Kelet-Magyarország, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-13 / 240. szám
Nyíregyházi szobrok MÓRICZ ZSIQMOND Régi adósságot törlesztett Nyíregyháza, amikor Szábolcs-Szatmár megye nagy szülöttének, a magyar irodalom halhatatlanjának, Móricz Zsigmondnak kőszobor formájában is emléket állított. Már hónapokkal előbb a XII-es általános iskola előtt állt Kóthai Nándor szobrászművész alkotása, amikor 1962 szeptemberében — éppen tanévnyitáskor — pótolták az ünnepélyes leleplezést. A Vasvári Pál utca végén ekkor került az író ülőszobra a mögötte nemrég épült új iskola növendékeinek védnökségébe. Hónapokon át szerényen húzódott meg az alkotás a rendezetlen, szüntelenül formálódó téren, mígnem az iskolások — és az illetékes városi szervek — gondoskodása idáig is elért. Termőtalajjal töltötték fel a környéket, padokat helyeztek el a szobor körül, vörös salakot hordtak az utak kiképzéséhez. Móricz nyíregyházi rajongói méltatlannak tartották, hogy ilyen „eldugott” helyen áll az író szobra, holott belvárosi teret is megérdemelne. Ma még valóban csendesebb és kevésbé jelentős helye ez a városnak. Csupán a tanyavilágba haladó tetszetős autóbuszok jelzik: a Vasvári Pál utca vége, a Móricz-szobornak otthont adó, ma még névtelen tér is hamarosan igazi nagyvárosi arcot mutat. Jövőre a közeli erdőszélen kezdik építeni a tanárképző főiskola hipermodern épületsorát, a Himes környékén máris megkezdődött az új, északi városnegyed kiképzése. Tervek szerint tíz, tizenöt emeletes tömbök bontják majd meg itt az évszázados egyhangúságot. Aki a jövőbe néz, már látja: közelesen legméltóbb helyén áll Móricz Zsigmond szobra. Ez a hely lesz a sóstói erdő szélén kiépülő újabb nyíregyházi település kapuja. singnek és Kleistnek az emléke. Csak örülünk azonban annak, hogy a Hohenzollern kényurak vára eltűnt a Marx- Engels térről, ahonnan a zsarnok uralkodók lövettek a népre, akárcsak a cárok a Téli Palota teréről. A nép forradalma azonban 1848-ban — átmenetileg győzött —, s itt, a zsarnoki uralom fellegvárában történt az, hogy az akkori uralkodónak kalaplevéve kellett tisztelegnie a forradalom halott áldozatai előtt, akiket ez előtt a palota előtt vittek ki a hősök temetőjébe. Annál nagyobb az örömünk, hogy az Unter den Linden-en, a híres Hársfák utcáján, amely valaha Berlin központja volt, újra teljes épségében áll a híres Humboldt-egyetem, amely nemcsak Németország, de a tudományos Európa egyik büszkesége is volt. (Itt tanult valaha Marx Károly is, a tudományos szocializmus megalapítója.) Az Egyetemi Könyvtár is épnek tűnik fel, amely a világ egyik leggazdagabb könyvgyűjteménye. A német dolgozó nép filléreiből és társadalmi munkájából épült fel újra minden itt, a német szocializmus nagy dicsőségére. A Marx-Alléé nagyszerű palotasora is hirdeti Berlinben a békés német nép és építőművészet hatalmas erejét. Utcák és házak romjain épült, mini a német nép élniakarásának büszke bizonyítéka. Annál inkább hallgat a hírhedt Brandenburgi Kapu, amelyen annyiszor masíroztak át a „győztes'’ német seregek, akiket az első és második világháború alatt annyiszor üdvözölt újjongva Berlin félrevezetett népe, hogy az ideiglenes „fényes sikerek” után gyászba boruljon annyi sok millió ember halála miatt, akik céltalanul pusztultak el. EUűnt Hitler büszke „kancellári palotája”, amelynek helyén füves térség van, közepén katonai őrállással. Két fiatal katona figyeli onnan Nyugat-Berlin határát, őrzi a német nép jövőjét a múlt véres árnyaival és az imperialisták kapzsiságával szemben. A háború szörnyű pusztításaira emlékezteti az utazót a Brandenburgi Kapu környékén lévő senki földjén a két palotarom. amely egyúttal jelképe a rombadöntött múltnak is. Potsdam szintén újjászületett, Berlin környékén, Nagy Frigyes híres kastélyával együtt pedig e város nagy része is megsemmisült. Itt volt a porosz militarizmus bölcsője, itt szőtték vad álmaikat a porosz királyok és német császárok a világ meghódításáról. Erre is gondolnunk kell, ha itt járunk... De ma már művész-, ipari és iskolaváros lett Potsdam. Még újjáépített mivoltukban is csodáljuk a német és francia építőművészek nagyszerű alkotásait. Gyakorlatozó katonák helyett békésen úszkáló tavi hattyúkon jár a szemünk s vezényszavak helyett a parki pávák kiáltását halljuk. Mikor a szovjet hadsereg Potsdam elfoglalására indult, külön napiparancsban tették minden katona kötelességévé a potsdami kastélynak és híres parkjának megóvását, úgy, hogy a hadműveletek kikerülték ezt a területet. A város közepét azonban — számos műemlékkel — tönkrebombázták a nyugati szövetségesek. Itt, , a potsdami kastélyban, az ú. n. „Cacilia udvar”-ban írták alá 1945-ben a potsdami egyezményt, amely a német nép számára az egységes, demokratikus. békés Németország reményét és megvalósulását jelentette volna, ha a nyugati hatalmak is kötelezőnek tekintik azt a maguk számára, ahogy a Szovjetunió tette ezt. Százezernél több idegen nézte meg ezt a történelmi helyet. Milyen gondolatok támadtak bennük e látogatáskor? Mi úgy érezzük, hogy Irodalom és valóság Lehét-e egy — akár a legjobban sikerült — vita össze- I gezését receptnek tekinteni, amelyből egy patikában olyan csodagyógyszert kevernek, ami egyszeribe megoldja az élet valamelyik szektorán?^ összes problémáit? Ilyen patika nincs; a viták eredményei nem azonosak egy recepturával. Különösen ha a vita témája éppen az irodalmi ábrázolás, az élet és az irodalom, a korszerű tartalom és a korszerű forma kapcsolata, s az a problémakör: milyen hősökre van szüksége az új irodalomnak, hogy ne szakadjon el a széles tömegektől, de ugyanakkor nevelje, előrevigye őket és egy percre sem alkudjon meg — a közérthetőség ürügyén — az elavult ízléssel. Nem születtek kész receptek azon a Magyar írószövetségben legutóbb tartott tanácskozáson sem, amelyen magyar, román, csehszlovák írók és kritikusok vitatták meg a fentebb jelzett kérdéseket. Nem várható, hogy e tanácskozás nyomán most már keddről szerdára — új „Csendes Don”-ok, új „Amerikai tragédiá”-k születnek és hogy a szocialista realizmus legfontosabb és legaktuálisabb feladatai, ime, most már testestől-lelkestől áthatnak majd minden tollfargatót és olvasót. A korszerű realizmusról (és minden egyéb kérdésről) őszintén, reálisan szóló, érdemes „gyülekezet” vissza is utasított volna minden ilyesfajta csodavárást. Ugyanakkor azonban Szabolcsi Miklós vitaindító előadása és a hozzászólások — akár gyakorlati, konkrét példákat emlegettek, akár elméleti általánosításokat fogalmaztak meg — jelentős segítséget adtak annak a pártunk által vívott kétfrontos küzdelemnek, amely nélkül nem lehet megközelíteni az állandóan változó valóságot és nem lehet maradandó értékű, válsághitelű irodalmi ábrázolattá sem rögzíteni azt, amit látunk és. tapasztalunk. Tudjuk — a vita során is szó volt erről, — hogy az elmúlt években Született több olyan magyar irodalmi mű, amely mentes attól a bizonyos „kincstári optimizmústóP’ ugyanúgy, mint a mindig divatot majmoló sznobokra számító, kiszámított borúlátástól, amelyet egy szellemes színházi ember „pénztári pesszimizmusnak” nevezett el. A román és csehszlovák elvtársak is joggal sorolhattak fel olyan se nem rózsaszín, se nem gyász-színű, művészi értékű irodalmi alkotásokat, amelyek az elmúlt években születtek nálunk. De meg lehet-e elégedni az eddigi eredményekkel? Nem szükséges-e tovább folytatni a kétfrontos eszmei offenzívat? Mellékes-e már, hogy íróinkat arra hívjuk fel: ne csupán „randevú”-t adjanak a valóságnak, hanem há-A „Kalapács ember" alkotója — Tizenöt éve halt meg Bíró Mihály — 1947-ben tért vissza — hoszszú emigrációjából — felszabadult hazájába Biró Mihály, a „Kalapácsos ember” alkotója. S egy év sem telt bele: a súlyos beteg ember, aki halála percéig nem ejtette ki kezéből munkaszerszámát, fegyverét, a ceruzát, eltávozott. Éppen tizenöt esztendeje ennek. S a másfél évtized alatt a friss, felnövő nemzedékek is megtanulták a nagy magyar grafikus nevét. Amikor néhány esztendővel ezelőtt nagyszabású, gyűjteményes kiállítást rendeztek az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság plakátjaiból, újságrajzaiból, azok is csodálkoztak, akik tudták, hogy a modem magyar grafikának ez a rövid ideig tartó, de a húszas, harmincas évek haladó európai grafikájára is termékenyítő hatású virágzása a magyar képzőművészet történetének egyik legszebb fejezete. „Honnan nőtt ki hirtelen ez az izzó szépségű virág? Csak a forradalmak napja érlelte meg e virágzást? — kérdezte annak idején a kritika. És aztán meglelte a választ. A század ele-100 000 embernek csak egy gondolata lehetett, s csak ezt írhatta volna bele a látogatók könyvébe a „Cácilia-udvar”ban: „Soha többé háborút!” A békés Német Demokratikus Köztársaság tengerpartján valóban olyan szép és vidám az élet, mintha nem fenyegetne többé háború. Rügen szigetén, Binz csendes öblében nyugodt a tenger és gyönyörű a napkelte. Sárga. jén fellépő magyar forradalmi grafikusok — köztük elsősorban Biró Mihály — egyszerre kapcsolódtak a XIX. század nagy grafikai forradalmi hagyományaihoz (Deumier-hez, Deré-hez, Ales-hez) és a magyar valósághoz. Amit a líöltészetben Ady, a zenében Bartók, azt próbálták kifejezni a grafika anyanyelvén UitzBéla, Kernsteck Károly és Biró Mihály, aki a munkásosztály történelmi igazságtevő erejét megszemélyesítő, nagyszerű „Kalapácsos emberé”-t már 1918 előtt megtervezte. 1918 októbere, s különösen 1919 márciusa után érett be Bíró Mihályék vetése. A népforradalomért esztendők óta küzdő művészek a külföld és az utókor számára tömörítették, öszszegezték rajzaikban az 1918— 19-es magyar népforradalmakat. Biró Mihály Béesben, Berlinben, Párizsban, küzdelmes emigrációja színhelyein is magyar hajúja után vágyódott és a legkeservesebb gondok között is boldogította a remény: Magyarország megint szabad lesz. Horthy-albuma és soksok rajza azért a poklokat legyőző felszabadulásért született meg. Korán távozott el, alig ízlelhette a szabadság örömét-De a szocialista munka dícséretét zengő, monumentális plakátjai, a nép ellenségeit embertelenségük pőreség'ében megmutató gúnyrajzai, a magyar múlt nagy eseményeiből témát merítő festményei híven őrzik Bíró Mihály forró szivének, forradalmi hitének, alkotó fantáziájának lobogását. zasodjanak is össze a mi, nagy reményekben gazdag, ám gondokkal is terhes élelünkkel? Nem, nem hihető, hogy megállhaíunk, s hogy itt volna már a Petőfi által várt és sürgetett „Kánaán”, sem a társadalomnak, sem az irodalomnak nem jött el még az „aranykora”, s hogy eljöjjön — minél hamarább és minél buzgóbb bőséggel — azért küzdeni kell. Küzdeni, igen! De miként? Mit jelent a legmélyebb valóság értelmében, s a legmélyebb értelem valóságban a kétfrontos harc? Egy nemrégiben napvilágot látott magyar szatirikus regényben van egy bizonyos intézeti munkacsoport, amely ügy képzeli el és „valósítja meg” a kétírontos harcol, hogy öt percig szidja az átkos revizionistákat, majd aztán öt percig — ugyanebben a ■ ritmusban és ugyanazokkal a jelzőkkel — az átkos dogmatikusokat. Két frontos harc-e a szifkozodás? Ügy véljük, nem is szükséges telelni erre. A kétfrontos harc lényege, hogy — a marxizmus-leninizmussal és a segítségével megszervezett valóságlátással fegyverezve — megtanítsuk magunkat is, másokat is tiszteletben tartani azt, amit (Józsel Attila szavával) a „lét dadog” és azt is, ami „a törvények tiszta beszéde”, önmagunkhoz szigorúan, s másokat is nevelni (erényeikben, tudásukban, emberségük gyönyörű készenlétében növelni) akarva, s nem gerincük összeroppan tására törekedve, azt kell elérnünk, hogy az életbe, az élet győzelmébe vetett hitünket ne édeskésen, lomtárba került esztétikai és ízlésnormák alapján fejezzük ki. Tudnivaló, hogy az olvasók ízlésének, igényének, várakozásának milyen nagy — és közvetlen — hatása van a születendő művekre, nem felesleges hát olvasói felelősségről is beszélni. Ám azért mégis írástudói felelősség a fontosabb, s nem csupán abban a vonatkozásban, hogy az élet szeretete, ami igazságos rendünk és pozitív eredményeink ábrázolása ne silányuljon cukorízű dícsérgetésé, hanem abban is, hogy a kritizálás — amely az írástudónak, a szocialista művésznek nemcsak joga, hanem közösségi érdekű kötelessége — ne váljon öncélú „mulatság”-gá. Az írószövetségben lezajlott érdekes és értékes vita részvevői elítélték azt a koncepciót, amely az irodalom feladatát elsősorban a hibák, a bajok „jelzésé”ben látja és azt a dogmatikus nézetet is, amely a szocialista építés körübnényei között nem tételez fel konfliktusokat. Kell bírálni, de belülről, kell szólni a lét sokszor erősen „dadogó” jelenségeiről, de a „törvényes tiszta beszédé”-nek ismeretében, a nagy célokkal azonosulva. Hiszen a törvények a mi valóságunkban jelentkeznek és a célok nem elvontak, hanem a jobb, szebb életre nemcsak vágyakozó, hanem azokért dolgozni, küzdeni is kész embemúlliók céljai. Nem a valóságtól való elfordulás hamis, „megálmodott álmai” ezek, hanem „új horizontokat” elénktáró, reális célok, a társadalom és a tudat új nagy lehetőségei. Amire Ady vágyott, most megvalósulhat nép és irodalom számára: „szallani, szállani, szállá ni egyre — új, új vizekre, nagy szűzi vizekre”. majd vörös fények vilióznak a horizonton, lángba borul a tenger, a part néptelen, a víz nyugodtan hullámzik előttünk. Sirályok ringatóznak a felszínen. (Egész nap eljátszanak, kergetőznek, barátkoznak az emberekkel.) Idő múltával, ahogy a nap „délfelé mutat”, a tenger színe kék, szürke és zöld árnyalatokkal gazdagodik. A tiszta, kristálytiszta vízben megteszed az első lépéseket, majd mind bátrabban és bátrabban gázolsz bele a hullámokba. Melletted egy német ifjú és egy lány. Alakjuk egyre messzebb távolodik, egyre biztosabb csapásokkal szelik a hullámokat. Mintha a német népet jelképeznék, amint útja békés jövőjének ragyogó távlatai felé visz... Dr. Merényi Oszkár BÍRÓ MIHÁLY EGYIK RAJZA: Nemjég még így volt... — Remélem, a gépnek nem történt baja?
