Kelet-Magyarország, 1963. november (20. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-22 / 273. szám

Barátság-kert a határon 50 holdas alma liget — Árokásó masina a ruzsankai kolhozból „Többet terem majd, mint az egész határ...“ Barátság-kert — így neve­zik a határmenti falu, a Kór­­pátontuii Ruasánka lakói a oö hektáros almást, amely köz­vetlenül a szovjet—magyar határ mentán terül el Bereg­­surány szomszédságában. — Néhány éve telepítettük a gyümölcsöst közösen — mondják a beregsurányi tsz­­parasztok. — A facsemeték egy x-észét mi adtuk a szom­szédoknak. .. Azóta minden tavasszal vi ragba borulnak a ruzsánkai barátság-kevt fái, melyet együtt ápol íak elültetésük után a kolhoztagok és a be­regsurányi tsz-tagok. Régóta szoros barátság fűzi össze a két községet és a két járást.: a beregszászit és a vásárosnaményit. Néhány hete serény munka folyik a beregsurányi határ­ban, a nemzetközi műút men­tén. Évtizedek óta a vad föld birodalma volt ez a vidék, erdőség, mocsár. Nemrég gé­pek jelentek meg a határ­menti táblán, eligazították a talajt... — Minden perc drága, ad­dig kell telepítenünk, amíg ilyen kedvező az idő — ma­gyarázza Szarka László tsz­elnök. Egész regiment szak ember társaságában találjuk. Ök körvonalazzák az ötven­­holdas almáskert rövid tör­ténetét. Hasonmása lesz a surányi barátság almáskert a túlol­dali ruzsánkainak. Néhány éve tervezik már, hogy hoz­zálátnak a munkához, de mindig közbejött valami. Az idén aztán földbe kerültek az első csemeték. — Igen, mert 7500 árkot kell ásni a csemetéknek, és az nagy munka — jegyzi meg Mezőfényi Miklós, altit „Mik­lós bácsinak" szólítanak a fiatalabbak. Miklós bácsi mé­rőlécet szorongat a hóna alatt, egy percre pihenteti a földön, úgy folytatja: — Odaátról kaptuk ezt a masinát Egy perc alatt há­rom gödröt ás ki, de úgy, hogy hozzá se kell nyúlni az árokhoz, kiszórja belőle a föl­det egy cseppig... Fiatal barna traktorost mutatnak be a helyiek, Nyi­las Tibort a szomszédos ru­­zsánkai kolhoz traktorosát. Néhány napja, hogy átjött segíteni, de már mindenki jól ismeri. Két történet ÖT ÉV sehogy sem a hang for-Kis redék alacsony domb. Me­­oldalán szőlőtőkék kapaszkodnak a tetőn sora­kozó házak oldaláig Tanya A faluból csak a harang kondulása hallatszik idáig, a poros, kacskaringós dű­­lőút hosszasan kígyózik le a dombról a távolban elte­rülő épületekig. Csak né­hány ház szomorkodik ár­ván a dombtetőn. A leszál­ló alkonyban sorra világo­sodnak ki a házak ablakai, csupán egy ablakszem néz sötéten az estébe. A ki­csiny ablaktáblák mögött idősebb parasztasszony var­­rogat, egészen közel hajol a kezében tartott ruhához, a szürkületben már alig lát. Beléptemkor kis»ó zavartan jegyzi meg: „a fiam még nem jctt meg a faluból, biztosan hoz petróleumot”. Anno, 1958. Ismét a meredek oldalú domb házai között jártam. A régiek mellett, már szám­talan új épület büszkélke­dik. Hatalmas, elnyúló is­tállók szürke palatetőikkel hivalkodnak, a széles kuko­­ricagórékban vagonszámra sárgállik az idei termés. A megszélesített, elegyengetett utón vig pöfögéssel kapasz­kodnak fel a dombra a trak­torok, pótkocsi ajkból külön­böző terményeket ürítenek a magtárakba. A házak kö­zött villanyoszlopok ágas­kodnak, s nem egy kémény televíziós antenna társaságá­ban trónol a tetőkön. Kere­sem a már ismert házat, s nehezen találok rá. A friss fehér meszelés megfiatalí­totta, s vörös téglás, üvege­zett verendával bővült. Az idős néniké még emlékszik rám. A leeresztett redönyű szobában felkattintja a vil­lanyt. s akárcsak évekkel ezelőtt, most is panaszkodik: „A fiam a mosógépünk ügyében a faluban jár. Két hónapja vettük és már el­romlott.” Anno, 1963. FECSKÉK Az egyik kétemeletes bér­házban történt. Az épület előtt elhaladók arra lettek figyelmesek, hogy a máso­dik emeleti erkélyen felál­lított létrán nyurga fiúcska ágaskoddc és a létra tövé­ben álló nagyapjának az eresz alól adogat le valamit. Az első kíváncsian bámész­kodókat többen követték. A háziak 5s felfigyeltek a csoportosulásra. Felsiettek a második emeletre, majd diadalmasan, vigyázva a kezükben levő, apró, csipo­gó „teherre”, lehozták az ár­ván maradt fecskefiókákat. Árvák, hiszen a ház lakói már napok óta hallják a csipogást, csak tudtak rájönni rására. Mit csináljanak a kis ár­vákkal? — tűnődtek az em­berek. „Felneveljük őket” — hallat­szott az egyik öreg nyugdí­jas hangja, s egycsapásra nekibuzdultak a lakók. Néhány perc elteltével egyikük puha tollal tért vissza: „ez jó lesz fészek­nek”. Mások aprómagvakat hoztak: „éhen ne haljanak szegény árvák”. „Jöjjön valaki segíteni!” — kiáltott egy férfihang a magasból. Az emberek a hang irányába foi’dították fejüket: a padlás ablakán a házban lakó asztalos hajolt ki. öten is siettek a padlás­ra. majd poros, régi papa­­pájkalitkával tértek vissza. Pillanatok alatt elrendezték a Ids fecskéket a kalitká­ban, de újabb kérdés vető­dött fel: kinél legyen a ka­litka? Mindenki magáénak kí­vánta, mig végül az egyik tíz év körüli gyerek szol­gált ötlettel: „Hetenként költöztetjük a madarakat az egyik lakás­ból a másikba!” Mindenki beleegyezett és először — hálából a tanácsért — a kis szeszke fiúcska vihette haza a már csendben csioe­­gető madarakkal telt kalit­kát. Tóth István. :- — Nagyberegan lakom, nincs messze Beregsuránytól, 15—16 kilométer. Heggel 5-kor kelek, az éjszakát otthon töl­töm a családdal, este pedig indulunk vissza, kocsival. Olyan természetességgel mondja mind ezt, mintha nem is a surányi tsz földjén, ha­nem otthon a kolhozban já­ratná a gépet. Előkerül a váltótársa, Kun Menyhért is, akivel együtt dolgoznak a kolhozban. Kun Menyhért idősebb ember, me­leg vattakabátban védekezik a hűvös szel ellen. Nyilas Ti­bor újságolja róla, hogy nagy esemény elé néz. — Most lesz a lányom es­küvője, karácsony' előtt.., — mondja Kun Menyhért. *— Férjhez megy az Irma... — teszi hozzá boldog sajnálko­zással. ^ Újra felbúg a Bjelorusz, a kemény földbe kóstol a fúró­fej, amely már 12 éve készíti a facsemetéik fészkét. — Lent vagyunk a 22 mé­ternél. Elég kavicsos a föld, a geológusok azt mondják 70—80 méteres kavicsréteg hú­zódik a beregi talaj alatt. Ba­rát Gábor fúrómester dicséri •így a beregi vízadó réte­geket. A tsz-tagok súgják meg, hogy több tízezer forin­tot takarítanak nffeg a tár­sulás kútfúrói a tsz-nek. — Elkészültünk a kúttal, — fordul az elnökhöz a fúró­­mester. Rajtunk már nem múlik az öntözés.;. Amerre a szem ellát min­denütt dolgoznak. Rakják a kerítés betonoszlopait. Nyíl­egyenes csemetesorok futnak minden felé. bármerről nézi az ember őket. — Ebben a községben nem volt gyümölcskultúra... — magyarázza a tsz elnöke. — Teljesen új volt mindenkinek a telepítés. — Többet fog ez adni a falunak néhány év múlva, mint az egész határ — foly­tatja a gondolatot az egyik idős tsz-ta.g. — Csak ügyel­jünk a telepítésre.; Kevés idő jut a besaélge­­tésre, az árokásógép sürgeti a „kitűző” embereket. Min­duntalan odatéved a szemük az embereknek a gépre, amely nehéz munkától menti meg őket és sok munkaegységet megtakarít. — Egy napig ástam ki eny­­nyi gödröt, Írét munkaegysé­gért, ez meg tíz-ti zenkét perc alatt fertigbe vágja... — csó­válja fejét Miklós bácsi, ki tudja hányadszor, Néhány méter innen a ha­társáv, ide látszik a túloldali almáskert. Nemsokára kölcsö­nösen megkóstolhatják a szomszéd termését ruzsán­­kaiak és beregsurányiak. Ilyen egyszerű ez, ha ba­rátok laknak a szomszédban. Páll Géza. Ember a láthatatlan óriáspultnál I Amikor ? legutóbbi vá­!—-----------lasztason bizalmat kaptam a Kossuth utca lakói­tól, Örültem is, aggódtam is. Jólesett, hogy bíznak bennem: legyek én a tanácstagjuk, vagy ahogy sokan mondják, szószó­lójuk. De azt is tudtam, nem lesz könnyű ez a megbízatás, Korábban naponta bejöttem ide, az iparcikk kiskereske­delmi vállalat 85-ös ruhabolt­jába, a szokott módon fogad­tam a vevőket, nyugodtan él­tem. Mióta tanácstag vagyok, a nap minden szakában ott kell állnom egy láthatatlan, óriáspultnál, ahol az emberek­­gondjaikra kérnek választ, se­gítséget I Néha mondta a feleségem, 1-----------------------kellett nekem? Mit feleljek erre? Hét éve élek a Kossuth utcán, megismertem és megszerettem a szomszédokat, a környék­belieket. Talán már nem is tudnék meglenni anélkül, hogy ne osztozzak örömükben, ne­hézségükben. Vérbeli Kossuth utcainak érzem magamat, ez mindent megmagyaráz. Jól tudom, ha valami elintéződik, nemcsak az én grdemem, ha­nem mindazoké is, akik szí­vesen fogadnak, segítenek en­­gémét, amikor kéréssel, kí­vánsággal kopogok az ajtón. Egyedül a leglelkesebb ta­nácstag is tehetetlen lenne. Ezért tartom én nagyon fon­tosnak a Kossuth utca környé­kén a jó kapcsolatot a nép­frontistákkal, a pártszervezet vezetőivel: közösen a legké­nyesebb ügyeknél is hamarabb célt ér az ember. Többen gra­tuláltak nekem, hogy a tiszta­sági és a parkosítási verseny ben városi második lett a körzetem. Ügy véltem, ez az elismerés elsősorban azoknak a névtelen lakosoknak szól, akik feláldozták erejüket, sza­bad idejüket a környék széppé­­tételére. Tanácstagnál nem új­ság, hogy választói olykor még az esti, éjszakai órákban is benyitják rá az ajtót. Hányszor kell igazságtevő, békítő bíró szere­pét vállalnunk! Ahol emberek élnek együtt, elkerülhetetlen a súrlódás, még a családon be­lül is. Nemcsak hívásra segí tettem, volt amikor felkérés nélkül igyekeztem közös ne­vezőre hozni a lakók között kialakult nézeteltéréseket. S amikor reggel munkába menet láttam, hogy az este még vi­harosan veszekedő fiatal há­zaspár karonfogva üdvözöl, jobb kedvvel végeztem mun­kámat egész nap. Apróság, de elmondom. Nem volt villany a körzeti ivóvíz kútnól, s jöt­tek hozzám az emberek: Józsi bácsi, intézze már el. Nem ke­rült nagy fáradságba, de az emberek olyan hálával hal­moztak el, amire ritkán van példa az ember életében. Me°tanultam, hogy az * S emberek nagyon tudnak örülni, ha tö­rődnek velük, de ez megfor­dítva is igaz. A legkisebb ügyet sem engedem elfeküdni, aktatáskámban valóságos kis irattárt hurcolok magammal. S amikor néhány szabad per­cem adódik, azonnal kapcso­latot teremtek az illetékesek­kel. Különösen így van ez egy kevésbé ismert funkciómmal kapcsolatban. Elnökévé vá­lasztottak a kereskedelmi ál­landó bizottságnak. Ne vélje szerénytelenségnek, ha azt mondom: ez az egyik legkelle­metlenebb poszt. Ha hiányos a választék, ha rossz az áru minősége, ha panasz van a ki­szolgálásra, rajtunk „csattan” legelőször az ostor a vásárló­­közönség részéről. Csak rész­ben az én érdemem, hogy szűnnek a gondok: 33 társa­dalmi ellenőrünket illeti a di­cséret, akik önképzésre vállal­koztak, csakhogy szakszerűb­ben figyeljék az áruellátást Nyíregyházán, őszinte öröm­mel javasoltam őket jutalom­ra. Megérdemlik. Hiszen egyre jobban megértik ők is, hogy a mi célupk nem a mindenáron történő büntetés, hanem a kereskedelmi dolgozók neve­lése. Néha elfáradok. ^n~ lyemen, ebben a tenyérnyi kis boltban piaci napon 120 ezer forintnál is nagyobb a forga­lom. Talpán kell lennie az embernek, ha azt akarja, hogy panasz, de hiány se mutatkoz­zék. Aztán kezdődik a „máso­dik műszak”, a programozás nélküli fogadóóra a lakáson. Mégis, most, hogy átgondolom életemet, megnyugtat az ér­zés: erőmhöz mérten cselek­szem a Kossuth utca lakóiért, akik rámbízták sorsuk egy tö­redék részét. Angyal Sándor. (Elmondta: Kelemen Jósscf, nyíregyházi tanácstag.) Jó az emberek közt embernek lenni Ki csinálja ezt ha nem én — Gyermekkori tragédia Miért ne lehessen Tóth Lajos is valaki Óriási íakádban két kézzel matat egy ember. Szikár mel­lével a kádnak dől valóság gal támaszkodik rajta. Vajon mit csinál? „Én őrzöm a majorunkat“ Egyik keze hibás. — Ki csinálja ezt, ha nem én? Az ilyet megtudom csi­nálni. Úgyis itt vagyok éjjel­nappal. Vízbe ontott tökbelet mor­­zsolgat. A víz felszínét ellepi a temérdek mag. — Tökma feladásra is szer­ződtünk — folytatja. — Meg­adják az árát. Kétezer-három­ezer forint mázsája. Elbabrá­. lók vele. Kár lenne másoknak (JJaitlkéfLM Lányjdk Amiben még nincs egyenjogúság — Kétszáz esküvő, sok névadó a szövetkezetben — „Hol az a férfi?“ Az idősebb nemzedék jól ismall a régi nótát: „Havi kétszáz pengő fixei az ember könnyen viccel...” Ha abban a „jó” békebeli világban eny­­nyi fizetése volt egy hivatal­noknak, azt mondták' rá, hogy partiképes ember, megnősül­het, családot alapíthat. — A mi lányainknak olyan ez mint a mese — mondja nevetve Nagy Sándorné a Szabolcs megyei Háziipari és Népi Iparmxivészeti Szövetke­zet elnöke. — Hisz egy-egy 1500—2000 forintot is megke­res. s 10—15 000 forint is van némelyiknek a takarékpénz­tárban. Örök hűség születik a falak között Sok lány van a szövetkezet­ben, mely 11 éve alakult, vi­lághírnévre tett szert — Ez idő alatt hány lány ment férjhez az üzemből? Somogyi Sándorné, a veze­tőség egyik tagja és Nagy né összemosolyognak. —Legalább kétszáz! Több­nek az üzemben rendeztük meg az esküvőjét. No és s sök névadó ünnepség az új­szülöttek részére. Mert nem hagyják el szülés utón sem a szövetkezetét Jönnek visz­­sza, dolgozni. Nem ritka az üzemen be­lüli ismeretség sem. A mun­ka, a közösség közelebb hoz­za egymáshoz a fiatalokat, s ki-ki itt találja meg élete pár­ját Megengedi a kereset — Tóth Feri tőlünk vonult be katonának. Mikor leszerelt, feleségül vette Mészáros Má­riát, akivel együtt dolgozott. Kopcsa Miklós Kiss Olgának fogadott örök hűséget Szűcs Zoltán Korpái Erzsikét ve­zette az anyakönyvvezető elé — sorolja az elnökasz­­szony. — Egyetlen lányunk sem ment üres kézzel férjhez — szól közibe Somogyiné. Sokan saját maguk készítették el staférungjuikat, melyek tízez­reket érnek, s becsületesen dolgoztak, gyűjtötték a pénzt szövetkezeti lakásra. így volt Nagy Olga, Szilágyi Ilona, Ménes Eta és sokan mások. Persze a lakáskiutalások a fér­jek nevére érkeztek. Ebben még nincs egyenjogúság... — így van — hagyja hely­ben az egyik fiatalasszony. — Nekem is 10 000' forint megtakarított pénzem van, lakásra gyűjtök. A kerese­tem megengedi, mert havonta 2000 forintot kapok. A textil részlegnél dolgozom gépen — ad rövid tájékoztatót magá­ról Kitka Mária. — Erre már férjhez le­het menni — kockáztatom meg. Mosolyog, feltalálja magát. — Hol az a férfi? Már a kővetkező esztendőben Mindig van menyasszony az üzemben. Nem csoda, hisz itt több száz lány dolgozik. tölteni ilyesmivel az időt. Én úgy is itt vagyok éjjel-nappal — ismétli. — Nem jár haza? — Enni. Akkor hozok ide is magammal. Kevesebbet kell járkálni. Az meg kell, hogy itt legyek. Én őrzöm a majorun­kat. A Virágzó Tsz központját. Mert úgy hívják ezt itt, a mienket, Encsencsen. Amikor nincs pardon Furcsa, idétlen biccentéssel igazít állásán. Mintha elzsib­badt volna gumicsizmás lába. — Mikor alszik? — Ha úgy jön. Ott — mu­tatja ép kezével —, abban a hodályban. Az legmagasabban van. Onnan belátok mindent. — De amikor elalszik... Most Dankó Katalin, Juhász Mária, Kakuk Júlia, Poia­­esek Katalin. — iPoiacsek Katival együtt dolgozom — mondja Kitka Mária — s tudom, hogy ő Is nagy szorgalommal gyűjti a pénzt. S ezt Polacsek Kati a kis menyasszony meg is erősiti. — Büszke vagyok rájuk — jegyzi meg Nagyné. — Tegnap fordult hozzánk segítségért a paszabi Petőfi Tsz. Ei vol+ak maradva a burgonyaszedés­sel. A lányok azt mondták, segítenek. Harmincegyen mentek ki s felszedtek 100 mázsa burgonyát. Most per­sze fájlalják a derekukat, el­szoktak a mezei munkától. Annál jobban megy azon­ban nekik a szőnyegszövés, a szebbnél-szebb népművészeti munkák készítése. — S ezt méltóképpen iga­zolja az éves terv teljesíté­se. November 7-re teljesítet­tük az előírt 13 millió' forin­tos tervünket, s már a kö­vetkező esztendőbe • dolgo­zunk. Teljesítik a nagy közös ter­veket is, mely alapját képezi az egyéninek, az emberek boldogulásának. farkas Kálmán. — A — rázza határozottan a fejét. — Maga, ahogy né­zem, városi. Még se igen lá­tott igazi okos kutyát. Mint amilyen az én Mókusom. Jól betanítottam én. Neve hallatára, a dézsa mö­gül, fejlett, koromszürke far­kas-korcs kutya ugrik elő. Láthatólag minden idegszálá­val gazdáját és engem figyel. (Lehet, eddig is éppen azárt nem mutatkozott, mert rám lesett.) — Az, látja, olyan kutya, nyugodtan alhatok, mikor szükségét érzem. Ha van va­lami, felkelt. Addig nem ugat Mikor ébren vagyok, jönnek­­mennek itt, nevén szólítják, nem csinál semmit. De amikor alszok, nem ismer pardont. — Sóhajt. — Én nem szaladha­tok. Sose is szaladtam. Tehe­tetlen vagyok arra... Mégis lenni valakinek — Hogy történt? Hailiónapos lehettem,— azt mondják —, amikor a mosto­hám kicsavarta a Iában. Hár­man voltunk, nagyanyám ne­velt tovább bennünket. Jár­tam három elemit. Mikor Kál­mán bátyám megnősült, hoz zájuk mentem. Ott vagyok az­óta is ... Ö cselédkedett, én meg amit tudtam, segítettem nekik. Mikor a földet osztot­ták, én- nem kértem. Kire? Három év óta itt vagyunk, mint a falu. Én ide jelentkez­tem, őrizkedni. Mondja az el­nök — jó fiú —, meg a bá­tyám is, százalékoltassam le magam. Biztos. Én meg azt kérdezem tőlük: nem vagytok velem megelégedve? Erre nincs szavuk. Mint nem is le­het. Mert... miért ne lehes­sen Tóth Lajos is valaki?! így vagyok! Keresek. Ott a nevem, a sok közt. örülök neki. Jól esik ez, ha fel is váltottam már életemből a hatodik tízest. Feláll. Megyünk vissza a kádhoz. Asztalos Bálint. 1963. november 22.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents