Kelet-Magyarország, 1963. július (23. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-07 / 157. szám

Állványerdő cirádás falak mellett

Eredeti szépségében restaurálnak egy nyíregyházi sarokházat

A házat körülvevő állványerdőn már másfél hónapja dolgoznak a kőművesek. A szorgos munka eredménye mégis alig, alig látszik. Csak a hozzáértők nézik elismeréssel a cirádás falakon megújuló gipszfigurákat, különböző alakú, fából és acéllemezből készült lerek negativját visz- szaadó vakolatrészeket. A múlt század végi építkezésre annyira jellemző seces- sios stílusban épült Széchenyi utca 5 szám alatti saroképületet az ingatlankezelő .vállalat eredeti formában akarja megmenteni az utókornak.

A falakon lépten, nyomon váltakozó figuráknak olykor már a helyét is nehéz megtalálni. A restaurálást itt a szakértők által készített rajz szerint végzik az emberek. A mintegy félszáznyi gipszkonzulnak jó része már le is hullott az eresz alól és sok száz levél és szőlőfigura helye tátong üresen.

Kőműves és szobrász

Fenn az állványerdő tetején, félmeztelenre vetkőzve dolgozik Henzsel Mihály, az egyik kőmüvesbrigád vezetője. A többiek — Tassi János, Va- reha László, Varga János meg Götlinger György — szanaszét, a rozoga épület minden zegzugában. Bőven ellátja őket a három segédmunkás; Harmann János, Valah József és Szabó Gábor. Hiszen az ilyen fajta tatarozáson nem az anyag, hanem a munka tetemes.

Mint orvos kezében a sziké, úgy mozog a brigádvezető kezében a szobrászkés, a borotva éles kenő és vágókés, a harmincnál is több fajta fém és fasimító. Keze nyomán újra éled az ablak fölötti szemöldökpárkány, s lassan eredei formájában kerül a helyére a boltív, fehér szint kapnak az idő vasfogától megviselt rozetták.

— Amelyik kevésbé rongálódott meg, azt még megjavítjuk — magyarázza — de a hiányzókat és az erősen tönkrementeket újakkal pótoljuk. A kőművesnek itt egy kicsit szobrásznak is kell lenni, mert másképpen nem bol- dogúL Meg egy kis türelem is felfér ehhez a pepecs munkához...

Az előttünk lévő ablakot

körülvevő és fölébe borúló cirádás falrészre mutat;

— Látja ezt a pár négyzet- méternyi felületet? Egy kőműves ezen a munkán 15—20 napig is dolgozhat. Mert ezt nem lehet csak úgy összevágni. Mérnökök és technikusok ellenőrzik, hogy stimmelnek-e a méretek, megfelelnek-e az eredeti formának.

Egy kis műhelytitok

Kiváncsi vagyok, hogyan készülnek az új gipszfigurák.

Hátul az udvarban berendezett műhelyben már százszámra sorakoznak a kész gipszfigurák.

— Ez a minta — mutat egy barna színűre. — Előbb megtisztítjuk, aztán bekenjük olajjal és belenyomjuk a nedves homokba. Egy kicsit megkocogtatjuk és kivesszük. Az így elkészített negatívba aztán beleöntjük a disznószőrrel kevert, hig gipszpépet, s ha megköt, kész a rozetta. A szőr ugyanazt a célt szolgálja a gipszben, mint a betonban az acél.

A cifrább figurákhoz — szintén gipszből — több darabból álló negatívot kell készíteni, s hogy a massza és a forma egymáshoz ne tapadjon, sűrűbb olajjal kell bekenni.

Talán ebben az évben sem lenne kész az épület, ha mind ezt munkaidőben végeznék a kőművesek. A vállalatnál dolgozó focisták — játékvezetők és drukkerek — vállalták, hogy munkaidő után, társadalmi munkában elkészítik. A vállalat pedig darabonként fizet az elkészült figurákért.

— Nyolcán—tízen fogtunk így össze — mondja Henzsel Mihály —, hogy augusztus 15- re befejezhessük az épület tatarozását.

Gyenge az alap

Mert van itt munka bőven. Ahogy körbejárjuk az épületet és megnézzük a belsejét, mindenütt emberek dolgoznak. Két kőmüvesbrigád, asztalosok, festők, lakatosok — egész sereg szakember — munkálkodnak a hajdan szép sarokház építésén. Építője annak idején talán minden tudományát összeszedte, hogy megnyerő külsőt adjon a taEz az, amit nem szabad!

Ián túlságosain is felcicomá- zott saroképületnek.

