mögött egy birgerli csizmás, bőrkabátos ember közeledik. Csak amikor az öccse sebesülten rogyott a sínre. Aznap éjjel egy szikrát sem aludt, s reggel, borotválkozás közben nézett a tükörbe. Nem ismert magára. Persze, a hétköznapok lassan, de vastagon ülepedő tömege nem tiszteli az effajta szomorú emlékeket. Ez a korán színét vesztett haj később érdekesség lett, nem egyszer tréfa tárgya is. Meglepve ta- pasiztalta Gvula. hogy a nők jobban érdeklődnek, sőt! Két három év már megszokás. Amikor a gyár asztali- tenisz csapata versenyre utazott ki Csehszlovákiába, már senki sem beszélt 3 hajáról. Azazhogy mégis. A kétnapos verseny befejezéseként a Tátrába ruccant ki a gyár néznivalóra szomjas kis csapata, s a nagyon előkelő és főként külföldi turistákat fogadó Nagy Hotelben vacsorához készülődött. Ez mindjárt azt a kötelességet rótta rájuk, hogy frakkot kellett ölteniük a szálló kölcsönzőjéből, nem vallhatták szégyent a nyugatiak előtt. Gyulára nem akadt megfelelő frakk, a nadrágot hónaljban kötötték el, a frakk fecskeszárnyát karján kellett hordania, miközben járt. De a fehér ingmellben roppant büszkén ült a csillogóan terített asztalhoz, s a pincér is készséggel teljesítette kívánságát, párnákkal toldva meg az ülés alacsonyságát. Amint ragyogó kék szemével végignevetett az asztalon, s felcsendült tiszta, erős hangja: Idefigyeljetek, gyerekek! — lehetetlen volt nem őt hallgatni. Alaposan bevacsoráztak, s ittak is rá, abban nem volt hiba. Még a szomszéd asztaltól is odafigyeltek, az angol zászló mögül. Különösen egy szőke, csontos állú lány. Ez egyszeresek odaüzent a pincérrel, hogy árulná el a fehérhajú vendég, mivel fehéríti a haját? Mert ez nyugaton sikk, csakhogy nem ismer jó receptet. A mi emberünk komolyan odahajolt a pincérhez, mintha titkot súgna: — Egy reszelt citrom, egy uborka leve, három bagoly ’ tojás, egy csipetnyi puskapor, és nyúlga né. A pincér, aki tudott magyarul, viS6 zab őkölt. Hogy meg- mondta-e, azt ma már senki sem ellenőrizheti. De a szőke lány barátságosan intett Gyulának, s a barátunk karjára kapva frakkjának fecskeszárnyát. meghajolt előtte. Táncoltak a parketten, az előzőleg megtudott egyetlen angol szócska varázsában: csodálatos! Minden csodálatos volt: a lány tánca, a szeme, karjának puhasága, kivágott ruhája. Tánc után a csillagos éjszakát vették szemügyre, ami szintén bjutiful volt, és a hegyek holdövezte pereme is bjutiful, majd ismét a lány dereka. De a csókja nesm. Pedig az ott történt a hegyi éjszakában, bjutiful csillagos ég alatt, bjutiful külföldi kocsi háta mögött. — Az anyád ;.. — káromkodott a lakatos. — hiszen neked nyálas a szád! Törülgette saját száját a fecskefrakk szárnyával, de a szőke angol lány ezt nem értette és csókolta, csókolta, hogy Gyula minden ősz hajszála égnek meredt. — Az anyád — lihegte és erős marokkal megfordította a leányt, nekidűtötte a gyönyörű külföldi kocsinak, amitől az rúgózni kezdett, mint valami hatalmas rekamié, és ... Ne nézzünk oda. Rúgott, mint egy valóságos labdarúgó. Nem egyszer. Többször. Élvezettel. A sikoltozásra közben kijöttek a szállóból, a mi korán őszült lakatosunkat közrekapták és vitték befelé. Egyenruhás rendőr is került, jegyzőkönyv, botrány, aztán a zsivaj, idegen nyelvek idegtépő kavargása után egyszerre halotti csendben találta magát egv szállodai szobában, ahol fűtve sem volt, s az egész berendezés egyetlen rossz ösz- szecsukható ágy. Erre leült és gondolkozni kezdett. Nem sokáig, ketten jöttek be. A pincér, aki tudott magyarul és álltólag az igazgató. — Tudja, maga mit csinált? — kérdezte az