Kelet-Magyarország, 1963. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-11 / 187. szám

SZEGÉNY ROKONOK C zegények — sajnálja ^ őket anyám. — Bizony, szegények — so­pánkodik apám is. Anyám közben ebédet ké­szít, apám inget cserél, mert rokonokat várunk. Üzenték, hogy ma délelőtt erie járnak, benéznek hozzánk. — Aztán ne dicsérd már előttük a téeszt, int apám előre. — Miért? — kérdem. — Miért? hisz van ezeknek bajvúc szegényeknek elég. 8— 10 forintot kapnak egy egy­ségre. Tavasszal i-. négyszá­zan adták be a kilépési nyi­latkozatot. — Én egy szót sem szólok — ígérem meg. Délfelé jár az idő. Port ka­var a teherautó a száraz úton. Egyszercsak egy ilyen porfelhőből begurul az ud­varra két biciklis. Rájuk gá- gognak a libák. —- Itt vannak szegény ro­konok — sóhajtja anyám. — Itt! — és apám eléjük siet. Aztán kiderül, hogy csak az egyik rokon, a másik cimborája. Mind a kettőn hosszú, bokáig érő csizmanad­rág van, és szandál. Biz az jó kövérek mind a ketten. Az egyik a rokon —< én csak va­lamikor gyerekkoromban lát­tam — magas, fekete hajú, si­ma arcú férfi. Apámtól jóval fiatalabb. Le is tegeződünk. A másik, a cimborája még bar­nább, hegyes bajusza van, kis alacsony, mozgékony ember. T ekezelünk vele is. Aztán-Lj asztalhoz ülnek. Zöld­bableves van ebédre, benne füstölt oldalas, meg csülök. A vendégek kanalazzák, apámmal mi is. A húst utoljára hagyják, kiveszik a tányérból, ráteszik kenyérre, a bicskájukkal úgy vagdalják. Jó étvágyú mind a kettő. — Egyenek még — kínálja őket anyám, és látom, milyen szívesen mondja szegények­nek. Azok esznek. — Itt jó! — mondja a ro­kon. — Itt készpénzben fi­zet a csoport. — Igen! mondja apám — így csakugyan jobb. — No, hála istennek — gondolom magamban, nem én kezdtem. — Kát nálatok? — kérdi sajnálkozva anyám. — Jaj, szegények... éppen halljuk... — Ne is kérdezze néném — feleli a rokon. Legyint a kezével, a cimbo­rája bólintgat rá. Nézem az arcukat. Telt a képük piros, barna. Az ingük hófehér gyolcs, a nadrágjuk se olcsó szövet. — Enni csak van mit? — néz rájuk apám. — Hál istennek, még az éppen akad — feleli a kis ba­juszos. — Disznót öltünk — foly­tatja a rokon fanyalgó kép­pel — dehát megette a fene az egészet. Nincs már az em­bernek étvágya se hozzá. — Nem is lehet — toldja meg a cimborája — és újra merít a bablevesből A ztán arról beszélgetünk, ^ hogy mennyi a jövede­lem. — Szinte semmi! — mondja a pirosarcú kis bajuszos. — öt­száz munkaegységre hatszáz forint! — Lehetetlen — sajnáljuk őket apámmal. — Pedig úgy van! Aztán beleszólok én is. De­hát ha ötszáz munkaegységet teljesítenek, akkor aztán a munka után csak kell vala­minek teremni is. — Nem nagyon— feleli a rokon. — Jobbára csak úgy Íratjuk az egységeket. Hiába PABLO NERUDA: A tenger munkásai Valpareisoben történt, hogy meghívtak a tenger munkásai: alacsonytermetűek voltak és kemény- kötésűek. Napbarnított arcukon a Csendes óceán térképe, hatalmas áramlásaival, cáparajokkal és viharainak hullámszárnyaival. Félmeztelen és rosszul táplált, szegény kisistenek, szerettem elnézni, ahogy küzdöttek és összemérték erejüket messzi tájakról jött férfiakkal., nyomorúságos idegen kikötőkből való legényekkel és hallgattam őket: spanyolok, kínaiak, baltimorebeliek és kronstadtiak mind egyazon nyelven beszéltek. Könny szökött szemembe, amikor az Internacionálét énekelték. „Testvérek”, szerettem volna szólanl, de csak a megindultság sóhaja szakadt fel keblemből, mely énekké vé1 ’ ajkamról a habok felé szállt. Maguk közül valónak tartottak. Férfitekintetük átölelt s néma pillantásukban elismerés volt. dolgozna az ember — úgyse ér az egység semmit. Ja?! — mondom, s anyám nyugtalan lesz a hangomra. Csak nem akarom ezek előtt a szegény rokonok előtt di­csérni a szövetkezetét? — Dehát akkor miből él­tek? — kérdezem. A rokon kanalaz, éppen egy nagy füstölt bőrüshússal van elfoglalva. Helyette a cimborája mondja: — Hát; hizlal az ember egy-egy kis paci bikát... — Az milyen? — kérdem. — Hát olyan kicsi. Paci, úgy mondják. — No, dehát miből? — fag­gatom tovább. ­Hisz nincs föld, ami a ta­karmányt megteremje! Az nincs, dehát annyit lo- posgatunk, hogy annak az egy-két bikának elég legyen. Megéri — folytatja — mert ha jó a bika, felmegy 4— 5 mázsára is. Nyolc, tízezret csak megadnak érte. r^sak hát — kapcsolódik bele a rokon, nem ér semmit! Nincs az embernek kedve hozzá. — Hogy Is lenne szegé­nyeknek — sóhajtozik belé anyám. Aztán elmondják, most is ilyen ügyben járnak itt. Egész kicsi borjúkat vennének, meg szénát télire. — Dehát, hogy tudnátok el­vinni — kérdezi apám, — hisz nincsen fogat. A kis bajuszos befejezi az evést, hetykén mondja: — Hm! mi azt elintézzük. Eljön érte éjszaka valamelyik zetoros legény. Mire az elnök felkél, már otthon is va­gyunk. — így jobban jövünk ki — magyarázza a rokon is, mert csak a zetoros fiúnak fizet az ember. — Miből is fizetnének sze­gények — sajnálkozik anyám .újra. — Persze, persze, — bólo­gat rá mind a kettő. "TTátrébb toljuk a széket magunk alatt, vége az ebédnek. A libák odamennek a kerékpárhoz. Csak most lá­tom, vadonatúj mind a ket­tő. Aztán azok az átkozott ^árnyasok kezdik csipkedni a gumit. — Nem hiába mondta nagyapád — zsörtölődik apám — hogy a liba gyújtogatna, ha lenne gyufája! — Hess te! — riassza őket anyám, — hess! Még csak az kellene, hogy tönkretegyétek a biciklijét ezeknek a szegény roko­noknak! A seprűvel elkergeti őket; atán visszajön, ebéd után még sokáig jóízűen sajnál­kozunk. Én hallgatok, mert megígértem, hogy nem szólók bele. C zegények,.: sóhajtja ^ anyám, ki tudja há- nyadjára — amikor beteszi utánuk a kaput. Én meg egy kicsit haragszom rájuk. A rokonra, meg a bajuszos cim­borára is. Végh Antal SÖmSRF) során elfogyasztott mérhetet­len mennyiségű fröccstól kissé bamba arcú, másrészt mtrt ebben a korban már valóban kicsit furcsa az ár­vagyerek állapot. — 1910-ben, — válaszolja a félárva gyerek. — Szinte hihetetlen tör­ténet — mondom. — Sőt, az nem létezik, hogy ilyen akkor megtör­ténhetett — érti meg a tré­fát at erős testű — abban a világban. — Bizony én sem hiszem — tóditom a tréfa fonalát — hiszen boldog monarchia volt, talán éppen akkor szü­letett Ottó, a mi kedves apostoli királyfink... Ezt ma­gának csak most utólag be­szélhették be. A hosszú, barna érti a tréfát, kicsit (kesernyésen mosolyog, bocsánat, mondja és megy a pénztárhoz blok­kért, majd a söntés pult­hoz, förccsutánpótlásért. Szellemes szomszédom, ki­csit felemelkedik és bemu­tatkozik, mondja a nevét, és hogy kisiparos. — Ilyen, egy szemtelen alak — int fejével a fröccsre váróra, azt hiszi, hogy ben­nünket be tud csapni. 