Kelet-Magyarország, 1964. június (24. évfolyam, 127-150. szám)

1964-06-07 / 132. szám

Martin Andersen Fsexő: Menekülés az erdőből Szabolcs-Szafmárban történi pályázatunkra érkezett írás Gyermekbosszú Felnőtt ember vagyok már, de amiről itt írok, az iskolás gyermek koromban történt velem. E történetről mindig hallgattam. Soha nem vettem bele az önéletrajzomba' több ok­ból: azért, mert e kis történetben kutya is macska is szerepel és sehogy sem tartottam illőnek önéletrajzba azt beleírni. Ügy kezdődött, hogy második osztályos voltam a református elemi iskolában, s egyik alkalommal drámai feszültséggel hallgattuk a hitoktató lelkipásztor óráján miképpen csapott rá Mózes egy vesszővel a Vörös-ten­gerre, hogy az ketté nyíljon, s azon keresztül száraz lábbal átvezethesse népét a túloldalra. S hogy t bibliai történetet még jobban meg­értsük, az iskolával szembeni nagy tó vizére mutogatott nádpálcájával, felhasználva azt szemléltető eszközként. Tisza mentén született gyermek lévén, már szőttem is a tervet arra vonatkozóan, hogy mielőbb meggyőződhessek egy jó nagy hosszú fűzfavessző varázsáról. Odahaza este addig rimánkodtam édesanyáméknak, hogy holnap menjünk a Tiszára fürödni, amíg hajlott a kérésemre édesanyám, s összesze­dett mindenféle szennyeszsékot, pokrócot, íe-, hérneműt, s még a vásznat is odakészitetíe mivel ott lehetett jól kifehéríteni. Én alig hittem, hogy leugorhassak a sze­kérről, s máris vágtam a kis Sarajevo bics­kámmá! egy akkora hosszú fűzfavesszőt, mint amilyen a libapásztoroknak szokott lenni. A víz szélére álltam és Mózest utánozva teljes erőmből rácsaptam a folyóra és vártam a csodára. Nem vallottam volna olyan nagy kudarcot, ha nem árulom el, hogy mi okból csapkodom a szőke Tisza vizét. Azonban, amikor ezt kikottyantottam a számon, a kö­rülöttem lévők, s főleg felnőttek olyan han­gos nevetésre fakadtak, hogy a könny is kicsordult a szemükből. Híre ment ennek a faluban, különösen az iskolás gyermekek kö­zött, s akadt egy judás is, aki befújta a tisz- teletes úrnak az esetet. A következő hittan­órára is a szokásos módon vallaskönyvvel és nádpálcával a kezében érkezett meg a tisz- teletes úr. Nem tagadom, nagyon megijed­tem. amikor az első percben magához pa­rancsolt engem a pádból, s utána elkezdődött a számonkérés. — Hogy merészeltél megcsúfolni Mózes Is­teni cselekedeteit. S alig hogy ezt kimondta, suhintott egyet a nádpálcával és úgy a fü­lemre sújtott, hogy a helyén nyomban vér fakadt. Tetőtől talpig kellett bűnhődnöm. Az ülő részemen a nadrágomat szerte szét verte, s nem beszélve arról, hogy egy hónapig semmit nem hallottam az egyik fülemmel. Hogy milyen gondolatok fordultak mag a fejembe, azt nem is jó elmondani. Mire is gondolhatna egy gyermek ilyen esetben, csalt arra, hogy egyszer felnőtté válik, s amit gyermekkorában tettek érte vagy ellene, hát viszonozza a viszonozni valót így, vagy úgy. Gondoltam titokban arra is, szokott ő mife­lénk sétálni esténként, hát megpróbálom ügyesen ráuszítani a Fidit, s majd az ad neki nadrágot nadrágért. -Ezt a tervemet azért nem mertem megvalósítani, mivel azok után két helyről is