Kelet-Magyarország, 1963. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-27 / 198. szám

A mi erkölcsünk Száztizenhét eve kezdődött a Tisza szabályozása Értelmiségiek asztaltársasá­ga vitatott a minap egy ügyet. A témát az egyik fiú és leány kapcsolata adta, akik szerelmesek, s nem átallották csókolózní délután, az utcai fői gatagban. — Hja, így neveljük őket. A mai fiatalok erkölcstele­nek! — vonta le a végső kö­vetkeztetést a társaság egyik tagja, a középkorú, választé­kos külsejű asszony. Az asszony tanárnő, a fér­je jólfizetett alkalmazott. Szép házuk, Moszkvicsuk van, kellemes társalgók és jó ba­rátok. Szeretik egymást, va­sárnaponként eljárnak a kör­nyező kirándulóhelyekre, hét közben elvégzik a munkáju­kat. Nem tesznek többet a kötelezőnél, igaz, de senki nem mondhat rosszat rájuk. Így él a család. Helyeseb­ben így látszik kívülről. Kö­zelebbről már nincs rendben minden. A szép ház a férfi özvegy édesanyjáé, aki elad­ta vidéki házát, kertjét, hogy legyen a városban a gyere­keknek. A nagymama, aki ma is mos, főz, vasal, már na­gyon sovány, maga is ápolás­ra szorulna, ám kikerült az udvaron, fáskamrából összetá­kolt helyiségbe. A három szoba a vendégeké, sieg az egyetlen szőke kislányé, aki most kapta meg a legújabb háromszáz forintos, fésülhető hajú alvóbabát. És mindezt erkölcsösnek tartja a művelt asszony. Való, hogy a mi rendsze­rünkben a munkához való viszony a legfontosabb. A szocialista erkölcs első krité­riuma és választóvize, hogy ki mennyit dolgozik, ki meny­nyit ad a társadalomnak. Az is tény, hogy ezt az új erköl­csöt nem mi hoztuk létre, ha­nem maga a szocializmus, a munka társadalma. A mi szerepünk, hogy szabad utat engedünk-e az új erkölcs ér­vényesülésének, vagy késlel­tetjük kibontakozását. Több mázsa építőanyagot vittek el nemrég egyik nagy építkezésünkről. A gépkocsi- vezető, akit néhány feketefu­varral bíztak meg, tudta, mit csinál, mégis azzal védeke­zett; neki végre kellett hajta­ni a felsőbb utasítást, neki az a kötelessége. Vajon miért nem tartotta erkölcstelennek felettesei pa­rancsát, s miért nem jelen­tette idejében a lopást? A szocialista erkölcs elíté­li a munkátlanságot, a má­sokon való élősködést, meg­veti és kiközösíti a parazitó­Messze van Pest a kiesd faluhoz, Nyírgyulajhoz. Varga Mihály hetenként, többször csak kéthetenként tér haza rövid látogatásokra. Fiatal fe­leségét, aki lánykoréban min­dig vidám, víg kedélyű volt, mindjobban unott szótlanság, rideg magány emészti. Mikor együtt vannak, dobogó szív­vel, mohó szeretettel csókol­ják, falják a gyermeket, aki után másik, majd har­madik születik. És marad minden a régiben. Az éjsza­kák, távoli férj, apa nélkül sötétednek a családra, hogy megint pénzt hozzon a válla­lattól. „Szeretem a férjem..." Az idei tél Is múlóban, s megbeszélésre serkenti a nö­vénytermelési brigádot. Már befejezéshez közeledik a gyű­lés. mikor egy női kéz emel­kedik a fejek fölé. Varga Mi- hályné kér szót. — Azt akarom mondani, hogy... én szeretem a férje­met. ó is szeret engem. De már tizenkettedik éve nem élünk együtt rendesen. Elhi­bázta, mikor elment. Azóta csupán vendég a családjánál. Mondom neki, ne vándorol­jon, legyünk itt a téeszben mind a ketten. Nem tudja, mit csináljon. Magam is at­Az első kapavágástól a Nyugati csatornáig kát. Nagy eredményeket ér­tünk el ezen a területen ed­dig is. És ma már arra Is van időnk, hogy az erkölcs más, jelentőségénél fogva ta­lán apróbb, mégis igen fon­tos vonásaira is kiterjedjen a figyelmünk. A cikk elején em­lített eset ugyanis nem egye­dülálló. Megfigyelhetünk egy jelenséget, amely kettős éle­tet tükröz. A munkahelyen, az emberek előtt kifogástala­nul viselkednek egyesek, de a magánéletben erősen jelent­kezik a kispolgári erkölcs, felfogás. Óvónő mondta el, hogy az egyik kislány szülei külön él­nek már évek óta. Az apa vidéki orvos, ám a gyerekkel alig törődik. Bár az anya ke­veset keres, rendszertelenül küldi a tartásdíjat, ruhát, ajándékot sosem vesz a gye­reknek. Azt azért nem mu­lasztja el, hogy az óvodai vizs­gákon megjelenjen és az óvó­nők szeme előtt adja oda kis­lányának az évente egyszer vásárolt játékokat. „Ez a kép­mutatás már minket is bosz- szant” — mondta az óvónő. Vitathatatlanul erkölcsünk­be ütköző a napokban tör­tént eset is: kár érte a válla­latot, illetve a népgazdaságot. Az illetékes vitapartnerek bor, pálinka és kitűnő ebéd mellett beszélték meg a hely­zetet, s végül abban marad­tak, nem érdemes ebből ügyet csinálni. Vizsgálatra szorul: valóban nincs már nálunk sehol sem baj az egyenjogúsággal, van-e kellő beleszólása a feleségnek az ügyekbe otthon? A szo­cialista erkölcs kibontakozá­sával jelentkezik, hogy a fe­leség is ráébred, ő is ember, s nem rabszolgája az esetleg részeges, durva, erőszakos férjének. Elvben elismerjük a nő jogait, mégis találkozunk olyannal, aki komoly beosz­tásában hirdeti ugyan az er­kölcsi szólamokat, esetleg el Is ítél másokat ezek megsér­téséért, ö maga azonban éj­szaka botrányosan viselkedik, megveri feleségét. „Ez a ma­gánügyem!" — jelenti ki, ha szóváteszik. A mi erkölcsünk hátrálta­tói, érvényesülésének gátjai ezek. A magánélet egyre in­kább közügy, s azzá kell vál­nia minden esetben, amikor beleütközik erkölcsi nor­máinkba. Üj erkölcsünk új normákat, az emberek ilyen szempont­ból való vizsgálatát is követe­li! Kopka János 1846. augusztus 27-én me­gyéinkben a Tiszadob község határában fekvő urkomi dom­bon kezdte meg Széchenyi István az első kapavágásával azt a hatalmas munkát, amellyel a rakoncátlan folyót megszabályozták s a folyó ví­zének későbbi hasznosítására is megteremtették a feltéte­leket. Az árvízszabályozás, belvízlevezetés és öntözés nagy feladatát egy évszázad alatt oldotta meg az emberi szorgalom és tudás. Az első kettő a múlt évszázadban el­készült, míg az öntözés prob­lémája csak a felszabadulás után oldódott meg a tiszalö- ki erőmű és a hozzátartozó Keleti főcsatorna, a most épülő Nyugati csatorna és a hozzájuk tartozó öntözőberen­dezések megépítésével. Széchenyi Tiszadobon A Tisza árvizei és kiöntései az Alföld mélyen fekvő te­rületednek lakosságát évszá­zadokon át sújtották a múlt század második feléig. A Ti sza többször önkényesen vál­toztatta a medrét. így kelet­keztek a morotvák, elhagyott folyómedrek. Ezek a holt' ágak az idők folyamán el­tűntek, esetleg a puszta me­der maradt meg a bennük levő kevés vízzel. Széchenyi az 1840-es évek­ben Jelent meg az Argó ne­vű kis hajóval a Tisza vidé­kén. Akkor járt itt először hajó. Beutazzák a Tisza völ­gyét. Széchenyi kezdeménye­zésére Vásárhelyi Pál mér­nök elgondolása szerint el­készítik a tervet. 1846. au­gusztus 27-én ismét hajóval érkezik Széchenyi Tiszadob- ra. A községi, járási, megyei vezetők és a kömvék lakos­sága nagy lelkesedéssel fo­gadja és az ünnepélyes első kapavágás után megindult a nagy munka. Lassan haladt bár, de úttörő volt. A bal parti gát megépítésével azt a mintegy 11 kilométer hosszú rést akarták elzárni, amelyen a Tisza árvize gyakran kitört a Hortobágyra. Ezt el is ne­vezték Széchenyi gátnak. Ugyanezen időben indult meg a T/iszadoh—Tiszaszederkény közötti mintegy 10 kilométe­res átvágás munkálata is. Emlékoszlop az urkomi dombon 1847-ben a társulat az Al­só-Szabolcsi Tiszaszabályozó Társulat nevét vette fel. Az 1848—49-es szabadságharc megállította a hatalmas mun­kát, azonban a Tisza szabá­lyozás ügye Világosnál nem bukott el. 1851 és 1852-es években a munka nagy erő­vel folytatódik. „1855-ben óriási az árvíz!... — írja Borovsziki Samu, Sza­bolcs megye monográfiájában. — ... A gátakat erőszakosan átvágják, a Kőrösökig min­denütt víz. Sok helyen meg­rongálja a gátépítést”... Ezt az árvizet említi meg Jókai Mór: Az új földesúr című regényében is. amelyben meg­írja, ... hogy minden baj ere­dete Tiszadobnál van, ahol a gátat átszakította a víz... Az 1859 évben Szabolcsoan a gátak építése nagyjából be­fejeződik, s nem okoz már annyi bajt. 1865-ben a nagy munka emlékére a tiszadobi urkomi dombon egy kis liget­ben hatalmas emlékoszlopot emelnek. Az obeliszk egyik oldalán ez áll: „Két hatalom versenge soká e róna bírásán, Emberi szorgalom és a vizek őseleme. Széchenyi lett bíró;- a Tiszát medrébe szorítá Szózata s a nagy tér is szabad és a mienk” Ezt a verset Szász Károly költő írta. 1888—1895 A folyószabályozás és gát­építés éveken át védte az Al­föld lakosságát. Az akkori időben a kézierővel és egy­szerű eszközökkel végzett munka Igen nagy jelentőségű volt. Később 1888-ban hihetetlen magasságot ért el az árvíz. Tiszadobnál, Tiszadadánál és Tiszalöfcnél ismét átszakítja a gátat. Ez utóbbi helyen az emeletes iskola környékén te­vő domb volt kint az árvíz­ből s Tiszalök lakossága itt várta meg az árvíz végét. 1895-ben az árvíz megköze­líti az 1888-as magasságot s a megye alsó szakaszán Ti- szalöknél rombolja, szét a ta­rajos kőburkolatot. Ezután nagyabb bajt nem okozott a Tisza. A partvédő műveket állandóan gondoz­zák, a gátakat magasítják, erősítik az árvízveszedelem elhárítására. Az emléknél találkozik a múlt és a jelen. Az emlék­oszlop parkjának lombjai alól idelátszik a közeli tlszapal- konyai hőerőmű négy magas füstölgő kéménye; majdnem felettünk vezet el a Tiszalök —Tiszaluc vízi erőműveit ösz- szekötő, lejjebb a Hajdúság felé elágazó, pár száz méter­rel délre a Budapest—Moszk­va magasfeszültségű vezeték, amelyek hirdetik az emberi szorgalom és természet átala­kító nagy munka eredmé­nyeit és sikereit. Kuki Lajos ált. isk. ig. Tiszadob Tizenkét év utón újra otthon tói tartok, ha haza erőltet­ném, mégse találná meg szá­mítását, tán... családi baj lennie belőle. Minit sokan tudják a faluban: a sertések­kel való bánás a legkedve­sebb dolga. Azt szívesen ten­né. Még magam Is vele len­nék. Voltunk távol egymás­tól eleget. Mutassátok meg, mit tudtok A férfiak komoran hall­gatnak. A nők közül egyesek szemüket törölik, mintha csíp­né a füsttel kevert levegő. Végre az elnök, Mester Já­nos ad feleletet. — Amit mondtál, Margit, szóról szóra igaz. De az is, hogy senki nem kényszerítet­te Mihályt elmenésre. Nem csodálom, hogy megelégelté­tek a felemás életet. Kutakat a nyírgyulaji Varga Mihály nélkül is készít a pesti válla­lat. mi viszont örülünk, hagy a sertések egy részét rátok bizhatjuk. Mutassátok meg mit tudtok. Láncos torony­órát nem ígérünk, munkátok szabja meg, mire haladtok. őszül a nyár. Fenn, a lát­határ aljáig szürke felhőtin­csek bodoradnak. A kocákat Varga Mihály, a süldőket fe­lesége zárja keccre délelőtti