Kelet-Magyarország, 1964. március (24. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-08 / 57. szám

BÁRÁNY TAMÁS Egy asszony meséli Hallottátok Verőné esetét a líával? Nem? Akkor elmesé­lem. Veronát ismeritek, ügye? Dehogynem, ott dolgozik a ktsz esztergaműhelyében. Az, az a sötétszőke asszony. Har­mincöt körül járhat, igen. Jó néhány esztendeje öz­vegy. Szegény ura a háború­ból valami csúnya betegséget hozott haza, és néhány évvel később meghalt. A kisfiúk, Janika, akkor talán hatéves lehetett. Fiatal asszony, özvegyen, fiúgyerekkel: gondoljátok csak el! Gond meg a bánat, gond meg a bánat... Szemrevaló asszony volt, alig huszonöt éves: még a háború utáni fér­fihiány idején is lett volna, aki elvegye. De ő nem akar­ta. „A kisfiam — mondta min­dig, ha valaki komolyabb Szándékkal közeledett hozzá. — Először ő! És csak aztán én!... — Dolgozott érte, látás­tól vakulásig. Varrónő, volt. mondtam már? Fehérnemű yarrónő. És nem bánta meg, hogy így határozott: nagyon sok öröme telt a fiában. Ahány­szor érdeklődtem Janika fe­lől, mindig felragyogott az arca. „Remekül tanul! Szor­galmas, szófogadó! Nincs még *gy ilyen a világon!” A fiú a tizenötödik évébe lépett lassan; ő maga a har­mincharmadikba. Ha férjhez akar menni, itt az ideje érez­te. Ilyenkor már nagyon ne­kiiramodnak az évek... Volt egy ismerőse, özvegyember, aki többször is megkérte már; de mindig nemet mondott. No, de most gondolta, Jani révbe ért, az általánost elvégezte, ipart tanul egy ktsz-ben — esztergályosnak készül —, hát a nehezén túl van. A köteles­ségét megtette, embert ne­velt a fiából — most már ma­gára is gondolhat. Hanem hát ember tervez, a sors végez; és a sors nem így akarta. Mert Janival most kezdődtek csak a bajok. Az ördög tudja, rossz társaság­ba keveredett vagy mi, pén­ze volt, önálló embernek kép-, zelte magát. A szülői házat afféle szállásnak tekintette; akkor jött, ment, amikor ne­ki tetszett. Az asszony elő­ször igyekezett megérteni. Is­tenem, nagy fiú... a pénzét maga keresi... nem ülhet örökkön az anyja szoknyája mellett!... Ám úgy látszik, a pénz, amit Jani keresett, nem lehetett elég mindenre, öltözködések­re, esti kimaradásokra, mert szegény asszony egyszer azon vette észre magát, hogy a szekrényből eltűnt ötven fo­rintja. Istenem, tévedhetett — kelt mindjárt magában a fia védelmére, és újból átszámol­ta kiadásait. A hiányt nem lelte meg. Egy hét múlva száz forint­ja hiányzott. A következő szombaton megint száz... Ak­kor elővette a fiát. Jani zsebrevágott kézzel állt előtte, a szemébe nevetett. — Na és? — mondta és fél- rerántotta vállát. — Egy kis szórakozás is kell a dolgozó­nak, nem? Nem vagyok már négyéves! — Fizesd a magadéból! — szaladt fel fejében a vér. Ta­gadásra számított, bűnbánó beismerésre; ez a szégyente­len cinizmus felháborította. — Az, sajnos, nem elég! — intett a fiú. És a tűzhelyhez lépett, vizet tett fel, mele­gedni. — A lányok szomja­sak. Meg a srácoknak néha egyetlen vasul? sincs... Vala­kinek csak kell fizetni! — Hová mégy? — Nem tudom. A srácok­kal. .. Valahol csak kikötünk. — Az én száz forintomból?! Itthon maradsz! Jani odalépett hozzá, fél fejjel volt magasabb nála. — Halkabban, anya! — szi­szegte elszánt arccal. — Nem szeretem az ilyet! Egy nyam­vadt százasért... Nem men­tél mindjárt a rendőrségre? Szegény asszony egész éj- izaka sírt. Hogy mi lesz a fiából? Ezért nevelte, ezért óvta, vont meg magától min­dent? Az is megfordult a fejében, mégis csak jobb lett volna férjhez menni. Fiúgyereknek apa kell, hiába. S ha most gyorsan hozzámenne Ferenc­hez? Késő... A fiút csak még jobban elvadítaná, kamasz; ilyenkor fokozottan érzéke­nyek az ilyesmire. Akkor-hát? Mit csiná jón? — Hajnalig le sem hunyta a szemét. De haj­nalra meglelte a megoldást! És hétfőn reggel ott állt a fiú munkahelyének vezetője előtt. Elmondott neki mindent. Hogy a fia kicsúszik a kezé­ből, elzüllik; s hogy ő ezt nem nézi tétlenül. — Az elnök figyelmesen hallgatta. — És mit tehetnék én eb­ben az ügyben, asszonyom? — kérdezte végül. — Vegyen fel a ktsz-be, na­gyon kérem! Varrónő vágyok, de gyorsan kitanulnám az esz- tergályosságot. így aztán sze­mem előtt tudnám a fiamat... Az elnök hosszan nézte — talán a törékeny kis terme­tét méregette: bírná-e a ne­héz munkát —, aztán elmoso­lyodott. — Megpróbálhatjuk..; És most jól figyeljetek, mit tesz az akaraterő; mire képes egy anya, ha a gyermekéért harcol! Verőné hat hónap alatt elvégezte az átképzőt. Amikor az oklevelet átvette, az elnök megkérdezte tőle: — És most? Mitévők le­gyünk, Verőné? Most az asszony mosolyo- dott el. — Közelebb szeretnék ke­rülni a fiamhoz! _ Az elnök rákacsintott. — Értem... Jani arcát!, azt láttátok vol­na, amikor megtudta, hogy anyjával együtt kell dolgoz­nia. — Hát te? — motyogta döb­benten. — Semmi anya! — szólt szi­gorúan. — Verőné szaktárs! Értette a ezaktárs? A fiú körülnézett; ott állt mellette az elnök, s így jó­nak látta, ha csendben ma­rad. Nyomottan bólintott. — Értettem szaktársnő. — Üj brigádot alakítunk — mondta az elnök. — Verőné szaktársnő lesz a vezetője. A tagjai: Verő János, Lapos Bé­la, Horváth Sándor — és fel­sorolt még vagy három fiút* Jani legszűkebb baráti köré­ből, akik — ezt talán mondani sem kell — nem jeleskedtek éppen kiváló munkateljesít­ménnyel, vagy akár csak szor­galommal... És ezután? Ezután együtt indultak el reggelenként ha­zulról. Jani ettől kezdve egész nap ott dolgozott az anyja szeme előtt. Ebédelni is együtt mentek. Igaz, az elején a fiú tüntetőleg külön ült a bará­taival, a hatodik asztalhoz. De később csak az anyja mellé zökkent le az étkezőben... Folytassam? Ugye, felesle­ges. Egy esztendeig működött a Verőné-féle brigád. Az év végén a fiúk felszabadultak; a szakvizsgáját majd vala­mennyi jeles eredménnyel tette le. A vizsga utáni ün­nepségen azt kérdezte az el­nök. — És most? Mit tehetek még magáért, Verőné? — Köszönöm, semmit mosolygott az asszony. — Amit akartam, elértem: a fia­mat visszakaptam. A brigád a mai napon feloszlik... — Ohó! — kiáltotta Verő János, Lapos Béla, Horváth Sándor és még' vagy három újdonsült okleveles esztergá­lyos, szinte egyszerre — de­hogy oszlik fel! Továbbra is együtt maradunk! Az elnök felvonta vállát, — Már miért ne lehetne? — ... És most már igazán a végére értem. A brigád az­óta is együtt dolgozik; a ktsz egyik legjobb munkacsoport­ja. Érdekes, még most is Ve rő brigádnak nevezik, pedig a vezetőjük neve megválto­zott. Fia szakmunkásvizsgája után egy héttel az anya férj­hez ment, s azóta Németh Ferencnének hívják. A falusi könyvtáros cAumniji dűah'é Estétől hajnalig végtelen versekkel dicsérhetnélek, együtt élt huszonkét évünket sorjázva elő, hogy rója le nemes háláját, tárja ki titkát a lélek. Mért perlekedni a halállal még fölemelő, még nyugtató érzés, ha nincs adósságunk magunkkal szembe s szövetségünkre az áltatás szennye sem tapad. Az elpergett két évtizedben nem éltek kívülünk szebben Európánk vérfelhös, viharos egei alatt... Asszonyt kincseid is bálványozhatnám, termékeny tested vonzó szépségét, a már huszonkét éve csodált káprázatos műhelyt s utánozhatatlan gyönyörű rendet, melynek törvényeit két fiúnk élteti tovább; lehetnék szerelmes lobogású férfi, de csalárd képlet kerekednék ki, és bizalmunk csorbulna megint; minket az örök folytonosság meggyőződése is éltet, és korunk a szívek szabadítóinak tekint. Estétől hajnalig végtelen versekkel dicsérhetnélek, s büszkélkedve kiáltozhatnám: mi egyek vagyunk! Hűségünkben nemcsak a testünk kívánó vágya a lényeg, sosem volt egyetlen mércénk a hevünk és fagyunk. Bennünket az osztály: a szolgák s szegények iszonyú sorsa igazított össze, s holtunkig a szétüldözött munkások, parasztok számára hullajtott mostoha morzsa réme is bujtogat még tiszta csókjaink között. Asszonyt kincseid foglalata a harc, a konok szándék; a népben bízni csak, és bátran ki felel: hit-e? Mi lenne a sorsom (erre is választ!), ha egyedül járnék? S gyözhet-e igy szerte milliók igaza, hite? A jövő elválaszthatatlan társai, s asszony és férfi közös lázadása vagyunk: a változó világ fölött már hatalom, és aki előlünk dacból sem tér ki, tűrje: szaporodnak vele a sors-tragédiák,,. Estétől hajnalig végtelen versekkel dicsérhetnélek, hogy töretlen állunk a holnap gondjai előtt, hogy■ az emberért és egymásért számvetést ha tart a lélek', nem kell szégyelnünk a mögöttünk nyújtózó időt. Hincsen alázó adósságunk a néppel s magunkkal szemben. Ha hibáztunk olykor, az se gúnyolható kaland. Szerelemmel, harccal éltünk, s nem hiába hittünk a. szebben vén Földünk napkeltő, tisztuló egei alatt... Földeák János A nylrkarásztaTc szeretnek olvasni, esténként időseb­bek t:; fiatalok egyaránt keresik a jó olvasnivalót, s vá­logatnak meséskönyvek, vagy szépirodalmi művek között. A falusi könyvtáros munkája nehéz, de szép. Ismernie kell az emberek érdeklődési kórét és hogy Jónás Eszter ezt a SZ(!P munkát jól végzi el, arról feletteseinek anya­gi és erkölcsi elismerése is tanúskodik. A' képen: a könyvtáros és egyik olvasója. Hammel i. Tarasz Sevcsenko 150 évvel ezelőtt, 1314. március 9-én született Tarasz Origorjevics Sevcsenko, a nagy forradalmár ukrán köl­tő. Művészete, politikai és irodalmi hitvallása rokon Petőfiével. Költészetének tisz­ta népi hangja, elszánt, meg nem alkuvó fciradal misága emeli őt a világirodalom hal­hatatlanjai köaá. 1845-ben írott versét évfordulója tisz­teletére közöljük. Végrendelet Ha meghalok, ukrán földbe temessétek csontom. 11a a roppant róna föd be, Könnyebb lesz nyugodnom, Domb tetején rejtsetek el, folyó közelében^ hadd hallgassam: a vén Dnyeper hogy harsog a mélyben. S ha m^jd a vie valamennyi ellenségünk vérét elsodorta — elhagyom én akkor a sír mélyét. Szállók: vár a fényhubos ég s imádkozom is fent — Boldog leszek — de most, most még nem ismerek istent. Temess el és kelj föl, népem, szakítsd szét a láncot! Vívd ki véres harc füzében a szent szabadságot! S ha a népek egyesülnek nagy szabad családbaji: gondoljatok tóm, ki mindig értetek csatáztam, Űjabb szépíró- és szakíró-olvasó találkozók A mezőgazdasági könyvhó­nap előadásainak sikere a me­gyei .szervezőket arra ösztö­nözte, hogy a szépirodalmi író­olvasó találkozók sorát gyak­rabban tegye változatossá me­zőgazdasági könyvankétokkal. Egyre-másra érkeznek a köz­ségekből, járási székhelyekről az igénylések, Tiszaeszlár és Fülpösdaróc után március 27- én a Gyulatanyai Állami Gaz­daság állatgondozóinak tarta­nak előadást az állatról ember­re átragadó betegségekről. Jellemző a fehérgyarmati és a vósárosnaményi járás érdek­lődésére, hogy alig egy hóna­pon belül már a második me­zőgazdasági szakíró-olvasó ta­lálkozót rendezik a járási székhelyen. A hónap közepén Fehérgyarmaton- a járás méhé­szei, Vásárosnaményban a gyü­mölcskertészek kapnak majd útbaigazítást, szaktanácsokat Faluba Zoltán méhészeti szak­írótól, illetve Nyékes István tu­dományos kutatótól. Ezeket a rendezvényeket a megyei könyvtár készíti elő, de újabban egyre több járás, sőt község is önállóan teremt kap­csolatot szépírókkal és szak­írókkal. A vajai népfront­bizottság, a csengeri, a bakta- talórántházi és a mátészalkai járási könyvtár valamint a nyírbogdányi községi tanács még március folyamán alkal­mat teremt a szépirodalom művelőinek és kedvelőinek ta­lálkozására. A Megyei Képzőművészeti Kiállítás sikere arra buzdítja a rendezőket, hogy az idén is be­mutassák a találkozókon egy- egy helyi képzőművész mun­káit. Az író-ovasó találkozók ta­valyi és idei sikerei azt bizo­nyít,iáit, hogy a könyvbarát- napokat, ankétokat, találkozó­kat könyvtári intézményeink tudják a legeredményesebben és legszakszerübben megszer­vezni. Szigligeti Ede Ma éppen százötven éve, hogy megszületett a magyar drámairodalom egyik jelen­tős alakja. Szigligeti Ede, aki nemcsak drámaíróként, ha­nem mint színész, rendező és dramaturg is azon fárado­zott, hogy a magyar színját­szásban győzelemre vigye a nép-nemzeti irányt. 1834-től, húszéves korától négy évtize­den át ott látjuk a magyar színésze^ minden jelentős eseményénél: a Nemzeti Színház megteremtésénél épp úgy, mint az önkényuralom legnehezebb éveiben, amikor népszínműveket írni és elv­adni hazafias tettnek, az el­nyomás elleni bátor (es ve­szélyes) kiállásnak számított, Rendkívüli termékenységé­vel színházaink számára biz­tos anyagi alapot nyújtó eredeti műsorrendet terem­tett. Népszínművei nem mér­hetők Katona vagy Maáach drámáihoz, de igy n sok időtálló munkával gyarapí­totta drámairodalmunkat, hiliomfija, amelyet filmre is vettek, a mai néző számára is kitűnő szórakozást nyújt. Szigligeti nélkül a magyar drámairodalom nem segíthet­te volna aktívan és eredmé­nyesen a magyar nép-nem­zeti ügyet, amely Szigligeti korában egyet jelentett az önkényuralom elleni tiltako­zással. j

Next

/
Thumbnails
Contents