várhattam volna kegyetlen megtorlást, az apámtól és a tiszteletes úriól. ötödikes voltam, mikor egy gyönyörű ta­vaszi délután becsengettek az osztályba. Kar­csival mi ketten az iskola kertjében köíöz- gettük a ribizlibokrokat a tanító úrnak. Órára nem mentünk be. Hittanóra volt. És most jön a kutya meg a macska. Tudniillik volt a tiszteletes úrnak egy ici-píci szobaku­tyája, ami inkább hasonlított egy szőrlabdá­hoz. Kedvenc állata volt az. Száz Mózesért meg nem verte volna a gazdája, pedig nem volt szobatiszta, s a bolhát nem győzte ki­rúgni magéból. Ez a kis kutya elkísérte gaz­dáját legtöbb helyre, így a vallásórákra is. Na persze kívül várakozott, s a jó me'egen elnyújtózkodott. Hopp, megvan! S mintha valami értéke­sebb tárgyra leltem volna, elindultam a kis­kutyáért. A jámbor kis jószággal nem volt nehéz bánni, levittem hát a kertbe, ahol egy fészerben a tekintetes asszony nagynövésű sárgatarka, szelíd háziállata Mityu cica éppen egérre lesett. Csendes volt az udvar, a tekln- tetes asszonyék is leheveredtek ebéd után a hűvös szobában. Karcsival hamarosan kö­zöltem. hogy mit akarok. Nem volt elrontója tervemnek. Na Karcsi én megfogom a két jámbort, • farral összetartom, s közben te pászitsd össze a farkukat és kösd szorosan össze őket. Mityu cica még dorombolt is közben, pedig ha tud­ta volna előre, bizony elinalt volna. Mikor kész volt, mi elengedtük útjukra őket. s ha­marosan felkotródtunk egy istálló padlására. Az előbb még jámboran doromboló macska egy szempillantás alatt köpködő vadállattá változott, s mint egy disznóhólyagot úgy rö­pítette maga után a megrémült kis Csöpit. A nagy iskolaudvart legalább ötször körül úszta a levegőben, csapott olyan lármát, hogy álmából felverte gazdasszonyát, a tekin­tetes asszonyt. Én megfogadtam még a padláson, hogy bátran elibe állok a tiszteletes úrnak, s el­mondom, hogy mindezt bosszúból tettem. De attól több eszem volt, hogy azonnal, hogyisne, majd felnőtt koromban. Hát most elmondtam. Szász Elek, Vitka, Árpád u. 25, Tíz évvél ezelőtt, 1954. június 2-án halt meg a világhírű dán író, a nem­zetközi munkásmozgalom kiemelkedő alakja. li1 iasterberg környékén fő­leg babákat állítanék elő. Igen nagy kézügyesség kell hozzá, hogy ezzel a mun­kával az ember megkeresse a mindennapi kenyerét. A férj a legkevésbé fontos személy a házban. Helyette az asszony meg a gyerekek a fő család- fenntartók. Ezért a népes csa­lád errefelé valóban áldás. A Gessert házaspárnak csak- egy gyermeke volt,1 az is ké­sőn született. Évekig úgy lát­szott. hogy a házastársak egy­általán nem kapnak segítő ke­zet. De a törpe Caryllis addig foglalkozott a Gessert mamá­val, addjg olvasott rá és itat­ta titkos gyógynövények levé­ve!, míg végre szült, amikor más asszonyok már nagyma­ma korban vannak. Gessertók a Leina-völgy felső szélén laktak, ott, ahol a Leina vize lezúdul a he­gyekből. Kis házukat minden oldalról fenyőerdő övezte. Ha a kisfiú napfényre vágyott, messze el kellett barangolnia a háztól. így idejében meg­tanulta, hogy fáradságos út Vezet el az örömhöz. Különben ritkán volt rá Mejo, hogy kifusson a tisz­tásra és megcsodálja a