igazgató a pincér fordításában. — Inzultált egy valódi, angol milliomoslányt! — Ne mondja — ám ült el Gyula. — született milliomost? Az igazgató saját lábát ta- posgatta idegességében. — Maga jó hírt kelt itt a szállónkról! Ezt tudják a magyarok? A mi barátunk erre lecsüg- gesztette a fejét. — Rendbehozom ha erről van szó — mondta. — Hogyan? — Küldjék be a lányt. Bocsánatot kérek. — Nem itt! — ijedt meg az igazgató. Rövid félóra alatt át is helyezték egy másik szobába. Kitűnő szoba volt! — Jöhet a nő! — hevert végig Gyula a sezlonon. De nem a nő jött, hanem a milliomos. Amikor a pincér mint tolmács, az egyszerű tényt bejelentette, Gyula kíváncsian ült fel. — Mondja meg neki — szólt a pincérhez, — hogy sajnálom a dolgot. — Mister H.-nak ez nem elég, uram — fordított a pincéi'. — Mert ön hírbe hozta a lányát. — Hát mit akar még? — Azt kérdezi a mister, hogy mi az ön foglalkozása, családi állapota, származása? Gyula derűsen mosolygott a milliomosra. — Értem — mondta. Aztán sétálni kezdett. — Hát mondja meg neki, drága pincér kartárskám, hogy nőtlen vagyok, tehát partiképes. De még hozzá kitűnő foglalkozásom van, ami többet ér minden diplománál, és a származásom a legrégibb időkbe nyúlik vissza, a legnemesebb, legdrágább ősöket mondhatom magaméinak. A pincér nagyon csodálkozott, de szó szerint fordított. A milliomos leült. Szivarral kínálta barátunkat. A társalgás közvetlenebbé vált. — Mi hát az ön foglalkozása? — kérdezte a milliomos sürgetésére a pincér. — Szerszámlakatos. A milliomos felugrott. Heves, ugatásseerű kérdést intézett a pincérhez. — A származása? Részletesen. — Mondtam már — nevetett Gyula. — A legnemesebb ősök az enyémek. Igazi proletárok voltak, munkás emberek. Kérdezze meg az urat, kartárskám, hogy az ő ősei is rendben vannak? Aznap éjszaka háborítatlanul aludt. Másnap csak a pincér jött, azzal a kérdéssel, hogy hajlandó-e elfeledni az egész esetet? — Természetesen — mondta nagylelkűen barátunk. — De hogy megyek haza? A kis csapat ugyanis közben elutazott. Délben előállt egy külföldi kocsi, hamisítatlan külföldi sofőrrel, és egy csomaggal. A csomagot tisztelettel átnyújtotta. Gyula kibontotta. Drága ajándékok voltak benne, kristályok, porcelánok. A kocsi átvitte őt a határon, M.-be, meigállt a házuk előtt. Gyula kezet fogott a sofőrrel, aki a csomagot kaparta elő ezután. — Hagyja csak — legyintett előkelőén a lakatos, — az a magáé. A sofőr nem értette a magyar szót. Erre Gyula barátságosan mellbelökte. — Neked! A tied! Érted? Gudbáj! Zsebredugott kézzel, fütyö- részve szaladt fel a lépcsőn. — Csau, mama! — robbant be a konyhába. *— Éhe® vagyok. Harmadik történet A brigád, amelyben a mi ősz barátunk dolgozott, nemcsak a munkát végezték közösen, hanem együttesen vásárolták a lottószelvényeket is. Mindenki hármat. Nyolcszor három az huszonnégy. Huszonnégy szelvénynek mégiscsak nagyobb az esélye, mint egynek. — De a nyereséget is meg kell osztani! — dühöng valamennyi alkalommal Zsaki, amin a többiek nevetnek, de elgondolkodnak. Egy alkalommal Gyula hevesen udvarolni kezdett egy lánynak, és a szokottnál nagyobb izgalommal figyelte a rádiót, bemondja-e a négyes találatot, vagv sem? Lakás kellene, fiúk — újságolta gondterhelten, — nősülök. — Eredj a fenébe! ugratták. — Minek neked egy egész lakás? Még eltévedsz benne! — De bizonyisten nősülni akarok — mondta szomorúan. — Látom én, mfa-e megy ez nálad — mondta egyszerre Zsaki, aki szeretett kötődni. — Azt akarod, hogyha ezen a héten nyerünk, a nagvobb részét te kapd meg. Csakhogy ebből nem eszel! Igazságosan, egyformán! — Edd meg a nyereségedet — mérgelődött Gyula, s többet nem is beszéltek. Azon a héten se nyertek semmit. A következő héten, amikor össze kellett volna dobni a pénzt, valahogy senki se szólt. Gyula fülelt, de egy mozdulatot sem látott, hogy valami igyekezet volna. Hát ő sem szólt. Dühében csak azért is huszonnégy szelvényt vett. Két napig hordta a zsebében, aztán azon a napon, amikor már nem lehetett szelvényt vásárolni, tüntetőleg lobogtatta a többiek előtt: — Huszonnégy. Mire Zsaki, akiben kevés volt a szégyenérzet, megvakarta a fejét: — Vinné el az ördög, miat- - tad nem vettünk szelvényt, tulajdonképpen még mindig eladhatnád. De Gyula nem adta. Aznap délben senki sem hallgatta meg a rádió közlését, legalább ne bosszankodjanak, ha kijönne valamelyik megszokott szám. Műszak végeztével a kistermetű lakatos megállt az ajtóban, és úgy intett, mint Napóleon. Várjatok! Még senki sem tudja a számokat. Beszállhat, aki akar. Huszonnégy szelvény, nyolcán vagyunk, a szokott összeget kérem. Mindnyájan meghökkentek. Percekig töprengtek a dolgon, amikor Zsaki legyintett. Piszok vagy, te már tudod, hogy nem nyertünk, de ne fizess rá annyit, egye fene. Itt a részem! — Semmit sem tudok! —> tiltakozott elsápadva Gyula. — Csak akkor add ide a pénzed, ha hiszel nekem! — Sajnálom, nem hiszek — mondta Zsaki. — Akkor takarodj!! Zsaki nekilendült. — Fogjatok meg, különben összetöröm a fehér pofáját! Valóban közrefogták. A brigád vezetője, vállas, cingár, de fenemód erős ember, hátracsavarta Zsaki karját. — Most pedig kérj bocsánatot. — Nem kérek! — Akkor eredj. Zsaki elindult. Hátranézett, szeméből gyűlölködő sárga villámok cikáztak a többiekre. Aztán csend lett a műhelyben. Elsőnek a brigádvezető mozdult meg. — Itt a részem, Gyula, Ne vedd komolyan. Odaadták a többiek is. Az ősz fejű kis lakatos pedig átnyújtotta a szelvényeket. A sarokig együtt mentek, ott a kocsmában megkérdezték a számokat. Körülültek egy nagy asztalt, néhány pohár sörrel és nehézkesen vizsgálni kezdték a szelvényeket. Ez hiányzott! Ez a kis izgalom! Elégedetten bogarásztak, ceruzáztak, nyálaz- tak. Végül csalódottan rakták le a papírokat. —> Hát ez nem nyert, egyse. A brigádvezető kis nehezteléssel nézett Gyulára. A szeme mást mondott, mint a szája. Mert a szája ezt: — Persze, te nem tudhattad. Gyula a sörébe bámult. — Mindegyiket megnéztétek? — kérdezte. ,— Nézzétek meg móg'egyszer-. Azokat a szelvényeket, amelyiken az első szám kettes. Furcsa pillantásokkal méregették. Egyszerre valamelyikük lehajolt és felvett egy szelvényt a földről. Megnézte. És felordított. — Fogjatok meg! Bizonylatén, ez négyes! Felugráltak, egymás kezéből tépték. Á brigádvezető a csendesen iszogató Gyulára meredt. — Te. Te tudtad, hogy nyertünk. Te tudtad A kis lakatos felugrott, öklével indulatosan az asztalra csapott. — Mi vagyok én? Hazug?! Vesszetek meg rakásra, ha nem hisztek nekem! — Hiszünk — mondta kisvártatva a brigádvezető. — Ne tüzelj annyit. Gyula. Eszerint százötvenezer forintot. nyertünk, fejenként nem egészen húszezer forint jut. Vagyis több, ha Zsakit kizárjuk. — Zsaki kizárta magát! —< vetette közbe egyikük. — Nem! Zsakit beleértve! — mondta határozottan Gyula. — Helyes — bólintott a brigádvezető. — Zsakit beleértve. De mondd, Gyula, vigyen e! téged az ördög, édes cimborám, elég neked húszezer forint a lakásra? — Ki mondta, hogy lakás kell nékem? ,— nevetett fel egyszeriben a kis lakatos. —< Bolond ember az, aki nősül. — Felugrott. — SzevasztoJq mozijegyem van héttől! Kék szeme derülten, jólív dulattal nevetett végig a kocsmán, amikor kiment.
