Kelet-Magyarország, 1963. november (20. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-10 / 263. szám

SÁSDI SÁNDOR: •II' r 79 MSI Mik löszre se veszi, amikor be­­nyitom a szobaajtót. A kezében a ciroteeprű, azzai ko­torja a lapátra a szemetet. Közben énekel. Olyan hango­san, hogy a szöveg is értődjön: „Átal mennék én a Tiszán ladikon, ladikon, de ladikom. Azt sem tudom, hol lakik a galambom, az én kedves ga­lambom...” Reám tekint: ráncos arcát fiatalosra varázsolja az, hogy hirtelen elpirul. A hangját be­fátyolozza a röstellkedés: — Dalolok, mert mindenki számára már a bölcsőben ki­mérik, hogy egész életén át mennyit nótázzon, mennyit ne­vessen, mennyit sírjon. Én a fiatalkori porciómat most dön­­gicsélem, dudorászom, mert akkor, amikor jobban illett volna hozzám, nem állt reá a szám arra, hogy Atal mennék én a Tiszán ladikonTM tálgattam a vasárnapi ligetben, de főképpen az utcákon, mert szerettem nézni az üzletek ki­rakatában a szöveteket, a sely­meket, a hímzett vánkosokat, brokát paplanokat. Ha esett az eső, beültem a moziba és ott tanultam egyszer azt a szép nótát, amelyik még most is meg-megríkat: „Lila akácok, minek a sav, ha úgy is fájTM”­Mutatja a jobb keze kösz­­vénygörbítette ujjait, mutatja visszeres lábaszárát: A lacsonytermetű, sovány, a karja túl rövid, mintha elmaradt volna a fejlődésben: mozgása rácáfol arra, hogy be­töltötte a hatvannyolcadik évét A közepes nagyságú szo­bában fehér vaságy, csaknem újnak látszó terítővei, a közé­pen asztal, négy székkel, a fő­helyen politúrozott kemény­fa kombináltszekrény. Éppen azt kezdi el töröl­hetni: élőlénynek kijáró, simo­gató mozdulattal: — Két éve vettem a szek­rényt. Használt állapotban, de — megnézheti akárki — kívül, belül olyan, mintha most ke­rült volna ki asztalos műhe­lyéből... Negyven évig nem volt nékem más bútorom, mint a faláda, amelyet édesapám ké­szített • számomra és, mint a katonákéra szokás, rápingálta: „Levele« Anna, szül. 1895.” Legtöbb helyen azt a ládát is az ágy alá kellet tolnom, mert a cselédszobák kicsinyek, a ro­zoga fekhelyen kívül, nem jut hely más számára. Ruhám, fe­hérneműm abban a „betyárbú­­torban” gyűrődött, némelykor el se fért benne, mert, ami pénzt nagykeservesen összeta­karítottam, a boltban költöt­tem elTM­Tudja, nagyon szeret­tem vasárnap tetótől-talpig új­ba öltözni és, ha megkérdezné: kinek a kedvéért, hát válaszol­ni se tudnék. Szót se szólok,' de kérdezés nélkül is, folytatja: — Hiszi, vagy nem: csinos voltam. Igaz, termetre kicsiny, vézna is, de a szememre azt mondta Józsi: „Szebb, mint a májusi rét legkékebb virága...” Addig, amíg Józsit el nem vit­ték a háborúba, addig igazi va­sárnap volt a vasárnap, A díszesfaragású kis doboz­ból — azt is az apja készítet­te — előveszi a gyűrött lapot, amelyen már megfakult az írás. Ennyi maradt Józsiból: „Szeret­ve tisztelt Annusom! A messzi táborból tudatom veled, hogy jó egészségben va­gyok...” Dátum: 1914 október 2a. Tudja, addig jó volt, amíg vártam a vőlegényemre, dehát Józsi nem jött vissza.., Egyik év a másik után: a ma­gunkfajta, akié az örökös ro­bot, a más szennyesének a mo­sása, a más szőnyegének a po­rolása, tetejében összecsukott szájjal hallgatni a szekálást, az örökös gyanúsítgatást, nem eso­­da, ha a magunkfajta 30 éves korában már vénlánynak szá­mit. Kire «ámíthattam? Az Illái utcai kazánkovács elvett volna, dehát ebben gubát cseréljek? özvegy ember hat gyerekkel, egyik rosszabb, mint a másik, Kiszler i— így hívták a kazán­kovácsot — eregette le a tor­kán a bort, a pálinkát. Fiatal­kori barátnőm csak egy akadt, a falumbeli Margit, annak én Szereztem helyet Dézleréknél. A hamadik nyáron hazament markot szedni az apja kaszája után és végképpen otthonra­gadt Attól fogva magam sé-ESiSlíISlilS — Csoda, ha megnyomorod­­tam? Nyolcéves koromban el­kezdtem a kenyérkeresetet... Tudja, kicsike voltam, de ügyes., Lima, a néném, 2 évvel idősebb, de a falumbeliek még­is ilyen szóval nyitották az aj tónkat: „Ne a testvéred, te gye­re el, Annus, kemencét ta­pasztani...” Felnőtt be se fér­ne a kemence keskeny nyílá­sán, gyereknek való munka a tapasztás. Szegény ember gyere­kének való, mert az ilyet korán reá kell szoktatni arra, hogy alázkodjon, engedelmeskedjen. Nemcsak tapasztottam, de egy­magám is kevertem meg a polyvás sarat, vigyázva arra, hogy se híg, se túlsűrű ne le­gyen. Munka végeztével, gyer­tyával bevilágít az üregbe a gazdaasszony és, ha kifogásol­nivalót nem talál a munká­ban, megkérdezi: „Négy kraj­cárt adja, vagy inkább füstölt­félét?” Ha szűkében voltunk a sóra-élesztőre valónak, akkor pénzt kértem, de legtöbbször a magammal hozott bögrét nyújtottam a munkaadóm felé: „Elfogyott a zsírunk..." Gazdag Sutyákné egyszer megtoldotta a napszámbért jó darab húsos sonkával. Anyám gyanakodva nézte, szagolgatta, mint, aki is­meri a gazdagok eszejárását és, ahogyan belevágta a kést, lépcsőn, fel, a padlásra. Ott tö­möm magamba, amihez hozzá­jutottam. r ondolkodik. Mi is volt ^ még az életében? — ...budai méltósógos testet­len padlóval tüntetett. Heten­ként négyszer súroltam fel a hat szobát, olyan erős lúggal, hogy a tíz körmömön kiser­­kedt a vér... Amikor eltörtem az oroszlánlábú porcelánvá­zát, két hónapi béremet lefog­ta... A népszínház utcai Ková­­cséknál rámfogták a lopást. A rendőrségen két napon ét fag­gattak, a mérgesebb detektív ököllel vert az arcomba, úgy, hogy elharaptam az alsó száj­szélemet. Ma is látszik a he­lye. Kitűnt, hogy Viktória kis­asszony a Margitszigeti pályán veszítette el a gyémántköves gyűrűt, a teníszpartnere ta­lálta meg.,. A Rózsa-dombi vil­lában ez már az ostrom alatt volt, többet koplaltam, mint az egyszeri pap macskája. Ha nem tepertőt és véreshurkát, de süteményt, főképpen pedig konzervet, csokoládét, ráadá­sul Meinl-likőrt, lophattam volna, amennyi beiémfér, ha a speizból az ebédlőszekrénybe nem hurcolnak mindent a gaz­dáim. Bezárták az ajtót, úgy faltak odabent, nékem csak olajjal készített szárazbab ju­tott, naponta egyszer. Légiria­dókor se szabadott abbahagy­nom a mosást, nehogy kihűljön a lúg, vagy a bogrács alatt elaludjon a tűz. De az isten nem ver bottal. Négy nappal a felszabadulás előtt, ott pusz­tultak el valamennyien a sző­nyege®, rekamiés óvóhelyen. Engem miért hagytál életben? — kérdeztem azt, aki nem ver bottal, de a perlekedésem miatt nem neheztelt meg reám, In­kább megmutatta: mit tartogat a számomraTM Tudja, két héttel ezelőtt a kerületünk tanácsa uzsonnát adott nekünk, nyug­díjasoknak. Fehérterítékű asz­talon kakaó, kuglóf és minden­ki tányérja mellett egy-egy narancs. A tanácselnök beszé­det tartott: arról, hogy mikép­pen becsülik meg ma azt, aki egy életen át dolgozott. Hogy el ne felejtsem — ez­zel kellett volna kezdenem — havi hatszázharmincnyole fo­rint nyugdíjat kapok. De a pénznél sokkalta többet szá­mít: hányféleképpen kimutat­ják, hogy törődnek velem. Tud­ja, nem kerestem a tisztséget, a lakógyűlésen csendben meg­ülök, mégis engem választot­tak tanácsi összekötőnek. Ta­valy május 1-re, borítékban küldtek nekem tribünre szóló jegyet. Nem messzire ültem Kádártól, meg Münníchtől Mondtam is magamban: „So­kat megértél Leveles Annus,,.' Meg ám, azt is, hogy szilvesz­terkor, az analfabéták számára rendezett tanfolyamon szerzett két barátnőmmel, meg Rizus Burgenlandból érkezett fiával, menyével együtt, beültünk s fényesen kivilágított, lampión­­nal, konfettivel tarkázott étte­rembe. Tudja, pezsgőt is it­tam. Nem csodálom, hogy va­lamikori gazdáim annyira sze­rették. A vendéglőben is viga­dott a sok nép, de semmi se volt ahhoz képest, amit az ut­cán láttam. Ember ember há­tán, zsivaj, lárma és a hancú­rozásból még az öregek is ki­veszik a részüket. Tátott száj­jal bámul az osztrák menyecs­ke: „Ha otthon elmesélem, el sem hiszik majd, hogy a vas­függöny mögött milyen vidám élet folyik. Bizonyos az, hogy ezt a rengeteg sok embert nem az üzemekből vezényelték ki és nem parancsszóra trombitál nák, harmonikáénak,, hanem mérhetetlen jókedvükben karol nak össze ismerősök, Ismeretle­nek, hogy hangos dalolással nevetéssel mutassák ki fékez­­heteden jókedvüket, boldogsá­gukat..." Csaknem szó szerint így mondta és én csak most sajnálom, hogy Wettikét nem vihettem magammal Pest­­szentlőrincre, a Szociális Ott­honba. Mint tanácsi összekötő, én segítettem be oda Pogács­­nét. Karácsonyra minden egyes lakó meleg hálókabátot, vagy hálóinget kapott ajándékkép­pen. Most farsangban, kétszer is cigánybanda muzsikált ne­kik, ebédre, hús után fánkot kapnak, vacsorára disznókocso­nyát, rumos teát. Pogácsné öt hét alatt három kilót hízott. Kitellett az arca, csillog a sze­me és nem csoda, ha kérője is akadt. Otthonbéli, 78 éves fér­fi, de Pogácsné nem a kora miatt kosarazta ki. „Csúnyán káromkodik” — mondta és még ezt is mondta: „Olyan férfit nem teremtett az isten, akinek a kedvéért én leszokjam a ci­garettáról...” dobta is félre undorodva: „A belseje hemzseg a kukactól... 'T'ízéves koromban, A már régesrégen akkor kima­radtam az iskolából, a vasutas­áé beszegődtetett íibapásztor­­nak. Az én gondom lett a disz­nóól takarítása és azonkívül a teméntelen sok baromfi eteté­se, kukorica beáztatás a tö­­mőludak számára, mert a vas­­utasné kofálkodott és pénzelt, amiből csak lehetett. Ingyen utazott, vonaton vitte a sokfé­le árulnivalót Pécsre és, ha megtalálta a számítását, aján­dékképpen, hozott nekem haj­fésűt, cukrot, egyszer két mé­ter blúzravalót is. Ha anyám eljött, dicsérte előtte az üres­ségemet, szorgalmamat és félig tréfásan, félig komolyan, mon­dogatta: „Levelesné, magának fészekalja gyereket adott az Isten, nékem egyet se: ezt az Annust örökbefogadnám, a ne­­nevükre Íratnám!! Mit felelt erre édesanyám? „Inkább a felkaromat levágat­nám, mintsem a nyolcból egyet is odaadjak." Erről a jó helyem­ről szöktem haza éjnek évad ján. A vasutasné Pestre má­zott, két nap odavolt és az ura már az első este simogatással, csókolgatással kezdte... Zihálva értem haza, édesapám fagga­tott: hogyan, miképpen tellett ki ilyen hirtelen a becsületem, édesanyám rárivalt: „Az asz­­szonya többet melegítette szé­les feneke alatt a vonatpadpt, mint az otthoni széket, azt csúf, veresarcú urát meg ket­tesben hagyta Annussal... többit kitalálhatod, te okosak okosa..." A vasutaséktól kerültem Gú­la henteshez. Ott egy évre kap­tam 16 koronát, egy pár cipőt, egy pár bőrpapucsot, két rend alsó, két rend felső ruhane­műt. Hajnali fél négytől késő estéiig nem volt megállásom. A munka sok, az ennivaló kevés, mert a bajúszos, hosszú asszony olyan fukar, hogy két garasért a lelkiüdvösségét el­adta volna. Ott tanultam meg a lopást. Szekrénybe elrejtett süteményből két darabot a kö­tényem zsebébe, félmarék te­pertő, darabka véreshurka november M, blúzomba és kapaszkodás a A nnus, az apjafaragta fa­­-f*- dobozban takarékköny­vet őriz. — Hetenként kétszer eljárok a régi helyemre, mosogatni, könnyebb munkát elvégezni, Ezzel is megkeresek havonta csaknem 300 forintot. így jut valamicske a takarékba, így jut némelykor narancsra is... Tegnap vettem a közértben egy kiló huszdekás tyúkot, meg­sütöttem: két ebéd, két vacso­ra kitelik belőle... Az asztalon két könyv. Az egyik Jókai: Aranyember-e, a másik Szántó György: „A há­rom vaskorona” című regénye. Pesti posta: Petőfi szobor XJetenként hozok könyvet a kölcsönkönyvtárból. Egy évig jártam csak iskolába, de olvasni azelőtt is tudtam vala­micskét. A tanfolyamon tanul­tam meg írni, folyékonyan ol­vasni. öreg létemre, nem szé­gyelltem újra beülni a padba, mert a régi világban a sze­gény ember gyerekét kiszorítot­ta onnan az, hogy kellett a négy krajcár. Nagy volt »sze­génység. Édesanyám csak attól lakott jól, hogy nézte, hogyan telik meg a ml bendőnk. Tíz­órai?” Délutáni uzsonna? Hír­ből se ismertem, fis ma? Tan­folyamon szerzett másik ba­rátnőm lánya házmester az ál­talános Iskolában. Meséli, hogy takarításkor a szemétkosarak­ból nem győzi kiönteni a fél kifliket, vajas zsemléket, de talál közötte sajtmaradékot és olyan szalámiszeletet is, ame­lyikből tíz deka 7 forint. Ami­kor látom a tetőtől-talpig szé­pen felöltöztetett iskolásokat, eszembe jut: a két öcsémnek, akik ikertestvérek voltak és ne­kem, együttvéve és összesen egy pár cipőnk volt. Telente felváltva viseltük. — TudjaTM­ezt is mostaná­ban hallottam, a tanácsnál, az egyik ügyosztályvezetőtől: An­gyalföldön, ahol a szép, új há­zakban főképpen a munkásság lakik, a szemétben annyi el­dobott kenyérdarabot találnak, amennyi valamikor az odaszo­rult lakosság napi szükségle­tének az egyharmadát tette ki, Kár, hogyne lenne kár azért, amiért úgy szoktunk imádkoz­ni: „A mindennapit add meg nékünk ma is..." de mégis örü­lök, hogy nemcsak elegendő, de felesleges Is jut belőle min­denkinek. Az ablakra siklik a tekinte­te: — A nyárra krémszínű, le­vélmintás csipkefüggönyt ve­szek. Mér ki is választottam a Corvin-ban. Éppen olyan a szí­ne, a mintája, mint amilyet a bajúszos hentesné akasztott a parádés szobája két ablakára.. TTgy Ismétli, mint aki ^ nagy álmok beteljesülése után, bizonyosra veszi a kisebb álmok valóravélását: — Krémszínű, levélmintás csipkefüggönytTM Szlovák György rajza. Ahol kiváltság a tanulás Középfokú oktatás Olaszországban Róma egyik kedves kis utcá­­, án, a Via Giulián egy régi is­kola épülete emelkedik. A Liceo Virgilio” ez, melynek múltja több évszázadra nyúlik vissza. — Most vakáció van, kérem, s tanárt ezért nem fognak bent találni — jegyezte meg a hi­vatalsegéd. — Talán az Igaz­gató be fog jönni kéBŐbbTM — És ezek kik? — kérdez­tem, az udvaron ácsorgó két jól megtermett fiatalemberre mutatva. — ök diákok ebben az isko­lában... — Jók lesznek ők számunk­ra. Csak úgy zuhogtak rájuk kérdéseink az egyes tantár­gyakról, azok óraszámáról, a tananyagról, Iskolájuk „kiasz­­szikus líceum”, vagyis olyan­fajta olasz középiskola, amely elsősorban humán műveltséget kiván adni. Matematikára és fizikára heti 2—2 óra jut, ugyanakkor, amikor latint he­ti négy, görögöt szintén négy, filozófiát 3, olasz irodalmat 4 órában tanulnak. Modern ide­gen nyelv — érdekes módon — ebben az iskola típusban nincs. Elmesélték, hogy náluk tíz (!) tantárgyból van érettségi. Közben megjött az igazgató. Szóba kerültek anyagi termé­szetű kérdések is. Tandíj van bizony náluk, de — állami Is­kola lévén — ez itt elviselhető, A tanulók egy évben 7300 Urát (mintegy 250 forintot) fizetnek az állam számára, ezen felül 3000-et „hozzájárulásként" az iskolának. Kiváló tanulóknak, valamint beteg —• rokkant — szülők gyermekének tudnak tandíjmentességet adni. A könyvek ára 50—70 forint darabonként. Utazásom során érdekelt az is: mi történik Itáliában azzal a fiatalemberrel, — vagy idő­sebbel — aki anyagi körülmé­nyei miatt nem járhatott az is­kola nappali tagozatára, pedig szeretett volna tanulni? Olaszországban az esti isko­la nem ad érettségi bizonyít­ványt. Megjegyzendő, hogy i középiskolák egyes típusai oda­át eléggé eltérnek egymástól A különböző fajtájú: klasszi­kus és tudományos líceumok érettségivel járnak. Ezeknek azonban nincs esti tagozatuk A hivatalos felfogás szerint ezek tananyaga annyira nehéz, hogy ezt „napi nehéz munka* val elfoglalt emberek nem len­nének képesek elvégezni. „Van esti iskolájuk viszont a „tech­nikumi intézeteknek". Ezek éven át adnak bizonyos ir nyú (ipari, kereskedelmi stl szakképzést — közben közi mereti tárgyakat is tanítva, és ennek befejezésekor végt zonyítványt kapnak a tanuló Ez azonban Olaszországé nem azonos értékű az éretts givel, A „technikumi intézi tek” (csakis ezeknek van U nőttoktatásukl) tehát az egy temi továbbtanulás lehetőség nem biztosítják. Míg az olasz technikumi ii tézetek nappali tagozata 5 év* esti iskolájuk 2—3 év alatt t végezhető. Az első tanévben i -II., a második folyamán I IV., a harmadikban pedig i V. osztály sajátítják el. Csakhogy ennek értékét t« jesen lerontja az, hogy ez a —3 év túlfeszített igénybev telt jelent. Az olasz seuolas ralában hétköznapokon mii den este (!) van tanítás fél h és fél 10 között. A napi műi kaidő általában délután 4- órakor fejeződik be. így a fe nőtt tanulóknak úgyszólvf nincs idejük felkészülni az a napi foglalkozásokra: tanulá ra maradnak az ünnepnapok Olaszországban az iskolf jelentős része nem állami, h; nem magánkézben van. I utóbbiak önfenntartó intézim nyék; számukra elenged hete len, hogy tanulóiktól magi tandíjat szedjenek. Ugyani vonatkozik a felnőttoktatási is... — Itt, a fővárosban a privi esti iskolák eléggé megkérik pénzt — világosítottak fel Rí mában a Kommunista Ifjús< gi Szövetség több szervezet» ben. — A tandíj hatezer és ti: ezer líra között ingadozik... — Az állam nem tart fen esti iskolákat? — kérdeztem — Igen, és ezek ingyenese is. De mit érünk vele, ha mi gában Rómában egyetlen állf mi scuola serala létezik esi pán! Megkérdeztem hogyan ál nak Olaszországban a hallgE tők tanulmányi szabadságává Nem értették a kérdést. Mlkc nagynehezen megmagyaráztan mire gondolok, ezt válaszo ták: Hogyne! Nálunk ilyen net létezik,.. Gondolja meg, hog legtöbb üzemben az évi rende szabadság is ismeretlen fogé lom. Egy ifjúmunkás csak vs sárnap és ünnepnapokon pi henhet... Merényi Lászk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents