Kelet-Magyarország, 1964. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-08 / 57. szám
Új virtus:a tudás A TOVÁBBTANULÁS, A MŰVELŐDÉS JÓ ÖSZTÖNZŐJE A KLUB Megyénkben igen elterjedt népművelési forma a klubélet. Az országban nálunk van a legtöbb klub, szám szerint kétszáz. A klubtagok száma eléri a 7 ezret, egy év alatt csaknem 5 ezer klubfoglalkozáson 80 ezer falusi és városi dolgozó vett részt. Minek köszönhető a klub- mozgalom ilyen fokú elterjedése? — tettük fel az első kérdést Molnár Antalnak, a megyei tanács főelőadójának és Tökei Károlynak, a József Attila Megyei Művelődési Ház csoportvezetőjének. — Elsősorban a megváltozott falusi életnek tulajdonítható az érdeklődés — válaszol Molnár Antal. — A társas munka, a kialakuló egységes paraszti osztály közelebb hozza egymáshoz a falusi embereket. Régen is voltak persze gazdakörök, amolyan alkalmi, de nem mai értelemben vett klubok, azonban ide jórészt a tehetősebbek jártak el, s különbben se terjedt túl műsoruk a kártya, vagy biliárd csatákon. — Közrejátszik az is — egészíti ki Tőkey Károly, — hogy a mezőgazdaságban dolgozók szabad ideje megnövekedett, ma már' nem időpocsékolás betérni d kivilágított klubhelyiségbe, meghallgatni egy-egy népszerű ismeretterjesztő előadást, megnézni egy tv-mű<wrt, esetleg szellemi totón számot adni a virtusról. Ma már kezd természetessé válni, hogy a virtusnak nem az elfogyasztott pálinka a. mértékegysége, hanem a sok tudnivaló... A klub sajátos művelődési igényeket elégít iá: meg akarja tanítani a részvevőket a szabad idő helves és hasznos eltöltésére, kötetlen, de alkalmilag kötött szórakozást nyújtva, s egyben fel akarja kelteni az érdeklődést a művelődés iráni általában. Hogyan tesznek eleget e színes ég sokrétű feladatnak? Milyen a klubok tartalmi munkája? — Ügy találjuk, hogy a megyében túljutottunk a számszerű fejlesztésen — folytatja Molnár elvtárs. — A következőkben a tartalmi munka megjavítása, a klubvezetés tökéletesítése és általában a klubélet kiterjesztése az egész falu társadalmára, — ezek lennének a soronlévő feladatok. A klubélet főként az önművelés igényét, a világnézeti fejlődést a kulturált magatartást, a művelődés szükségének felismerését kívánja felkelteni, elérni. Ezért is lényeges az úgynevezett komplex-népművelés: azaz egy-egy témát a népművelés számos eszközével összekapcsolni. így csinálják ezt többek között Demecserben, ahol az újrendszerű tantárgycsoportos oktatással kiterjesztették a felnőttoktatásban részvevők számát. Ehhez hozzájárult a klub is foglalkozásaival, amely irodalmi előadásból, a témával összefüggő szellemi totóból, majd az irodalmi színpad műsorából állt. Ehhez kapcsolódnak sok helyen filmvetítések, könyvismertetések, ankótok. Arról, hogyan javulnak a klubmunka feltételei a közeljövőben a megyében, a következőket tudtuk meg: a megye 200 klubja közül csupán negyvennél vannak meg az ideális feltételek, a többinél a művelődési házak rossz tervezése miatt nein erre a célra alkalmas klub- helyiségben folynak a foglalkozások. (Szerencsére az idén már javítottak az építkezések hibáin.) Sokat tehetnek a klubokért a községek, a tsz-ek, társadalmi munkával, helyi erőforrásokkal szinte mindenütt „hozzá tudnának ragasztani” a kultúr- házh-oz egy klubhelyiséget. A megyei tanács művelődési osztálya 62-ben 700 ezer, 63-ban 400 ezer forinttal támogatta a klubokat. Ezt azonban jócskán megtoldhat- nák a tsz-ek, községek. P. G. Hozzászólás a „Klub vagy kártyaszoba és táncterem ?