verő­fényes világot, mert korán meg kellett dolgoznia a bete­vő falatért. Először a formá­ból kivett babatesteket rakta ki a ház tornácára, míg ké­sőbb már maga préselte kis ujjaival a formákba az anya­got. Édesanyja azután óvato­san kivette a babákat és lesi­mította a testük szélét, vala­mint az érdes felületüket. Ezt az eljárást még nem lehetett a gyerekre bízni, akit az egy­hangú munka szótlanná és komolykodóvá tett. Ha az apa dolgozni ment az erdőbe és magukra maradtak, az anya kissé felengedett. Ré­gi táncmelódiákat meg sze­reim; dalokat énekelt fiának, vagy elmesélte a fonóban tör­ténteket és beszélt a faluban (szokásos vigalmakról. Minden héten egyszer az asszony megrakott, nagy ko- sarávál elindult a völgyben fekvő gyárvárosba, leszállíta­ni a félig kész babákat. Há­rom mérföldes utat kellett megtennie és csak késő este ért haza. Heinz ilyenkor éb­ren várta édesanyját, aki út­járól mindig hozott neki va­lami csekély ajándékot. Ha nem érkezett meg idejében, a fiú tudta, hogy a babagyár­ban nem kapott újabb mun­kát és így kénytelen volt a következő városba bandukol­ni. Itt álarcokat gyártottak a farsangra. Többször megtör­tént, hogy szegény asszony csak másnap délelőtt vetődött haza. A végletekig kimerül­tén, mert nagy bugyor anya­got hozott magával kará­csonyfadíszek készítéséhez. — Ezekből az ezüstös kartonla­pokból és a sok fényes papír­ból csinálták azokat a csil­logó, tarka-barka díszeket, meg karácsonyfa hegyére tű­zendő csillagokat. Édesanyja sok érdekeset mesélt a távoli városokról, s a zárkózott fiú feszült figye­lemmel hallgatta minden sza­vát. Az asszony néha fiát is ma­gával vitte, amikor árut szál­lított. De Heinz legtöbbször otthon maradt és egyedül még jobban kellett igyekeznie a munkával. A magányos lakásban gyer­meki fantáziája lázasan dol­gozott és annyira megzavarta, hogy egészen mást rajzolt a babafejekre vagy az álarcok­ra. Előfordult, hogy elcserél­te a babák szemöldökét meg az álarcok szakállát és jót mulatott a dolgon, de soha­sem nevetett. Ezek közül az álarcok közül egyesek nagy sikert arattak az álarcosbá­lon. Heinz mindig alulra dug­ta a tréfából elrontott álarco­kat. De ha egyet kint fe­lejtett, azt az édesanyja rak­ta el, amíg ő aludt, nehogy meglássa az apja. Különben verés lenne a vége, ami az «öyának fájt volna legjobban. Heinz az évek múlásával egyre nehezebben kezelhető kamasszá serdült. Apja sokat panaszkodott, hogy minden áldott szombaton a kocsmá­ban lődörög. A fiú nem sze­rette az örökké sötét, félel­met keltő erdőt: sehol egy ablak, amelyen át világosság szűrődne be. Gyűlölte ezt a farengeteget. De ugyanúgy gyűlölte a babákat és a gye­rekeket, akik játszanak velük. Igen hirtelen természetű volt. A legegyszerűbb dolgok méregbe tudták hozni, és ez lett a veszte. Egy alkalom­mal, amikor ismét egyedül volt otthon, a babáknak ké­szített leányfejek láttán való­ságos dühroham fogta el. Mi­ért is nem került legalább egyszer fiűfej ezekre a ba­bákra? Olyan ellenállhatatlan vágyat érzett egy ilyen fiú­fej készítésére, hogy kis zseb­késével azon nyomban neki­látott a puha téglaforma át­alakításához. Az eredménnyel