1910- ben... Pont abban a szép világban fordulhatott volna ilyen elő. Megdöbbenve nézem. Ta­lán velem is tréfál. De, nem: „Az ilyen fajták — magya­rázza őszinte átérzéssel — képesek mindent össze/ia- zudni; csakhogy a múltat sötétítsék, a mai dolgokat pedig kiemeljék”. Komolyan, megfontoltan beszél. Olyan ember, aki tudja, hogy minden szava bronzba kívánkozik. Ez va­lóban hülye. Ordas Nándor Húszmillió dollár költséggel készül De Lanrentiis Biblia iilmje Az amerikai Columbia :ég húszmillió dollárt folyósít Dirjo De Laurentiis készülő Biblia filmjéhez. A filmgyár szóvivője szerint ez a legna­gyobb szabású üzlet, amit a vállalat valaha kötött. A színes film megjeleníti Mózes öt ’könyvét, vagyis a Genesist a világ teremtését, a paradicsomot, Adám és Éva történetét, Kain testvérgyíl- kosságát, Noé és a vízözön, a bábéi tornya, Ábrahám, I Izsák, Ézsau, Jákób és Jó­zsef történetét. Egy teljes évig tart a film elkészítése. A felvételek De Laurentiis új római stúdiójá­ban, Olaszország déli vidé­kein, Egyiptomban és Spa- | nyolországban készülnek. | Sodorna városát például az BERECZ ANDRÄS: tanulmányrajz. Etna hegy lejtőjén építik fel. Egy munkás hatvanezer képe Dedtkáció Ibarruritól — Ajándék a belga anyakirátynőtől Önálló kiállítás otthon ós külföldön A szovjet Norilszk város a sarkkörön túlon van. Ide, erre a távoli településre, Iván Rehlov helybeli munkás cí­mére szinte naponta hordja a posta a leveleket és a ki­sebb csomagokat. A bélyege­ken ott a feladó- városok pe­csétje : Moszikva és a többi szov­jet város mellett Budapesté és Becsé, Prágáé és Rómáé, Lipcséé és Párizsé. Iván Reh­lov huszonöt esaetendeje gyűjti a képzőművészet mes­tereinek műveiről készült rep­rodukciókat. Gyűjteményében immár hatvanezer darab van, s mellettük még ezernél több litográfia és metszet is. Reh­lov gyűjt Rjepint, Rubenset, Rembrandtot, Botticfllit, Le­onardo da Vincit, Goyát, s természetesein a maiakat is. műveinek különböző kiadá­sait, pédául 93 nyelven talál­juk meg nála. E könyvek kö­zül sokat az egyes kommu­nista pártok vezetői küldték meg neki, gyakran meleg hangú dedikációval, mint pél­dául Dolores Ibárruri, Wil­helm Pieck, Palmiro Togliat­ti is. A norilszkl munkás azon­ban nem csupán gyűjtő, ha­nem lelkes progandista is, aki szívesen bocsátja a kü­lönböző intézmények rendel­kezésére kincseit. Könyvei­ből, reprodukcióiból maga vá­logat össze egy-egy alkalom­mal önálló kiállításfa valót! ízelítőül néhány kiállításának címe: Modern szovjet bélyeg- grafüia, Az 1812-es honvédő háború ábrázolása a képző- művészetben, Az orosz és francia képzőművészet mester­művei. Ezekben a kiállítá­sokban a norilszkiak mellett más szovjet városok lakói is gyönyörködhettek. De Rehlov kölcsönadta már gyűjtemé­nyét a külföldnek is. Egy szi­bériai őstehetség, bizonyos Vaszüij Meskov hangulatos életképeiből önálló kiállítást rendezett, amelyet tavaly Lipcsében is bemutattak. Ké­sőbb a kiállítás tovább ván­dorolt Berlinbe, ahol olyan nagy volt a sikere, hogy az ottani rendezők kérték, hadd maradjon náluk az idén is a gyűjtemény. Rehlov gyűjteménye nap­ról napra gyarapodik. A no- rilszki munkás jó viszonyban van több szovjet képzőmű­vésszel, s tartja a kapcsolatot a drezdai és a római képtár­ral, a londoni Királyi Múze­ummal, továbbá tizenhat kül­földi művészeti kiadóval, amelyek rendszeresen érte­sítik új kiadványaik megjele­néséről. Rehlovnak több ér­tékes reprodukciós album van birtokában, amelyeket Erzsébet belga anyakirálynő­től, Gronchi volt olasz köz­társasági elnöktől és Schfirt osztrák köztársasági elnöktől kapott ajándékba. — Amikor gyűjteni kezd­tem, nem gondoltam volna, hogy gyűjteményem valaha Is túlnövi lakásom kereteit. Én azonban örülök, hogy még. is így történt, mert jólesik a tudat, hogy mások is gyönyör­ködhetnek a nagy mesterek műveinex reprodukcióiban. Jefim Zaharov Stradi vári-gordon !<«• a La Plata folyó hullámain Afnadeo Baldovino, a híres Trieste trio kamaraegyüttes csellistája, Stradivári-gordon- káját vitte el dél-amerikai vendégkörútjára. A La Pla­ta folyón az együttes hajója hajótörést szenvedett, ölven ember halálát lelte a hullá­mokban, a többi megmene­kült ugyan, de minden ingó­sága odaveszett. Elveszett a gordonkaművész mintegy másfélmillió értékű hangszere is. Egy héttel később helikoo- terrel pásztázták végig a fo­lyamot, s a pilóta észrevette a habok tetején úszó gordon­kát. Sikerült is kihalászni, de a víz érthető módon igen súlyos kárt tett benne. A reprodukciók mellett könyveket is gyűjt: Lenin Szabolcsi essperantisták Szófiában Fakultativ nyelv az egyetemen — Pácon por la homoro „Por la mon paco" fervois- ta esperanto grupo — ez a felírat található a vasutas kultúrotthon egyik szobáján. A „Világbékéért” vasutas eszperantó csoport tartja itt összejöveteleit. Ez a kör vas­utasokból és más foglalkozású emberekből áll. Negyven-öt- ven tagja van a csoportnak, vezetője Torma Sándor. Nők, férfiak, fiatalok és öregek nagy szorgalommal sa­játítják el az eszperantó nyel­vet, amelyet dr. Zámenhof lengyel orvos szerkesztett. Nem nehéz elsajátítani, hi­szen nyelvtana a legkönnyebb az összes nyelvek között. Kongresszusokon is képvi­seltetik magukat, a szabol­csiak Jelenleg augusztus 3-a óta szófiában folyik az Egye­temes Eszperantó Kongresz- szus, amelyen a csoportnak két szabolcsi képviselője is részt vesz. Az egyik az idő­sebb generációból Járó Antal, a másik, a tizennyolc éves Vaskó Tibor. Kint van a kong­resszuson Nagy Károly is, aki ebben a körben tanulta meg a nyelvet és aki a Szovjet­unióban, a Leningrad! Egye­temen tanul, a Leningrádi Eszperantó Kört is képviseli. A következő kongresszus 1964-ben Hágában, 1965-ben pedig Tokióban lesz. A kör tagjai között van a 70 éves nyugdíjas pedagógus, Horváth Jenő Is. A tagok esz­perantó nyelven újságokat ol­vasnak, például a Hungara Esperantistó (magyar eszpe- rantista) című folyóiratot. A világ minden tájával levelez­nek eszperantóul, az eszpe­rantó irodalom remekeit ere­detiben olvassál?. Ez az iro­dalom Igen gazdag. Nemcsak az egyes országok remekmű­veit fordították le, hanem vannak oredeti eszperantó nyelven írt regények és szín­darabok is. Ennek az iroda­lomnak Magyarországon két nagy - képviselője van, egy költő: dr. Kalocsai Kálmán, és egy író: Baghi Gyula, akit az „eszperantó magyar atyjá­nak” is neveznek Az eszperantisták hiszik, hogy egyszer világnyelv lesz az eszparantó, Sokan ebből a nyelvből érettségi vizsgát is tettek, sőt a szegedi egyete­men fakultatív nyelvként be is vezették. Ez a vasutas kör is tjtént minden eszperantó csoport egy nagy célért küzd: az ő szavukkal kifejezve „pácon por la homaro”. Békét az em­beriségnek! Gombos Ágnes 7 asárnap délelőtt a sűrí­tésben. A kecskelábú asztalnál hárman ülünk, a nagy hőség, a Nyíregyházi Spartacus (ahogy ők mond­ják a spiritusz) új összeállí­tása után már majdnem is­merjük egymást. Egyikőnk, magas barna, hatvanas fér­fi szomorkásán meséli, hogy édesanyja, amikor ő még kis­gyerek volt otthagyta sze­gény földműves édesapját és megszökött egy kupeccal. Édesapja pedig bánatában öngyilkos lett. — Ez mikor volt? — kér­dezi a másik, ugyancsak hatvanas, de zömök, kövér, szélesarcú férfi. Hangja kis­sé ironikus, egyrészt mert asztaltársur.k az évtizedek *963. augusztus 11.

Next

/
Thumbnails
Contents