Kelet-Magyarország, 1964. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-31 / 126. szám

Gorkij:

Irodalom és valóság*

1909-ben így ír a polgári dekadenciáról

A személyiség lelkileg sivárrá válva tévelyeg az ellentmondások útvesztőjében, mindig nevetséges és sajnálatra méltó, ahogyan békés zugot próbál keresni magának, hogy elrejtőzzön benne; és folyvást forgácsolódik, egyre jelentéktelenebbé válik lelkileg. ö érzi ezt, hatalmába keríti az elkeseredés, aminek tudatában van, vagy amit még saját maga előtt is letagad, ide-oda hányódik, keresi a menékvés útját, belemerül a metafizikába, ziülleni kezd, keresi az istent, de kész hinni az ördögben is, és egész keresgélésén, kapdosásán világosan látható, hogy érzi közeli pusztulását, retteg az elkerülhetetlen jövőtől, amit — ha nincs is tudatában — töb- bé-kevésbé intenzíven érzékel. A mai individualista alaphangulata a riadt letargia. Elvesztette fejét, s minden erejét megfeszíti, hogy valamiképpen megkapaszkodjon az életben, és nincs ereje, csupán a ravaszság maradt meg számára, amit valaki a „hülyék eszének” nevezett. A mai individualista belsőleg szét- roncsolódva, összehúzódva, megtépetten, hol a szocializmusra kacsingat barátságosan, hol pedig a tőkének hízeleg, miközfren a közeli társadalmi pusztulás előérzete még gyorsabban rombolja a parányi angolkóros „én”-t. Kétségbeesése egyre gyakrabban cinizmusba csap át: az individualista hisztérikusan tagadni kezdi és felégeti mindazt, amit tegnap még bálványozott, és tagadásai csúcsán óhatatlanul eljut abba a lelkiállapotba, amely már a huliganizmussal határos. A „huliganizmus” fogalmát nem azért használom, hogy megsértsem a megsértőiteket, és megalázzam 'a megalázottakat, mert hiszen sokkal súlyosabban és fájdalmasabban megtette ezt már az élet, semmint én tehetném.

■ Nem, a huliganizmus egyszerűen a személyiség pszichofi• Gorkij: Irodalom és Valóság Esztétikai Kiskönyvtár sorozatában most megjelent művéből.

zikai elfajulásának eredménye, felbomlása, végső fokának megcáfolhatatlan biaonyí- téka. A nagyagykéregnek az a krónikus betegsége, amelyet a társadalmi táplálék elégtelensége idézett elő, az egyre érzéktelenebbé, egyre lustábbá váló és az élet benyomásaira egyre kevésbé fogékony érzékelő apparátus betegsége okozza, hogy úgy mondjuk, az intellektus teljes érzéketlenségét.

A huligláin olyan lény, aki híján van mindennemű társadalmi érzéknek, semmiféle kapcsolatot nem érez a világgal, nem lát maga körül semmiféle értéket, és lassanként még az önfenntartási ösztöne is kialszik, mert a saját életét is értéktelennek találja. Nem képes összefüggően gondolkodni, csak nagy nehezen asszociálja az eszméket, a gondolat csak pislákol benne, és alighogy megvilágítja lidérces, beteg fényével a külvilág valamelyik jelentéktelen kis darabját, máris terméketlenül kihuny. A huligán betegesen fogékony, de látómezeje szűk, ■ és szintézisre való képessége elenyészően csekély; Bizonyára éppen ezzel magyarázható gondolkodásának jellemző paradox volta és hajlamossága a szo- lizmákra. „Nem az idő teremti az embert, hanem az ember az időt”, mondja és maga sem hiszi. „Nem a szép tettek a fontosak, hanem a sz<á? szavak”, folytatja, hangsúlyozva ezzel, hogy érzi tehe- telenségét. Hajlamos rá, hogy gyorsan megváltoztassa elméleti és társadalmi állásfoglalásait, ami ismét csak bomlott pszichikumának ingatag- ságát és állhatatlanságát mutatja. Ez a személyiség nemcsak szétzüllött, hanem krónikusan ketté is hasadt: a tudatos és az ösztönös szinte sohase forr össze nála az „én”-ben. Személyes tapasztalatainak csekély volta és szervezőképességének gyengesége folytán túlsúlyba kerülnek nála az öröklött tapasztalatok, és emiatt állandó, bár lanyha és eredménytelen harcot vív a nagyapja árnyékával. Mint valami Erinniszek, úgy veszik körül a múlt sötét, bosszúálló rémei, hisztérikus ingerlékenységben tartják és az állat atavisztikus hajlamait hívják elő ösztöne mélyéről. Érzéki szférája beteg, tompa, állandóan éles és erős ingereket igényel, ezért hajlamos a huligán a nemi fajtalankodásokra, az élvhaj- hászásra, a szadizmusra. Érzi erőtlenségét és minél nagyobb követelményeket támaszt vele szemben az élet, annál élesebben kénytelen elutasítani ezeket a követelményeket. Részben innen származik a huligánra oly jellemző társadalmi amoralitás, nihilizmus és düh.

Ez az ember egész életében az őrület határán táncol, és társadalmilag ártalmasabb a fertőző betegségek bacilusai- nál, mivel a pszichikai fertőzés gócát hordja magában, és ellene nem harcolhatunk olyan módszerekkel, amilyenekkel az emberre ártalmas mikroorganizmusokat megsemmisítjük.

összefüggéstelen gondolkodásának, különös és gyakran visszataszító tetteinek fő mozgató rugója a világgal és az emberekkel szemben táplált gyűlölet, a beteg ösztönös, de tehetetlen gyűlölete és letargiája; rosszul lát, rosszul hall, és ezért ténfereg, imfoo- lyog valahol messze az élet mögött, távol tőle, úttalanul és erőtlenül ahhoz, hogy az utat megtalálja. És ordítozik ott, de ordítozása is gyenge, mondatai szaggatottak, szavai homályosak, és senki sem érti a siránkozását, mert csak hasonszőrű társai állnak körülötte, akik épp olyan gyengék és féleszűek, mint ő, és nem bírnak, nem tudnak; nem akarnak segíteni rajta. De, hozzá hasonlóan, mindnyájan dühösen köpnek mindazok után, akik előrementek, megrágalmazzák midazt, amit nem tudnak megérteni, és kinevetik mindazt, ami gyűlöletes számunkra, ám nekik minden gyűlöletes, ami aktív, amit áthat az alkotás szelleme...

AZ AZIDfiREN „R.OSEMARY"-NEK — ma „Rozma- ring”-nak — nevezett pesti eszpresszó teraszán ültünk, akkori fiatalok, Balázs Béla körül. Az alacsony termetű, jellegzetesen művész-arcú Balázs — nagy, barna szeme valahová messze révedt! — azt fejtegette: milyen gyötrelme- sen nehéz volt az útja, amig a lélek — és csak az öngyötrő, túlfinomult lélek — költőjéből azzá az emberré lett, aki a tömegek harcára, az emberiség életére, a jövőt formáló, nagy mozgásokra figyel. „Voltak — mondotta szó szerint — az egykori polgári értelmiség tagjai között olyanok, akiket magas közgazdasági és történelmi képzettségük állított a munkásosztály világbíró ügye mellé. Én — folytatta — a hangulati kultúra embere voltam, örök nap költötte örök sivatagban éltem 1918 előtt. Nekem nagyon nehéz utat kellett megtennem ahhoz, hogy meghalljam a főid dübörgését...

Ez az önvallomás minden betűjében igaz. Mert bár a nyolcvan esztendeje született és éppen tizenöt éve halott Balázs Béla 1918 előtti költői, írói tevékenysége sem meddő —akkor írta például, a Bartók Bélát gyönyörű zeneművekre ihlető „A kékszakállú herceg vára” és „A fából faragott királyfi” című mélyről fakadó szimbolikus meséit — sokáig idegennek érezte mindazt, ami külvilág. A szegedi származású fiatalember, aki az Eötvös Kollégium növendékeként gvara- pította esztétikai és nyelvészeti tudását, annyi rosszat és igazságtalanságot tapasztalt már fiatal életében, hogy egyik verseskötete programjául azt írta: „Védd meg magad az élet elől.” Az 1914-ben kirobbant imperialista világháború még csak fokozta benne a kétségbeesést és azt, hogy az életet rossznak, kegyetlennek lássa.

Hogy milyen hatással volt a valóban gondolkodni tudó és akaró értelmiségiekre Lenin Októbere, arra jó példa Balázs Béla esete is. Az élet elől elbú- vó művész — nem máról holnapra és nem is ingadozások nélkül — de végül is azoknak a táborába állott, akik szerették az életet és éppen mert szerették, hivatásuknak, feladatuk, nak érezték, hogy megszüntessék mindazt a rosszat, ami útjában áll az emberek jó életének. Balázs Béla az 1919-es Tanácsköztársaság harcosa lett.

A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG bukása után emigrálnia kellett. Talán senki nem érezte olyan gyötrelmesnek az emigráció „űrben lebegésé”-t, mint éppen ő. Ám ebben az időszakban bontakozott ki a filmtudós és filmalkotó Balázs Béla, akinek tevékenysége egyenértékű a versek, a mesék, lírai színművek megteremtőjével. Balázs volt az első, aki elméletileg összegezte a szovjet némafilm

— Ejzenstejn, Dovzsenko, Pu- dovkin alkotásai — lényegét és világszerte ismert népszerűsítője lett annak. „Minden művészet mindig csak az emberről szól. A filmművészet is emberi megnyilatkozás és emberábrázolás.” — „A filmművészet alapja és lehetősége az, hogy minden és mindenki úgy néz ki, mint amilyen.” Ebbe a két mottóba sűrítette a harmincas évek elején kialakított filmesztétikai nézeteit. A filmművészetben gyakorlati

— forgatókönyvírói, sőt rendezői — munkát is vállaló Balázs, a szocialista realista film egyik elvi megalapozója volt. És ha a személyi kultusz időszakának néhány naturalista és fellengzősen patétikus filmjét élesen bírálva, egyben néhány téves formalista szellemű általánosítást is formált, a szocialista realista hangosfilmre vonatkozó meglátásainak zömét is igazolta az idő. „Nem stílus, jaj, nem stílus a szocialista realizmus. Hanem a dolgok és az

emberek új, igazi arcának felfedezése.”

A magyar filmművészet egyetlen alkotásához kapcsolódik Balázs Béla neve és munkája; Igaz, hogy ez a film a „Valahol Európában”, amelynek kiválóságát nemrégiben*— felújítása alkalmából — csodálhattuk meg. De a Színművészeti Főiskolán, a film-tanszak megalapozójaként is fontos munkát végzett a „haza ál- má”-ból az „álmok hazájába” megtért, egykori emigráns, a legékesebb égszínkék után „az emberek vörös hajnaláéról író forradalmár. Hat esztendeje, hogy a kiemelkedő teljesítményeket nyújtó magyar filmművészeket a „Balázs Béla-díj”- jal jutalmazzák...

AZ A MÜVÉSZFEJÜ, barna szemű ember — ott a „Rosemary” eszpresszóban — nevetett volnai, ha valaki azt mondja: díjat, stúdiót, utcát neveznek el majd Balázs Béláról. Mert bár véleményeit (néha a hibásakat is) öntudatosan védelmezte, halála percéig sokkal fiatalabb lelkű volt annál, semhogy valamiféle talapzaton lássa saját magát. Az utókor azonban nem tudja feltámasztani Balázs Béla őszen is lobogó fiatalságát. Elnevezésekkel tartjuk ébren emlékét. Vigyázzunk azonban, csupa tiszteletből soha ne merevítsük klasszikussá, hanem mindig vitázó partnerünknek, bátyánknál!, idősebb barátunknak tekintsük a tizenöt éve halott, ám művében élő művészt és tudóst, Balázs Bélát.

Antal Gábor

Hét kép, amelyet még nem látott a világ

Képzőművészeti kiállítás Párizsban

Párizsban június 2-án nyitják meg az év „legnagyobb kiállítását", amelyen mindösz- sze hét képet mutatnak be: Cézanne, Guguin, Van Gogh, Bonnardi, Valminck, Soutine és Derain festményeit. Értéküket több mint egy milliárd régi frankra becsülik. A kiállító Alex Maguy nem „közönséges képkereskedő”: a háború előtt szabó volt, de 17 éves kora óta szenvedélyesen gyűjti a festményeket.

Első Soutine-képét 1945-ben 45 ezer frankért adta el egy képcsarnoknak, amely néhány.

Földes György:

Szabad lány

A délelőtti és a délután! arákban — általában nappal, nem pedig este —, számos ti- senhat-huszonkét év közötti csinos, fiatal lányt látok rend- izeresen üldögélni elegáns, /agy kevésbé elegáns presz- szóinkbam. A számos ráérő ifjú hölgy közül Vermes Margót említem meg példaként. Az Édesapjával együtt jártam hajdan középiskolába, majd ezt követően is egy ideig közös volt a sorsunk a munkában és a különböző katonai behívások idején. Nagyobbik lánya, Mariit — Margónak becézte a család — frontosán húsz évvel ezelőtt született. Kicsi kora óta ismerem, de az utóbbi néhány évben másfelé vetette a Vermes famíliát a sors: az apjától is, a családtól is elszakadtam, és csak néhány hónappal ezelőtt találkoztam Margittal az egyik körúti presszóban. Ott ült egy alacsonylábú asztalkánál, műanyag huzatú, kicsiny és kényelmetlen zsöllyében. Szőke haja Anita Ekberg leomló frizurájára emlékeztetett: teltkarcsú alakja, testreszabott ruhája nem kevésbé idézte a világhírű filmsztár figuráját

1961. május 31.

Már-már elmentem az asztala mellett, de tekintetem hirtelen találkozott Margóéval. Kedvesen, derűsen nézett rám. örült, hogy megismertem. Ahhoz képest, hogy mesterségesen szőkített, leomló haja és stifttel koromfeketére kihúzott szemöldöke, hosszúra nyújtott szempillája, öltözéke és egész megjelenése mennyire meglepett — ura maradtam a helyzetnek: nem dadogtam, de azért a meglepetéstől'lassan, szótagolva így köszöntöttem: Jó napot Margó, de régen láttam.

— Kézcsókom — mondta jólnevelten és mintegy önmagát kiigazítva, így folytatta: —

Azaz jónapot, én is rég láttam magát.

Közben felállt a helyéről, de eszébe juthatott, hogy hölgyek nem állnak fel a férfiak üdvözlésére, azon nyomban visz- szaült a székre, és meghívott, foglaljak helyet az asztalánál.

— Ha csak néhány rövid percre is... — csicseregte Margó könnyen észlelhető affektá- lással, ami nem hagyott kétséget bennem az iránt, hogy viszonylag gyors tempóban úgynevezett nagy nő lett belőle, de ő még nagyobbra akarja magát játszani.

— Mi újság otthon? Hogy vannak? — kérdeztem Margótól, amikor leültem és elénk tették már az időközben rendelt két duplát.

— Eljöttem hazulról — felelte. — Mostanában ritkán járok haza.

— S hol lakik?

— Albérletben, egyszoba komfort két barátnőmmel. Hárman fizetünk ezerötöt. Megéri™

— És hol dolgozik? — érdeklődtem tovább.

— Nem érdekes. Félnapos vagyok havi hétszázért.

— S miből él?

— Takarékoskodom. Kevésből is ki tud jönni az ember.

Végignéztem Margón.

— Ahhoz képest, hogy havi hétszázból él — jegyeztem meg

— elég jóltápláltnak látszik és különösképpen jólöltözöttnek.

— Persze, azért van egy kevés mellékesem is — felelte, — de ezt nem részletezem, az a fontos, hogy rendesen élek.

— Mi az, hogy rendesen él?

— kérdeztem félreérthetetlen hangsúllyal.

— A mama halálra idegesített már otthon. A legszemélyesebb ügyeimbe is beleavatkozott Hiába mondtam, hogy más szelek fujdogálnak most, mint akkoriban, amikor még ő volt húsz esztendős, az istennek sem akart megérteni. Mert a mama maradi, nem számol a mai fiatalok igényeivel. Sohasem vette figyelembe azokat a jogokat, melyek egy mai érettségizett, önálló keresettel bíró nagy lányt megilletnek. Tessék elképzelni például: a mama másfél órás prédikációt tartott, amikor én az érettségi után rendbehozattam magam.

Félbeszakítottam a monológot.

— Hogyhogy rendbehoza-tta magát?

— Hát befestettem a hajamat, tupiroztattam, lila gyöngyházlakkal színesítettem a körmeimet és felrakattam a szempilláimat.

— Nem tetszett a mamának?

— De még mennyire nem tetszett! Szerencsére békés természettel áldott meg a sors. Ha nem jó a vörös haj a mamának — gondoltam — legyen •a hajam szőke.

Persze, ez sem tetszett a mamának™

— Eltalálta. Ebbe sem nyugodott bele. Aztán óriási veszekedések voltak a házibulik miatt is. Azért szekírozott a mama, hogy miért mindig a barátnőim házibulijaira járok, és miért nem otthon rendezem a házibulikat, holott én csak meg akartam kímélni a mamát a másnapi takarítástól.

— Nemes felfogása megható és gyengéd gyermeki érzelmeit dicséri — jegyeztem meg. Margó ezt biztatásnak vette és élénken tovább magyarázta a mama természetrajzát:

— A mama bosszantóan kíváncsi természetű: miért nem mondom meg, hogy hová megyek, miért nem tud ő arról, hogy kivel megyek el nyaralni, kifogásolta, hogy miért veszem a legdrágább holmikat és így tovább.

— És ezért jött el hazulról?

—Részben. Csúnyán összevesztem a mamával. Soron kívül, az ősszel, egy nylon kis- estélyit csináltattam és két hónapig nem tudtam hazaadni egy fillért sem. De nem ez volt a lényeg: a mama kijelentette, hogy havi kétszáz forint kevés tőlem és fizessek legalább ötszázat az akkori ezernégyszázötven forintos keresetemből.

Mert akkor még egész napos állásban dolgoztam.

— Maga sokallta?

— De még mennyire.

— Dehát most csak a lakásért ötszáz forintot fizet.

— Ez igaz. Viszont szabad vagyok.

— Szabad, túlságosan is szabad! — jegyeztem meg.

A lány felkapta a fejét:

— Hogy tetszik ezt érteni?

— Ügy, ahogy van és ahogy maga is tudja — feleltem. — De ha egyszer túl soknak találja majd ezt a szabadságot, szívesen segítek magának Margó — mondtam búcsúzásul s megadtam a címet.

Alig múlt el néhány hét, Margó jelentkezett. Egy kicsit megtépázottnak látszod:, ziláltnak és fáradtnak.

— Nehéz az élet egyedül — szólt csendben, szemmel láthatóan letöríen és csalódottan. Mert Margó garszon élete korántsem úgy sikerült, miként ő azt olyan önfejűén elképzelte.

S annyi év után felkerestem Margó édesapját. A régi barátsággal köszöntöttük és hamar meg is értettük egymást. A lányt még aznap visszakísértem az albérletből a szülői házba, s Margó aztóta ismét a régi munkahelyén dolgozik, havi ezer- négyszázötvenért, egész napos állásban. Haja, körme, szem- pillája most már valóban rendes, megjelenése szolid és különös ismertetőjele ninís.

Ezért látni mostanában egy- gyel kevesebb, úgynevezett szabad lányt, rosszul sikerült Anita Ekberg utánzatot a presszókban.

évvel később 7 millióért sem

volt hajlandó neki visszaadni. Ez elég biztató kezdet volt.

A kiállításon bemutatásra kerülő hét remekmű közül csak négyet szánnak eladásra, de Alex Maguy nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy mind a hetet bemutassa a nagyközönségnek.

Mindegyik képnek megvan a maga története. Guguin „Breton táj”’-át 1895-ben Guguin három jó barátja együttesen vásárolta meg 300 frankért, hogy kisegítse a művészt krónikus pénzzavarából. A három jóba- rat: Bonnard, Vuillard és

Maurice Denis volt, akik felváltva őrizték a képet, mondván, hogy azé marad, aki túléli a másik kettőt. Vuillard lett a „boldog tulajdonos", a kép értékét 200 millió régi frankra becsülik.

Van Gogh, amikor az „Ar- lesj táj”-at festette, megvallotta fivérének: — reménytelenül nem vásárolják a képeimet. Pedig eljön az idő, amikor az emberek belátják majd, hogy jóval többet érnek, mint a festék és a mi szegényes megélhetésünk.” A vásznat 300 millió rég] frankra becsülik.

Cézanne pirosfestékkel szignálta az Euverf-Sur-Oise-i tájképet. Ez igen ritkán fordul elő. Talán azt akarta jelezni vele, hogy a képet végleg befejezte. Akkoriban azt írta: — a pillanat nagyon kedvezőtlen az eladásra; a polgárok vonakodva adnak ki minden fillért. De egyszer majd ez is véget ét... A képet most 250 millió régi frankra becsülik.

Soutine; „Kékruhás kis- lány”-a (1913) szerencsésen átvészelte a háborút. A keret hátlapján most is ott díszeleg a nácik felirata: „zu verbre- nen”, „elégetni”, 3 festi ugyanis zsidó volt. Szerencsért az elégetéssel megbízott bakának volt valamelyes művész érzéke, s a képet néhány száf márkáért inkább eladta.

Balázs Béla

a tudós művész

*