Kelet-Magyarország, 1964. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-10 / 108. szám

ANDRES PLATONOV

Via Appia Antica

Czinke Ferenc rajza

A magyar Alföld ihletett művésze

Koszta József születésének 100. évfordulója

Az újabb magyar festészet egyik legegyénibb hangú, legjellegzetesebb hangvételű egyénisége, az Alföld világának, népnek és tájnak ihletett festője Koszta József. — Brassóban született — első gyermekkori élményeit a Ba- teaságnak a városhoz simuló tájai nyújtják számára. Szegény mészáros nyolcadik gyermekeként r»ndkívül nehezen indnuf el pályáján: előbb

ényképezést tanul, majd egy helybeli piktor tanítgatja; Kolozsvárra kerül s itt e két szakmából: az arcképfestésből és a fotografálásból gyűjt össze annyi pénzt, hogy 1882- ben Bécsbe ment tanulni. Bécs után a budapesti Minta- -ajziskola következik, majd München, majd ismét Pesten, Benczúr mesteriskolájában fejezi be tanulmányait. 1879-ben szerepel először kiállításon: a Hazatérő aratókkal elnyeri a Műbarátok 1500 forintos ösztöndíját. A kép még a müncheni akadémián tanultak hatását mutatja — -estői felfogásának finom naturalizmusa a magyar zsáner- íestészet hagyományaival öt- -öződik. Ezt az elbeszélő hangnemet azonban rövidesen "elváltja nála a megjelenítő, tömören érzékeltető, összefoglaló előadásmód. Bontakozó művészete új impulzust kap 1902. nagybányai tartózkodása idején. Ott készült iel- tegzetes műve a Domboldalon. a nagybányai pleinair megjelenése. Rövid itt tartózkodása után visszatér az Alföldre. a Tisza környéki községekben él. Ez időben születő müvei már ezt a világot mutatják: hatalmas messzenyúló síkság, a látóhatár felett szélesen elterülő ég, s az alakok a látóhatár fölé magasodnak. Korai korszakának U904 körül) legmonumentálisabb darabjait alkotja ekkor: a Mezőn, a Vízhordók, majd egyik legszebb: a Három királyok. Színei már izzóbbak lettek, a formák tömörek — de ez az előadásmód még nem a drámát, a lírát érzi e világból. Képei azonban nem aratnak sikert. A századforduló korának a Népszínház cifra parasztjaihoz szokott közönsége nem tudott mit kezdeni Koszta képének világával, mélyről fakadó, őszinte realizmusával: összeegyeztethetetlen volt az idillikus álromantikával képeinek igazsága. Bátran helyezhetjük e műveket Móricz fiatalkori művei: a Hét krajcár, a Sárarany, a Fáklya mellé.

Az 1910-es évek elején végleg Szentesen telepedik le. Itt jut el művészetének fordulópontjához. Ez új periódusát, a sötét háttérből kiragyogó zöldek, sárgák, fehérek, vörösök jellemzik a komor hátteret épp az előtér buja ragyogása teszi ilyen sötétté. A szentesi határ messzi távolságai, nyitott mennyboltja, az Alföld éles fényei egyhangú perspektívája emelkednek itt képpé — rögzítve mintegy az időtlenséget, szimbólummá emelve a mozdulatlanságot. A magyar festészet csodálatos gyöngyszemei születnek ekkor’ a Kukoricatörők (több változatban is), a Kislány vázával, a Tányértörölgető nő, a Muskátlis kislány, a Ruhaszárítás. Ezek a képek hozzák meg végre az ötvenesztendős festőnek az elismerést: 1917. Ernst múzeumbei j kiállítása után új Munkácsy ként, magyar Goyaként emlegeti a kritika, s képei gyorsan elkelnek.

Több mint három évtizeden át festi a Szentes környéki tájat, soha el nem únva annak változásait, mindig mélyebbre hatolva e világ lényegében. Ecsetje alól a tájképeknek, a kompozícióknak gazdag sora kerül ki — képeit egyre szélesebb ecsetjárással, egyre sűrűbb színekben festi. Megszűnik a gazdag részletezés, a belső rajz, minden plasztikai forma: csupa nagyon világos és égő szín kerül a mély fekete árnyak mellé; a kép a legszélsőbb ellentétekből épül fel. Témavilága teljesen leszűkül a tanya életére, s legelső képére — ekkor keletkeznek öregkori festészetének remek darabjai: a Tanya, a Hazatérők, a Putrik pirosfejkerdős nővel, s mintegy búcsúzáskép, az utolsó, az öregkori önarckép (1940. körül).

Művészetében eredeti egyénisége, sajátos élményvilága fejeződik ki: a valóságon

alapuló látomásai drámai képekké formálódtak ecsetje alatt, melyekben a paraszti lét súlyos, küzdelmes problémáit jelenítette meg. A nép megbecsülését fejezte ki e nagyszerű művészet iránt kor- rpányunk midőn — halála előtt, mintegy utolsó akkordként — 1949-ben Kossuth-díj- jal ismerte el művészi munkásságát.

L. S.

lóban szimpatikus bájaival

együtt. Többször voltam

velük táncos lokálban, kiskocsmában, belvárosi étteremben. halászcsárdában, Magduska fáradhatatlan volt és figyelmes, hízelgett Bo- dokinák, mint a kicsi cica a legkedvesebb gazdájának. Szóval: ellenállhatailan volt. Főleg Bodoki szemében ..

Irmuska, Bodoki felesége viszont kétségbeesve panaszolta nekem, hogy - férje túldolgozza magát, alig jár haza és ha otthon van, csak nyög, még pihenni sem képes a kimerültségtől. Mert mondanom sem kell, a Bodoki—Magduska szerelmi

kettősről már mindenki tudott, csak éppen a feleség nem. De ami késett, nem múlott... Bodoki Ernő mély érzelmekkel beleháborodott Magduskába, meg kellett mondania tehát a feleségének, mielőtt mástól tudná meg. hogy mi a helyzet. G közölte tehát Irmuskával, hogy elválik tőle, nem is tehetne mást csak * szívére hallgat; halálosan beleszeretett valakibe, aki ezt szívvel-lélekkel viszonozza Irmuska, a bölcs feleségek érvelésével próbált férjére hatni, de hiába volt minden: a múlt sok szép emléke. a jelen eddigi nyugalmának ecsetelése, a könny, a rimánkodés, — nem hatott semmi az én

lestében-lelkében felkavart atyai jó barátomra, Ernőre.

Én sem hatottam rá, sem szerelmi mámorának kezdetén, amikor még szó sem volt arról, hogy Magduskát feleségévé óhajtja tenni, sem később, mikor majdnem halálra sértettem tapintatlan nevetésemmel házassági szándékának ünnepélyes bejelentése alkalmából. De azért mégis sikerült végérvényesen összevesznem vele s ezzel meg is szűnt személyes kapcsolatunk. Csak szegény Ir- muskához jártam fel némi vigasztaló szóval, amikor már Bodoki elköltözött hazulról.

Az idő pedig múlt és hamar lepergett egy esztendő. A válóper már befejezés előtt állt. Irmusika szegény nem ellenkezett, megegyeztek a tartásdíjban is. Magduska úszott a boldogságban és már titokban gyakorolta leendő asszonynevét. Százszor leírta egymás után, hogy „Bodoki Ernőné”, hol kacskaringóval, hol simán, nehogy zavarba jöjjön majd az anyakönyvvezető előtt.

Ám akkor átszervezték a vállalatot, melyet atyai jóbarátom. Bodoki Ernő igazgatott. Ünnepélyes külsőségek között nyugdíjazták Bo- dokit. Nem lehet oka panaszra: havi kétezer forint

nyugdíj nem esekélységl

Én már ez idő tájt régóta nem érintkeztem Bodokival. S az új helyzetet is Magduska közölte velem, amikor felkeresett és arra kért, magyarázzam meg a vőlegényének, hogy ő ilyen buliba nem mehet bele. Húsz éves fejjel — mondotta meggyőzően — igazán nem fekhet egy betegágyba, havi kétezerért, melyből még tartásdíjat is kell fizetni, majd arra kért, hogy adjam visz- sza a gyűrűt Ernőnek, akivel most már nagyon kínos volna találkoznia.

Noha — mint mór jeleztem — nem voltam beszélő viszonyban atyai jóbarátommal, Ernővel, Magduska kívánságát mégis tejesítettem.

Ernő összetört szívvel haladéktalanul megszüntette a válópert és Irmuska, az igaz feleség, szemrehányás nélkül, boldogan ölelte magához a tanulságokban gazdagon, havi kétezer nyugdíjjal, hozzá lehajtott fővel visszatérő férjét.

Azóta már sok finom krémkávét főzött nekem Magduska. De mind a mai napig elmulasztottam megkérdezni tőle, hogy ugyanaz a betegágy háromezernyolcszázért plusz prémiumért miért lett volna egésszége- sebb egy húszéves csinos, jól kereső pesti lánynak ...

NYÁRON, JÖUUSBAN, amikor a nap legmagasabban jár az égen, az éjszakák nagyon rövidek. A hajnal egyszerre tör a földre nyugatról északra, északról keletre és már fel is jött a még nem rég lenyugodott nap. Azon a néhány napon keresztül, amelyiket itt leírunk, amikor az év leghosszabb napjai szoktak lenni, akkor, a napnyugtát követő fényragyogás csak éjfélre szűnik meg. Alighogy az est kékeslila fényhomálya befödte Fehéroroszország tűlevelű fenyőerdőit és alighogy elhallgatott a pacsirták dala a búzamezők felett, abban a pillanatban a német állások fölött kigyúltak a magasból aláereszkedő fénycsóvák — a rakéták. Ezzel kezdődött a légitámadásunk előkészítése.

Az ellenség megvilágított állásaira védelmi rendszerének teljes mélységében kezdtek hullani a mi bombáink. Ezer és ezer vörös-fekete lángnyelv fénynyalábja hasított bele a lassan ereszkedő rakéták szemfényvesztő fényébe, A robbanások vörös-fekete lángnyelvei hatalmas porfelleget lövelltek magasba a bombatölcsérekről, idehallatszott a bombazápor alatt tartott és darabokra tépett ellenség üvöltése. Az égbolt remegett, mint soha nem szűnő mennydörgés úgy dübörgőit repülőgépeink szünet nélküli áradatától; a mi hátung mögül pedig hangtalanul beszélgettek a pilótáinkkal a fényszórók és a jelzőrakéták, harcosaink pedig örömmel figyelték ezt a tűzijátékot. Ezekben az órákban az egész arcvonal úgy nézett ki a föld felszínétől az ég végtelenjéig, mintha különböző színű fények díszítették volna fel, és mindezt a harci technika és harci fegyverek zenéje festette alá.

Ebben az esetben az ész nem tiltakozott az ellen a fennségesen ünnepélyes látvány ellen. Itt ismét az emberség ütközött meg az embertelenséggel és ráadásul az emberség volt jobban felfegyverezve. Halál az embertelenségre!

EZEKBEN AZ ÓRÁKBAN A HARCTERET

mi egy fehérorosz faluból tartottuk szemmel, amelyiket a mi légitámadásunk vöröses sárga fénye világított meg. A fehérorosz falvakban énekeltek a lányok, katonák játszottak a bájánokon. A háziasszony későn vezette a tehenet az udvarra. Mindenki tudta, hogy mi történik, senki sem nyugtalankodott az elkezdett harc lemeneteléről. Mindenki tudta, hogyha mi egyszer elkezdtük a harcot, akkor kivívjuk a győzelmet is, és ezt olyan biztosan tudta mindenki, és úgy hitt az egyszerű és nagy dolgokban, mint ahogy tudta, hogy a föld megtermi a gabonát, vagy mint azt, hogy ha a tapasztalt építész elkezdi építeni a házat akkor azt valóban fel is építi.

A kis kaliberű német tüzérség csak apró, szétszórt vörös tűzcsóvákkal válaszolt a mi feltartóztathatatlan légitámadásunkra. így folyt ez egész éjjel majdnem szünet nélkül. A ml pilótáink verték az ellenséget, és a repülők áradata nemhogy ritkult volna, de egyre szélesedett, és egyre gyakoribbá vált.

Reggelre az idő elromlott és új fegyvernemmel támadtunk. Az ellenséges állásokra csodálatos tüzérségünk tüzét vittük rá. Régebben azt mondták, hogy úgymond, a ml tüzérségünk valósággal elárasztja az ellenséget. Ez a kifejezés nem pontos. Nem elárasztja, hanem a szó szoros értelmében megsemmisíti. Éppen ezért, mint ez később. bebizonyosodott, a „harcokban tapasztaltabb” németeknek elég volt csak meghallani a tüzérségünk hangját, kiugráltak még a futóárkokból is és menekülni kezdtek.

Két órán keresztül tüzeltek a németekre az ágyúk, és időnként támogatta a tüzérséget az ezred aknavető egysége is. Az utászok sajál tüzérségi előkészítésünk alatt készítettek átkelőket az első vízi akadályon — a Pronja folyón. A felderítők ésszel, bátran, de el nem árulva magukat már korábban kijelölték az átkelő helyeket. A felderítők jóval előbb már felkutatták a gázlókat a tankok és z gyalogság számára. Tüzérségünk nemcsak az elsővonalakat lőtte, hanem megsemmisítő csa pást mért az ellenség védelmi rendszerének a teljes mélységére.

Két óra hosszán keresztül tartott az ellen ség e kegyetlen, megsemmisítő lövése itt szovjet földön. Később, ahogy a mi egyse geink megindultak előre, a tüzelést le kellett állítani, mivelhogy már mindenütt £ mieink voltak. A németek hullái minthí többször is elszenvedték volna a halált.

A BOMBÁKTÓL ÉS TÜZÉRSÉGI lövedé kéktől többször is felszántott földbe valósággal belegyúródtak a széttépett német hullák, az emberi test maradványai úgy összekeveredtek a földdel, hogy csak a ruhafoszlányok árulták el, hogy itt nem rég még ellenség tarEgyre nyugatabbra

tózkodott, A beomlott fedezékek és földerö- dök között sárgás lábak voltak láthatók elnyűtt bakancsokban, lábak, amelyek le akarták tiporni a mi földünket. És most már mindez a múlté: itt most már csak halott ellenség fekszik, az élők pedig még menekülnek, fegyvereink tüze űzi, pusztítja őket.

A tüzérségi tűz beszüntetésével egyidőben megindultak előre a mi harckocsizó alakulataink és gyalogságunk a gázlókon és az átkelőhelyeken. Katonáinkat bizakodónak, vidámnak és nyugedtnak láttuk. Mi tette őket bizakodóvá és nyugodttá? A különböző fegyvernemek teljes összeműködtetésének a művészete az adott fronton és frontszakaszon, az ellentámadásnak ez a sajátos neme, ez az ellenpont, amely a muzsikában nélkülözhetetlen, a kompozíció a szimfónia számára, az ütközetben — az adott feladat számára. És még úgy tűnik, van egy hatalmas együttműködés, amely szintén biztosítja a feladat sikeres megoldását, azaz a győzelmet, ugyanúgy, mint a fegyvernemek összehangolt tűz- vezetése. Ezt a különlegesen összehangolt együttműködést lehet most határozottan megfigyelni itt, Fehéroroszország végtelen térségében elkezdett ütközetben, bár természetes, ez megvolt korábban is. Magyarázta ezt nekem a maga módján, de nagyon világosan Georgij Szemjanovics Afanaszjev .őrmester, aki a kezén volt megsebesülve. Most itt megy ő is a többi könnyen sebesülttel. Mindany- nyian fáradtak voltak, tetőtől talpig sárosak, földesek, csak az első segélynyújtás kötése fehérlett rajtuk. Az őrmester ennek ellenére igen vidám volt, arca örömet sugárzott. Ezt a lelki állapotot Afanaszjev őrmester maga indokolta nekem.

— Hamarosan vissza fogok menni hozzájuk elől fogok majd menni mindig, — mondta. A csontot nem sértette meg, egy darab húst szakított csak ki, a hús meg beheged, összeforrik, én meg mehetek harcolni.

— Miért olyan elégedett?

— Rendben van a szénánk. Vannak repülőgépeink, ágyúink, „katyusáink”, mindenünk, fegyvereink pontosan hordanak, jól segítik a katonákat. Örült a lelkem, amikor a támadásra vártunk. De nemcsak én vagyok így! Ilyen hatalmas erőfölény melleit könnyen le lehet győzni az ellenséget. Amikor pedig a harcos lelke örül, akkor különösen biztosan bánik a fegyverével, és ha egyszer a lelkét adja a fegyverébe, akkor a fegyvereknek, az ágyúknak, a repülőknek csak a zenét kell szolgáltatni, a dalt már mi magunk énekeljük.

Afanaszjev jól fejezte ki a vöröskatona lelkivilágának, gondolatainak, a harcitechnikának az erejével való összefüggését. A repülőgépek, a tankok, az ágyúk ereje a harcosok szemében óriási belső erőt képvisel, lelkesítő, szívet melengető érzést vált ki, emeli a harcikedvet és így egyre biztosab- ban uralják a technikát.

— A harc előtt, amikor ránéztünk a repülőkre, amikor az ágyúk tüzéből szamukat állapítottuk meg, mi nagy megelégedéssel és örömmel vettük tudomásul fölényünket, — mondta Afanaszjev őrmester. A nép a gépeket a saját erejével építi, hogy aztán a gép őrizzen minket, és segítségével addig harcoljunk, míg csak ellenség lesz előttünk.

Afanaszjev elégedetten ment el a kórházba. Elmondta nekünk a győzelem titkát, a nép és a hadsereg összetartózásának titkát. Másképpen szólva, megmutatta a nép munkaszeretetének a titkát, amellyel a harcitechnikát létrehozta, és megmutatta az érzékeny hálás katona szívét, amelyik bátorsággal, hőstettel válaszol népének munkaszeretetére.

CSAPATAINK ELSŐ NAPJA EZ. Átmentek támadásba a nyugati fronton, Fehérorosz- ország belsejében, Magilov irányába. Minden órában távolabbra és távolabbra helyezték tűzfegyvereink tüzét, egyre távolabb és távolabb repültek bombázóink nyugatra, hogy pusztítsák a menekülő ellenséget. Minden úton, a fő- és mellékutakon, a hadsereg áradata folyt, majd a támadó hadsereg nyomában egyre előbbre hatolt a mindennel — a tűtől a hangmérési eszközig, a kölestől a könyvtárig — felszerelt hátország.

De jött egy asszony szembe az üt szélén, és félénken húzódott félre az ember- és a gépkocsiáradat sokaságától. Sorsáról érdeklődve megtudtuk, hogy a német oldalról szökött és Efroszinja Matvejevna Omelko. A múlt éjjel meglátta az égen a közeli ütközet tüzét és megszökött az ellenségtől. Ruhája " ’’ote volt, mint a föld, az arcbőre is o'yan volt, mint a föld, öreg volt, mint a föld, és csak tiszta bizalmat eláruló szemeiben volt határt nem ismerő reménység.

Fordította: Sigér Imre