Kelet-Magyarország, 1963. december (20. évfolyam, 281-304. szám)
1963-12-24 / 301. szám
GALABÁRDl ZOLTÁN: Egy SZ ekér liszt A két ló úgy baktatott ^ gondtalanul, lustán mint a céltalan vándorok. Ritkán, hosszúkat léptek, fejük lomhán bókolt a lépések ütemére, olykor meg-megrazták egyenesre nyírt, tömött sörényüket. A nap teljes erejével sütött. A földön elemyedt' minden a fák, a bokrok szomorúan lógatták leveleiket. Amelyik állat tehette, elhúzódott a sűrűben. Hosszú, szikár öregember fiit fenn a bakon, foltozott ingben, a fején málott sapka, lábán kemény, szürkére színtelenedéit bakancs, füzetlenül, ahogy reggel, etetéskor felrántotta. A hátát nekivetette a bak támlájának, a könyökével js megtámaszkodott rajta. Nagynéha, talán csak a rend kedvéért vagy azért, hogy megtörje a szekér álmosftó nyikorgását, odaszólt a lovaknak: — Ballagjunk! Ilyenkor a két állat kötelességtudóan hátracsapta a fülét, de a lépést nem gyorsították'. Mintha ök jobban tudták volna, hogy előttük még az egész délután, estig. Elég, ha estére ’ hazaérnek. Arra kapták a napot, hogy hazavigyék a malomból az új lisztet. Nyolc mázsát, kilenc családnak, tizenöt zsákkal. Délelőtt oda, délután vissza. Ött puffadozott a tizenöt súlyos zsák a szekérben. Kilenc családnak — ez majdnem övén ember, hisz ezeket a családokat legalább ötösével kell számolni, van amelyiket hatosával. Persze, hogy kifogytak már a tavalyiból, alig várták az előlegcséplést, jóformán a gép alól került a malomba a búza, így volt ez minden évben és az is szabály lett valahogyan, hogy a malomba mindig tegyen fogat, sürgős munka ide, sürgős munka oda,' ez a legsürgősebb, legfontosabb. Az elnök rendelkezett így. Az öreg nem sokat törődött vele, hogy ide kell menni» vagy oda, a mezőre vagy a maiamba. Mindegy. Az elnök dolga és talán a vezetőségé, hogy csak úgy odaadja a fogatot, ingyen, semmiért — aző dolga meg az, hogy rendben tartsa a rábízott két lovat, a szekereit, az istrángot, és ugorjon egy szóra, ha kell. Tudta, hogy ez a dolga. Semmi egyéb. Amióta kocsis, mindig ez volt a dolga, tehát egész, életében, mert akármilyen mélyre nyúlt az emlékezés feneketlen tárába, mindig kocsisként látta önmagát. Előbb csak üldögélt a bakon a felnőtt, vörös nyakú lószagú emberek mellett, vitt, hozott, ha kellett valami — egyszer aztán odanyomták a kezébe a gyeplőt ötven éve már. Ezalatt szekerezett annyit, hogy ha egybetoldja, talán a csillagokig is elérne. Rázkódott már mögötte minden: bútor, rozsdás vasak, szén, salak, keserűen morgolódó, földszínű katonák, s harc után iszonyatos, összegörbült halottak. Könnyezve búcsúzott a lovaktól, ha kiöregedtek mellőle, s az ostort soha nem használta, inkább a rend kedvéért volt, mert hát anélkül nem kocsis a kocsis. Ha néha meg is piszkálta valamelyik ló farát az ostor hegyével, kedvességből tette. — Ballagjunk... A csoportba is úgy keriilt, azzal az egyetlen kívánsággal, hogy a lovak mellett legyen. Fogatos. Így mondják manapság, így szólítják osztáskor is, de ő mindig visszafordítja magának ez új szót a régire: kocsis, Jó név ez íze van," és esetten egy kicsit, mint a könnyedén méglebbentett ostor végén a sudár. — Ballagjunk... A szövetkezetben mérte meg életében először a szabó. Hordja is azóta szorgalmasan a sötét ruhát minden ünnepen, s nemrég abban ment a városba is, valami szűrővizsgálatra; kopogtatták, röntgenezték, vért vettek a karjából, s végül azt mondta az orvos: rendben van a gépezet, de azért ne feledje, hogy hatvan felé jár. Szobát is kínáltak neki a szövetkezetben Azt köszönte szépen, de nem költözött bele. Kint aludni az istállóban a lovak mellett, hallgatni a fogaik között ropogó takarmány muzsikáját, egy ideges prüsszentést, egy dobbantást, télen beburkolózni az állatokból áradó jó melegbe — többet ér ez akármilyen szobánál. Büntetésnek érezte volna, ha belfényszerítik. — Jól van öreg — mondta az elnök —, csak aztán tudva legyen, hogy mi felkínáltuk. Úgy szabályos az... — Ballagjunk... Egyszerre könnyű reszketős futót végig a hőségtől szinte ágaskodó tájon. A remegés nyomában mély, elnyújtott mordulás. Fent a bakon kicsit megrezzent az öreg. Hátrafordult, ösztönös mozdulattal feltolta a sapkája szélét, úgy kémlelte a végtelenbe vesző kék eget Kezdetben nem látott semmit, hang se hallatszott, sűrű, álomba nyűgöző csönd terpeszkedett mindenfelé. De valahol, az elmaradozó útmenti fák csúcsa mögött halvány, füstszínű felhő szakadozott széle látszott, mint egy röppenő kendő csücske. A nap még izzón, teli korongjából ontotta a meleget talán forróbban, mint az előbb, de az a felhő az ég szélén billegett mozgott, ingerült libbenésekkel kapkodott bele a kékségbe. Halk sóhaj kelt alóla, alig erősebb, mint egy könnyű, jóleső lélegzés. Majd..' ismét a komor, elnyújtott morgás, roppant távolságból, de már közelebb, mint az imént. A* öreg belsejében ősi, gyomrot markoló izgalom moccant A vihar! Vihar készül! Mint csaknem mindennap ezen a héten. — A ponyva — motyogta félig hangosan, s érezte, írunt fut le arcából a vér. Benézett az ülés alá, szokásból, valahogy természetesen, pedig tudta, hogy hiába néz... — Ott hagytam... A malomba hagytam a ponyvát! Most már emlékezett is rá: letette, mielőtt rakodni kezdtek. S amint feldobták a szekérre az utolsó zsákot, épp csak köszönt és hajtott el. A ponyva meg ottmaradt Világosan látta maga előtt a sarkot, ahová ledobta, s a lisztfelhőt is, amely a puffanó ponyva alól a magasba szökött. — A liszt! Megázik a liszt... a magától értetődő, természetes gondolat úgy vágta mellbe, mint a halálhir. Az is természetes... A malom messze van már, nagyon messze, s majdnem olyan messze a falu Is. Viszsza nem fordulhat éppen az út derekán kapná a zápor. Es a falu? Legalább egy óra járás. Ha a legsebesebb váglában hajt akkor is több fél óránál. — Mi lesz? — jajdult fel, s a két lóra nézett. Azok még békésen, kódakozva emelgették a lábaikat csak a bőrük remegett szaporábban, mert, hirtelen előrajzoti, acsargó íégyhad kavargott körülöttük. Futni! Futni vágtában és futni és futni! — gondolta az öreg, vagy talán mondta is. — De nyolc mázsa! Beleszakadnak!... Altkor is! Ha futnak, ha vágtában futnak, talán odaérünk... Kimarkolta a fekete, rogygyant bőrtokból a hajlékony ostort. Mögötte zúgott, ropogott az ég — mintha óriási vásznakat hasogattak volna. Meglendítette az ostort. A *’-*• baloldali ló előbb a farkát rándította, majd nirtelen előre ugrott. Megint lendült az ostor, a szíj ferde vonalat vágott a másik ló hálán. A két állat meglendült A baloldali még hátranézett, mintha nem akarná hinni, hogy megütötték, ismét mozdította a farkát, aztán felcsapta a fejét és vágtatni kezdett a másakkal együtt , — Fussatok! — ordított az öreg és egyre lóbál ta az ostort A hangja eltorzult, mint azolké, akik a kitörni készülő sírást szeretnék titkolni. — Fussatok! — Rángatta a gyeplőt, s meg se hallotta a baloldali ló kényes horkanását, amivel a zabla