“ című vitaindító cikkhez Érdeklődéssel olvastam a vitaindító cikket. Hozzászólásképpen hadd mondjam el eddigi tapasztalataimat, amelyek csak helyi körülményeinkre vonatkoznak. Nem merném határozottan kijelenteni, hogy a színjátszó csoportokra nincs szükség. A tv gép, annak dacára, hogy állandóan sokan nézik, nem tudja megteremteni azt a forró hangulatot, amely a színházi estéken szokott lenni. És ez vonatkozik AZ ÖNTEVÉKENY CSOPORTOK előadásaira is, akkor is, ha a szereplők tudása nem éri el a hivatásos színészek színvonalát. A színjátszó csoportoknak az előadásokon kívül: több nagyon fontos feladata gondolnunk kell azokra is, akik még nem rendszeres látogatói a kuitúrotthonoknak. És itt vár nagy szerep, hosz- szú és kitartó munka a klubokra. Az a tapasztalatom, hogy KÖZSÉGÜNK LAKOSSÁGA szívesebben jár a kultúrott- honba, mint a kocsmába. — Egyelőre a játékterem a leglátogatottabb : kártyáznak, olvasnak, beszélgetnek, sakkoznak, biliárdoznak itt. Sokan nem azért jönnek ide, hogy kultúrálódjanak — de nagy azoknak a száma is, akik a játékteremből bemennek egy- egy mozielőadásra, vagy ismeretterjesztő előadásra. Tehát a játék, a „kaszinózás” nyeri meg ezeket az embereket a kultúra számára. A komoly klubfoglalkozások megteremtésének egyelőre komoly akadályai vannak. Többek között az is, hogy nem tudunk MEGFELELŐEN FELKÉSZÜLNI a foglalkozásokra. Ezért is vártuk nagyon a megyei művelődési ház által ígért klub- vezető-tanfolyamot — de elmaradt. Hadd mondjak el még egy hibát, amelyet jó lenne sürgősen helyrehozni. Szerintem a kultúrotthonoikat nem a célnak megfelelően építik. Nem rég épült, máris kicsi a mi kultúrot.thonunk. Tágasabb, nagyobb helyiségeket kellene építeni, mert a kis kultúroit- honok. nem tudják kielégíteni a lakosság egyre növekvő igényeit. Kalydy Jenő tunyogmatolcsi kult. otthon igazgató. van: a közösségi szellem kialakítása, a helyes és szép magyar beszéd tanítása, a társaságban való megjelenés, mozgás és illemtan elsajátítása Szerintem a színjátszó csoportokra egyelőre még szükség van. Más a helyzet azonban a tánc- és énelccsoportokkal. A kul túrotthonok anyagilag nem tudják úgy támogatni ezeket a csoportokat, mint kellene — és az érdeklődés is kevés. KÖLTSÉGVETÉSÜNKBEN csak a vezetők tiszteletdíjai szerepelnek, működtetésükre nincs pénz. Ezen úgy lehetne segíteni, ha a helyi tsz-ek és fmsz-ek a kulturális alapra szánt összegeket a kultúrott- honnal közösein használnák fel. Nem hiszem, bogy a színjátszó csoportok szerepkörét és feladatát elláthatják az irodalmi színpadok. A felsorolt érvek igazak, de meg van-e ennek a lehetősége ott, ahol nincsenek középiskolások? Vajon élvezi és kívánja-e minden réteg az irodalmi színpad munkáját? Nekünk A fiatalabb Egy külvárosi utcából indult el útjára a két Váczi fiú. Onnan, ahol már aprók a házak, ahol már nem város a város, de még tartózkodó, hogy beolvadjon a tanyák rengetegébe. Az idősebb testvérről, Váczi Mihályról sokat hallottak a nyíregyháziak. Költeményeiben legtöbbször ott izzik a szülőváros iránti szeretet, öccséről, Váczi Andrásról kevesebbet tudnak az itthonmaradtak. Most festményeivel érkezett haza, hogy két hétig újra a város gyermeke legyen, mint húsz évvel ezelőtt. Körülményes vállalkozás egy festő arcképvázlatát papírra vetni, különösen, ha olyan „alanyról” van szó, mint Váczi András, önmaga és életútja helyett az emberről vall. egyszerűen és mégis elgondolkoz- tatóan, csakúgy, mint képeivel. Az emberről, aki megtanul uralkodni a dolgokon, aki állandó küzdelemben él a külvilággal és önmagával... Nem más, nem különb, vagy különlegesebb a festő sem — mondja. Nem. Azonban a festőnek is meg kell tanulnia sallangok nélkül kezelni az ecsetet. az élet fényes és árnyékos oldalát úgy vinni vászonra, hogy az ember akaratát, elVáczi lírája szántságát öltse formába. Váczi András, a nyíregyházi vasúti fékező fia a ma élő festőnemzedék legjobbjai közé küzdötte fel magát. Festményei nem a színek és vonalak pompáját, hanem a gondolatok mélységét emberi tisztaságát tárják .a néző elé. Gondolta-e egykor a ma már nyugdíjas vasutas, az édesapa, hogy egy költőt és egy festőt melenget a Kisteleki utcai házban? S ő, akinek a munka neheze jutott egy életen át, bevonul a festmények „szereplőinek” világába. A mamát nem tudta megörökíteni, ahhoz még túl sokat tesz-vesz, hogy modell legyen. Gyöngéden beszél róluk Váczi András, melynél csak képeinek finom tónusa, megkapó emberi rajza mond többet. Nyíregyházi élmények vi- harzanak fel benne, külvárosi barangolások. iskolaévek, majd egy felkínált tanítói hely, később festőiskola, tanulmányok á főiskolán, Budapest, az első „ős-kiállítása” Nyíregyházán, ötvenötben. Hatvankettőben a budapesti bemutatkozá- zása. Szüntelen barangolás, véget nem érő beszélgetések, megfigyelés, vázlatok... Megjelent az illőid márciusi szama Változatos és gazdag tartalommal jelent meg Debrecen és a Tiszántúl irodalmi és művészeti folyóiratának, az Alföldnek legújabb szarna A szépirodalmi részből kiemelkedik Tímár Máté: Halottak napja volt c. elbeszélése, mely egy nyugatnémet kisváros mai életét ábrázolja és Gergely Mihály modern hangú novellája: .A lélekről lemosni a port. Három fiatal elbeszélő írását is közli a lap: a debreceni Simon. Ágoston, a Jászberényben élő Csegei Nagy József és a budapesti Kun István munkáit. Igen gazdag a közölt versanyag is. Berczeli A. Károly, Dudás Kálmán, Kónya Lajcs, Kovács Imre. Lévaij Bolond, Lukács Miklós, Marconnay Tibor, Cs. Nagy István. Hatfai Sarolta, Sarkady Sándor, Sebők Vilma, T. Nagy Sándor. Vajthö László, Varga Lajos és Várkonyi Nagy Béla újabb költeményei kaptak helyet e i számban. — képekben Képei? önmaga arcképvá»í lata. Derkovits, Dési—Huber és a hozzájuk hasonló emberi, társadalmi problémákat kutató és azokon segíteni akaró nagy művészek a mintaképei. Akiket soha nem tudott elhódítani a festőállvány lidérce, mindig az ember oldalán álltak. Befutott festő, akinek pesti kiállításáról elismeréssel szóltak a festészet ismerői. Hogyan és miért is jött egy pesti kiállítás után Nyíregyházára? „Meg szeretném mutatni a barátoknak, ismerősöknek, hogy mit csináltam, mióta elmentem. Húsz év telt el azóta. Egyesek házakat építettek, gépet szereltek, búzát nemesítettek. Én ezt csináltam..." — mutat képeire. Szabolcsi tájak, emberek, sok ismerős figura elevenedik meg vásznán. Azok, akiknek megfestette most szera- től-szembe láthatják a műveket. A nemhivatalos beszélgetés véget is ér, sietve rendezgeti tovább a képeket, hogy a nyitásra készen álljanak. Aztán kerékpárra ül, hogy megpihenjen a városszéli házban. Ahol még egy kerékpár pihen, a feleségé. Gulyás Mihály: Az áldomás A z elnök menekült az iro- dából. Ügy érezte, a cirá- dás, agyonrakopott íróasztal elveszi előle a kilátást, s maga is egy számmá, egyetlen számmá zsugorodik és észrevétlenül elkeveredik a papírok között. — No, ezt nem nekem találták ki — gurította ki a ceruzát puffadt, repedezett bőrű ujjal közül. A köfiyvelő rálesett szemüvege alól, s megkérdezte, mit nem neki találtak ki. — Hát az irka-firkát. Nem áll rá a kezem. — Majd megszokod — legyintett a könyvelő. — Minden azon múlik, a megszokáson. — Majd meglátjuk, a vak is azt mondta — nevetett az elnök. — Vagy megszökök... — Nono — előzte meg a könyvelő — innen nem szöksz meg egykönnyen. Az elnök mosolyogva mérte végig az apró, íróasztal mögött elvesző, mozgékony embert. Milyen lelkes — gondolta némi rosszallással — lehet is azért a kétezerért... — Meggyűlik a bajunk a zárszámadással. Meglesz a sok munkaegység és nem lesz mit osztani. — Tévedsz, elnököm, nagyon tévedsz. Sose feledd, ahol megy a munka, ott termelés is van, ahol meg termelés van, ott osz- tanivaló is akad. — Majd meglátjuk, a vak is... — Hagyd már azt a vakot — mondta a kis ember feddőn — * vak mit sem lát a világijói, te mindent látsz, mindent tudsz. — Hajaj — túrt a hajába az elnök, majd a tarkóját kezdte vakargatni, féloldalvást nézve a könyvelőre. — Ha téged hallgatlak, megjön a kedvem, s elhiszem, megy majd minden. — Hát azt éppen nem mondtam — ellenkezett a könyvelő — csak azt állítom, ha megy a munka, különösebb baj nem érhet minket. — Jó, hogy mondod — állt fel az elnök — megyek is, kinézek a határba. Felkapott kerékpárjára és nemsokára az egyik mezei úton karíkázott. Langyos szél szaladt az arcának a patakparti fűzesek felől. A megsárgult főzvesszők hegyén elvirágzott barkák lengtek. A kerékpár gumija olyan nyomott hagyott maga után a még süppedő földúton, mintha végehossza sincsen hernyó araszolt volna a kerék nyomában. Szerette ezt az április eleji, napfénnyel áldott időt. A furcsa szorongás, melyet megválasztása óta állandóan érzett, mintha felengedett volna benne. Egy hang, egyetlen ember hangja belekiabált az élétébe. Hitte, nem érdemei jutalma az elnökség. A közgyűlés várakozástól nyomott, idegesítő csendjében az ő nevét kiáltotta valaki, elsőnek az emberek ráharaptak, s mire észbekapott, már invitálták is fel a pódiumra — Kovács Miklós foglalja el a helyét az elnökségben! — Ny aggatták, szóljon valamit az embereknek, akik — ugyebár — belé helyezték a bizalmát. Álló hétig zsákolt volna, ha elengedik neki azt a felszólalást, de nem lehetett kibújni alóla. Még most is lábinaiban érzi azt a furcsa remegést. Csak néhány szóra telt az erejéből, nem is emlékszik, mit mondott, valami testvériség, meg efféle kerülgette a nyelvét, de hogy mire szóba öltözködött az a gondolat, talán egészen más sült ki belőle. Azelőtt úgy biciklizett végig a határon, hogy csak maga elé nézett, nem kellett forgatnia a fejét: Most mindent meg kell néznie. A minap szedette ki a mezsgyeköveket, egy hózravaló terméskő jött össze. Az egyik reggelen azt látja, hogy a Száraz dűlőben Kovács János, a nagybátyja karót ver a mezsgyekő helyére. — Hát ez mire való, János bátyám? — kérdi a megszeppent embertől. — Tudod te azt, fiam, minek kérded? Nem lesz ez mindig így, tudni akarom, hol volt a földem... Majdnem összeverekedett vele a vén trotykos, mert kihúzta a karókat és becsapta azokat a patakba. Azóta nem fogadja a köszönését... Érzi, valahogy ugyanúgy kellene beszélni az emberekkel, mint régen, közvetlen benső- séggel. De nem megy. Nagyon megváltozott a beszélgetés tárgya, s ő, áld nem szívesen vette a szájára a téeszt, meg a szocializmust, most azzal kel, fekszik, nem kerülheti ki ezeket a politikus, Immár életükké osztódó fogalmakat. Néha meglepődik, hogy sokkal többet tud a szocializmusról, mint gondolta volna. Igaz, járatta az újságot, rádiója is van, néha könyv is került a kezébe, lépten-nyo- mon összeakadt vele, s a leülepedett, évek óta záporozó társadalmi ismeretanyag most, hogy rá van utalva, észrevétlenül a nyelvére kívánkozik. Amint átbakkant kerékpárja a vasúti töltésen, a töltés magosáról beláthatta szinte az egész határt. Nem messze szekerek álltak, a vetőgépekbe fogott lovak is álltak, az emberek a zsákokra dőlve beszélgettek. Szabó János brigádja veti az árpát. Hozzájuk karikázott. — De leültetek — mondta köszönés helyett. Az elnöki érzék azonban egyből felneszett benne: nem lesz ez így jó, elnök, az emberek felhúzzák az orrukat, azt hiszik, felelősségre akarod őket vonni. — Fél ta- látok fázni — enyhített a fura istenhozzádon. — Láthatod, zsák van alattunk — mondta fanyalogva Szabó. Kovácsnak jó szeme volt, látta Szabón, sokért nem adta volna, ha megsértődhet. Ki nem állhatják egymást, talán mert szomszédok, és mindent tudnak egymásról. — Mi újság? — kérdezte — Elég lesz az árpa? Elégnek kell lenni, ennyivel van ennyi. — Jut is, marad is — mondta Szabó. — Csak jusson, maradni ne maradjon, a termés sínyli meg, ha kevesebb vetőmag kerül a földbe. — Mit is mondott a vadgalamb a szarkának? Tuuudom, tuuudom. Ép se ma vetek először. — Az emberek kényszeredetten moslyogtak Szabó erőszakolt szellemeskedéeén, mely nyilván az elnök ellen irányult. — Ma be kell fejezni -— fordította hivatalosra a szót Kovács. — Esőt mondott a rádió, tudjátok, hogy van áprilisban. Ma süt a nap, holnap beállhat hetes eső is. — Ne féljen elnök elrtárs, meglesz. — Kezet rá — nyújtotta a kezét Kovács. — Piszkos a kezem, nem akarom bekoszolni az elnök elvtársét, csak a kezem szárát tessék megfogni. — Jó kedved van, Jancsikám — az elnök nevetéssel fújta ki a hirtelen támadt mérgét. — No, megyek. Jó munkát! Este még visszanézek. — Hozhatod az áldomást! — kiabált utána Szabó. Kovács Miklós végigbiciklizett a határon, aztán visszatért az irodába. Már csak arasznyira lehetett a nap a csereháti domboktól, amikor eszébe jutott, mit Ígért Szabónak. Hazagurult, vett egy ötliteres de- mizsont, megtöltötte borral, zsebébe tett egy bádogbögrét. A demizsont a kormányra akasztotta — és gyerünk! Előre örült, milyen szemeket mereszt majd Szabó az áldomásra, erre biztos nem mert gondolni. Előbb-utóbb csak össze kell melegedniük, már vagy tiz éve élnek egymás mellett, mint az idegenek, s Szabó — amilyen szája van — örökké azon mesterkedne, hogyan szúrjon bele. Hát ő elkezdi a barátkozást... Már a töltésről látta, baj lehet a vetéssel. Az emberek csomóba verődve vitatkoznak, s vagy három holdnyl vetetlen még a földből, nem látszanak rajta a vetőgép húzta csíkok. — No, rai újság, végeztetek? — kérdezte. — Hozom az áldomást. A jó munkáért jár az áldomás — Kovács különös erővel hangsúlyozta a „jó munkát”, előre érezte, a vetőmag-^ gal lehet a baj, Szabó, a nagyokos elszámította magát. Erőlködnie kellett, hogy elfojtsa kaján nevethetnékjét. Az elnök nem akart kárörvendezni, hiszen a baj az baj és a közösséget sújtja, a magánember Kovács azonban alig fért a bőrébe. Ez az idegesítő kettősség forró hullámokat lökött a fejébe. — Hát, nem lett elég a vetőmag, elszámitottuk magunkat — Szabó kollektív hibát hangoztatott, így könnyebb elviselni a felelősséget — sebaj — kapta fel a fejét hirtelen. — Elsősorban én vagyok a hibás, igaz elnök elvtárs?! — Ha szemmel ölni lehetne, Szabó elintézi Kovácsot. Szabó gyorsan intézkedett, fogjanak szekérbe két lovat, aztán gyerünk, hozni árpát. Felugrott a szekérre, a lovak közé vágott. Vágtában hajtott egész hazáig, visszafelé is csépelte a lovakat, csupa hab volt a két szegény pára. A sajátjából hozta az árpát. Csak megitták az áldomást. Búcsúzkodásnál Kovács megérintette Szabó vállát: — Majd gyere át hozzánk, megadom a felét a magaméból. Te se -szoktál még hozzá a nagy darab földhöz meg én sem. — Nem vagyok rászorulva, nem vág földhöz öt mázsa árpa. Fellépett a szekérre és hetykén elhajtott. Kovács szomorúan nézett utána, majd legyintett. — Ahogy akarod, nekem a kilenc is páros. Felkapott biciklijére, az üres korsó megkönnyebbülten güin- galingázott a kormányon. Nehéz volt az elnök leiké nagyon nehéz. 1964. március 8.