igen meg volt elégedve, és amikor édesanyja hazatért, már több tucat fiúfei volt száradásra készen. Legna­gyobb meglepetésére anyja nem örült ötletének, hanem keserves sírásra fakadt. Az öntőforma, meg az anyag el volt rontva, és bármilyen ne­hezére esett, mégis szólnia kellett férjének. Az apa ke­gyetlenül megverte fiát, úgy, hogy Heinz majd egy hétig nyomta az ágyat. Ahogy így fájó derékkal feküdt, nagy elhatározásra ju­tott: El kell mennie, ki a nagyvilágba, oda, ahol nem nő mogyoróvessző, ahol a gye­rekeket nem kényszerítik ar­ra, hogy babákat kétszítsenek és ráadásul még verést is kapnak. Elvágyóit ebből a zord erdőből egy szebb világ­ba, ahol öröm gyereknek len­ni. Régen foglalkoztatta ez a boldogító gondolat és most valóra akarta váltani. Vasárnap reggel, ■ amikor édesanyja kosarával a hátán elhagyta a házat, Heinz is fel­kelt. Apja már kint járt az erdőben. Zsebrevágott egy burgonyalepényt majd kis szánkóját elővéve futni kez­dett mintha üldöznék. Már jó darabot ment amikor eszébe jutott, hogy édesanyja nem talál ennivalót. ha megjön, így visszafordult és letette a lepényt a ház küszöbére. Né­hány lépés után azonban ar­ra gondolt, hátha róka talál jönni és megeszi. Ezért újból visszament és feltette a bur­gonyalepényt az ajtófélfára, ahová a kulcsot szokták ten­ni. Aztán- elindult az erdőbe. De nem a völgybe vezető úton, hanem felfelé. •Lassan kaoaszkodva haladt 'mindig feljebb. Verőfényes dél volt, amikor kiért a legmagasabb pontra, ahonnan gyönyörű ki­látás nyílt. Itt megkereste a lefelé vivő utat, rádobta magát szánkó­jára. és hasonfekve siklott le a völgybe, maga mögött hagy­va az ismerős táiat. Félelem nélkül suhant bele a bizony­talanba. Nagyszerű dolos? volt ez a szökés. Még sohasem érezte magát ilyen jól. Esténként egy baktalóránt- házi szobában nem alszik ki a villany. A Petőfi utcai ház­ban vaddiófából éles szer­számmal alakok bontakoznak ki Réti Ferenc keze nyomán. Gyerekkora óta keresi, ku­tatja a fába rejtett formák titkát. Fába faragott .élmé­nyek kelnek életre munkái­ban. Témái: katonaélet, tsz- beli munkák, vadászat, mese­jelenetek. — Ezt a szekrényt két és fél hónapig faragtam — mutatja az egyik pesti kiál­lításon is részt vett farag- ványt. A szobában kazetták, raj­tuk a megjelenített alakok. Barkácsolással kezdődött a fával való ismerkedése, de a fa egyre sarkallta, — mint mondta — s egyre többet kö­vetelt tőle. S így mentek rá estéi, éjszakái, vasárnapjai... Napközben is fával dolgozik, a földművesszövetkezet kar­bantartó brigádjában, par­kettát, padlót készít nehéz szerszámokkal. A munka fi­nom része este következik, amikor pedig már nehezebb a keze. Félig kész faragványt hoz elő a szekrényből. Kígyóbű­völő. — Ez kísérlet volt, nem is fejeztem be, csak úgy, mint emezt — sorakoztat elő újra egy másik munkát. — Nem volt időm ezeket az apró alakokat kimunkálni. A falon kiterjesztett szár­nyú sas, ő maga ejtette el, mert a fafaragás mellett másik nagy szenvedélye a vadászat, amit viszont a fa­ragásaiban is megörökít. Gyakori munkáin a vadász­motívum. De más szenvedé­lye is van. Teli könyvespol­cán változatos művek sora­koznak: a Pallas Nagy Lexi­kona 13 kötetben. Gorkij: Három ember, Makarenko: Az új ember kovácsa, Ta- káts: Bajvívó magyarok. Ennyi érdeklődés a leg kü­lönfélébb témák iránt, — fi­gyelemreméltó. A fafaragás­hoz vonzódik persze a leg­jobban, de nem úgy, mint aki elhivatottságot érez a művészetre, hanem szórako­zásból. Munkái eljutottak már Moszkvába, Bécsbe, ma­gyar fiatalok vitték ma­gukkal a Világifjusági Ta­lálkozókra, ajándékképpen, — Járatom az Ezermestert, próbálok tanulni mindenből, de egy kicsit kevés ez. Még nem mondott hivatásos mű­vészember véleményt a mun­kámról, pedig jó lenne tudni, mégis mit ér... Érdemes-e komolyabban belemerülni a faragásba... tengerészetüket! S íme, a ma­gyar filmgyártás ennél is to­vább ment: a magyar film­gyártást fricskázta meg. Az író Csurka István nem kímélte a filmbeli írót, a rendező Fejér Tamás a filmbeli rendezőt, de megkapta a maga kis tűszúrá­sát mindenki: a dramaturgiai tanács valamennyi részvevője, a színészek, a stáb tagjai, egy­szóval mindenki. A Miért. rosszak a magyar filmek tartalma röviden ennyi: az író pénzzavarral küzd. Ki­megy a filmgyárba, elad egy légből kapott ötletet, aztán egy másik ötletből megírja a filmnovellát. A továbbiakban azt látjuk, hogyan lesz a tár­sadalmi-lélektani drámából, az „Amnesztiádból színes revü- film, a „Szakadatlan boldog­ság”. A Miért rosszak a magyar filmek kiváló szereplőgárdát vonultat fel. Gábor Miklós, Fo­dor Tivadar író életrekeltője. A tőle megszokott széles ská­lán játszik, mélyről jövő iró­niával állítja elénk, típust for­mál a figurából. Major Tamás Páczikját, a filmbeli filmek fő­szereplőjét, különböző sémák kitűnő megtestesítője. Kren- csey Marianna elkényeztetett, Margit unott, fáradt Hidegh Aliz művésznője, Mécs Károly bonvivánja, Ungváry László határozatlan filmgyári igazga­tója, Sinkovits Imre Tutaja — megannyi telitalálat. Ott talál­juk még kisebb szerepekben Margittal Ágit, Rajz Jánost, Ráday Imrét, Molnár Tibort, Szendrö Józsefet, Garas De­zsőt, Darvas Ivánt, Avar Ist­vánt. A revüben a prózai szí­nészek helyett Szirmay Márta, Radnai György és Réti Józsefi énekli Vujicsics Tihamér szá­mait. A fényképezés Hegyi Bar­nabás rutinos munkája. A Miért rosszak a magyar filmek-nek nyilvánvalóan nem az volt a célja, hogy feltárja a filmgyártásunkban lévő hibá­kat és másfél órás szatíra ke­letében megoldjon minden ed­dig még megoldatlan problé­mát. Az sem bizonyos, hogy minden úgy van a valóságban, ahogyan a film a szatíra gör­be tükrében felnagyítva elénk tárja. A jelenségek azonban, amelyeket kifiguráz, nyilván­valóan léteznek ilyen, vagy olyan formában. Es ha ettől a filmtől nem is tűnnek el bizo­nyos, hogy mulatságos, szóra­koztató időtöltésnek ígérkezik ez a történet a közönségnek. Páll Géza JHiítí t&uzak a maiidat liímtk Magyar filmszatíra lusta és butuska írófelesége, Máthé Erzsi rendezőné-színész­nője, Gordon Zsuzsa gyenge akaratú dramaturgja, Bara Dicsérni szoktuk az angol filmvígjátékókat: lám, milyen „bátrak”, hogy megfricskázzák rendőrségüket, katonaságukat, Fába faragott élmények

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents