Kelet-Magyarország, 1964. április (24. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-12 / 85. szám
KÖLTÉSZET NAPJA Tegnap, április 11-én, József Attila születésnapján rendezték meg először Magyarországon a Költészet Napját. Ünnepe ez irodalmunknak, költészetünk kedvelőinek, egész kulturális életünknek. Ezen a napon irodalmi estéken, szavalóversenyeken, a rádióban és a televízióban felcsendülnek az élő magyar költők legszebb alkotásai. Könyvkiadásunk is méltóképpen veszi ki részét a mai magyar líra ünnepléséből: a Magvető Könyvkiadó erre az alkalomra jelenteti meg „Szép versek” címen kiváló költőinknek az utóbbi esztendőben napvilágot látott termésének legjavát. Csokonai a Tempefőiben még így kesergett: „Az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon”. Azóta is hány tehetségünk és lángelménk járta végig a Lilla-vefsek írójának tragikus életútját! Ma már más a helyzet. Ma már érdemes hazánkban a „szép szó” mágusának lenni. Amire perdöntő bizonyíték, klasszikusaink és mai költőink műveinek mind fokozódó népszerűsége, s még valami. Költészetünk végre betört a világirodalomba. Petőfi életműve százezres példány számban jelenik meg a Szovjetunióban, és a szovjet emberek ezrei és tízezrei éppúgy magukénak vallják József Attila költészetét, mint a mi népünk művelődni vágyó f iai. Vörösmarty Vén cigányát műfordítói versenyben IS jeles francia költő tolmácsolta egy. a költészet terén is „nagyha- talom”-nak számitó nemzet olvasótáborának. A közelmúltban ugyancsak francia nyelven került kiadásra egy magyar költői antológia, mely felölelte költészetünk legszebb darabjait, Ba- ai'si Bálint korszakától napjain kig. .4 tekintélyes példányszámú, díszes kiállítású és vaskos kötet, a francia irodalmi élet általános és forró hangit elismerésétől kísérve, napok alatt fogyott el Párizsban. S még számos hasonló példa kívánkoznék a fentiek mellé. De elég. Adjuk ál a helyet élő költőinknek. Az alábbi kis válogatás, ha természetesen nem is teljes igényű, de hű és meggyőző képet ad mai költészetünk gazdag áradásáról, magas tartalmi és formai színvonaláról. Csepeli Szabó Béla: Őrzöm a napot Bámultam a csillagot mely homlokát díszítette pedig nem is angyal fekete bika volt amilyeneket Picasso varázsol papírjaira Hamingway rajong értül* írásaiban. Bámultam a csillaggal díszített fekete bikát aztán elfordultam a spanyol szadizmusra gondolva amely holnap vagy holnapután térdrekényszeríti a porondon. Ez a látvány már nem kívülem bennem él. A kiömlő vér rámtalál városok sikátoraiban diadalívek alatt börtönök kapuinál szerelmeim rózsaligeieiben betűim mocsarában. Nem iszom alkoholt de berúgok egy jó hírtől vagy magához ölel egy festmény amit a nyárspolgár nem ért. Tiszta mezőkön is így kerülök csapdába. Rozoga írógépnél ülve csatangolok tovább idegenek között s mégis váll váll mellett és emlékezve arra a csillagra amely egy fekete bika két szarva közt , ragyogott. Gorái Gábor: Félóra magány Fölzaklat ez a félóra magány, s meghódít, bár te hiányzol belőle; imbolygók fenn a percek teraszán s játszom: lebukhatnék az utcaköre Vigyázz: nekem kedves az életem — veled szeretném folytatni halálig —, 1 s ellened se szívesen mímelem az öngyilkosok» ledér mániáit, — hát légy velem a kísértés fölött, húzó mélységek ellen légy kitárt kar. * az ég trapézain se szédülök messzi szerelmed lenge támaszával; mert azt üzented, eljössz, megölelsz, és egy napon végleg nálam maradsz már... Mondd: otthonunkká épül mind »perc mely nélküled most oly vigasztalan száll A láthatár mély, kavicsos alján tüzet szít a márciusi szél: ülök hűvös makadámok halmán füst-subájú, merengő legény. Messze a kék, szakadozó éjben, mint hatalmas köszáli madár, megmozdul és rámsuhint keményen öles arany-szárnyával a gyár. Szülőföldem, apró öreg házak, ' s új paloták népe, társaim: fellobbanok íme a világnak itt a munka termő tájain... Tudjátok-e? A zajló Dunánál él egy kócos, álmodó legény, a szél füstöt suhogtat a vállán s dalok szállnak élete egén. í Hajnalodik. Ég, lobog a máglya. Ceruzám nagy szénfeketc bot. Elmerengve nézek a világba, s hű pásztorként őrzöm a Napot. Ladányi Mihály: Ó? szülőföld O, szülőföld, nem fogadsz zászlókkal és üdvözlőbeszédekkel, csak bólintassz köszönésemre és elém tartod sáros utcáidat, csak elém tereled bámész gyermekeidet, öregasszonyaidat, alkonyati konyhák füstjét, fűszeres vacsorák szagát, és így fogadsz. Es megengeded nekem, hogy azt mondjam: haza jöttem, és megengeded, hogy megöleljem elfáradt öregeimet mielőtt újra mennék, hogy megveregessem a lovak tomporát és az ivóban kinyújtsam lábam az asztal alatt, és hadonásszak a füstben a többiekkel, mielőtt újra mennél*. Mindig kegyes vagy hozzám, aki esak hűtlen csavargó vagyok, felpattintod a világ fedelét, hogy megmutasd, amit mindenfelé keresek. Holdat gurítsz a főtér fölé az én gyönyörűségemre, és arany tócsákká varázsolod, lém a szekerektől felvert utakat, felém tereled a kutyák elnyújtott énekét és pusztáid szagát, hogy majd a város dzsungelében Mtévedt ebként kóboroljak ét keserű szájjal rágjam ««lékeimet. Illyés Gyula: Kunhalmok Kunhalmok ti, a sokhalu, bő Ob tói e Ids Kapósig elfüzérlő dombok, csönd állomások, nyomjelző vakondok- turások, mesék babszemei, hogy hol fúrt az a Szomj, bújt az az Éh előre — oly mélyen, hogy már a földalatti múltban mely idehozott bennünket, kifultan tántorgó népet szabadlevegőre: ti vagytok a mi-katedálisaink! „Márvány-zenék?!” Oh, csak módunk szerint, így, sárból! — oh ti piramisaink! Mert mégis feltörő vágy s hit nyomát zengitek! Idegen hallja nomád dobotok tompa tam-tamját: további Benjámin László: Negyvennyolc Látod, nem fcs vagyok öreg: Számolom még az éveket. Fájt valaha? — már meg se döbbent, úgy mondom: két év múlva ötven. Mondanák is,, ha most meghalnék: „Istenem, milyen fiatal még.” Többet tud egyre a halálról, rnégge hal meg a csodaváró, a nagyobb sors hívője bennem, a dolgommal-elégedetlen. Nem félt a rám-leső gonosztól, inkább újabb portyákra unszol, nem enged kényelemben ülni, buta szoborrá merevülni. Nyolc évekkel a negyvenen túl sem vagyok még a kezdeten túl: az a kevés, ami mögöttem, csak bevezetés lesz a könyvben, az csak az előszó a műhöz, csak a tolifogás a betűhöz, / a lélegzetvétel a hanghoz, mag a virághoz, rügy a lombhoz, Világnyi munka gyűlik itt benn, és én még nem mondtam ki mindent — meg mindig nem mondtam ki semmit kínok közt csak készültem eddig, hogy a világot megteremtsem s akit szeretek, megszeressen s akit nem állhatok, ne álljon s aki apátián, rámtaláljon. Fodor József: Percek hintái Észrevétlen ment el az ifjúság S az átmenet Szemet Befogó kedvesként tartott puhán És ringatott, mint anya, ha fián Gyógy-kés éle vág Sebet: Nem úgy fáj majd azután. Késen-túli lágy bódulatok, Zsibbasztva, ébresztve sebem, Enyhitgetők ti, irgalmasok, Mint kin nem esett semmi sem, Csak tompán érze m, drága jók, Hogy újra csendesebb szívem. Oh orv, cinkos, lágy szembekötés, Villám, — nem-érzett-élű kés, Zsongassátok a készülőt, Még új s új átmenet előtt. Oh, futás: s mint ki ott áll egy helyen, Gyógy-kény, seb-él, mint simító selyem; Ez is, az is hogy szalad, S ami marad Velem: Fogyó lát, min orv perc arat, S bolond nagy életszerelem Kassák Lajos: Csillag