A lényeg azonban háttérbe szőrűit. Nem szigetelte eléggé az alapot, a nedvesség felszívódott a falba. A téli fagy aztán megtette a magáét, az alapkő körös-körül tönkrement, az egészet ki kell cserélni és újra szigetelni.

— Ez lesz még az igazi tatarozó munka — magyarázza a brigád vezető. — Ezzel kell még csak csínján bánni, hiszen az egész alapot meg kell mozgatni. Persze ennek is megvan a maga technológiája. Ma már templomokat is elvisznek a helyéről, ha útban van.

Mint beteget az orvosok, úgy állják körül a már már alapjaiban megingó épületet az ügyes kezű szakemberek. Pótolják a fél évszázadon át mulasztottakat, helyreállítják a városképi jelentőségű épületet.

Tóth Árpád j

(Szabó J. felv.)

„fehér faj” fogalma alatt, azt nagyon nehéz megállapítani. Annyi bizonyos, hogy ez elsősorban az angolokra és persze az ausztrálokra vonatkozik. Más nemzettel kapcsolatosan ennek a fogalomnak ■ az értelmezése a bevándorlási hivatal tisztviselőinek hangú- • latétól függ.

i

„Tanfolyam idegeneknek“

Az ausztráloknak megvannak a maguk törvényei, szokásai, amelyeket minden be- . vándorlónak ajánlató® part- ralópés előtt alaposan áttanulmányozni. A beolvadást semmilyen törvény nem írja , elő, de az ausztrálok köteles- , ségüknek tekintik ezt minden , eszközzel elősegíteni. Sohasem mulasztják el tehát, hogy az idegeneket kioktassák, és ezt néha nem a legkellemesebb formában teszik. Ha például a nők nem a nekik fenntartott bárhelyiségbe, az úgynevezett „Ladies Lounge”- b® lépnek, minden további nélkül megverik őket.

re

Orületes hajsza

A különös törvények, szokások mellett a munka sem leányálam. Itt van például

1956 viharos napjaiban ezren és ezren lépték át a határt, köztük sok becsületes, de megtévesztett ember. Európa nagy kikötőiből nap nap után indultak a hajók disszidensek százaival Ausztráliába, az „ígéret földjére,” hogy kivegyék részüket abból a nagy anyagi jólétből, amelyről oly sokat hallottak a menekült táborokban. Kevesen vannak, akiknek megvalósultak álmaik, de kivétel nélkül valamennyien megtanulják, hogy milyen keserű az idegen kenyér.

Cukornádü Itet vény, vagy ólombánya

Csak a fiatal, egészséges szervezet bírja azt a munkát, amely a Snowy Mountains alagútjaiban, a sidneyi üvegvagy enjwgyárban, a queens- landi cukomádültetvényeken vagy a Mt. Isa ólombányáiban vár rájuk.

Az újdonsült bevándorlók nem győztek csodálkozni azon, hogy a „fehér faj” tagjai között- is különbséget tesznek. Ausztráliában ugyanis megvan a híres „White policy,” ami azt jelenti, hogy erre a földrészre csak a „fehér faj” tagjai vándorolhatnak be. Hogy mit értenek a

p gisz éjszaka talpon volt,

^ a szeptemberi éjszakában becsülettel vigyázta a közös birtokot. Mikor megvir- radt, hazaindult családjához. A faluba érve, visszagondolt a hűvös hajnalra és betért a kocsmába egy féldecire.

A pálinka megbizsergette éhes gyomrát. Testében jóleső enyhe melegség futott szét. Éppen fordulni akart, mikor egy tenyér csapódott vállára.

— Szervusz, pajtikám. Mit ittál? — mondta a simuló tenyér gazdája.

Ismeri az embert, a rendes munkának soha nem volt valami nagy kedvelője. A sorsfordulatkor is ikimaradt, nem lépett tovább a faluval. Tart egy lovat, stráfkocsit, fuva- rozgatásra. „Igaz, én is elmentem Pestre, de ott is dolgoztam, helytálltam. Meguntam a vándorlást, az asszony is hívott, visszajöttem. A téeszben munkát adtak. Befogadott megin a falu” —

fűzte gyorsan gondolatait. De a másik ekkorára kikért két éldecit.

— Na ne sirj, kiskomám. Egészségünkre — vigyorgott rá a gaválléroskodó fuvaros.

A következő koccintásoknál már így szólt a biztatás:

— Mindig tudtam, pajtikám, okos gyerek vagy. Ezt tisztelj,n benned. Fogjad csak,

TAMLSÁG EGY ÉLETRE

rodik a szégyentől. Ot gyermekünk is...

Különösen a nagyobbak. Olyanok voltak, mintha halott lenne a háznál... Két hét múlva határozott ügyemben a közgyűlés. Figyelembe vették családomat, meg hogy azelőtt becsületes voltam. A vezetőség büntető javaslatát nyolc mázsa kukoricával csökkentették. Nagyon emberségesek voltak abban is, hogy kizárás helyett azt határozták: módot adnak megtévedésem helyrehozatalára. S ha tartom magam valakinek, erőt érzek hozzá, a faluban, a közösségben tegyem ezt meg... Mikor pedig a harmadik bírósági tárgyalásra sor került, kijött az amnesztia. Büntetlen előéletemet tekintve, felmentettek. Tiszta szívemből mondom, súlyos büntetésre voltam elkészülve.

A történet ezzel befejeződött. Folytathatnám azzal, hogy a sertésfarmon végzett becsületes munkájával — ha nem is feledtette még el az esetet, de visszafizette a közösség bizalmát, azt a bizalmat, amely lehetőséget adott a bűnösnek. — Hogy miért nem írtam ki a nevét? Nem is tudom. Talán azért, mert az emlék még ma is pirulásra készteti.

Asztalos Bálint.

be vele! S szüntelenül beszélt, sugdosott fülébe.

— Te, kiskomám, igazán semmiség az egész. Kerülő vagy, kezed alatt minden. Meglásd, jól jársz vele. Pedig a reckér az enyém, de a te javad akarom... En hozom el a tököt. Az én dolgom lesz Pestre juttatni. Jó pénzt adnak a sütőtökért. Hogy csinálom, nem a te gondod. Te csak előkészíted, csomóba rakod. Csupán arra ügyelj, jó kemények, érettek legyenek... Nagyszerű lehetőség, pajtikám. Meglásd, nem maradok adós. Jól jön az neked. Tekintsd a családodat

Igent intett. Másnap a fuvaros egyfogatúja odaállt a csomóba rakott sütőtökhöz.

Mikor a fogat érkezett, már nem is törődött azzal, hogy gazdája helyett más hajtja a lovat. „A ravasz róka nem mutatja magát, süljön meg. De egye a fene. Essek túl mielőbb az egészen.

Az mégcsajk eszébe sem jutott, hogy a közöséből ellopott két kocsi tök esetére hamar, vagy egyáltalán fény derülhet.

A lopott termést visszaszállították a tsz-be.

— Igen, így történt — is-1

a Sugar Country, azaz a cukor vidéke Qeensland szövetségi állam északi részén. Ebben a trópusi övezetben már több, mint 100 éve termelik a cukornádat. A vidék különösen mos zki tóiról, alligátorairól és a legveszedelmesebb mérgeskígyóiról nevezetes. A vidék 100 év óta nem sokat változott. Igaz, ugyan, hogy a munkások hátán már nincs nyoma a felügyelők korbácsainak, mégis őrült módon hajszolják magukat, mert a munkát rendkívül felsrófolt teljesítmény szerint fizetik. Amíg az ember a cukomádültetvényeken dolgozik, egyetlen szórakozása, hogy teleissza magát sörrel és alszik, alszik. Utóbb már azt is elfelejti, hogyan néznek ki a lányok.

Ami még nehezebb

Az az állítás persze, hogy Ausztráliában kevés a nő, nem igaz. A lányokat úgy nevelik, hogy minden bevándorlóban olyan embert lát, akivel rendes lány nem jelenhet meg az utcán. A bevándorlók részére estleg csak Sydney-ben a Crown street környékén van sok „olyan” nő. Legényember szombatonként 1000 kilométert is utazik, hogy ott tölthessen néhány percet.

Ausztráliában van egy ismert közmondás: Nehéz kijutni, de még nehezebb visz- szajutni. Sok ebben az igazság.

Bogár Ferenc

(a noviszádi Magyar Sző

riportsorozata nyomán).

A LELKIISMERET MEGSZÓLAL

Több jó vizei

Földünkön oxigén alapon fejlődött ki az élet. Az oxigén természetes állapotban gáznemű elem, a levegő és a víz legfontosabb alkatrésze. Napjainkban érdekes, kísérletileg bizonyított elméletek láttak napvilágot arról, hogy még égitesteken, más hőmérsékleti és egyéb körülmények között nitrogén bázisú élet is elképzelhető. De maradjunk ezúttal a mi bolygónkon. Itt víz és levegő nélkül semmilyen élőlény nem maradhatna fenn. Mit szóljunk tehát, ha azt halljuk, hogy ez a két lét- fontosságú anyag kezd „hiánycikké” válni? Ilyen formában ez túlzás, másrészt világszerte mind nagyobb figyelmet szentelnek bizonyos tényeknek. Ezek szoros összefüggésben állnak azzal, hogy néhány évtized alatt kétszeresére emelkedett a földlakók száma, s ezzel együtt rohamosan emelkedik az ipari termelés.

Helyes, ha soha, egyetlen villanyégőt sem hagyunk fölöslegesen bekapcsolva lakásunkban, munkahelyünkön. Takarékoskodjunk a drágán (szénből) előállított árammal akkor is, ha tudjuk, hogy világításra az ipari fogyasztásnak csak 1—2 százalékát használjuk fel. Ugyanígy a háztartási vizet se pazaroljuk, különösen tartósan száraz, aszályos időben, bár a lakosságnál mérhetetlenül többet fogyaszt az ipar.

Ugyan mire? — kérdezik talán sokan. Nyersanyagok — bőrök, gyapjú, textil-alap- nyagok — mosására, erőművek üzemeltetésére, atomenergiát előállító gépek hűtésére — hogy csak néhány példát említsünk. Ezek együtt, ha az egész világot tekintjük, percenként sok millió köbkilométer vizet igényelnek.

De hiszen ez a hatalmas mennyiség nem válik semmivé! Ez igaz. Csak szennyeződik. S ebben rejlik a földi édesvizek „elfogyásának” a veszélye. A szennyezett víz ugyanis vagy felhasználatlanul az óceánokba ömlik, vagy elszivárog a föld alatt. Az él- szivárgott szennyvíz föld alatti forrásokba, vízművek kútjai- ba kerül. Felhasználás előtt, nagy költséggél, tiszítani, fertőtleníteni kell. Ugyanez a helyzet a nagy folyamok, folyók vízével, a nagy ipartelepek sűrűn lakott vidékein: A Rajna egyes szakaszain naponta nyolcszor cserélik, tisztítják a vizet. Ha nem tennék ezt, az alsóbb szakaszok is szennyeződnének, s lehetetlenné válna a fogyasztásra alkalmas „külszíni fejtés.”. Elpusztulnának továbbá a halak és vízi növények, az élőlények láncolatainak fontos tagjai.

Szinte észrevétlenül alakult fenyegetővé a helyzet, de még idejében közbeléptek a szakemberek. A szocialista országokban a KGST keretében könnyebb megoldani a problémát, mint a kapitalizmusban, ahol a magántulajdon „szentsége” akadályozza az intézkedések egybehangolását. A legfontosabb tennivaló: gátat vetni az édesvizek további szennyeződésének.

Számítások szerint egy-két évszázad múlva kevés lesz az édesvíz Földünkön. Ennek elhárítására is felkészült a tudomány. Először a Szovjetunióban próbáltak ki sikerrel olyan „ioncserélő” készülékeket, amelyek a tengervízből emberi fogyasztásra alkalmas vizet állítanak elő.

Bolygónk vízkészlete pedig nem fogyhat el: szünet nélkül újratermelődik a párolgás és csapadékképződés nagy körforgásában.

Gyem* István

— Dologidőben nem érek rá játszani!

Balogh Bertalan rajza.

Korbács ugyan már nincs...

Az „ígéret földje" a valóságban

métette kétszer is, mikor pár nappal ezelőtt a hodászi Béke Tsz tanyaközpontja melletti fasor árnyékában ültünk. Ö kért, hogy odaüljünk. Nyugodtan akart elmondani mindent. — Szégyenletesen megtévedtem —< folytatta. — Ti- zenketten vagyunk testvérek. Olyan egyszerű család voltunk, mint sok más. Szegény apám mindig arra figyelmeztetett bennünket: az embernek egy igazi nagy kincse van — a becsület. Az enyémen csorba esett. Elkönnyel- műsködtem. Vétettem a közösség ellen. — Elpirult. Tekintetét a földre szegezte. Ereztem, ez az ember egy életre megfizette a becsület tandíjai.

— Aztán mi történt? Mi volt a következmény? — kérdeztem. — A vezetőség megtette a bírósághoz a feljelentést. Közölte velem, javaslatba teszi kukorica prémiumom teljes megvonását. Ez nekem húsz mázsa csöves kukorica elvesztését jelentette volna, mert a kerülőség mellett kapáltam is, de abban elsőrendű munkát csináltam.

— A feleségem sírt, napokon át nem evett. Mindunta'an ezt hajtogatta, megzava-