Kelet-Magyarország, 1964. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-31 / 126. szám

Jl'uulm oasátmap majális Ha mindenki egyet akar — Iskola a dűlőúton Könyvhónap Hosszúháton KIS-SÓSTÓ Nyíregyházáról akáccal öve­zett betonút vezet Hajdúnánás felé. Jó tíz kilométerre a felső­simái tanyabokrok házai üldö­gélnek a földeken. Jobbra egy dűlőút, pár száz méterre Hosz- szúhát. Itt van az iskola. Az is­kola előtt nagy kertes udvar, akkora cseresznyefával, hogy öreg gesztenyének is beillene. Virágos bokrok, füves park, színes padok. Röplabdapálya és tarka tömeg. Szemnek szép, értelemnek különös. — Ez a mi Sóstónk — vallja büszkén Csertő Kálmán, az is­kolaigazgató. — És itt nemcsak most van majális, hanem min­den vasárnap attól kezdve, hogy az idő engedi. AZ IGAZGATÓ Tömöttbajuszos, magas em­ber Csertő Kálmán. Többet mutat mint amennyi idős. Va­lójában a 30-as, 40-es évek kö­zepén jár. Modora csöndes és nyugodt, de a szemében lobog sz örök tennivágyás tüze. Hogy itt az eldugott tanyavilágban egy valóságos kis Sóstót talál az ember, nagyrészt az ő ér­deme. De nemcsak ennyi. Na­gyobb érdem, hogy vasárna­ponként be is népesül az iskola. Az ő érdeme, hogy vasárna- p "íként megszűnik az iskola .-.lege, átalakul valami kultúr- h„z-üdülő-szórakozó hellyé. A legfiatalabb korosztálytól a leg­idősebbig otthonra talál itt a tanyavilág sok-sok családja. tálához, akarva-akaratlan meg­ragadja valamelyik borító. S a könyvtár ott van a szobában, s ott vannak a folyóiratok is, aki még sohasem olvasott előbb-utóbb az is kikér egy könyvet. Itt kártyáznak, akik­nek éppen ahhoz van kedve. — Filléres alapon — folytat­ja Csertő Kálmán. — Egyetlen egyszer láttam az egyik oszta- lon egy tizest. Azonnal le is foglaltam a könyvtár fejlesz­tésére. Televízió, mozi, ismeretter­jesztés... Beszélgetés, tánc... Üdülés. Gyorsan elmegy a nap, alig várják a következő vasárnapot. AMI NEHÉZ EGY NAP — Engem minden vasárnap itthon találhat — mondja az igazgató. — Kora reggel kez­dődik itt az élet. Labdajáték, vetélkedő, televízió előadás... aki akar megiszik egy-egy po­hár sört. Többet nem igen, it­tasembert nem türünk meg magunk között. Kifogásolták megyei illetékesek, hogy alko­holt is fogyaszthatnak itt va­sárnap az emberek. Sőt azt is, hogy kártyáznak. Mielőtt folytatná, megmutat­ja a könyvtárat. Ez egyben klub is. A falokon szinte nem látszik a festék, könyvborító lapokkal tapétázták ki. Aki le­ül a klubszoba valamelyik asz­Nagy Zoltán a tsz párítitkára mondja: — Hosszú évek munkája ez. Nem könnyű sok ember akara­tát egybehangolni. És nem min­den olyan szép, mint amit itt lát már az ember. Vannak ki­eső, távoli települések, ahol 20 —30 család lakik együtt; ezek is háromfelé oszolva: egy részük tsz-tag, a másik tszcs, harma­dik részük pedig még egyéni gazdálkodó. Mi járjuk ezeket a helyeket is, én mint üzemág- vezető is, hivatalból. Nagyon nehéz összefogni ezt a hatal­mas szétszórt területet. De a munka megja s az idén Jó ke­resetre van kilátás. Ha akarat van, és van, egyenesbe jön az ember. KÖNYV ÉS KÉP Az elmúlt vasárnap még több könyv került a hosszúháti isko­lába. És ami még sohasem volt: eredeti művészi alkotások. Az egyik nagyteremben Huszár István festőművész nagyméretű grafikái borították be a fala­kat. Körül lócákon a tanyai emberek. S a festő beszélt mun­kájáról, beszélt a művészetről. Az egésznapos kiállítást estére írók fellépése követte. Fejken­dős parasztasszonyok vitték a megvásárolt könyveket dedi- káltatni. Ez alkalommal juta­lomkönyveket adott ki az igaz­gató az irodalmi vetélkedő nyerteseinek, a könyvtár leg­jobb olvasóinak. Ezen az egy napon körülbelül 600 forint ér­tékű könyvet vásároltak meg a tanyai emberek. MINDENKI EGYÜTT — Ilyen szétszórt településen nehéz lehet a tanácsok mun­kája — jegyezte meg az egyik író. Az őszhajú, de még mindösz- sze harminchárom éves tanács- kirendeltség-vezető komolyan tagadta: — Egyáltalán nem nehéz. Is­kola, tanács és minden tömeg­szervezet kölcsönösen segít egy­másnak. Ha valamit elhatáro­zunk, azt mi meg is csináljuk. Vége a könyvnapnak. Iskola- igazgató, párttitkár, tanácski­rendeltség-vezető, tanító ott sé­tál a hosszúháti kis Sóstón, a színes forgatagban. Gyerekek, öregek arcán a nyugodt pihe­nés öröme. El sem hiszi az ember, hogy mindez csak egy tanyán. i S. B.! A filmművészet nagyszerű alkotása Önvizsgálat és megváltás Fellininek, a moszkvai fesztiválon nagy díj at nyert filmje, a „Nyolc és fél“ Egy rendező tanácstalan. Elkészített hét sikeres fil­met, de most nincs monda­nivalója. Együtt van a stáb, már az atom és rakétakort jelképező acélkolosszus is el­készült, de még nem tudja, miről csináljon filmet. Ennyi lényegében a Nyolc és fél cselekménye. És a tanácstalan rendezőn keresz­tül mindent elmond FelMni, amit egy haladó polgári, ka­tolikus művész elmondhat saját magáról. Miféle környezetben őrlő­dik a film rendezője? Egy alagútban autóerdő áll moz­Üj háromrészes tv-film a „Vízivárosi nyár” főszerepet próbálja Páger Antal, aki a Cannes-i filmfesztiválon egy olasz filmszínésszel megosztva elnyerte a „Legjobb filmszí­nész” díjat a „Pacsirtá”-ban nyújtott alakításáért. dulatlanul. Az autókban csu­pa kiégett arcú gnóm. Egy fürdőhely flörtölő-unatkozó közönsége. Viaszarcok. Fa- nyalgó, szenvelgő színésznők. Szerepet játszó, komédióző szerető. Nyüzsgő, rikoltozó újságírók. Idegen feleség. És közben az emberiség jövőjéről van szó. Az atom­korról, a pusztulásról, vagy élstbenmaradásról. S éppen e nagy kérdések kifejezésé­ben van Fellini művészeté­nek lélegzetállító ereje. A szörnyű kontrasztok éle­sen mutatják egy társada­lom belső bomlásának hatá­rait. E bomlás azonban nála nem lassú folyamat, nem csendélet, hanem egy ember­ben végbemenő, valósággal robbanó tragédia. És ezt a tragédiát mondja el önvizs­gálattal és moralizálással. Fellini világnézeti tévedése, hogy nem a társadalom ob­jektív erőivel, hanem önma­gával, erkölcsi lázadásával, a művészettel próbálja megol­dani a kor által felvetett kérdéseket. A becsületes művész er­kölcsének lázadása ez a film. A rohanó, romboló világ acélabroncsai szorításában; a gépek, autók embertelensé­gében fuldokolva; az ember felemelkedését jelképező ko­losszus lábainál — töprengve kínlódik. De nem tudja, Ho­vá lyukad ki a következő pillanatban. Azt sem sejti, mit akar. Erkölcsi lázadása szinte belerobban ebbe a tár­sadalmi értékrendbe, min', az anarchista merénylők bombái a zsarnok kocsijába. És Fellini lázadásának it csak annyi eredménye lehet, mint az anarchistákénak. Mert mi az eredmény? Hogy korának kapitalista társadal­ma a közöny és pénzhajsza, a képmutatás és ájtatosság, a hit és hitetlenség rácsait fonja az ember és az égbolt közé. Ez ellen tiltakozik, mint egy eszelős. E téren el­jut a legnagyobb polgári mű­vészek leszámoló filozófiá­jáig, de azon túl nem. Az a pont, ahonnan körülnéz, egy folyó vize fölé kifeszr- tett drótkötélen van. Libegő kötéltánca közben lépni se­merre sem tud. Nem is le­het onnan, csak fejest ugrá- ni a vízbe — egv másik kö­zegbe,— és kiúszni a partra. Fellini azonban nem tudja, mi vár rá a parton. Nem társadalmi, hanem emberi mondandójával al­kotott újat. A film maga mű­vészdráma, századunk új tí­pusú művészének drámája, aki végig szenvedi a kor hétköznapi tragédiáitól kezd­ve az emberiség nagy kér­déseiig tartó útját. És a ko­ráról akar elmondani vala­mit. Ez az ő társadalmi, po­litikai cselekvésmódja. A cselekvésre törekvést azon­ban bomlasztja saját kör­nyezete, társadalma. Mégis — mint Hemingway öreg halásza — mindig új küzde­lemre indul. Az ember? fel- emelkedést is jelképez J acél- kolosszus árnyékában gye­rekként, fehér ruhában tisz­tán. Ez a hit az emberi küz­delemben, felemekcdo aka­rásban, •— ez emeli a tűmet a legnagyobbak közé. A valóság és a képzetek, a történések és szimbólumok játékában a nézőt sok tonnás teher nyomja. Fellini való­sággal olyan gondolkodó ak­tivitást követel tőle, mintha együtt alkotnák a filmet. Ezx végsősoron a művészet fej­lődésének követelménye is* de ezért félnek sokan attól, hogy a film nem válik tö­megélménnyé. Pedig Fellini nem az ójuldozó sznobok­nak készítette a filmjét, ha­nem az embereknek, min­denkinek. És érdemes is őt követni a gondolatokban, megéri a fáradságot. Marcello Mastroiantii —i Guidó szerepében — eddigi legjobb alakításait is felül­múlja. De kitűnő a többi színész is, különösen Anouk Aimée, Claudia Cardinale. és Rosella Fáik. A sok rendkívüli jeleneiben gaz­dag filmben Gianni di Ve- nanzo operatőr érzékenyen meglátta és képes volt meg- lárl.atni a szimbólumokat, Mastroiannival együtt szin­te egyenrangú alkotóként lépnek Fellini mellé. Kun István Megállók a falu közepán. Három utcácska is fut szét innen. Figyelem az új, csinos kis házikókat, mintha most látnám először. Még a régi faj­ta parasztházak is ifjaknak tűnnek, újonnan festett hom­lokuk nagy szemei fényesen kacsintanak rám a virágát vesztett orgonabokrok mögül A lusta szellő édes virágillatot c pel felém az ablakok előtti kertekből. A telkeket új kerí­tések választják el az utcától, melyek mellett vidáman fut el a két éve épített betonjár­da. Nagyon kellett már, mert előtte térdig járhatott az em­ber a „vendégmarasztaló” sár­ban. A járda és az árok