legeltetés után. Mire a takar­mány-előkészítőhöz érnek, egymás mellé vezet az útjuk. Min töprengsz Mihály? Varga leül az egyik dézsa szélire, s elgondolkozva néz maga elé. Felesége egészcipő­jének fűzőjét igazítja. Szőllősi János brigádvezetőt csak ak­kor veszik észre, amikor az beköszön az ajtón. — Min töprengsz, Mihály? — kérdezi a brigadéros. A dézsán — feleli emez nevetve. Aztán hozzáteszi: — Méricskélem magamban, mire értünk március óta. — Es? —■ Meglehetős. A prémium­ban kapott tizenegy malac áréval, több mint tízezer fo­rint előleg jött hozzánk. Nem egészen hat hónap alatt. — Nem hoztál annyit, mi­kor eljártál. — Á, dehogy. Meg még... a kenyémekvaló is rendben. Ügy saccolom, a feleségem­mel együtt, havonta felül ke­resünk kétezren. Ha mindent összeadunk év végéig. Komótos tartással veszi elő láncos zsebóráját. Miután rá­pillant. azt mondja: — Mehetünk haza feleséi- gem. A brigádvezetőtől elköszön­nek és indulnak egymás mel­lett, haza. ebédelni. Asztalos Bálint A téglagyári agyagkitermelés nehéz fizikai munkáját végzi a képen láthatő kotrógép. Tartályát az alája gördülő csillékbe üríti. (Foto: Hammel) Igen szép és * hasznos kezde­ményezéssel fordult az utóbbi időben az IBUSZ az utazókö­zönséghez. Megszer­vezte az „Ismerd meg hazádat” moz­galmat. S, hogy en­nek milyen nagy a jelentősége, azt va­lószínű, hogy senki sem vitatja; falu­siak, vidéki emberek szép számban kere­sik fel lakóhelyűk­től távol eső főváro­sunkat, megismer­kednek hazánk leg­szebb tájaival. Va­lamivel ezt a moz­galmat ki lehetne egészíteni. Hogy mi­vel? Nos erre ad vá­laszt az alábbi törté­net: A nyár elején tör­tént. Egy amerikai házaspár járt Ma­gyarországon. 40 éve élnek kinn, s most eljöttek meglátogatni {la szülőföldet. Mr. Kép a poriásnak Kovács elragadtatás­sal nézte a fővárost, mindent szépnek, jó­nak talált. A vidám emberek, színes es választékos kiraka­tok láttán öröm töl­tötte el: örült a vál­tozásnak, régi haza- )a fejlődésének. — Valahogy nem így ismertem meg a háború utáni Ma­gyarországot — mondta. — Három „igazi hazafi” 1956- ban teljesen más ké­pét festett nekem er­ről az országrót, amikor bekopogott hozzám állásért. Őszintén szólva kis­sé féltünk elindulni a régi hazába, mond­ván, ki tudja mi vár itt ránk. A Royal szállóban töltöttek néhány éj­szakát. Az utolsó es­te megkérdezték a portást, hogy miként juthatnak el szülőfa­lujukba, Vásárostul- ményba. Sajnos most még az értékes borravaló sem segített, mert a portás nem tudott pontos felvilágos t­tást adni. — Az utat Debre­cenig garantálom. Addig el tudnak men­ni, s aztán nem tu­dom hogy tesz... — így a portás. Reggel korán fel­kelt a házaspár, s útnak indult az u- meretlenség felé. Debrecenig valóban eljutottak, s hogy felkészülhessenek as ezután következő „ki tudja mi”-re korán lefeküdtek a Bika­szállóban. Reggel ismét ideg- csillapító és fohász után elindultak az elképzelt préri feli — Vásárosnamcny- ba. Mr. Kovács ta­lán sohasem veze­tett olyan figyelme­sen mint most. Vár­ta a járhatatlan uta­kat, de elsőrendű be­tonúton haladt ko­csijuk. Nyíregyházá­ra érkezve ismét erőt gyűjtöttek a továb­bi útra. mert hátha most jön a... De nem jött sem­mi. Vásárosnaménylg is ugyanilyen ké­nyelmes út vezetett. Amikor feltűnt a fa­lu határát jelző táb­la, megálltak. Le­fényképezték a V. naményt jelző felira­tot és az alatta Iává betonutat, hogy — elküldhessék a Royal szálló portásának. (Kecskovszky)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents