Kelet-Magyarország, 1963. december (20. évfolyam, 281-304. szám)
1963-12-23 / 300. szám
j Alá ír és olvas, nem V mit jelent az analfabéas. És az talán az; sem i, mit jelent egy ilyen érnék, amikor megtanulapírra vetni az első mont, összerakni a könyv be- Nagyon , sokat jelent, ék. csak megkérdezni az 1 embert magát. vlost fázott egy ötvenéves Tiobon. Ha az állomás előtt jra fordulnak, megtnlála Ueje tanyát... végtelen fehérségű úton •e az jár a fejemben: mit nt a valóságban, az ólet, amit Vasvári Miklós, a üöki járási tanács műveisügyi csoportjának vezemondott. Kiss Zoltán tilabi igazgatóhelyettes kía tanyára. Közben beszélink, s elmondja, huszon- Icig ezen a környéken \ működött iskola, A kicdt, hatalmas határ Polig, Palkonyáig és Tiszaváriig csak akkor kapott szalmatetős viskót taní•a, mikor rendelet jött rá tről. De az csak huszonűcban került sorra. És a itó négy ilyen tanyán vánolt, mindenütt “’töltött ,y két és fél hónapot. így ült a legtöbb iskolai anyatyvbe: „mulasztás miatt n osztályozható’“, vndrássy gróf úrról a legbb utcát nevezték el Pes. A cselédei nem tudtak i, olvasni. Lj ....cselédei kora hajnaltól s6 estig az intéző és béressdák dúrva bánásmódja :llett olcsó kommen'■ióért ívelték földjeit. Négy hát építtetett, amelyben ösz; zsúfolva, úgynevezett kö? pitvarokban 40—50 csa- i lakott. Nagyobb része szkáiból és smalmazsákból szeácsolt dikón pihente ki y helyett a fáradalmait, ecskelábú asztal és egy lávolt még a bútorzat. A da ülőhely volt és szekrény yuttal. Iskola is volt, szalatetős és az eső befolyt a nterembe, vederben és knőben fogták fel. A esc•dség legnagyobb része csak gr két évig járt iskolába így addig sem. A hat-bét;es gyerek az uraság állatait -izte nyáron, télen meg em volt ruha és lábbeli...” Hadzsege Pál a hatvankét esztendős tanyai tanító írta a fenti sorokat. Azt mondja, jó emlékeztetőnek az öregebbeknek, még jobb a fiataloknak, akik már nem látták a négyes pitvarokat. „Ez; tanítom is, lakóhelyismeretnek. Néz rám, mintha Kételkednék a mondatokban. — így igaz ez, minden sora igaz. Minden szava. Ezt én írtam, ez így is van... ötvennégyig álltak a tanyán a grófi „pitvarok”. Az emberek új lakóházak építését kérték. A tanács gondol kodott, nem kellene-e az egész tanyát beköltözíetn: a faluba. Az itteniek nem várták meg a hosszú döntést földig rombolták a négy házat, még az irmagja se legyen annak a nyomorúságos sorsnak, ami benne volt. Hatvannégy új ház áll most. Egészséges, tágas, dikók, ládák nélküli, bútorokkal megtelt szobákkal. Negyven házban rádió is szól, pedig nincs villany, csak óhaj erre. Mikor a kutakat ásták, napfényre került a Reje tanya régmúltjának néhány értékes emléke: agyagi álak, urnák, csonteszközök. Valamikor tatárok, törökök és németek sanyargatták az itt élő népeket, akik a megmaradásért a mocsarakban és nádasban kerestek menedéket. Évszázadokkal később már lecsapolták a mocsarat. _ De nem menekülhettek Andrássytól — akinek szolgálni kellett és akit nem láttak éveken át. jy Miért lett volna fontos a kegyelmes úrnak, hogy írjon, olvasson Tanyi Balázs? — Tizenhárom gyereke volt apámnak. Szerette volna, ha megtanuljuk a betűvetést, de nem volt iskola. Azután amikor jobban felcseperedtünk, a csordával lettünk elfoglalva. Egészen addig, amíg harmincegyben önálló kommenciót nem kaptam. Gondoltam rá, nem is egyszer, jó lenne írni, mag olvasni. De csak harmincegy éves koromban, amikor behívtak katonának és sókáig nem mertem bevallani, hogy miért nem küldök levelet. Később jött egy jó barátom, aki nekem mint embernek, becsületesen megírta a levelet, meg elolvasta, ha otthonról küldtek. Tavalyról meséli Tanyi bácsi, hogy felment Pestre a mezőgazdasági kiállításra. Csak úgy találta meg a borbélyt, vagy a vendéglőt. ha benyitott előbb az üzletekbe. És szégyen nem szégyen, ment a többi után, nehogy eltévedjen. — Olyan az ember, mintha vak lenne, ha nem ismeri a betűt Már szégyelltem, hogy így vagyok. De nem kezdtem volna hozzá, ha nem jön a tanító úr. Rábeszélt. így aztán eljártam az iskolába, tanultam. Az idős tanító mutatja, ott ültek nnnd a ketten a katedra két oldalán. Az ötvenéves Tanyi Balázs, a szövetkezet növénytermesztője és Öccse, János, tsz-kocsis. JU — Nagyon akartak, olyan szorgalmas két embert ritkán látni. Nagyon rendes két ember. Látná a füzeteiket Balázs bácsi megmutatja, mit tanult szeptember elsejétől. Nehéz, erős kezével nyomja a tollat, szájával segít minden betűt, ahogy írja: ...boldog karácsonyi ünnepeket... örül, hogy sikerült, ez lesz élete első levelezőlapjának szövege. Elküldi a lányához Debrecenbe, hadd lássa, milyen világot ért meg az apja. Olyan egyedül volt ez a tanya, annyira magukra hagyatva az emberek. Most? Fehér drótjával fut keresztül a kémények felett az áram, a Béke távvezetéken. Közel az erőmű, a Keleti Főcsatorna. Ma még nincs villany, olykor szomjasak is a földek. A Re je tanyai úttörők aranyérmet nyertek Pesten a citerazenekarral, a béke és barátság seregszemlén, Négy idős asszony nem akart megtanulni írni, olvasni, mert neki már nem könnyű beülni a gyerekek közé. A gyerekek pedig Holdutazásról álmodoznak. Ki tudja, nem lesz-e köztük űrhajós? Jövünk visszafelé a végtelen fehérségű úton. Bizony nem a város lehetőségei szerint élnek itt, gondoljuk mind a ketten a dobi igazgatóhelyettessel. Lehet, hogy soha nem is tudnak a szerint élni tanyán. De reményt keltő, hogy változni tudnak azok is, akiktől ezt talán már nem vártuk: az ötvenévesek. Építenek, felejtenek, írnak. Levelezőlapot és történelmet. Kopka János Dér Zoltánná, a kisvárdal kórház nőgyógyászati műtős asszisztense. Kitűnő segítője az operációs orvosnak. Közel két évtizede egészségügyi dolgozó s már hatéves asszisztensi gyakorlata van. Hammel íeiv. Á dunai hídon Riport hét év távlatából A Dunán jégtáblák úsztak. Lomhán, csendesen. A folyó felett ködfelhő gomolygott, a magasban varjak károgtak. A Csepelre vezető híd két vége felől a gyalogjárón, két pufajkás, csizmás ember közeledett egymáshoz. Nyakukban géppisztoly lógott. Fejükön szőrkucsma volt. Alig látszott valami az arcukból. Az egyik még így is szikárnak tűnt, a másik alacsony volt és fiatal, csak a dértől fehér bajusza öregítette. Hajnal három órától rótták, méregették a hídon átvezető utat, számolgatták lépteiket a hídfőtől le és vissza. Mikor egymáshoz értek, topogták. Valamit beszéltek. Leheletük mint pipafüst, úgy oszlott szét a fagyos levegőben. Régi történet — 1956 decemberét írtunk. Vasárnap volt.1 délelőtt tíz óra. Csak néha ment át egyegy fázis járókelő a hídon. Aztán semmi... Jól ismertük egymást. Minden vasárnap együtt teljesítettünk szolgálatot, amikor a karhatalomnál megismerkedtünk. Rozgonyi Pali az egyik gimnáziumban volt tanár, én meg akkor a gyógyszergyárban dolgoztam, — emlékezik vissza Király Lajos. A tanár a katedrát, ő meg a kutató munkát cserélte fel fegyverrel. — Nem tudtuk, mikor váF tanak le bennünket. Hisz kevesen voltunk, s nem egyszer megtörtént, hogy tizennégy i Jégpáncél az utcán — baleset és közöny Sürgős intézkedésre van szükség Mire hivatalosan is bekö■zöntött a tél, a nyíregyházi árókelőknek bőven módjukban állt kibosszankodni mágusát — a síkos járdák, úttestek ás átkelőhelyek miatt. Talán nincs még az országnak egy nasonló városa, ahol annyi kellemetlenséget okoz az embereknek a lehullott hó, mint itt. A belváros járdáin sok helyütt arasznyi vastag a kőre fagyott hó, gondozatlanok és közlekedési szempontból veszélyesek az átkelőhelyek. Meghökkentő éz a közömbösség — hangzik a jogos panasz. Feledékeny intézmények Kőrútunk alkalmával meggyőződtünk minderről. Jeges gödrökön bukdácsolnak a járókelők az állami áruházhoz vezető átkelőn; a csak kerülő úton megközelíthető irodaház lejtős lépcsőjén nyoma sincs a síktalanító homoknak, salaknak; a főposta bejáratánál — ahol a napokban szenvedett szerencsés kimenetelű balesetet egy idős asszony — valóságos művészet felkapaszkodni az ajtóig. Nyoma sincs a homoknak a városi tanács épülete stőtt, s nem tisztítják meg rendszeresen a hótól a Széchenyi út végén lévő vasúti felüljárót; pedig több százan járnak itt munkahelyükre, a fermentálóba. De felér egy korcsolyapályával a Szabolcs étterem előtti járda is... Miért van ez így? Miért nincs úgy, mint a szomszédos Debrecenben; ahol a forgalmas útszakaszokon nem fenyegeti baleseti veszély a közlekedőket? Hol van a fűrészpor ? — önök októberben azt adták hírül a helyi lapban, hogy kellően felkészüllek a télre, így volt? — kérdeztük Horváth Józsefet, a KIK igazgatóját. — Igen. Már akkor kiszállítottuk a síktalanító homokot a házfelügyelőkhöz. — S hol van ez a homok? Széttárt kéz a válasz; „Pedig figyelmeztettük 91 házfelügyelőnket, hogy az adódó baleset teljes költségét velük fizettetjük meg.” Állítólag néhány nappal ezelőtt küldtek 12 zsák íűrészport az Irodaházhoz. Csak éppen nem látni a bejárati lépcsőkön... Aztán még egy magyarázat: a KIK lakóházai előtt lévő járdák felét a városgazdálkodási vállalat tisztítja, bérért. Gondolhatjuk: a városgazdálkodásiak eleget is tesznek kötelezettségüknek. Csakhogy... Fonákságok, üzemen belül Czene Gusztáv, a köztisztasági részleg vezetője így mentegetőzik: — Először is: egyetlen hóekénk sincs a város részére, enélkül nem lehet igazán jó hóeltakaritást végezni. Pedig vonóerőnk lenne hozzá. így kevesebb bajt okoznának az át kelőhelyek a gyalogosoknak, hiszen az autók nem temetnék be félóra alatt a letisztított átkelőt. Ezenkívül kevés az emberünk. Vállalatunknak szükség esetén 100 hómunkást kell biztosítania a vasúthoz: ennek nagyrészét a köztisztaságiakból válogatják. Pedig a beugró hómunkásokra nagy szükség lenne a városban is. Más megoldást is lehetne találni. Persze van más fonákság is az úttisztító részlegnél. Nyíregyháza úttisztítói mindennap délután fél 3-kor befejezik a munkát: az ezután hulló hónak nincs gazdája, rátapad, odafagy a járdára. S „helyi szokás szerint” ezt a legritkább esetben csákányolják fel az olvadás kezdetéig... De nemcsak a közületek ludasak, jó volna már gondolni a magánházak tulajdonosaira is *— hangoztatják többen. Korábban kellett volna Városi tanács, szabálysértési csoport: — Hány hanyag házigazdát bírságoltak már meg a járdák tisztításának elhanyagolása miatt? — Éppen most postázunk ki 14 bírságolást, ellenük december XI-én tett feljelentést rendőrség. Ezer forinttal is sújthatják a kötelességüket elmulasztó háztulajdonosokat. Nem ártott volna, ha ezek a büntetések már korábban a címzettekhez jutottak volna. Úgy véljük, az utak tisztántartását sürgető tanácsi „Felhívás”-nak is korábban nyilvánosságra kellett volna kerülni. Talán ennyi „élményanyag” is elegendő annak bizonyítására, hogy sürgős intézkedésre van szükség Nyíregyházán. Angyal Sándor. órát is szolgáltunk egyszuszra. Untuk már a beszélgetést, kifogytunk a témából, mindent meghánytunk-vetettünk néhány hónap alatt. — Még egymás gondolatát is ismertük. A hídőrséghez szükségből osztották be bennünket. Rozgonyi tanár úr cigarettára gyújtott Király megigazította vállán a géppisztolyt. Megállt egy pillanatra, s Csepel felé nézett. Az úton belehetett látni egészen a nagy, most néma gyárig. „Meddig állunk még itt?” Örökké így lesz már? „...Csak talpra áll ez az ország egyszer”, nyugtatta magát, aztán a gondolatai messze csapongtak. öccsére gondolt, aki Moszkvában tanul a Lomonoszov egyetemen. Az úton felfelé jövet megpillantott ogy fiatal párt. Elmosolyodott. Mögöttük idősebb asszony taposta a szikrázó havat, fázva fejkendőbe burkolózva. ,Nein szégyen!«! magad ?“ — Amint közeledtek, az idősebb asszony kezében megpillantottam egy könyvet. Szinte akaratlanul is kicsúszott a számon; imakönyv. Hát ezt is megértük. Nem volt azonban sok időm a gondolkozásra, mert akkorra éppen odaért a fiatal pár mellém, s a fiatalember úgv sodort el a járda széléről, mintha ott sem lettem volna. — Nem szégyenled magad? Nem tudsz vigyázni, tiszteségesen közlekedni?! — mordult rá, s maga elé penderítette az ifjú lovagot. Az idősebb asszony megtorpant. Visszanézett, de hali gatott. A fiú kajánul mosolygot. —Mit nevetsz? — Hagyjon engem békén! Ha úgy tetszik, magát! Azt hiszed. hogv jóked vünkből állunk itt? Nem jobb lehne nekünk is a családunk mellett. — Nem erdekel! — S ekkor düh fogott el. Nem emlékszem már pontosan hogyan történt, de pofon ütöttem. Ekkorra odaért a tanár is, a fiúra ismert. F"vkori tanítványa volt. Most 5 leckéztette. A fiatalember egy pillanatra megdöbbent, én csak álltam, magam sem akartam hinni, hogy ezt a fiút megütöttem. Bántam 1* már. Az idősebb asszony távolról figyelte a történteket. Látszott rajta, hogy nyugtalan, tekintete riadt volt. — No menj, mondta a fiúnak Király Lajos..— Menjen csak mama nyugodtan fordult az asszonyhoz is. 4 mama visszajön Elindultak. — A tanár is, én is. Róttuk tovább a lépteket a hídon. Úgy déli egy óra tájban újra feltűnt a kendős aszszony az úton. Már el is felejtettük a történteket. Láttuk, hogy a néni kezében valamit cinéi Megállt mellettem és halkan megszólalt: — Hoztam egv kis meleget. Biztos nagyon fáznak, — é* bontogatta a kendőből kikandikáló alumínium ételhordót. Totette a híd karfájára. Meglepődtem. — Nagyon köszönjük néniké. de van nekünk mit ennünk. — Csak az nem meleg. — Hát nem. —• Még sem kellett volna, *— szólt közben Rozgonyi tanár úr. — Jöjjön csak közelebb a tanár úr is. Jó meleg húsleves. Ettől majd felmelegednek. Mohón kanalazták a forró levest. Király egy szeres ak megszólalt. — Mondja már nénikém, ki volt az a fiú? S feltekintett az asszonyra. — A fiam, — válaszolta halkan , egy kis szünet után. — A kanál majd kiesett a kezemből. No egyen csak egyen, vagy talán nem Ízlik, „próbált zavaromból kisegíteni” — De hiszen akkor én... — Igen, de megérdemelte. Pedig higye él nem rosss fiú, csak ez a mostani zűrzavaros idő, tudja; aztán félbeszakította a gondolatát, újra a levesre terelte a szót. — Ez történt velünk akkor ott a hídon. Soha sem felejtem el. S mindhárman arra gondoltunk, mit hoz a holnap. Farkas Kálmán 1963. december 23. Töríénelem egykori teresek íollából