között karcsú villanyoszlopok muto­gatnak az égre, a tetejükben csillogó huzalok kötik egybe őket. Alattuk fiatal törpe aká­cok nyújtózkodva versenyez­nek a vasbeton elemekkel Szépül a falu. Régen — né­hol még ma is — ezekben az utcákban szalmás viskók vol­tak, több is egy udvarban. Velük szemben pedig nyolcas cselédházak kuksoltak, négy család egy pitvarban. Ak­kor egymást szidták a szegé­nyek. Pedig egyforma nyomo­rultak voltak, akár csak a kéivégű viskókban, ahol a szűk pitvarban, a ház első és hátsó végében egy-egy család nyomorgott. Gyerekzsivaj rezzent fel a Izemlélődésből. Az iskolából hallatszik. Most kezdődik a szünet Figyelem őket. Nincs köztük rongyos, mindegyik lá­bán cipő. Ruháik szépek és tiszták. Ez is másképp volt, erre még én is emlékszem. Hol volt akkor új iskola? Mindig attól kellett félnünk, ránkrogyik. Ha az egyetlen tanító megbetege­dett és a tiszteletesnek éppen más dolga volt, napokig nem mentünk iskolába. Igaz, ez mindig jól jött, mert főleg a nagyobb családos emberek gyermekeinek napszámra kel­lett mennie. Otthon’ ritkán volt mit enni, ilyenkor dolgosmi kellett még egy kis kásacibe­réért is. Pedig ettől éktelenül kurrogott, égett az összeaszott gyomrunk. Meglátom Sanyi barátom házát. Sanyi tehenész, a fele­sége a csibeneveléssel foglal­kozik. Mindketten a szövetke­zetben. Szépen keresnek, övék a legszebb ház a faluban. Erre indulok útitársaimmal, a régi emlékekkeL Amikor megszűnt a cseléd- élet, néhányan tanulni men­tünk. Sanyi maradt, apjával gazdálkodott a juttatott föld­ben. A bontásra került cseléd­házakból új lakást építettek. Olyan kétvégű házat a falu végen. Varga Károly bácsi, Sa­nyi apja, nem sok hasznát vet­te ennek a háznak. Felépítet­ték, szépen berendezték. De aem lakták, „vigyáztak rá”. Az első házban Károly bácsi csak akkor pihent, amikor meghalt és kiterítették. Előtte nem le­hetett bekoszolni a tiszta szo­bát. Mintha mindig vendéget vártak volna. Csakugyan szép ez a ház. Megállók előtte és bámulom vörös homlokzatát, tágas abla­kait, az üvegen belül a csipke­függönyt — Gyere már be, nézd meg a bútorunkat! — kiált ki Joli az ablakon és jól megveri az üveget. Intettem, hogy megyek. Köz­ben nevetek, talán két évvei ezelőtt láttam én már ezt a modern bútort. Olyan német gyártmányú háló. Köszönés után közlöm is a vidám, göm­bölyű asszonykával: — Láttam én már. — Láttad? — csodálkozik el. De azért belém karol, és úgy húz maga után, mint egy aka­ratos, kamasz kölyköt. — Igen, láttam! ügy két év­vel ezelőtt. Gyöngyözően kacag, össze­csapja tenyerét, majd kinyitja a szobaajtót. — Ezt láttad? — Csakugyan, ezt nem lát­tam. Amíg én nézelődöm, Joli port törölget a bútordarabok­ról. Nem mintha poros lenne. Csak azért, mert ha dolgozik, jobban tud beszélni. Ma már többször is letörölte, mert nem én vagyok az első nézelődő. — Húszezer forintba kerüli Meg a fuvar Pestről — magya­rázza. — De megérte. Ha üt helyben ötvenezret kínálnának érle, akkor sem adnám. Belesüppedek az alacsony dohányzóasztal melleti fotelek egyikébe. Innen nézem a szek­rényeket, a perzsaszőnyeget s az absztraktsággal kacérkodó festményeket a falon. — Ejha! Ez csakugyan meg­lepetés * — szólok. — Miért? Nekünk is lehet. Joliék kislánya tízéves, a fiú nyolc. — Jolikám! Mire Klári el­adósorba kerül, ócska lesz már ez a bútor. Leül velem szemben, de nem úgy, mintha otthon lenne, ha­nem bűntudattal, mint aki szentségtörést követ el — Ha nem tetszik neki, maid újat vesz. Felállók és megnézem a rö- kamiét. Rámutatok. — Nem rósz. — Hatezerért nem is csoda — vágja rá. Üj lakás, gyönyörű szoba, benne csillognak a bútorok. Látom, hogy a futószőnyegeket is leterítették újságpapírral Óvják a portól. — Hogy jártok ti be ide? Repültök? Nyomotokat sem látom. — Miért jönnénk ide? Ha használják, minden tönkre­megy. Mire való a konyha? Ott alszunk. Jó kedvem alább hagy. Mire akkor ez a nagy hajsza? — Miért építettétek ezt a szép házat, Joli? Mire ez a két szép szoba? — Mire? Hát ha jön valaki hozzánk, be tudjuk vezetni. Hébe-hóba eljönnek a tiszteletei úrék. Hát azokat hova tenném? Ezeket a fiatal tanítókat nem engedem ide, mert rögtön a fotelba ülnek. Sóhajtok. Bánt a dolog. Tö­röm a fejem, hogyan lehetne valami újat bevinni — nem az új lakásba, nem a szép szo­bákba. Sivár az élet, ha a szépet még nézni sem lehet. — Szóval úgy csiná) tok, mint az öreg Varga Károly? — Hogy-hogy — csattan fel Joli. — A szép szobában az is csak kiterítve töltött hosszabb időt. — Na és? Duzzogni kezd. Próbálom elütni a szót és követem a konyhába. Orrom savanyú tú­ró szaga csavarja, meg a pos- hadt, beáztatott tengerikásáé. Vagy hetven darab csirke csap éktelen lármát. A tűzhely füs­töl — Itt alusztok? — kérdem és rábámulok a szép konyha- kredencre. Mellette két dikó. Az egyiket Sanyi, a másikat meg ő örökölte. — Itt — felel nyugodtan. — Én itt alszok Klárikával — mutat az egyik ágyra. — Ott meg Sanyi öcsivel — int a másikra. Űj lakás, modern bútor — ósdi szokás. így is élnek még emberek ebben a faluban. Mennyi idő kell még, hogy ne csak a bútor legyen modem? Ezen gondolkozom, amikor kilépek a konyhából. Nem bí­rom a bűzt és a csipogást. — Mondd — teszem fel a következő kérdést csípősen — a konyhából mikor költöztök ki? Joli nem veszi észre az iró­niát, csupán újabb alkalmat talál a dicsekvésre. Rám sem néz, csak a ház végére mutat, néhány köbméter kőre. — A nyárig. Amíg fel nem építjük a kis konyhát. Ide ke~ rül ki majd a két ágy, a ven­dégeket pedig a konyhában fogadjuk. Télen meg ott tele­lünk. — Értem. Szóval a lakás egyedül marad? — Még a légy sem mehet be — válaszol büszkén. — És Sanyi? — ö nem számít. Majd ké­sőbb rájön, hogy nekem van igazam. Elköszönök és menekülve sietek a kijárat felé. Az utcán kopog a járda a cipőm alatt, mégis úgy érzem, hogy térdig járok a poshadt, hibókás sárban. A virágok is bűzt lehelnek. — Megvan! — ötlik fel ben­nem. — Az én Sanyi barátom híve a szépnek, a jónak, a kellemesnek. Estére mindem áron beszélnem kell vele. És újra szépnek látom eí” a kis falut. Papp Zoltán Sándor: „Régi** asszony —~ üj bútor 1964. május 3L T

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents