Kelet-Magyarország, 1963. november (20. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-24 / 275. szám

Babits Mihály

Szerkszárdon született, s bár nincs rá adat, hogy ifjan ott — mint egyik nevezetes alliterációs versében írja — tényleg „színésznőt szeretett” volna, halála pillanatáig nosztalgiával gondolt vissza Szekszárdra, Tolnára, a „mély kutakból zengő” Dunántúlra. A „Tímár Virgil fiá”-ban kritikával, de szeretettel szól diákkora színhelyéről,' Pécsről (a regényben szintén egytagú szó, Sót a város neve) és a „Hatholdas rózsakert”-ben szintén „Sót”-ra emlékszik. Szerette a tájat, az illatokat, a műemlékeket és főleg az embereket, kedvelte a „zamatos” tolnai beszédet, a hömpölygő somogyi szó”-t, a „kászthelyi” dialektust. A századforduló úgynevezett „mélybéké”-je azonban mély békétlenséggel töltötte el. Látta — és átélte — egyes rétegek pöfögő és büfögő nyugalmasságát, de látta azt is, hogy a vékony máz mögött nagy ellentmondások és indulatok forronganak. Az ifjú filozopter, az ország különböző részeibe helyezgetett tanár, a latin és görög versek tudós fordítója, a „Holnap” című antológia résztvevőjeként, majd a „Nyugat” munkatársaként ismertté lett költő soha nem lett forradalmárrá mint kortársa, Ady Endre. De a forradalmak nem váratlanul érték. Már 1912-ben megírta a „Május huszonhárom Rákospalotán”-t, s az imperialista öldöklés ellen olyan leglelkéből fakadt versekkel tiltakozott, mint a „Húsvél előtt”, vagy a „Fortissime”. Humanista kulturáltsága, független szelleme, a magyar tájból és a magyar nyelvből táplálkozó, de öt világrészt átfogó érdeklődése nem engedte, hogy megbékéljen testet és lelket nyomorító, rekaciós hatalmakkal. Várta a forradalmat, ám ugyanakkor szorongott is attól. És bár a prol etá rf orrad atom — minden fenntartásával együtt is — vállalta és méltóan tudásához, egyetemi tanári székbe ültette az akkor már híres poétát.

Ezzel kapcsolatban nem volt nehéz felhozni több olyan írását és ténykedését, amely azt mutatja, hogy Babits Mihály nem az Ady-hoz mindig hű Móricz Zsigmond és Juhász Gyula útját járta. A Petőfit és Aranyt (durván Petőfi kárára) összehasonlító tanulmány a huszas évek „Nyugat” jának néhány súlyos tévedése, a Baumgarten-díj anomáliái, Babits megnemértése József Attila iránt.-. Ez a szikár férfi azonban — akinek költészetéről mégis a duslakodás, p gazdagság jut először az ember eszébe •— o kétarcú magyar liberalizmus sajátos és legmagasabb színvonalú képviselője volt. Nefn tudott eljutni odáig, hogy igazán megértse a nemzetközi munkásosztály harcát, hogy Ady lázadó Parasztjai ne csak imponáljanak neki,, hanem velük egy sorban küzdjön a holnapért. De igaz az is, hogy a méltatlan és tétova kísérletek után vé'rfilis nem tudott belenyugodni Horthyék rendjébe és különösen abba, amit okos tekintette már Hitler uralomra jutása után észrevett: a joggal pusztulásra ítélt hódító hábprúba. Már 1935-ben felismerte és le is merte írni, hogy „á magyar, akarata és érdekei ellenére, egy szörnyűséges hadiszekérhez kötöztetett”, s még jóval a „Jónás könyve”,, e nagyszabású antifasiszta hitvallás előtt Babits minden módon kifejezést adott annak a meggyőződésének, hogy a magyar népnek szembe kell szállnia a fasizmussal Gyönyörű Vörösmariytanulmányában, amelyet — szokása és mind rosszabbá váló gégéje ellenére — többször is felolvasott, hogy az élőszó erejével is tiltakozzék a fokozódó fasiszta demagógia ellen, többek között a következőket mondotta: „Vörösmartyé aktuális tanítás... Mi lehet ma nagyobb bűn és veszély, míftt az a sötét megnyugvás a rosszban, amely kajánul és csüggedten ismételgeti: ez mindig így volt és mindig így lesz! Talán ez a megnyugvás teszi lehetővé a világ új katasztrófáját...

Nyolcvan éves lenne, ha élne még, ha nem ölte volna meg 1941-Ben a több évét pokollá tévő gégerák Babits Mihályt. Nincs módunk rá itt, hogy akár csak lajstromozzuk: mi mindent is írt életében és hogy milyen elemekből tevődött össze magasrendű írásművészete? Annyi bizonyos, hogy — elsősorban, mint költő, de mint széppróza —, sőt esszéíró is — Babits valóságos virtuóza volt a formának. Voltak korszakai, amikor a forma némileg öncélúvá lett kezében, „henye játék”-ká, amit később maga is elítélt. De bámulatos nyelvi leleményét, sokféle ismeretanyagot elegánsan, könnyedén felhasználó kulturáltságát, nagyszerű zenei érzékét legtöbbször úgy alkalmazta, hogy a remek forma azt a bonyolult mondanivalót, azt az árnyalatos tartalmai fedte, amit ki «kart fejezni. A „Mozgófénykép”-ről szó'o, híres hexameterei nem azért — legalábbis: nemcsak azért — születtek, hogy a költő bebizonyítsa bravúros formaérzékét, hanem hogy visszatükrözze azt az élményt, amit a némafilm megjelenése jelentett. Legnagyobb, versei azonban azok, ahol már észre sem venni a formai teljesítményt. Ahol a mély megren dültség szinte háttérbe szorítja ivagy legalábbis úgy tűnik, hogy háttérbe szorítja) a míves mestert. Például a „Petőfi koszorúi”, — „Kelj magyar ifjúság, légy te virág magad!” -r vagy a már említett „Jónás” poéma, amelyben a halálát érző és a halálon győzni akaró költő arról beszél, hogy hozzá „mér hűtlen lettek a szavak", de hű maradt az éber, a cinkosságok ellen tenni sürgető lelkiismeret, Babits Mihály végső és legigazabb ars poétikája az el n em hallgattatható lelkiismereté.

A. G.

Az igazolványába úgy írta, ^ hogy Havacs József, született ekkor meg ekkor, volt anyja neve is, foglalkozása

kalauz, annál a vállalatnál, amely az északi vidéket huzalozza át meg át buszjáratokkal — ismerősei és társai azonban csak Hetykének nevezték. így is mutatkozott be, ha jókedve volt: Hetykének pedig mindig madárfogó hangulata támadt, ha emberek közt lehetett. A kicsi távolsági járatra szólt a beosztása, azon a vidéken már nagyon ismerték Hetykét, hogy „Cimbora, na, meddig futja a pénzed?”: de ezt megszokták tőle. Lehetséges, hogy ez anynyira hozzátartozott Hetykéhez, mint az erősen olajozott barna haj, az áttetszőén barna szempár és a kicsiny kis bajuszka, mely — kivételesen dohányszínű volt — s úgy ágált pisze orra alatt, mintha egy mesét játszó film hős kandúrja lett volna. Hetyke alacsony termetű volt, alig egyhatvan, talán hogy magasítsa magát, azért tolta kerek kjs kalauzsapkáját feje búbjára: a síit úgy magasodott fölötte, mintha el akarna repülni. A sapka és viselője azonban szoros barátságban lehettek: soha nem hagyták egymást cserbe: Hetyke reggelente vizes kefével tisztogatta a sötétkék posztót, a sapka mozdulatlanul tornyosodon egész napon át a barna haj koronájaként.

— Te fiú — mondta egyszer Hetykének Budai, aki legtöbbet vezetett a kácsi vonalon: mert a nyári hónapokat kivéve, csöndes vidék a Bükk déli oldala, a vadászok, kik felkeresik a sűrű erdőit, északról és gyalog közelítik meg a kicsiny falucskát. — Hallod, Hetyke? Az a fej nem érdemli meg azt a kalapot... — hunyorgott a tükörre, talán az elgörbült harántcsontját figyelte, mely úgy hajlítja orrát, mintha örökösen jobbra indexelne. — Fontos hivatal az... — s gonoszkásan nevetett, mint aki cselre készül, de annyira bizonyos a sikerben, hogy előre figyelmezteti a rászedettet. — Az ám, fontos hivatal a kalauzkodás,..

A fiú nem sokat adott Budai ugratásaira. Tudta, a sofőrök mindig lenézték a kalauzokat, ez természetes is, amelyik kalauz ügyes, az kitanulja a kocsivezetést, s akkor már maga is fölényeskedhet.

A telepen úgy ismerték Hetykét, mint amennyit ragadvány neve is eláru1 róla. Rátarti, pedáns és ügyes fickó — ismerték el a söfőrök is, de haragudtak rá. Nem a hetykeségére, az született tulajdonság is lehet. A harag abból született, hogy a fiút nem

BARATH L4JOS:

H

e

ty

k

e

Új könyvek

Dicső rokonom

Az olvasó minden esetben némi fenntartással vesz kezébe egy új könyvet, főleg akkor, ha a könyv íróját egyéb művein keresztül még nemigen iÄneri. A fenntartás jogos Katkó István esetében is, amikor új regényével a „Dicső rokonom’‘-mal jelentkezik. A fiatal író 195íitól eddig négy regényt és két novelláskötetet adott az olvasóknak. ötödik regénye mindenképpen úgy tartalmi, mint írásszerkezetében fejlődést mutat. Az olvasó nem csalódik.

A „Dicső rokonom” szuggesztív erejú írás, fő nőse Zsótér Tamás, egy átlagos fiatalember, aki jellemében, életfelfogásában, szerelmeiben és munkájában tucat-típus,

1963. november 24.

hozzá hasonló fiatal még ezer és ezer akad. Hogy ebből az emberből regényhős lett, és történt véle valami az rokonának köszönhető. Nagybátyja, akit jóformán nem is ismert és elesett a spanyol, szabadságharcban, egy emlékbizottság révén szinte az életére tört. Három veterán, akik emigrációban és később a spanyol szabadságharcban Zsótér Bálint forradalmár társai vodtak, emiékszobrot állítanak a hősnek, majd a későbbiekben arra törekednek, hogy Zsótér Tamásról a „Dicső rokonihoz méltó embert faragjanak.

A regény hőse önmaga életét szeretné élni, irtózik a feltűnősködéstől, attól, hogy a „Dicső rokonok” , rimbuszából önmaga száméira lehetőségeket kovácsoljon. Jelentkezik azonban egy-két tipikus figura, akik sürgölődve, törleszkedve. nyilvános szereplésre búzdítják a fiút, s amit ő nem tesz meg, megteszik helyette, kultuszt teremtenek Zsótér Bálint és unokaöccse köré. Végül is a három jó indulatú veterán, valamint a törleszkedö figurák küzdelme megfeneklik ott, hogy a személyi kultusz háttérbe szorítja az élő hősöket, a hősök emlékét is.

A három veterán különben eléri azt, hogy Zsótér Tamás látszólagos cinizmusa ellenére is később értékeli és megérti a forradalmi elődök nagyságát.

Katkó István legújabb regényében az emberi magatartás erkölcsi és etikai kérdését boncolgatja. Bizonyos mértékig görbe tükör ez, az író ezen keresztül mutatja a társadalmi átalakulást, benne néhány ember életét, hol szatirikusán, hal megkapóan szép lírai ábrázolással.

A regény a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

Seres Ernő

tudták megsérteni. Ha gúnyolták, ő csak nevetett, ha olyan munkára kérték, 'amit egyet len kalauz se vállal szívesen

— például, hogy segítsen kereket szerelni, olajat cserélni —-, ugrott az első szóra.

Egy latyakos áprilisi napon, éppen a délutáni járatra készültek, Budai a pótkereket ragasztotta. Az udvaron tócsákba gyűlt a víz, melyen az olaj szivárványos tarkaságban gyűrűzött: az eső erőt gyűjthetett az újabb záporhoz, a felhők rohanvást igyekeztek az ég közepe felé, felszakadoztak, még a napot is látni engedték egy percre, aztán újra eltakarták, csak a sugarak végtelen keze motozott a párás légben.

— Hetyke? — állt meg a

szuszogó Budai felett az ügyeletes diszpécser. S mert a medve-mord sofőr megrándította vállát, hát megmondta, miért kérdezi: — Egy lány várja a portán, meg kellene keresni azt a fiút.

— Keresd — hagyta rá Budai, már éppen előbukkant a gumi a szigorú vasbölcsőjéből.

Akkor éppen az ázott földön legeltette a nap a szemét, s a szerelők meg a szolgálatos vezetők az udvaron süttették arcukat a .fénnyel, s hallották, hogy a diszpécser miért keresi Hetykét. Maszatosak voltak és kormosak meg fáradtak és törődöttek, műszak végére járt az idő, idegesítő 'assusággal peregtek a percek. Mindannyian a kapu fölött ketyegő órát figyelték, a mutatókat, s mohóságuk kielégületlensége vad tréfákra ingerelte valamennyit. Az erősebbek durván helyet követeltek maguknak az udvaron hányódó gerendákon: oda jobban elért a nap melege, s kényelmesebb is volt ott üldögé’ni. Eldobálták egymás sapkáját, hogy az érte igyekvők helyére kerüljenek. Röhögtek és szitkozódtak. Úgy nyüzsögtek azok a fáradt emberek a gyenge napfényben, mint a tavaszi fagyon növekedett kislibák, s lármájuk egy utca hosszán keringett.

— Hetykének sikerült lányt keríteni!

S nevetett az, aki mondta.

— Ezt magam is megnézem S az meg felállt, hogy a

portára bámuljon. ,

— Húga lesz, én azt mondom...

Idősebb volt, ülve maradt a tiszteletből -kijáró helyén.

— Vidéki tyúkocska, aki megszédült a sapkájától!

Többen azt kiáltották.

— Az ám, a sapkájától!

S még azt is mondta valaki.

— A sapka teszi a hivatalt! Röhögéséivé kiabálták egymást túL

— A sapka! A sapka!

Valaki elrikkantotta magát.

— Keressük meg Hetykét, és fürdessük meg a sapkáját!

— A sapkát!

Tetszett az ötlet. Valaki ki toldotta. — Meg Hetykét is!

A maszta tos arcokból fogak és sárgásrózsaszín ínyek villantak elő. S villogott a szemük is az ötlettől: jó tréfa lesz, az arcokra volt írva, hogy erre gondolnak. S borzongott is egynémelyik, hogy a poshadt, álló vízben elképzelte Hetykét s a sapkát fürödni. S nem is törődtek a napfénnyel, mely most igazi erővel öntötte melegét a telepre, és tiszta sárga derűvel vonta be a hatalmas, sáros Ikaruszokat s az udvaron felejtett szerszámokat, ládákat, kerekeket, és aranyló lakkot vont a tócsák vizére és az esőtükrön gyűrűző olaj foltokra, melyek igazi szivárványokká változtak át. Nem törődtek semmivel, s nem is láttak

jelentkezett munkára. Harmadnap sem. Ezt követő napon hasonló Mő járta, mint amikor a szerelők a fiút megfürdették. Valamivé! erősebben s hosszabb ideig melegített a nap, s ez a meleg már érezhetőbb volt árnyékban is. Azért az emberek a napra húsemmit, indulatuk mind meszszebbre sodorta a szemernyi tréfás szándékukat-Később, pár perccel azután, hogy a szerelők és a várakozó sofőrök elhatározták magukat, Hetyke ott állt Budai mellett, aki épp akkor kereste elő a sallert és a szorítót: a lány kezét fogta, akinek'ugyanolyan tiszta tekintetű szeme és barna haja volt, akárcsak a fiúnak. Hetyke fején ott tornyosodott a sapka, s mert szorosan álltak egymás mellett, kitűnt, hogy a lány magasabb a fiúnál... A sapka, igen, az egyenlítette ki a különbséget, látszott, hogy a fiú boldog. A többiek néma csodálkozása különösen jólesett Hetykének. Mert senki sem szólt egy durva szót a lányhoz, ami pedig természetes lett volna, és természetes is volt olykor a telepen,

— Segíthetnél az öregnek — mondta az egyik.

Budai azt mondta, hogy maga is elvégzi.

— Hetyke ügyes fiú — mondta egy másik. — Keresse ő a kisördögöt, a lyukat.

— Megtalálom én — dünynyögte Budai.

Hetyke nem állhatta szó nélkül, s miközben hálásan nézte a többieket, azt mondta:

— Segítek, adja csak ide, Budai szaki. — S már vette is a belsőgumit. Egy villanásnyi ra megkereste a lány tekintetét, s büszke volt, azt mondta a szemének ragyogásával: „Látod, én ezt is megcsinálom, pedig sem sofőr, sem szerelő nem vagyok, de én azt is értem, s ezt tudják a többiek is.” A lány, akinek piros lett erre az arca, értette is ezt, hl szén nyilvánvaló volt az, hogy nagyon megértik egymást, már abban is, hogy kézenfogva jöttek.

Az öreg kocsivezető és a lány loccsanásra és a kirobbanó, otromba nevetésre figyeltek fel...

Hetyke ott lubickolt a vas ládában, melyben vizet tartottak, hogy megtalálják a gumikon az apró lyukakat. Haja arcába borult, s míg tüsszögött és. vakon hadonászott karjával, a szerelők röhögtek. Oly esetlen és szánalmas volt a fiú abban a vasládában, vizesen és sapka nélkül — hiszen így, hajadonfőn talán még senki sem látta a fiút —, olyan volt mint egy karikatúra, vagy mint a megfürdetett részeg, de talán pontosabb, ha azt mondjuk, a kiöntött ürgék undorító ázottságát keltető* látványa.

Egy percig tarhatott vak kapálódzása, s amikor kitörölte a nedves haját s a vizet szeméből, esetlenül és kérdően nézett társaira, akik akkor már visongtak a nevetéstől: fetrengtek és értelmetlen szavakat dadogtak, s ujjúkkal feléje mutattak.

A fiú kilépett a vasládából, ruháján, mely testéhez tapadt, zöldes moszatok csüngtek. Las san elindult az Ikarusz felé, kezében a belsőgumi és a sáp ka. Nem szólt az egy szót sem senkihez. Még egyszer megnézte társait. Tekintetében prűlölet sem volt, és már könyörgés is eltűnt szeméből. Csak egy kérdés, mely afíelől faggatta a többieket: „Miért tettétek? Miért? De azok még mindig nevettek, nevettek, gyomrukat fogta! vagy leültek a földre, és olajos maszatukat még sárral is megtetézték.

Másnap reggel Hetyke nem

zódtak, ott kényelmesebb volt sütkérezni. Maszatosak és fáradtak voltak most Is, ■ még szótlanok is. Rosszkedvűkkel azon a műszakvégén a szótlanság is rájuk telepedett.

Talán a meleg fürdőre s a szabad délutáni órákra gondoltak éppen, amikor Budai, az öreg sofőr megállt előttük. (A hányódó gerendákon kuporogtak, így szokták meg az évek hosszú során.)

— Van rendes ruhátok? —

kérdezte Budai. S a választ sem várta meg, azt mondta még. — Négykor a porta előtt legyetek: Hetyke tüdőgyulladásban, otthon feleszik. Együtt megyünk. — Várt egy percig. A szerelők nem mertek az öregre nézni. Egymás tekintetét sem keresték. Ha most összenézhetnének, lehet, hogy vicsorogva elutasítják Budai parancsoló ajánlatát. De szégyelltek magukat egymás előtt is, s nem ellenkeztek.

— Valamit venni kellene.

A többiek helyeselték a javaslatot. Valaki egy régi kalap tetejét dobott középra. Pénzek repültek az olajos kalapba, zizegtek, csendültek, megállapodtak.

— Nárancsot meg datolyát.

Ügy van, narancsot meg

datolyát is, — mondták a

többiek.

— Egy új sapkát is, azt feltétlenül venni kell.

Budai leintette őket. — Azt én szereztem a raktárból

— Könyvet is vegyünk, Hetyke szeret olvasni, tudom.

A ‘többiek egyszerre mondták, hogy szép és érdekes regényeket kell venni, melyek elvonják a figyelmét a betegségéről.

— Azért is olyan szorgalmas, tudom — mondta ezután Budai —, mert kocsit akar vezetni, aztán vizsgázni.

— Olyan könyvet is vegyünk, amiből a motorokról tanulhat — ajánlotta az egyik szerelő. — A kreszt már most átvehetné, amíg beteg.

Valóban, mondták a többiek, ez nagyon jó ötlet volt

— Ha meg dolgozik már, itt, az udvaron, az ócska Furgonon vezethetne.

Mindannyian azon a véleményen voltak, hogy az ócska Furgonnak nem árt, meg baja sem esik annak, nem is eshet, annyira rozoga és öreg. Ö viszont megtanul vezetni, mondták többen. „Helyes, meg fog tanulni vezetni, az ócska Furgonnak nem árt..’’

Az Ikaruszban megint csak elővette őket a szótlanság. S még mindig nem mertek egymás szemébe nézni. Csak magukban derengett valami. Mindenkiben, külön külön. Egy kicsit mosoly is volt az, amit befelé, magába sugároz az ember, mert másnak mutatni az már hivalkodás volna. Különben is, most meg különösen.

A tájat figyelték. A hegyek most zsendülő erdőit. S mármár minden nagyon- szép volt, megbékélt és kiengesztelt amikor az egyik felnyögött.

— És a lány? Nagyon szép lány volt, és rendesnek látszott.

, Csak a motor dolgozott hangosan.

— Vajon a lány ott lesz-e?

Senki sem tudott erre választ adni.

Azért vigasztalták magukat — Ha szerette, akkor néni hagyja el.

—Hetyke rendes fiú, olyant érdemel, aki a bajban és 3 szégyenben is kitart mellette

Ez igen megnyugtatta őket