Kelet-Magyarország, 1964. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-15 / 63. szám
Az ÉLETÜNK című felszabadulási pályázatunkra érkezett írások A félbemaradt előadás — Én leszek Kati! — Inkább én, mert nekem jobban áll! — Te legyél inkább Zsendáné. Pista bácsi! Úgy szeretnék Kati lenni! Hozzám olyan közel állna az a szerep. Élveztem a lelkes marakodásukat, hagytam is őket. Hadd lelkesedjék ki magukat. Végül is én döntöttem. — Figyeljetek rám! (Elnémultak). Amikor megkaptam a darabot, rögtön áttanulmí- nyóztam és döntöttem is a szereposztás dolgában. Higyjétek el, ismerlek már benneteket annyira, hogy tudjam, ki lesz legmegfelelőbb egy-egy szerepre. Ebben maradtunk és végül is mindenki meg volt elégedve azzal, amire éppen alkalmasnak láttam. — Gyerekek ez így nem megy tovább! — toppantam be a lármába, tréfálkozásba. Az arcok hirtelen elnyúltak. Mindenki rám meredt azzal az ijedt tekintettel, amely- lyel az érthetetlenül váratlan dolgokat szokták fogadni az emberek. Szó nélkül letelepedtem a helyemre. Néhány percig hallgattam aztán folytattam. — Ma egy hete — többek között — megegyeztünk abban is, hogy ha késem, önállóan csináltok összeolvasó vagy egyéb szövegpróbát. Ezer dolgom van is gyakran megesik, hogy nem érek ide pontosan. Rohamosan közeledik az előadás napja és nem tökéletes a szövegmondás, nembeszélve arról, hogy még a fele sem megy kívülről. Azt ajánlom tehát, hagyjuk abban inkább mint hogy csapnivaló műsorral álljunk elő. Jutka! Mondd csak meg nekem, mit tűztünk ki célul, amikor megalakultunk? “ Azt, hogy a kultúrház ezzel kezébe veszi a falu kultúréletének, ízlésének és igényeinek irányítását. — Igen. Ez a lecke, amit felmond a diák az iskolában. Most pedig azt mond el, o.m,ii a mondat mögött érzel, ami a szavak mögött az igazi cél és értelem. — Pista bácsi! — szólt csendesen Éva. — Megpróbálhatom? — Nos, halljuk! — Az én célom az, hogy az emberek ne csak a ,kocsmában és a kártyaasztaloknál találják meg az igazi szórakozást. Erezze mindenki azt, hogy ez a szép, új kultúrház az övé - is, és... és érezzék, hogy mi is ezt akarjuk M Elhallgatott. Mindenki őt nézte. Várták, mit akar még mondani. Nagy Féri —' Baranyai professzor — fejezte be Éva mondatát. —és nem fog előfordulni többé a mai este. — Ámen — vágtam rá szinte akaratlanul. Mosolyra húzódtak a szájak, néhány félénk kacaj buggyant a feszült csend felszínére. végül kitört az általános jókedv. Aztán hamar színpadra vittem őket, mert ott a legtöbb nehézség és probléma: hangszín, hangerő, érzelmek, mesterkéltség, mozgás, lámpaláz, kiejtés, hadarás, stb. — Tibor! Nem szavalóversenyen vagy! — Kati ez nem dalostalálkozó! Beszélj természetesen! — EUi, EIli. Te egy dáma vagy! Nagyságosasszony. Hát viselkedj is úgy! És mutattam, csináltam, nevettem, sírtam. Voltam felháborodott professzor, szerelmes diák, okoskodó munkásember és butás- kodó nagyságosasszony. Később már csak a nézőtéren ülve irányítottam őket és végre eljött a nap, amikor ■oldalba bökhettem a mellettem ülő külzúr- házigazgatót: — Karcsikám! Most már intézkedhetsz a rdetés dolgában. — Pista bácsi, Pista bácsi! Látta? Nézte? Hallotta? Olvasta? Végre kihámoztam a nagy zsivajban, hogy a plakátokról van szó és mindenki százszor végigolvasta rajta a nevét. — Igen. Tudok róla, gyerekek. Pedig tán én időztem legtovább a plakátok előtt. Már nem is néztem a hirdetési, csak ott álltam, álltam... és örültem na. Dehát ezt nem mondtam nekik. Mi közük hozzá, hogy úgy a szívemhez nőttek?! — Mars a színpadra mindenki! Végül is jól sikerült az előadás. Ott volt minden épkézláb ember és sok-sok tapssal volt hálás a gyerekeinek. Mert két hétig még a nem rokonok is úgy beszéltek róluk, mint a sajátukról. Aztán már el is felejtettem az előadást. Sőt: új darabon törtük azóta a fejünket. Egyik este levél várt otthon. Feladó Kiss András és Balogh Éva, az előadás két szereplője: Tibor és Kati. Mérges lettem. Mit levelezgetnek ezek velem?! Itt vannak mindig, jöjjenek hát el személyesen, ha valami bajuk van! Kibontottam. Majd hanyatt estem a meglepetéstől: meghívó esküvőre. A túloldalon néhány sor: „Kedves Pista bácsi! Szeretettel meghívjuk Tabi László Különleges világnap című színművének folytatására, este 7 órai kezdettel. Belépés díjtalan. Tart: egy életen át. Tibrrr'éSKati.n • •> , ' Gyöngyösi László Tiszalöit Valami történt Több, mint háromnegyed évszázad gondjaira, keserűségeire emlékeztet barázdás arca és már megszámlálható fehér haja. Remegő kezed a 80 év nehéz munkájának szemtanúi. Mert a munkát már a négy elemi után megkezdte a falu határának egyetlen birtokosánál, Majláth grófnál. Summás éveit idézi most is, miközben a nem rég vásárolt tv képernyőjén az egyik község rohamos fejlődését látja megelevenedni. Rozogia viskók, sáros utak, nyomor mindenfelé, amerre a szem ellát. A regit most emeletes házak váltják fel. Széles, tiszta utak szelik át az újjávarázsolt, a keserűség emlékét őrző községet. Talán nem Is érti mi történt, csak egy-egy filmkockában latja egyszerre a múltat és a jeleflt. Nem szerette a rohamosan fejlődő technikát. Isteneden esnek tartotta. Filmet csak most látott először 83 év után. Úgy nézi, mint ▼alami mesebeli csodát. Szerette a múlt emlékeit felidézni, s jól esett, ha valakinek mesélhette, mert így könnyebbnek érezte magát. Leginkább egy nyár emlékét mondogatta mindig, melytől elválaszthatatlan egy 30 évvel későbbi történet. Ki tudja hányadszor mondja most is. Kikapcsoltam a televíziót. — Az első világháború nyarán történt 30 fok körüli tikkasztó, hőségben. A cséples már javában folyt, s a gróf magtárjai egyre szőkébbnek bizonyultak. Jó termés volt. Az intéző talyigája mindannyiszor az asztagnál fogadta a felkelő napot. Fitymalatkor már zúgott a gép, öntötte a „pénzt” — a grófnak. A törekesbe osztottak be, tőlem valamivel fiatalabb fiúval. Vaszily Miklósnak hívták. Ügyes fiú volt és jó munkás. Szerettem vele dolgozni... „ — Az intéző, nádpálcájával a kezébe szervezte a munkát. Ahol valami nem tetszeti neki, bizony a csipős pálca hátrahagyta az intézés nyomait. — A gép pedig ontotta a töreked. Mi kapartuk, hordtuk szakadatlan. A napkeltétől — napnyugtáig tartó munka kimerített Fáradtnak éreztem magam. Megkértem Vasziiyt, meg egy másikat vegyék át egy kis időre a munkát Vállamra tettem a villát, mely mérhetetlen súllyal nehezedett rám. Ebben a pillanatban — figyelmetlenségem miatt az egyik kerék szíja elkapta a villa nyelét. Egy reccsenés és kettészakadt a hajtószíj, leállt a munka. — Tudtam, ml következik. Dermedten álltam meg a leállt gép mellett. A .darabokra tört villa nyelét néztem, az esemény okozóját. Nem sok Időm volt gondolkozni, mert abban a pillanatban egy suhintás és iszonyú fájdalmat érezve ájul tan estem össze. Hogy eszméletlenségem alatt rrú történt, nem tudom. Miután felocsúdtam már járt a gép, csak a befáslizott és elhasadt ujjaun jelezte a nádpálca helyét — Többet nem dolgoztam a grófnál. Elköltöztünk. Vasziiyt, akit Fitosnak csúfoltak, 30 év után láttam ismét a véletlen folytán, a felszabaduláskor —, meséli boldog, leírhatatlan érzéssel. — Terebélyes eperfa állt az udvaron. A vészthordó gránátok olykor-olykor hatalmas robbanással vágódtak kiálló, vastag ágaiba. Tudtam, nincs messze az idő. A szomszéd pincéjéből se ki, se be. Féltünk. Igaz, nekem nem Volt mit féltenem, esetleg az életemet, de ehhez nem sok öröm fűződött. Bíztam, de nem tudom miben. Talán abban, hogy más lesz. — Az ágyuk dörgése, a puska ropogása egyre közelebbről hallatszott. Néhány perc múlva kinyílt az ajtó. A ránkmeredt géppisztoly mindannyiunkat félelembe ejtett. Oroszul kérdezte a katona, hogy van-e német, mire mi nemmel válaszoltunk. — Ki — lű! Gyorsán gyorsan! — hangzott a parancsszó. — Kijöttünk. Az udvar már tele úolt orosz katonákkal. — Mindannyiunkat bekísértek a házba, sorbaállítottak, mint a katonákat és vártunk három katona géppisztolya előtt. Mindig félős voltam, de most valahogy nyugodtan álltam. — Látszott rajtuk a fáradtság, éhesek voltak. Enni kértek. Az egyik katona zubbonyán pirosló vérfolt a harc jelét mutatta és úgy, ahogy volt befeküdt az ágyba. A magasabb engem szemelt ki és vitt magával az udvarra. Kint adta tudtomra, hogy vágják le csirkét, de gyorsan, mert három napja nem ettek. — Az udvaron a sok katonától és a szekerektől alig lehetett mozogni. Egy tyúkot sem találtam. Mindenkit mozgósítottak, míg végül is késhegyre került három tyúk. Ha tudtam volna, hogy később mi történik, talán egyet se hagytam volna, pedig nagyon sajnáltam. A leinti beszéd magyarul folyt le legnagyobb meglepetésemre. Bátrabb lettem. — Ekkor egy csattanás. A légnyomás nekivágott az egyik katonának. Az rámnézett s nyugtatni próbált. Vaszily, Vaszily... szóit valaki. A többit már nem értettem. Nem is tudom hogyan, de a 30 évvel ezelőtt isméi t név jutott az eszembe, meg a cséplési história. Remegve néztem rá. — Hová való? — kérdem. — Dámócra -—, feleli. A 14-es háborúba kerültem ki — folytatja — És ott is maradtam. Felemeltem a kezem, hogy észrevegye az ujjam. Gondoltam hátha az, akire gondolok. — Mari, Mari csak nem... — De igen — feleltem. A többit már nem is kell mondanom. Megöleltem. Én sírtam, s ő vígasztalt Megfogta a kezem, azt, amelyik egy régi idő emlékét őrzi. Ennyit mondott: — Ne félj, nem lesz többé! — Nem sokáig beszélhettem vele, mennie kellett. Azóta se láttam. Hát így volt. Láttam belefáradt a beszédbe. Felállt, s egy-egy pillantást vetett a szépen berendezett szobára, meg a gépesített konyhára. Úgy tettem, mintha nem venném észre mindazt, ami ezekben a pillanatokban játszódik le lelkivilágában. Majd a kikapcsolt, hangtalan televízió előtt megállt, végigsimította. Könnyesnek láttam a szemét, ö csak nézte és hallgatott, mintha a hangtalan televízió arról beszélne, hogy valami történt egy emberöltő után. Nemes Gyula László u. 31. Kállósemjén felszabadulása 1944. október 20-án, péntek hajnalban Nagykálló irányából tanklövést hallottam. Csodálkoztam ezen, mert a felszabadító szovjet csapatokat Kisiéta, vagy Éalkány felől vártuk. Tudtam, hogy ez a lövés egy új korszak megindulását jelzi Kállósemjénben. Az előző napokon a németek már fejveszetten menekültek. A nagykállói' úton a — nem tudni miért — menekülő civil lakosság szekereit, jószágait eltaposták. Mivel a vasútállomáshoz közel lakom, én itt figyeltem miként menekülnek a fasiszták. A tanklövés után kimentem az állomásra, ahol három vesztegelő tehervonat volt tele menekültekkel. Az egyik kocsiból kihajolt egy magyar százados és két nő. Azt mondja a tiszt úr: — Mi újság van kint, öreg? — Csak annyi, hogy itt vannak már a szovjet katonák! — Szamár kend, öreg, nem tudja, hogy mit beszél! — Hogy szamár vagyok-e, vagy nerri vagyok szamár, azt úgyis rövidesen meglátják! — mondtam nekik. De már ekkor az orosz katonák sorozatos lövéseket adtak le. Persze, én is szaladtam, azt se tudtam, hogy merre menjek. Láttam, hogy a Káliói úton tűz van. Kigyulladt valami épület, aztán kigyulladt az egyik lakóház is. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hogyan néz ki egy orosz harcos? De nemcsak én, hanem Lengyel István, ki velem egyidős, ma is él, szintéi) szeretett volna szovjet katonát látni. Mondom neki: — Gyere Pista, menjünk erre, mert itt valami különös zajt hallok! — Hát menjünk! Megindultunk a régi vágóhíd felé: Mikor az árkon keresztül ugrottunk, 'lödobögást hallottunk. Egy bajuszos szovjet katonna volt, utólag art hiszem, kozák lehetett. Odajött hozzánk, leszállt a lóról és kezet fogot velünk. Ö volt az első szovjet ember, akit Kál- lósemjémben üdvözölhettünk. Épp úgy tudott magyarul, mint mi oroszul, mégis mutogatással megértettük egymást. Egy közelben lévő asszony nagyon sírt. A katona odament hozzá: — Mamká, mamka, nem sírni! Ekkor már többen jöttek oda, hogy az urosz katonát köszöntsék. Persze, került oda olyan ember is, aki némileg tudott oroszul. A itona kérdezte: — Merre vannak a németek? — Elmenekültek az éjjel, Napkor irányába! — mondtuk neki. Mutattuk is, hogy merre van Napkor. Tudtuk, hogyha ők Nagykálló. felől jöttek, akkor a németek csak Napkor felé menekülhettek. Kis idő múlva három harckocsi is erezett az útcánkba. Mi elnevettük magomat, mikór láttuk, hogy a harckocsiról 25—30 mosolygós képű fiatalember ugrott le, de olyan fiatalok, hogy mi gyerekeknek néztük őket. Hamarosan megbarátkoztunk velük. A katonák az én házamban készítettek maguknak ebédet. Míg a csirkehús a fazékban főtt, ők tejet és hagymát ettek kenyérrel. Ezen csodálkoztam, dehát „ahány ház, mnyi szokás”, tartja a közmondás. De előkerült a pálinkás üveg isi Én magam akkor sem voltam ivós ember, de nem akartam megsérteni őket, ezért a kezembe nyomott másfél- decis pohár pálinkát lehajtottam. Mondanom sem kell, hogy megreszkettem belé. Az őrnagy is lehajtott egy pohárral, de ivott utána ugyanannyi vizet. Magyarázta nekem, hogy ők ezt így szokták, mert ezt így is kell. Ittam én még sokkal több'vizet rá, de nem is lett semmi bajom. Nekem volt dohányom és cigarettapapírom. Mondtam nekik, hogy: — Gyújtsatok rá! • A dohányt elfogadták, de a papírra nem volt szükségük. Egy jó dargib újságpapírt le- éptek és abba göngyölték a dohányt.. Szombat este még benn voltak az orosz katonák nálam. Elindultam, hogy hozzak nekik mézet. Nem haladhattam messzire, mert nagy lövöldözés kezdődött. A németek vissza akarták foglalni a falut, de nem sikerült nekik. Az orosz csapatok szakadatlanul jöttek Gelse irányából. Egész éjjel harc volt, de reggelre teljesen és véglegesein megtisztították a községet a fasiszta hordáktól. A Vasút utca bejáratánál hat szovjet harcos meghalt. Nagy részvéttel temettük el azokat a szovjet hősöket, akik Kállósemjén felszabadításáért életüket áldozták. Hegedűs Mihály 87 éves földműves visz- szaemlékezcsei alapján összeállította: a Kálió- semjéni kultúrotthon honismereti szakköre. A Jelenei A pofon elcsattant! A cipészmühelyben tartózkodók mind arra kapták fejüket ahol Sólyomszegi Balázs, úri és női cipészmester kézzelfoghatóan igyekezett jobb belátásra bírni ötödik segédjét, a 19 éves Dankó Pistát. — Az anyád istenit, majd adok én neked rohamsisakot, szabadcsapatot! Hát ^ mit gondolsz, miért neveltelek fel te senkiházi! Szegény Dankó Pista azt sem tudta, hogy húzza magát össze a pangli mellett. Ekkora szégyen. Itt mindenki előtt pofonvágták. Úgy érezte, a pofont nem is ő a cipész, hanem a katonatiszt kapta, melynek elképzelte magát. Most persze a többiek röhögnek rajta, de ő dafke, azért is megmutatja, katonatiszt lesz Sólyomszegi úr 'mentegetőzve hajolt meg kuncsaftjai előtt, mintegy cirkuszi artista az elrontott produkció után. — Bocsánat uraim. A kölyök kihozott a sodromból. Eddig felneveltem, most itt akar hagyni, de hisz ez az élet. Nem de, uraim. Mit várhat az ember egy lelenctől? — Hala7 — ugyan , kérem. A kuncsaftok mintegy helyeslőén bólintottak, leendő üzletfeleknél ez dukál. Mindenesetre nem nyilatkoztak-kinek adnak igazat. A hálátlan Pistának; ki katonatiszt szeretne lenni, vagy a nevelőapának, ki hála fejében most akarja a hasznot bezsebelni. Sólyomszegi úr felvette a méreteket, no meg az előleget, a többi munkát meg elvégzik a segédek. Vannak hozzá elegen. Megelégedetten- dőlt hátra a bőrfotelben és elgondolkozott. A nagy üzletnek már vége. ö azonban meg él a demokráciában is. Tudja 6, hogy kell ezt csinálni. Senki nem foghatja rá, hogy kizsákmányoló, mert hisz családjával dolgozik. Eleinte igaz, bajok voltak mig öt fiút betört, öt rakoncátlan, idegen gyerekből családot kovácsolt össze. Nem kalapáccsal ugyan, hanem tenyérrel, mert hála az égnek erős tenyérrel áldatott meg. Fiára gondolt, Ákosra, ki valahol nyugaton éli világát. Nősül a gyerek. Hányadszor Is, no? Mindegy. Nagy kópé a gyerek. Felpillantott a galériára, ahol öt szorgalmas fiatal ütötte a kaptafát, kovácsolva a pénzt nevelőapjuknak. S, ki tudja mire gondoltak. Gyermekkorukra, amit a háború szétrombolt? Ifjúságukra, melyből ee a galéria jutott, vagy jövőjűkre, amit Dankó Pista már meglátott? Sólyomszeginél úri kiszolgálás volt. Este a segédek nyakukba vették a várost, házhoz szállították a kész cipőket, a megrendelőknek. Tévén ezt azért, hogy a pénz minél előbb Sólyomszegi úr zsebébe kerüljön. Sólyomszegi úr, pedig betért megpihenni a „Gyöngyvirág” eszpresszóba, napi „fáradtságos" munkája után. Este a legények szokás szerint hazatértek. Kimaradni nem lehetett, ezen a téren Sólyomszegi úr vigyázott. Kifelé azért, hogy na mondják rá, csavargókat nevel. Befelé pedig, mert tudta ő magáról, hogy a kimaradás pénzzel jár. Érthető volt tehát a bosszúsága, amikor Dankó Pista nem jelent meg a vacsoránál, sőt másnap sem, harmadnap sem. Két hét után levelet hozott a posta, mely így kezdődött: Tisztelt Sólyomszegi úr! Ne okoljon hálátlansággal, amiért enge- delme nélkül eljöttem. Tudom, hogy hálával tartozom önnek, amiért a háború viharában felkarolt és kenyeret adott számomra, ön üzletember, nagyon jól tudta, hogy ezt miért teszi. Erre ma már én is rájöttem. A háború megfosztott otthonomtól, családomtól és ön ezt igen ügyesen használta ki nálam és még négy pajtásomnál. A háború elesettjein és árváin pénzt keresett. Nagyon sokat és szépet tanulok itt. Tudom már, hogy mi a tőke és a kizsákmányolás. ön ezt máskép nevezte: „lelencnek”, Itt küldök önnek ötven forintot ne mondhassa rám, hogy elloptam a pénzét. Remélem „testvéreim” esze mihamarabb megjön és követik példámat. Tisztelettel Dankó István honv. tiszti iskolás Szilváéi Sándor Nyíregyháza
