Kelet-Magyarország, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-20 / 246. szám
Galambos és Lajos kisregénye jelenünk Napjaink irodalma, mintha egyre közelebb kerülne össznépi, nemzeti munkálkodásunk bemutatásához és csali ez az út az egyetlen, «mely az új magyar irodalmat előbbre, a kiteljesedés felé, a szocialista irodalom magaslatára viheti. E magas latokra jó és jobb művek vihetnek bennünket. Megyénk törekvéseinek az Irodalmi vetületét látom az előttem fekvő országos irodalmi folyóiratokban, melyekben megyénkből elszármazott íróink vallanak a szülőföldről, életünk egyre gazdagabbá, tartalmasabbá válásáról, az itthon dolgozó rokonokról, ismerősökről, földiekről. Népe sorsáért való aggódás türelmetlen szavait halljuk Galambos Lajostól „Levél Váci Mihályhoz” soraiból: „ Mi nem tudunk behúzódni hála istennek. Nem olyan ■fából vagyunk faragva. Nem tudjuk már meghajtani a fejünket, bármi jön. Egyetlen igát ismerünk, az igazságot. Így van jól. Kelet felől jöttünk, ahol egy krajcár mindig hiányzik s ahol forradalmak rügye minden zárt ököl. Ka olyan a modorunk mint a hullámoké, nem tehetünk róla. Kíméletlen, nyers, édes. Olyan életet élünk, amelyet senki előttünk járó nem élt még ebben az országban. A bajokra, bármilyenek legyenek azok, türelmetlenül szükölünk fel, s a megnyugvás nem talál táborhelyet bennünk.” (Kortárs 10) Galambos Lajos immár megyeszerte olvasott és vitatott kisregénye, a „Szent János fejevétele” (Kortárs 8—9-as szám). A vélemények a mű körül megoszlanak — Székelyhídi Ágoston szerint — ,.a mű egyszerre veti fel az írói bátorság és álbátorság, s a szocialista realizmus igen fontos problematikáját.” A mű társadalmunk ma is élő, felszínen tartott, de a megoldás felé lassan haladó problematikáját veti fel — a tanyakérdést. Sok vita, érdekes szociográfiás írás látott ezzel kapcsolatban napvilágot az Alföld lapjain, Mocsár Gábor, Székelyhídi . Ágoston, Kapusi Imre és mások' írásaiban. Igen, ámde itt Szabolcsban, illetve Nyíregyházán a probléma némiként másként vetődik feL Itt nem a szétszórt tanyák és lakóik prob lémája jelentkezik, hanem a tanyabokor, mint önálló külön életet élő egység,' Tudvalévő, hogy a tanyák a nagy határral rendelkező városok körül alakultak ki és élték a maguk életét Itt Nyíregyháza körül, az országban majdnem egyedülálló jelenségként i,bokor-tanya” települési formában alakult ki. Hogy ezek a tanyabokrok milyen mértékben ^iszik előbbre a fejlődést; a szocialista mezőgazdaság kialakításának a megoldásában mennyire segítenek, illetve húznak visszafelé, ezzel talán nem tudunk elég sokat foglalkozni. Szociális és kulturális kihatásait talán nem is tanulmányozzuk eléggé behatóan. A problémák, amelyek felmerülnek többrétűek é3 bonyolultak, megoldásukra homályos az elképzelés. A tanyán lakó, az élet kézzelfogható tényeitől munkája, térbeli távolsága és kultúrájának az alacsony szintje miatt el van zárva. A bokortanyalakók az esetek ' többségében őseiktől örökölt, maradi, visszahúzó, konzervált nézetekkel, maguk kialakított életet élnek, ezek az ősrégi konzervatív nézetek anyagi fényeiket igen alacsony toon tartják, és nem választják könnyen a felkínált, embért kímélő, életszínvonalat emelő kulturált életet Ügy érzem, Galambos hasonló problémákat, gondolatokat vet fel művében. Hogy mégis — ez a szerintem alapjában emberi, mondanivalójában hatalmas, elemző figyelmet érdemlő írás sok vitára ad okot, -az nézetem szerint egyik oldalról az alakok rajzából következik. Figurái teremtése közben — vonatkozik ez Trepsanszky és Rédei alakjára — mintha valami láthatatlan erő megkötné a kezét, és alakjai elszakadnak a cselekmény belső logikájától, azt a benyomást keltik, mintha nem a társadalom logikáját követnék, hanem némi , mellékvágányon tolatnának. Mintha nem tudnának lépést tartan] az életnek a társadalom szabta józan ütemével, és csak a szekér mellett szaladnának. Másként jelentkezik a probléma Molnár Katalin esetében. Sklodowska a mintaképe. Kétségkívül társadalmi mondanivalót ad a szájába. Azonban a Közg. tech. ált. esti tagozat IV. c. osztályának a véleménye szerint — ahol magyart tanítom — többször Sklodowskához nem mérhetővé, zsánerfigurává törpül. Megvannak az adottságai, lehetősége, hogy a legnemesebbekét tegye, és mégis sokszor . elszí ntelenedik. Katalin mellett a másik központi figura Gál Imre portréja. Ismét- az osztályom véleményét írom le: „Miért nem tud Gál Imre kiemelkedni a visszahúzó erők közül, miért hátrál meg? Vajon fel tud-e valaha emelkedni? Be van-e fejezve a kisregény?” Másik alapvető probléma a témában rejlő lehetőségekben van. Véleményem szerint sokkal több van a kisregényben, mint amit az írófelszínre hoz. Kétségtelen, hogy azok a jő művek, amelyek sok gondolatot ébresztenek, amelyek a gondolatokat széles skálájúvá tágítják, és mégis kerek egészbe fogják össze. Mintha a gondolatok kerek egészbe kovácsolása hiányozna a kisregényből. Szemére lehetne vetni pesszimizmusát. Erre maga felel a Levél Váci Mihályhoz soraival. (Kortárs 10). „Aki pedig itthon van, joga van mindent elmondani. Hogy az életünk nincs rózsákkal behintve, miért ne mondhatnánk el? Akár türelmetlenül. Egyszerre szeretnénk szétrobbantani az alázat, az elmaradottság, a mindenféle emberhez méltatlan meghunyázkodás ösztöneit.” , Itt talán annyit lehetne elmondani még, hogy Galambos mintha a ma ábrázolásába belekeverte volna gyermekkorának, a harmincas évek végének és negyvenes évek elején ele élményeit, melyek mélyen ivódottak — e korból, ekkor világosodó, mindent magába zárni akaró — tudatunkban. (A Kanizsai család földházára gondolok itt.) Galambos kisregényének mélyen ágyazottságót látszanak támogatni a következő írások: az Alföld hasábjain megjelent Tanyakérdés-sorskérdés szociográfikus írások, Alföld (8); Váci Mihály Tájak, emberek, ténvek c. írása, (Népszabadság, október 10), mely 'lényegében válasz Mesterházi Tájak, emberek (Népszabadság, szept. IS, 17, 18, 19) cinjü, ha szándékban nem is, de tényeiben néhol lakkozó tendenciájú írása; Váci Történelmi lecke c. írása (Kortrás 10); és dr. Fábián Lajos A tanácsok feladatai megyénkben c. írása (Páriépités 1963 3-as szám). Reméljük, a közeljövőben ‘1 sorra kerülő író-olvasó találkozón személyesen alkalmunk lesz vitatkozni Galambossal hőseiről, kisregénye problematikájáról. Sigér Imre SIPKAY BARNA: Napos asztal A tér túlsó oldalán egyetlen hatalmas sárga fal ragyogott a fényben, rajta kék és fekete betűkkel valami hirdetés. Az árnyékok mély kékes lilába fátyiazták a bérházakat. Rengeteg autóbusz, kocsi és ember járt a téren, sűrű volt tőlük a levegő. A széles járdára tolt cukrászdaasztalok és fonott székek között mégis úgy érezte magát az ember, mintha kint volna a szabad levegőn. A pincérnő két asztalhoz feketét vitt, és szódát, aztán a legutolsó asztalhoz lépett. — Uram. a szokottat? — kérdezte. — Nem, majd később. Magába süllyedt, fehérkezű öregember üldögélt itt egyedül, a napon, félig csukott szemmel melegedett. Kezefejének erezete finom munkára utalt, rövidre vágott körmeinek lakkos fénye érzékenységet a tisztaságra. Az orra azonban tele volt apró vörös ponttal, ami lerontotta az összbenyomást.' Majdnem aludt. Egy kocaformájú ember sétált be a kötéllel elkerített helyiségbe. Minden darabos volt rajta, kemény ruhája, szögletes álla, vaskos, egyenes vonalú fekete keretű szemüvege. Határozottan lépkedett végig az asztalok közt, s leült az öregember mellé. Árnyékos szék jutott neki, az creg háta mögött. Az meg se mozdult. A szögletes ember kis táskát lökött a szomszédos székre, megigazította asztalán a hamutartót, szivart vett elő, leharapta és rágyújtott. Aztán megszólalt. — Jónapot, doktorkóm. Az öregember bólintott. — Jónapot, Rózsavölgyi úr. — Hogy van, mi újság? — Az ég világon semmi. A szögletes ember hátradőlt és mozdulatlanságba meredt. A szivart ki sem vette a szájából. A térre bámult, de nem nézett. A pincérlány jött. A szögletes egy feketét rendelt, az öregember azonban most is csak azt mondta: majd később. — Nem iszik, doktorkóm? — emelte meg feketéjét a szögletes. — Nem. — Miért nem? A szive? A mi korunkban már vigyázni kell a szívre, igaz, doktorkám? Mit mondana, ha megvizsgálná az enyémet? Mit gondol, megtiltaná nekem is a feketét? — Nem tudom. Már nem praktizálok. — Hány éves is maga, doktorkám? — Hetvenegy. — Na látja. Én hatvannyolc. De még praktizálok. Igaz. hogy nekem nem kell embereket vetkőztetnem, csak leülök az asztalomhoz és aláírok. — Nevetett. Nagyon jó tréfának tartotta. — A titkárom rémes ember, doktorkám. Most Is, hogy átrepültem Európába, naponta telefonál. Talán azt várja, hogy felrúgom a lábamat. elsőkézből akarja tudni, ha meghalok. Érthető, a részvényekkel nagyon jóí lehetne neki akkor keresni. Komolyan nem iszik feketét? Nem. — De miért? — Ha akarja tudni, Rózsavölgyi úr, nincs egy vasam sem. Két nap múlva kapom a nyugdíjamat, hó közepén kölcsönadtam a gyerekeknek ötszáz forintot. A szögletes végre belekortyolt a feketébe. — Itt nagyon jó a kávé. New Yorkban csak egy helyen főznek ilyen jó kávét. Mennyi borravalót szokott adni? — ötven fillért. — Az normális, ötven fillér az rendes borravaló. Általában tíz százaléka a fogyasztott összegnek. A múltkorában a feleségem születésnapján adtam egy vacsorát. ötszáznyolcvan dollárba került, doktorkám, pedig nem volt valami nagy felhajtás, de tudja, hogy van ilyenkor, meg kell hívni az üzletfeleket. ötven dollár lett volna a borravaló, hát nem volt szivem kidobni. Húsz dollárt adtam. Nem szóltak semmit, szolid cégnél volt a vacsora. Fel is írattam a titkárommal, máskor is odamegyünk. Mozdulatlanul üljek. A doktor az asztalra rakta fehér kezét, félig csukott szemmel azt nézte. A szögletes ember a térre bámult, időnként az öregember hátára. — Na és hogy él, doktorkám? Kijön a nyugdíjból? — Mi kell már egy öregembernek? Naponta egy fekete. Most sem lennék zavarban, ha nem adtam volna kölcsön a gyerekeknek ötszáz forintot. — A gyerekek persze, felborítják az ember életét. De én megoldottam, doktorkám. Letettem egy összeget a fiamnak, és megesküdtem, hogy többet egy vassal sem adok. A fiam tudja, hogy én amire megesküszöm, azt tűzzel, vassal betartom. Neki is meg kell érteni, hogy az apja is önálló ember, akinek joga van úgy rendezni az életét, ahogyan akarja. — Joga van? — Hát nem? — Persze, joga ván. De minek már egy öregembernek? Én átadtam a lányomnak a lakásomat, beköltöztem egy levegőtlen, udvari szobába. — Sötét? — Sötét. Gőzös. Alattam van a m'osókonyha. Azért szeretek ide kiülni, a napra. Itt kiszáradok. — Maga orvos, doktorkám. Maga tudja a legjobban, hogy a sötét, nedves lakásban reumát lehet kapni. Tüdőbajt. — Tudom. De mit csináljak? Tízezer forint kellene, hogy elcseréljem, valami naposabb szobára. Honnan vegyek én tízezer forintot? — Hiszen, ha még praktizálna. — öreg vagyok. Mozdulatlanul ültek. Egy középkorú asszony sétált be, két drótszőrű . fokszival. Mindkettő nyakában masni, rózsaszín szalagból. Az egyiknek fehér kötés védte a hasát. Az asszony leült a szomszéd asztalhoz, a kutyák lihegve lefeküdtek. Két hátsó iábukat szétterpesztették, hogy a sebesült kutyának a kötése a kövön csúszott. A szögletes ember érdeklődve nézte a kutyákat — Operálták? — szólt az asszonynak. — Igen —- mondta az szűkszavúan. i A doktor is odanézett. Aztán kicsit elfordult. — Utálom az ilyen ölebeket — mondta halkabban a szögletes embernek. — Nincs gyereke, azért babusgatja a kutyát. — Hobby — bólintott a szögletes. — Minden embernek joga van úgy rendezni az életét, ahogyan akarja. Senkinek semmi köze hozzá. Az asszony fagylaltot rendelt, és tiszta vizet. Amikor meghozták, a tiszta hamutartót letette a földre, a vizet beleöntötte. A két kutya lógó nyelvvel habzsolta fel a vizet. Az asszony ezután a hamutartót visszatette az asztalra. A doktor felbőszült. — Most aztán elmegy, jön egy gyanútlan ember, ráteszi a cigarettáját és kész a fertőzés. Olyan férges lesz, hogy kalapszámra kakái ja majd. Undorító. A szögletes nevetett. — Gondolja, hogy ezek a kutyák is férgesek? Hiszen most operálták az egyiket. — Undorító. — Mindenkinek joga van úgy élni, ahogyan akar. Erről jut eszembe, tudja, kitől kaptam levelet? Nem találja ki. Belényi Gyurkától. Emlékszik Belényire? Valamikor a Török utcában laktak, tisztviselő volt a banknál. — Emlékszem, mellhártyaösszenövése volt, ha bejött a hideg, fájt a háta. — Régen nem látta, igaz? — Elköltöztek azok. A szögletes ember felkacagott. Szürke műfogsora csillogott. — El azok, messzire, ötvenhatban disszidált Belényi, most Californiából írt nekem, a New York-i címemre. Azt írja. jól vannak, de küldjék neki ezer dollárt kölcsön, mert házat akar venni részletre. — Dehogy küldök. Mi a biztosíték, kérdezem, hogy meg is adja? Mit tud nyújtani nekem ezer dollárért? Hetven éves! Ezek a diszszidált magyarok azt hiszik, elég jogcím arra, hogy magyarok, hogy az ember ellássa őket mindennel. No lám, doktorkám, itt csupa magyarok élnek, szólítson meg valakit, hogy adja át a napos lakását magának, mert maga öreg és fázik, és szereti a napot. Hülyeség. Ne vegyen lakást. Mindenki úgy él, ahogyan akar. Én sem kérek senkitől egy vasat sem. Mégis megbecsült ember vagyok. Megírtam neki, hogy ha nem boldogul, jöjjön haza. Hazajöhet! Látja, engem in beengednek, pedig üzemem van. Igaz, hogy amerikai állampolgár vagyok. De azért magyar. Elhiszi nekem, doktorkám? Magyar. És mit gondol, mit válaszolt nekem? Azt válaszolta, hogy tökéletesen mindegy neki, hol él, mert vele mindig csak kitoltak. Egész életében gürcölt, és ■ sohase vitte semmire. De Californiában legalább meleg van, télen nem kell fűteni és nem fáj a háta. Persze, maga mondja, hogy mellhártyaösszenövése van. A doktor keze megrándult. — Ez is szempont — bólintott a szögletes és megigazította szemüvegét. — Erről jut eszembe, doktorkám, nekem gyakorta fáj itt a fejem, a halántékomnál. Mintha valami drótot húztak volna bele. —Érszűkület. Szedjen értági tót. — Komolyan mondja? Köszönöm. Tényleg nem iszik feketét? Hozatok egyet. — Nem iszom; Ma nem iszom. A szögletes megkocogtatta poharát. Fizetett. Aztán fel állt, — Doktorkám, adjon tanácsot. Tudja, én azért magyar vagyok. Mondja, elég, ha ezer dollárt ajándékozok az egyháznak? Nem kérés ez, mit gondol? — Ezer dollárt? — az öregember keze idegesen mozgott az asztalkán. — Ez huszonöttel beszorozva annyi mint... huszonötezer forint. Maga ezt az egyháznak ajándékozza? — Miért ne? Megtehetem. Hogy most itt vagyok, az is belekerül nekem négy-ötezer dollárba. De a nyár New Yorkban elviselhetetlen. Ilyenkor mindig vagy a tengerpartra utazom, vagy Európába. Ezután minden nyáron hazajövök. Szép ez a Pest. Hiába, magyar vagyok. Szóval, elég lesz ezer dollár? — Maga tudja. — Ezerötszáz. Na, majd meglátjuk. Maga még marad? Persze, a lakás. Elhamarkodta a dolgot. Minden embernek joga van a saját életét úgy rendezni, ahogyan akarja. A fiatalok várhattak volna még, amíg lakást szereznek, vagy maga meghal. De én nem szólok bele. Ez a maga belügye, doktorkám, ahogyan a politikában mondják. Isten áldja. — Isten vele. A szögletes keresztül ballagott a teraszon. A kutyás nő mellett megállt egy pillanatra. — Fajtiszták? — Igen. — Mit adott értük? A nő keresztülnézett rajta. — Hol lehet ilyen kutyákat beszerezni? — kérdezte tovább. — Figyelje az újsághirdetéseket. — Köszönöm, figyelni fogom. Az öregember elfordult. Megfordította a székét, hogy ne lássa a kutyákat. Lecsukott szemmel ült, fehér kezével halottnak látszott. A szőke, fiatal pincérlány megállt mellette. — Hozhatom már a feketét, doktor úr? Az orvos felnézett. — Nem. Egyáltalán nem hozhatja. Mi az, itt csak akkor lehet ülni, ha fogyaszt az ember? Nem fogyasztottam évek óta már eleget ahhoz, hogy egyszer, amikor nincs pénzem, üres pohár mellett üldögéljek?! A lány mosolygott. — Azért én hozok egy feketét, doktor úr. Legyen a vendégem. — Magának? Mi vagyok én? — az öregember fáradtan kiabált. — Nem vagyok koldus! A lány még mindig mosolygott. — Doktor úr. Meg akar sérteni? Hót olyan megalázó, ha arra kérem, legyen a vendégem? Ezért haragszik? Az öregember némán bámult a lányra. Csak fehér ujjai rángatóztak az asztalkán. Aztán ránduló arccal mosolyogni kezdett c is. Rátette könnyű, lepke-kezét a lány izmos karjára — Ugyan. Dehogy is haragszom. De csak kölcsön! Kél nap múlva kapom a nyugdijamat és... Az egyik kutya ugatni kezdet]. Rángatta a láncot. A lány odafordult. — Megkérem a vendéget, vigye innen a kutyáit. Itt nem szabad kutyákat tariani. Az asszony dühösen felugrott. — Ezt beírom a panaszkönyvbe! Látom én hogy mire megy a játék1 Egyeseknek kedveznek, másoknak, aki fogyaszt, kuss! Hol a panaszkönyv? A lány a doktorhoz lordul t. — Tessék csak nyugodtan maradni. Mindjárt hozom a feketét. Aztán az asszonyhoz: — Hozom a panaszkönyvet, asszonyom. Nyugodt léptekkel bement. Az öregember dobogó, elfúló BZÍyvel kapaszkodott az asztal sarkéba. A szája széle remegett. Igyekezelt a tér túlsó oldalára nézni, ahol a nagy sárga fal vakítóan vert« vissza a napot. 6 CTftfagyarovsság 1963. október 20.