Kelet-Magyarország, 1964. április (24. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-04 / 79. szám

Endrődi István rajza

FODOR JÓZSEF:

Piros fejfák

Nyírfa leng sírjuk fölött, Lágy szélütem.

Aludjatok

Csendesen.

Aludjatok —

A nagy élet ellobog.

Hol a Don robog,

Onnan jöttek ők,

Hol a Volga ragyog —

A halálba menők.

Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt.

Hisz kart érted emeltek E seregek.

Érted aludt ki szivük,

A hős, meleg.

Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg.

Onnan jöttek messziről S amerre a had haladt, Futott előlük az éj —

S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s hosszú a hálái. És az élet egy pillanat.

Szergej, Iván, Nikoláj,

Ott pihennek csendesen,

A földért meghaltak ők. Amely nekik idegen.

Légy hozzájuk jó anya, föld, Es jó apjuk, Istenem!

IVféla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon.

És nem mennek, ha megy a sereg.

Hazafelé az úton,

Hiába várja honi meleg,

A Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg.

Mert elnyerte a halál —

De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll.

Kik meghaltak a rögökért, Onts értük könnyet, mint ők a vért!

Itt alusznak, ime sorba lent, A hű paranesteljesítők.

Mint a néma, hű jóakarat, Egy jöttek, menteni ők. Sírjukat őrizze kegyelet. Emléküket az idők.

SZERüEJ SZMIRNOV:

Részlet a kitűnő szovjet Író Harcban Budapestért című könyvéből.

Cok megkapó, egészen vá- |J ratlan esemény játszódott le az égen, Budapest fölött. De volt közöttük egy, amely különösen széles körben vált ismertté ezekben a napokban katonáink között, de nemcsak a gyalogosok között keltett csodálkozást, hívnom a már sokatlátott repülőket is ámulatba ejtette.

Ez az eset Germogen Vo- losznyikov, húszéves őrmesterrel történt. Harcigép lövésze volt, s fiatalsága ellenére több mint fólszáz bevetés volt mögötte.

Ezen a napon, mint rendesen, két „Iljusin” indult bomba-teharrel feladata teljesítésére. Elől Dulimov gardahadnagy repült, utána Tye- lenkov gárdaőrmester. Es

|VT ikor a tanító kiment a szünetben, a . szokásos zsivaj töltötte meg a termet.

— Megyünk fürödni, megyünk fürödni! — kiabálták

többen kórusban.

— Megjött a Vince! — harsogta túl a kórust a nagyobbik Péter gyerek.

Vince a városból érkezett vendégségbe a faluba évről évre, nyár idején. Urasan beszélt, amit még utánozni sem tudtunk, különbnek tartottuk magunknál, örültünk, ha velünk játszott, lestük minden szavát, és lépten-nyomon majmoltunk mindent, amit tőle láttunk.

Egyszer aztán új nótát tanultunk. Persze megint csak Vincétől. A nótát is ő hozta magával a városból. Lehettünk talán két héttel a vizsga előtt Pucéran ültünk a vízparton és daloltunk. Vince most szükségképpen karmester volt Először csak tagoltan a mondatokat ismételtük. Mikor már a szöveg többé-kevésbbé hibátlanul ment, egymást licitáltuk túl a nótázásbán. Dehogy _ gondolta együnk is, hogy ebből még bajunk lehet Pedig lett. Ha nem is börtön, de nagy ijedelem, hogyisne, mikor Horthy volt a kormányzó, mi pedig daloltuk gátlás nélkül a nótát:

Horthy nagy feje

Vízzel van tele Szalma tenger — szalma ész A fenébe mész Te lovas tengerész...

Eleinte daloltuk saját örömünkre. Később daloltuk mu- szályból. A fürdésnél mindennapos társunk volt Béla bácsi, a postás, Lenke papája, vagy mije, mert' hát velük lakott, de mégsem édesapámnak hívta Lenke, csak Béla bácsinak. A háború után került a faluba valahonnan az Alföldről, azt is beszélték róla, hogy menekülnie kellett, mert nagy kommunista volt. Szóval Béla bácsi velünk fürdött ráérő idejében, s ilyenkor magával hozta Ricsit, a kutyáját is. Ricsi olyan volt, mint valami hím oroszlán. Az egész teste simára volt nyírva, csak a nyakán hagyták meg bozontos sörényét. Eleinte bele-beledobtuk a vízbe, később már megszokta, és magáiéi is jött Béla bácsival fürödGYENIS JÓZSEF:

A NOTA VEQE

ni. Béla bácsinak nagyon tet- zett az új nóta. Mindig újráz- tatott bennünket, ha mégis eluntuk, hát kényszerített

TT zen a nyáron nagy volt a

szárazság, és a két magas part között éppen csak folydogált a víz. Máskor a hídról szoktunk fejest ugrani, sőt akinek még ez sem volt elég, felmászott a gróf vadaskertjének a kerítésére és onnan gyakorolta a toronyugrást. Persze most ugrásról szó sem lehetett, jobb híján iszapfürdőt vettünk a meleg a sárban. Hogy kinek, kinek nem, de valakinek eszébe jutott: ha elre- kesztjük a vizet, megduzzad és lehet fejest ugrani. Felcsaptunk hát önkéntes kubikosoknak és hínárból, sásból, sárból készült a duzzasztó gát. Béla bácsi önérzetét csöppet sem bántotta, hogy az ötlet nem tőle származik. De a munkálatokat már ő irányította. Két nap múlva másfél méteres zavaros víz lustálkodott a híd alatt, ahol nemrég csak bokáig ért. Ekkor kezdődött a kény- szemótázás. Béla bácsi nyakig a vízbe bújva rendelkezett:

— Na purdék, nótát, ha fürödni akartok!

A nótán természetesen a „Horthy nagy fejé”-t kellett érteni. Fuj tűk, míg bele nem untunk, ha abbahagytuk, elővette hatalmas vizipuskáját és kifecskendezett vele a mélyvízből bennünket. A terelésnél nagy segítségére volt Ricsi, az oroszlán-utánzat, mert bizony, sokszor félő volt, hogy kikes- hed a bőrünk. Így aztán egymást váltogatta egy kis lubickolás, meg a nóta. Strand-belépő lett a „Horthy nagy feje”.

T^gyík délelőtt vendégek ér* J keztek az iskolába. Kakastollas csendőrök nyitottak be tanítás közben. Nagy, nagy csend lett a teremben; lármának hatott még a pókhálóba került légy nyüszítése is. A

megszeppent gyerekeknél is jobban reszketett az öreg tani. tó, alig tudta kinyögni:

— Mi járatban, kérem?

Honnan is sejthette volna a

jó öreg bácsi, hogy a rábízott nebulók mivel szórakoznak. Nem a szuronyos puska volt a félelmetes, hanem a csendőrök álla alatt összecsatolt szíj. Olyanok voltak, mintha haragjukban mindig fogukat csikorgatnák. A puskákat a sarokba támasztották ugyan, de azért moccanni sem mertünk.

— Na gyerekek, ki szeret fürödni? — kérdezte az őrmester.

összenéztünk és hallgattunk.

— Hát aztán ki szeret dalolni közületek?

Újra csend. A két csendőr összesúgott, és az egyik elsietett. Nemsokára jókora zacskó cukorkával tért vissza. A tanító látta, hogy fele sem tréfa a dolognak, sehogy sem találta a helyét.

— De hát mit akarnak a gyerekektől? Csak nem loptak talán? — kérdezte ijedten.

— Annál is rosszabb.

— Nem értem.

— Na csak várjon, majd mindjárt megérti.

T assan beszélni kezdett hol

•*"* egyik, hol a másik gyerek. Ahogy üresedett a papírzacskó, olyan arányban lettek egyre tájékozottabbak a csendőrök. Végül aztán az iskolát is megszentségtelenítettük. A csendőrök parancsára megint csak elénekeltük: „Horthy

nagy feje, vízzel van tele...”

A tanító bácsit kis híján úgy kellett fellocsolni a rémületből.

— Most már tudja? — fordult hozzá a csendőr — erre tanítja maga a fiatalokat?

— Nem, nem, én igazán nem tudtam — hebegte ijedten.

Hogy igazát bizonyítsa, felállított bennünket a padban és erélyesen kérdezte:

— Meg tudjátok mondani, ki Magyarország kormányzója?

— Vitéz) nagybányai Horthy Miklós! — harsogtuk kórusba.

— Tessék kérem, tudják ezek.

Jegyzőkönyvvel a táskajute- ban távoztak a csendőrök, a tanító meg rohant a szobájába vizes borogatást rakrl lüktető homlokára. Az iskolában a mennyezetet emelgette a lárma.

— Na te híres, be voltál gazolva, ugye? — támadt Halas a szomszédjára.

— Mit én? Te törölgetted szipogva az orrodat.

— Én szólaltam meg legelőbb — düllesztette ki Béni a mellét — kaptam is cukrot.

XT arangszokor vége sza- kadt a vitának, indultunk haza. A hír már végigjárta a falut, hogy az iskolában voltak a tollasok. Találgatták, vajon miért. Különösen azok, akiknek iskolás gyereke volt. Csendőr a faluban mindig rosszat jelent

Vasék előtt aztán találkoztunk újra a csendőrökkel. Jöttek velünk szemben Béla bácsit közrefogva. Elől a sorban a lányok megtorpantak. Keskeny a járda, kerülni nehéz lenne egymást, azért nincs baj, annál szélesebb az országút. S máris lebbentek a tarka szoknyák az árkon keresztül. Lehet, hogy a cukor ártott meg, vagy hogy a kihallgatást olyan simán meg- úsztuk, de valahogy túltengett bennünk a bátorság. Béni elkurjantotta magát:

— „Horthy nagy feje".

A fogoly hirtelen megállt Mögötte a szorosan nyomába lépő csendőr a hátába verte az orrát Az iskolások sora felbomlott, s valahonnan a forgatag közepéből másik hang folytatta, amit Béni abbahagyott

— „Vízzel van tele”.

Az őrmester lekapta a puskáját, mintha a tovaszálló gyerekhangokat akarná ólomnehezékkel tölteni. Pedig súlya volt azoknak így is, akkora súlya, hogy ordított tőle.

— Az anyátok keserves™

A másik csendőr kezében lódult a puskatus, és Béla bácsi elvágódott. Támaszkodna hét tenyerére, de kezét nem engedi a bilincs. A fürge gyereklábak felverik az országút porát amint tipródnak. Menekülnének is, meg maradnának is egyszerre. Most mintha csengettyű csilingelne a ko- lomp mély hangja közé, lányok kezdik vékony cérna hangon:

— „Szalma tenger, szalma ész”.

A két csendőr tehetetlen

Ezek a tacskók gúnyt űznek belőlük. Az egyik jobbra, a másik balra szalad, de mint ürgét az árokparti lyuk, úgy nyeli el a gyerekeket egymás után hol az egyik, hol a másik kiskapu. De azért távozóban végig mondják a verset többen is egyszerre.

— „A fenébe mész, te lovas tengerész”. /

— Hol az unokája? — ront az egyik udvarban a szeme elé kerülő vénasszonyra az őrmester.

— Unokám? Nekem? Bár csak volna — pityered ik el az anyóka. — Nekem egy lányom volt, az is abba halt bele, hogy neki egy se legyen.

— Locsogó vén hülye — csap. ja be a kiskaput a csendőr.

Az egyik lécet elereszti 1 szeg, félre kókadtan támaszkodik a másiknak, mintha súgna neki valamit A gyerekek tova tűntek, vége a nótának. Béla ■bácsi már feltápászkodott. Meg is szökhetett volna, míg a csendőrök a gyerekek után szaladgáltak. Ki máson tölthetnék ki haragjukat a fogdme- gekj, ha nem rajta.

— Gyerünk, mert laposra verem a fejedet — lök rajta az egyik csendőr.

Déla bácsi kihúzza magát, az arca kicsit vérzik, de mosolyog, s úgy érzi, mintha már nem szorítaná olyan nagyon csuklóját a bilincs.

Eél szárnyát. A motorokból füst tört elő. A gép nem engedelmeskedett a kormánynak: zuhanni kezdett. A

pilóta intett Volosznyi- kovnak és a gép oldalán át kiugrott a levegőbe. Ugyanabban a pillanatban ismét egy „Focke” került a géppuska irányzéka elé, s a gárdista nem bírt ellenállni a kísértésnek. A német gép az első sorozat után lángra lobbant.

Ekkor Volosznyikov kissé felemelkedett, megpróbált ki- ugrani. De a gép légörvényébe került és a légnyomás visszadobta az őrmestert. A kabin falához szorulva, lassan-las- san kilendült valahogy és függve maradt a gépen. Az ejtőernyő alsó kötelei beleakadtak a kabin valamelyik részébe.

Az őrmester hétszáz métert

zuhant a géppel együtt, fejjel lefelé függött a levegőben s hiába igyekezett kiszabadítani magát. Ekkor a levegő sodra mégis leszakította. „Élni fogok hát!” — villant fel a gondolat Volosznyikov agyában és megrántotta a gyűrűt.

De a megszokott rántás elmaradt. Egy pillantást vetett a magasba és a szíve fájdalmasan összeszorult. Lába beleakadt a kötélzetbe és az ernyő nem nyílt ki. Most már nem volt menekülés számára.

Maga alatt, a mélységben a Duna behavazott és zajló jegét látta. Előtte, harminc méterrel lejjebb gépe zuhant a mélybe, füstös nyomot húzva maga után. Gyorsan közeledett a föld felé.

Most már egészen közel van hozzá. Az „Iljusin” befúródott a földbe s a felrobbant bombák tüzet okádtak. Volosznyi- kov behunyta a szemét.

Az utolsó, amit érzett, egy különös lökés volt a levegőben alulról fölfelé. Egy másodperccel később magához tért: a földön volt.

A parton feküdt. Távolabb még égett a repülőgép. Fölötte az égen fehér ejtőernyő ereszkedett lefelé, rajta emberi §lak függött. Körülötte „Messerschmittek” röpködtek, géppuskák ropogtak. Tyelen- kov pilóta ereszkedett le.

Volosznyikov megmozdult, megpróbált felállni, de lábán kínzó fájdalmat érzett. A lába kificamodott. Az őrmester sántikálva mégis megtett néhány lépést és csak akkor eszmélt rá, hogy kétezer méter magasból zuhant le.

A gárdistát saját bombái mentették meg, melyeket a németeknek szánt. A repülőgép pontosan alatta robbant, s éppen akkor, amikor az őrmesternek már csak harminc méternyi halálos zuhanás volt hátra. A robbanás hulláma mintegy légpárnaként fogta fel Volosznyikovot és nem vágta a földhöz, hanem valósággal letette a földre.

Egy fél őrá múlva Tyelen- kov repülő és lövésze megér* kezeit övéihez. Germogen Vo* losznyikov néhány nap múlva már ismét Budapest folötT repült.

Fordította: Rozsány Szidóai/ •

mint mindig, Tyelenkov gépén, a lövész helyén, ott ült Volosznyikov.

Céljukat nem érték el. A felhők mögül, egyenesen az „Iljusin‘’-ok felé, előbukkant egy falka „Messerschmitt” és „Focke-Wulf”, tizennyolc gép kettő ellen. Kétezer méter magasságban megkezdődött a harc.

Mint héja a zsákmányra, úgy csaptak le a németek a szovjet gépekre. Volosznyikov közelében máris két ellenséges lövedék robbant. A szilánkok széttépték zubbonyát, de ő maga sértetlen maradt. Viszont az egyik „Focke” egy pillanatra géppuskája irányzéka elé került: füstölögve zuhant a földre.

Ebben a pillanatban két német vadászgép hátulról támadt. A géppuska sor tüze levágta az „Iljusin” farkát és