okozta fájdalom ellen próbált tiltakozni. — Fussatok! Mögötte feketére vált a* ég. A nyugatról egymásra torlódó felhők sűrű homályba vonták a mezőket, s alaktalan folttá sötétítették a mezőket szegélyező ritkás erdőt A nap sütött még, de a gyászos gomolyagból elindult már feléje az előhad, hogy megvakítsa. Az erdő fölött villám cikkázott, s alig lobbant el a tüze, parttalanul hömpölygő dörgés rázta meg a földet. A két ló rohant A szekér recsegett, flckándozott, a kerekek meg-megcsúsztak a rendetlen út kiálló kövein. — Fussatok! Különös most jutott eszébe az öregnek — a leszegett fejjel vágtató lovakról, a fickámdozó szekérről —, hogy valamikor parádés kocsis szeretett volna lenni. Fekete, sújtásos ruhában, tollas fövegben hajtani a kényes telivéreket, repülni szembe a széllel, a finoman ringó gu mlrádíin... — Vágta! Vágta, az anyátok! A z álmok netovábbja, csendes vasárnap délutánok gondolat labdája volt a vágy: parádésnak lenni. Soha nem lett az. Most aztán repül... Hátranézett. A felhőtenger irgalmatlanul, fenyegetőn kavargott, a napot elfojtotta már. A zsákokra esett a pillantása, s meglendült, hogy odakapjon. A száguldás, a hullámos út szétzilálta a zsákok katonás rendjét. Még egy-két perc, egy-két méter és menthetetlenül leesnek a felsők! Megállni! Rendbetenni!... Ha megáll, biztosan eléri az eső! De nem érhet haza a fele rakománnyal. Kilenc család, egy se számol kevesebbet ötnél! A Bódisék heten vannak... És várják az új lisztek— Vágtassatok! Vághassatok! A gyeplőt odaakasztotta az ülés karjára. Az ostor kiesett n kezéből. Nem kapott utána. Ijerugta a lábáról a fűzeden bakancsot, s átlendült az ülés támláján. Próbálta megragadni az egyik zsákot. Nem talált rajta fogást, a kisujján berepedt a köröm, de nem törődött a fájdalommal, arrébb csúszott, a zsák száját kereste, annál fogva cibálta vissza, rá a többire. — Trappoljatck! Trappoljatok, az anyátok... VI ig a felső zsákokkal viaskodott, alul kicsúszott egy, s mint a terhétől szabadult ember, szinte jóízűen, szuszogva nyúlt el. Az alap . bomotlván mozdult az egész halom, s Indult lefelé. Egyik zsák ott feküdt már a szekéroldalon. Az öreg megmarkolta, cibálta, húzta vissza, s talán kiáltott is rá, valami káromkodást vagy más, gonoszűző szót. S egyszercsak kinyilt a zsák szája, s ömlött, dús sugárban a liszt. A szél felkap; a magasba dobta, s zászlóként lengette a reszkető mező fölött. Ott lengett, kavargott a liszt. És otthon az asszonyok. Hogy várják! Ök várják legfőképpen, az asszonyok, biztosan előkészítették már a dagasztó teknóket is. — Miért nem küldtek mást! — csuk lőtt ki belőle hangosan a magamentegető kérdés. — Aki gondoi a ponyvával! Aki nem hagyja ott! Reszkető ujjaival a nyitott zsák madzagját kereste, próbálta megkötni. — A többi... Fussatok Vágta, vágtassatok! Hiába. A zápor első csepp jei keményen megkoppantak az úton, rácsaptak a zsákokra, finom permettel hűtötték az öreg tűzben égő arcát. Od.íbb, nem messzebb egy futásnyinál már locsogott, füstölt. S hol van még a falu? Hol vannak az asz szonyok? Kopog az eső, mint a géppuska, úgy kopog, minden cseppje egy lövedék, minden eseppie sebet üt az eleven életbe. — Hiába! — ejtette ölébe a kezét az öreg. Nem mozdult csak ült a zsákok tetején az egyre vágtató szekérben. — Hogyan nézek a szemükbe?.. jVyakában érezte az eső sűrűjét, amikor szaporáin, sietősen kattogva piros motorkerékpár suhant a szekér mellé. A fék visított, valaki leugrott a nyeregből, éppen a lovak elé — Hó! A lovak ágaskodva torpantak. A motoros megragadta az egyik zablát, kiáltott valamit, 8 máris szaladt vissza a motorhoz, felnyalábolta a benzintartályon .sötétlő csomót. Odadobta az öregnek, és megint kiáltott — Ott a széle' T'nNük, egy-kettő. Az öreg megragadta a ponyva szélét, ranciauita, húzkodta, terítette Rá a zsákokra. A lisztre. Közben él szemével odanézett a • motorosra. Megismerte, pedig délelőtt lisztes ruhában, rsupa lisztes arccal látta a malom- • ban, most meg tompán fénylő hosszú bőrkabát és fekete bőrsapka volt rajta. Egy pillanat, vagy kettő, a a ponyva szétterült a zsákokon. Az öreg szólni akart, tudta, mondani kellene valamit, köszönöm. hát persze; köszönöm — de mire kimondta volna, a motor újra berregett, s a molnárlegény nekivágott, visszafelé a sugár* ban leszakadó esőnek. X z öreg végignézte mégegy‘ * szer a ponyvát, már csurom víz, dobol rajta a?- eső, ,de a zsákok, a zsákok megnyugodva bújnák alatta, s az asszonyok nem hiába készítették a teknőt... Magára húzta a ponyva szélét, betakarta a fejét is. s úgy nézte a ' szomjas földeket, öntöző, ferdén aláhulló yízfüggönyt Leakasztotta az ülés karjáról a gyeplőt, meglebbertette kicsit, épp csak egy kicsit, és odaszólt a fújtató, toporgó lovaknak: — Ballagjunk! Eltűnőben a különbség Egy volt kisparaszt és középparaszt család négy éve, statisztikában MÓRICZ ZSIGMOND: A beflehemesekföl Vvefie ŰMÍlbes*i*i<f (Résziéi) Bebolyongtam a pesti éjszakát a hang játéka után. Kerestem a hang varázsát, a hang jelentőségét, a hangtól az utat a szóig: a szótól az örök bánat és örök remény forrásáig. X^acsora mellett ültünk s ’ az ajtó előtt valami furcsa zörej, kopogás és motyogás s az elromlott csengők Budapestjén valami különös csengetés szólalt meg: a kislányom szíve reá gált a zörgetésre, s újongva és boldogan követelte, nogy a betlehemeseknek ajtó nyitassék. Megkapott, szinte megigézett ez a vágy a gyerek szemében. ...A betlehemesek négy fiúk vaiának: ketten angyalokat jelentének igen rongyos ás szegény ruhában, sajnos, nem mű rongyokban, hanem a valóságos iskola és munkahely ruhájában. ...Mennyből az angyal Le jött hozzátok, pásztorok, pásztorok... — Gyere be Hikhop Pista! — fordult az ajtó felé az első angyal, bibirCsós arcú, szipogó fiú, a legteljesebb közönnyel, a rutin minden illúziót megölő hétköznapi nyugalmával, s mégis, csodálatos, a szavak elmúlhatatlan hatalmával illúziót keltőn! — gyere be Hikhop Pista!... Bejön Hikhop Pista, akineic nagy farsangi papír orr vala ráakasztva arca közepére s azt mondja, felkelvén: — Kikérem magamnak, nem vagyok én Hikhop Pista — és érthetetlen gyorsasággal ledarálja mondókáját: bizonyára ő a három királyok, akik messze földről jövének a csillagok után. Akkor újra énekre lendítenek, együtt, s végül beinvitálják a vén pásztort. ...Bejön a pásztor, csúnya vörös, fertelmes papírálarcban, ‘női boából alakított prémmel a nyakán, mely a vékony kis gyereklábszárak fölött férfiúi magasságban a báránybőrsubás alföldi pásztort jelenti vala. Mindjárt fel is bukik a pásztor s a sima padlón elterülve, tréfás szóváltás, aztán hirtelen rácsendítenek a pattogós nótára, hogy: Vedd le pajtás a bundát, Takarjuk be Jézuskát: Nincsen neki, ruhácskája, Megfázik a lábacskája. Még egv ének s a fiúk megáilanak, szipogva a náthától s fázva a sok utcacsavargástól. s várják művészi munkájuk méltó bérét. — Hol laktok fiúk? — Messze, majdnem Kispesten. Kedvetlenek és csöndesek, késő van már. hazavágynak. Most már csak haza gyalogolnak, mára be van fejezve a turné, kerestek tizenkétezer koronát, holnap szülejük vehet rajta egy-egy negyedkiló húst Éppen most tíz éve, hogy a Központi Statisztika Hivatal megyei igazgatósága megkezdte rögzíteni 248 szabolcsi család életkörülményeinek alakulását, változását. A statisztürai hivatal most közülük emelt ki egy volt kisparaszt és egy volt középparsszt családját, akik a legutóbbi nagy átalakulás során töltötték ki azonos időben a belépési nyilatkozatot s most mindketten a szövetkezetben keresik megélhetésüket Még az idén kiadvány készül „A” és „B~ család összehasonlításából. ízelítőért bepillantottunk a készülő kiadványba. Egyszerre indultak - mire jutottak? Belépéskor — négy évvel ezelőtt — „A" család kisparaszt volt: főként feles, harmados részért művelt földet, a maga nem egészen 2 holdja mellett. A négytagú családban két gyermek riskorú volt. „B”-ék a juttatottal együtt kilenc holdon gazdálkodtak, ebből élt a héttagú család: két szülő és öt gyermek. A viszonylag jó minőségű földhöz elegendő munkaerő jutott hiszen a három fiúgyermek a tsz-ba lépés előtt már keresőképesnek számított. Mint csepp a tenger összetételét, e két család négyéves életútja is megmutatja a hozzájuk hasonló családközössógek sorsának változását. „A” az elsők között írta alá a belépési nyilatkozatot, már az első évben erős munkához látott. Élt a lehetőséggel, s elvégezte a traktorvezetői 'tanfolyamot, gépre került. Jövedelme a tsz erősödésével együtt fokozatosan, de nem ugrásszerűen nőtt S mire vitte 1958—195?-ig? Családiának tagjaira személyenként négy év előtt még csak alig több, mint évi 3 ezer forint jutott. 1982 -ben ez a szám elérte a 61.05 forintot Termíszetesen, ebben az egy főre ’Utó Jövedelemben nincsenek benne a társadalmi juttatások: ingyenes orvosi szolgálat kedvezményes gyógyszerek* st.b. Iparba mentek a fiúk Mi történt ez idő alatt • középparaszt családnál? Három fiú elmealt az iparba dolgozni. Egy lány férihez ment s a két szülő a legkisebb lányai maradt otthon. így csak hármójuk jövedelmét, kiadását jegyezték. Amikor együtt volt még a család egy főre 6728 forint évi jövedelem jutott. „B”-ék megyei viszonylatban közepesen gazdálkodó szövetkezeténél küzdelmes volt az első két esztendő. De a középparaszt családnál méginkább: a magára hagyott apa rövid időre kedvét veszítette. Az első évben csak 290 munkaegysége volt. De 1961-ben otthonléyő családjának egy-egy tagjára 7204 forint közvetlen jövedelmet könyvelhettek el. A* erősen aszályos 1962-ben es a szám 6499 forintra alakult. „B”-nél azonban fokozottabban figyelembe kell vennünk a társadalmi juttatást* hiszen az utóbbi időben gyakorta orvosra szorul. Mindent egybevetve tehát már az ő összjövedelme is meghaladja az egyéni gazda korában felmutatott. (A társadalmi juttatás országos átlagban m* már eléri a másfél ezer forintot személyenként!) Változatosabb a táplálkozás Mindkét családnál egyszerre tartalmasabb, táplálóbb és gazdagabb lett az ételfogynsztás. Egyre inkább megközelítik az országos átlagot a húsfogyasztásban (27 kg), viszont 12,4 kilogrammal <öbb gyümölcs jut családjuk egyegy tagjára, mint az országos átlag. Még mindig első számú eledel a burgonya: az országos átlagot jelentő 71 kilogrammal szemben az 6 esetükben 135 kilogramm as évi „adag” családtagonként. Érdekes megfigyelni, hpí gyárt mosódik el közöttük é nem Is olyan régen még nagy különbség. A. &
