Kelet-Magyarország, 1964. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-08 / 57. szám
... — ■ ■ - -------—- ■ ■ — ■ t „Éledünk" pályázatra beküldött írások Anyák gondja Én csak egy egyszerű falusi asszony vagyok, tsz-tag. Három gyermeket nevelek és bizony vannak gondjaim is velük. Ezekről mindig beszélgetek édesanyámmal, akinek hét, és anyósommal, akinek kilenc gyermeke volt. ök, csaknem egyformán válaszolnak nekem: „Lányom, a te gondjaid már egészen másak, mint a miénk volt valaha. Neked most az a gondod, milyen ebédet készíts vasárnapra. Nekünk valamikor az volt, hogy mit adjunk enni a gyerekeknek.” Anyósom elmondta, hogy egyszer az 1930-as évek táján bement a faluba az urasági tanyáról vásárolni. Sok pénze nem volt, lisztre, sóra meg petróra futotta, de húsra már nem. Szomorúan indult hazafelé, s az járt az eszébe, milyen jó is lenne másnap, vasárnapra egy kis húst tenni az asztalra a kilenc éhes szájnak. Ahogy ment a dülőúton, az egyik bokorban megpillantott egy nyulat, fel volt akadva. Úgy megörült neki, hogy sírni kezdett, így lett vasárnapra hús a családnak. Anyósom 74 éves. Mindig azt mondogatja, most szeretne fiatal lenni. Megtanulná a betűket is, amit akkor nem tehetett meg. Édesanyám is örül, hogy unokái napközibe, óvodába járnak, s nem az utcán nőnek fel, mint mi. „Te nyugodtan dolgozhatsz a mezőn nyáron, nem úgy mint én. Akkor mindig az járt az eszembe, mikor az uradalomba dolgoztunk vajon az otthon hagyott gyerekeim mit csinálnak, nincs-e valami bajuk” — szokta mondani anyám. Ezekre az időkre már én jól emlékszem, hisz tízéves voltam és öt gyerekre vigyáztam. Játszottam velük, s délben kiosztottam közöttük a zsíroskenyeret, meg a két-két szem kockacukrot, amit anyánk részünkre a nyárikonyhában hagyott. Én mindig mondom most a gyerekeimnek, ők nem olyanok mint mi voltunk. Most sokáig gyerek'a gyerek, és nem olyan félénkek, mint mi akkor. Az én gyerekeim is vidámak, magabiztosak. Van egy 14 éves kislányom, aki nagyon vidám természetű■, De lehet is, hisz neki nem kell leírnia más lánynak a leckéjét egy körtéért, mint azt én tettem. Neki már nem kell vigyáznia egy csapat pverekre, mint én. ű nyugodtan tanulhat, úttörőtáborban nyaralt, s igazuk van anyá- méknak, amikor azt mondják, az édesanyák mai gondja már más mint a régieké. Így mondják ők nekem. De néha ’hem árt hátra is nézni, honnan indultunk el, s hová fejlődtünk húsz esztendő alatt. így tudjuk igazán értékelni eredményeinket, és mostani életünket. Kézi Miklósné Nyírmada Kossuth L. u. 25. Én és Pista bácsi Életünk — olvastam az újság egyik hasábján. A mi életünk. Gyakran eszembe jutott ez a gondolat, hiszen pont annyi idős vagyok, mint felszabadult megyénk, hazánk. — Vajon milyen is az életem? — töprengtem. — Jó! Egyszerűen csak jó! Mindenem megvan, gondom nincs, csinosan, elegánsan lépkedhetek a város aszfaltján, nézegetve a sok reklámot, csillogó gazdag kirakatot, amely egy soha megszűnni nem akaró délibáb, a Krúdy által annyiszor felidézett: „poros, sáros, szeles pusztaság” helyén. Hogy mennyire jó, azt így érzékelni talán nem is tudom, hiszen csak ezt, az „egyszerűen jót” ismerem. Nem láthatom a különbséget, az óriási változást, azt a mély átalakulást, amelyet húsz év eltelte hozott. Én már felcseperedve csak a jót láhattam, észlelhettem: a virágos parkokat, sok száz gyermek zsivajától hangos iskolákat, a varroda épületéből kiszűrendő gépek zakatolását, új épületóriások ki- bukkanását a földből, az épülő konzervgyárat, a víztornyot, az új SZTK-palotát, az új városnegyedet és még nagyon sok más újat, és érdekességet. Ezt én tehát mind megcsodáltam, és így találtam rendjén; az alvó város felébredt, s most nyújtózkodik, terjeszkedik, új ruhába öltözik. Mondom, gyakran elgondolkodtam ezen, de igazán érdeklődésem központjába csak most került, amikor a címet megláttam: Életünk. Vajon szabad volt-e így mondanom: Életünk jó! Nem kicsinyeltem-e ezáltal azt, amit sok elhullatott vér, veríték, és kimondhatatlan akaraterő teremtett meg számomra? Talán ez érlelte még a gondolatot bennem, hogy felkeressek olyan valakit, aki nem pusztán ennek a mai „jónak” élvezője, hanem a régi, csöndes, alacsony, zsúpfedeles házak, az olajlámpák kesernyés illatát is magával hozs emlékei közt még ott csaholnak a szatmári nagyurak agarai, és a kis „kávédaráló” a a kisvasút első füttye is a fülébe zsong. Felkerestem egy ismerősömet, egy idősebb embert, akit nevezzünk az egyszerűség kedvéért Pista bácsinak. ★ Amikor bekopogtattam hozzá, kedves nyájassággal fogadott. Rögtön átvezetett az „új” szobába, ahol kellemes meglepetésben volt részem. ... —Hát... — kezdtem hozzá kissé elfogodot- tan, — Pista bácsi tessék nekem mesélni arról, hogy milyen is volt régen az a város, meg milyen most, és hogy mit tetszik tartani erről a változásról?! — Hm, hm — húzta fel őszült szemöldjeit majdnem a homloka közepéig. — Nem értelek én gyermekem. Hogy milyen volt régen, azt tán még magad jobban tudhatod azokból a szép regényekből, históriákból, amiket írtak azok a nagy emberek, Írók, vagy költők, de meg nem is olyan jó azt nekem emlegetni. — S míg bepárásodott szemüvegét törülgette, én így morfondíroztam magamban: — Hogy a régi nem volt valami gyöngyvirágos élet ismerősöm részéről az bizonyos, mert akkor nem beszélne ily nehezen és elfo- gódottan róla, de hát nekem mégis meg kell tudnom valamit. — Édes Pista bácsi, én már mind elolvastam, ami itt történt, megesett, de nekem ez nem elég! Én egy élő tanú szájából akarom hallani a múltat és a jelent! No-no fiam, ne türelmetlenkedj! — szólt — Mert tudod, nem értem én, hogy miért kérded a régit, mikor az nem jó (itt sóhajtott) meg már meg is tanultad. És mért kérded mi van most, mikor azt te magad éled, s tudod mit jelent. — De — (akartam közbeszólni). Intett, hogy hallgassak, majd így folytatta: — Tudod te azt jól: tiszta ruha, születésnapra torta, sütemények, karóra, tánc, tanulás, üdülés, szórakozás! Ez a jelen! — És ha a múltat nem ismered eléggé, hát áldjad a sorsot. Én fiam tudom mind a kettőt... És ha nem tudnám csak a mait, én volnék a világ legboldogabb embere. Most megállt, mintha gondolkodnék valamin, aztán folytatta. — Hát igen! Mert ha télben, fagyban száraz kenyér mellett nem robotoltam volna, és az egészségem, fiatalságom nem temettem volna el a kikubikolt földdel, most mindent még szebbnek, gyönyörűbbnek látnék. Szebbnek ezt az ifjodó várost, melegebbnek érezném a napot, jobban örülnék ennek a derűs öregkornak. De én fiam már fiatal koromban elvesztettem a szép öregséget. A mai ingyen-patika, az orvos, pedig az én reszkető kezem már nem tudja meggyógyítani. Hej, pedig hogy szeretném, de nem lehet... Bizony fiam kötnivaló gazemberek azok, akiknek nem jó ez az élet! Ha kérdik őket, hát tétován rámondják jóó...! — Arca egész felhevült, szemei parázslottak. Éreztem, hogy az én arcom is lángbaborul. — Ugyan Pista bácsi, becsüli, szereti mindenki ezt az életet, csak nem nagyon gondol vele. Dolgozik, védi, építi és így tartja rend- jénvalónak. Közben éreztem, hogy ez a megfáradt öregember, aki nyugdíját élvezve ül a tv képernyője előtt tudhatja csak igazán, hogy mit kaptunk mi az élettől, amelyet egyszerűen jónak mondunk. — Azt hiszem leányom, érted amit mondani akarok? Én ugyan nem tanultam szép nyelven beszélni, de azért értem mi a szép, a jó, mi az, amire ti fiatalok büszkék lehettek. — Ezután csönd lett. Csak az ereszről csordogált a hóié: kipp, kopp, kipp... Ismét Pista bácsi törte meg a csendet. — Hanem gyere csak velem egy kicsit! — Azzal lassan, mintegy titokzatosan kinyitotta egy pici szoba ajtaját, de úgy, mintha félne megriasztani a múltat, melyről most készült felvonni az idő fátylát. Majd halkan így szólt; — Nézd, itt a műit, amit kerestél. Negyvennyolc év keserű, kiábrándító eredménye: egy elnyűtt dikó, mellette kopott komót, egy rossz szék, és egy X lábú asztal. Ott álltam tehát a küszöbön, a jelen és a múlt között. És a múlt mesélt nekem: A rossz dikó, amelyen ki tudja hány kor- gó gyomrú, rongyos ruhájú gyermek álmodott finom, párolgó, zsíros ételről, fehér ropogós cipóról, vagy szép ruhákról. Mesélt a komót is, mely anyáról leányra, nagymamáról unokára szállt, mint féltve őrzött hozomány a repedt asztallal és nyikorgó székkel együtt... És ahogy elnéztem a régiségek fölött, valóban megértettem mi különbség volt a régi és új város között, a régi és új élet közt, és azt, hogy hogyant kell megbecsülnöm egyre viruló szép városunkat, amely a legdrágább kincs. Ezután Pista bácsi bezárta az ajtót, a múlt ajtaját, mert már látta, hogy mindent értek és tudok, s elbúcsúzva tőle mosolyogni láttam az utca minden kövét, a házak ablakát, a könyveket a kirakatban, és a lassan ébredő természet varázsát a jelenben. Két szóm szed vár változásai Szarka Sándor drukkolása — „fíetur' kerékpáron — Egy újabb ajánlat Új helyzet, új kételyek Nem is olyan régen még ferde szemmel néztek arra a falusi legényre, aki más köziéiben kötötte be a kislány fejét. A falusi emberek életének íratlan vastörvénye ezt szentségtörésnek tartotta... De mi volt egy-egy ilyen esemény Szarka Sándor esetéhez képest! Neki tsz-elnökség jutott a szomszédos Beregsu- rányban. — Higyje el, szívesebben elviseltem volna 1962 nyarán a bizalom megvonásának szégyenét, minthogy vállalkozzam erre a küldetésre — emlékezik Szarka Sándor. Derült égből villámcsapás Hat kilométerre esik .:su- pán innen Beregdaróc, ez a másik határszéli falu. Szarka Sándor már több, mint egy évtizede itt ismerkedett meg a szövetkezeti élettel, itt gyűrte le kételyeit, s lett évek múltán szívbéli „csoportos”. Álé'te a közös felbomlását, aggódott az újraindulásért, vailalta a nehéz munkát 1959- ben, amikor vezetőjüknek választották a daróciak. Rövid idő alatt „beállt” a szövetkezet, Szarka Sándor is élvezni kezdte munkája gyümölcsét. S mint derült égből villám- csapás, úgy ütött be a nemvárt fordulat: kopogtattak s megkérték, segítsen a szomszédos surányiaknak, akik nem mennek ötről a hatra. Szarka Sándornak számolnia kellett azzal, hogy a szomszédos Surányban mérleghiányos a tsz, zúgolódnak az elégedetlen emberek, s ilyen helyen nem lehet egyesapásra megváltani a világot. „Erre egy ember,- az elnök egyébként is vajmi kevés. Megértő támogatókra’ van szükség.” — Ezért drukkoltam én azon a júliusi napon a leszavazásomért. Amint látja, hiába. Itt vagyok, mert a surá- nyiak többsége rámbízta sorsának intézését. Dupla, vagy semmi Bocsánatkér ően tiltakozik: ne fagassuk a kezdeti lépésekről, hiszen azok szürke, nem újságba való dolgok. Csupán néhány „daróci módszert” ültetett át Surányban: rendezték az anyagi érdekeltség zilált körülményeit, nagy gondot fordítottak a munkák megszervezésére, hogy eltűnjék a fejetlenség, a kapkodás. Nem maradt el az eredmény: 1962. végén nemcsak a korábbi mérleghiányt feledtették, kifizettek 4 évi földjáradék elmaradást, s mindezen túl 22 forintra rúgott egy munkaegység értéke Beregsu- rónyban. Tiszta lappal indulhattak 1963-ban, amikor az egy tagra jutó évi jövedelem ebben a községben is megközelítette a 13 ezer forintot. Persze, a számok mögött rengeteg esemény, öröm és gond rejtőzik. Szarka Sándor 1962. nyara óta egészen ez év elejéig egyszerre két helyen tett eleget. „Dupla, vagy semmi” — mondja mosolyogva. Kétszer annyi tervezés, megbeszélés, tanácskozás. Rohanás Darócról Surányba, „retúr” a kerékpáron. Kevesen irigyelték ebben az időben Szarka Sándor családját, feleségét, akikhez sokszor csak „vendégként” járt már a családfő. „Mentsetek fel..." De megérte, mert 1963-ban már Beregsurányban is egyre többen emeltek kalapot Szarka Sándornak. Eltűnt a két szomszédvár közötti óriási különbség: Daróc 35-öt, Surány 32 forintot fizetett. — Életem egyik legszebb pillanata marad, amikor a surányi közgyűlésen bejelenthettem a harminckét forintot. Mások ezen talán mosolyognak, de én úgy éreztem, végre boldogul ez a nép is. Nem titkolja, megfáradt egy kicsit. Megtettem a kötelességemet — mondta a járásnál — mentsetek fel, hadd legyen családi életem is most- már, hadd tanulhassak ezután. Ogy látszik, a sors mindig más szerepet szán Szarka Sándornak, mint ahogy 5 elképzeli. Nyomban azt aián- lották: egyesüljön a két tsz, s maradjon továbbra is ő az elnök. így döntöttek a tsz-tagok !s a legutóbbi zárszámadó közgyűléseken. Jó vezetőség kell S most újból ott áll Szarka Sándor szemben a tengernyi gonddal. Jól tudja, hogy kű- lön-külön szót kell értenie minden emberrel. De ez csak az egyik előfeltétele a jobb munkának. Most neki is meg kell tanulnia nagy méretekben tervezni, iránvítani, gondolkodni. Már alakítják a közös gépparkot, szervezik az új vezetőséget, ahová tiszta magánéletű, pé’damuta+ó embereket választanak. Ilyenek lesznek a brigádok, a munkacsapatok élén is. — Minden új kételyeket támaszt az emberekben. A mostani aggodalmat csak egy hozzáértő vezetőséggel lehet elűzni. Angyal Sándor Traktorra ülnek a lovasgazdák Megyénkben szinte teljesen „szakítottak” mér a dolgozo parasztok a mezőgazdái kodás régi módjával. Megváltoztak, korszerűbbé váltak a termelőeszközök. Az emberek elismerték o gépek előnyét és elvetették régi állá: pontjukat. Elhatározták, hogy megtanulják a traktorok kezelését. Nagy problémázásnak szakadt vége Rakamazon is, ahol hírneves volt a lótenyésztés. Most már saját jól felszerelt műhelyükben tanulják a traktorok szerkezetét, működési elvét és magát a gépi munkát. Megyeszerte nagy fordulatot jelentett « mezőgazdasági gé- r»»lr tavaszi ió munkáia. ÖSZszesen tizenkilenc gépáll máson, állami gazdaságban, illetve termelőszö vetkezel len több mint kilencszáz egykori lovasgazda ült traktorra. A napokban vizsgáznak és hozzá lehet tenni azt is, hogy sikerrel. Ennyi termelőszövetkezeti tag még soha nem szerzett trak*orvezetöi jogosítványt a megyében, mint most. Az igények azonban már nagyok a gépismeíet iránt. Nehéz eleget tenni a tanulásért rajongó’-nak. Ven- csellőn, Gáván, Dombrádon a lovaikról híres dolgozó parasztok az első jelentkezők'. Mivel a termelőszövetkezetek célja az, hogy a tagok zöme értsen a gépek kezeléséhet. ismét hozzám. — Ha kérdeztél, hát várd ki a végét? Elpirultam és el is hallgattam. Rózsavölgyi Erzsébet ) Nyíregyháza, Kürt u. 10 i Még összefüggd a hétaltaré a rohod! Uj Elet Tsz gyümölcsösében, ám a metszés»» ahogy a •hőmérséklet engedte - megkezdték. Foto: Hammel Józsé
