Kelet-Magyarország, 1963. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-09 / 133. szám

I PIRI SZAVA

N. SZ. HRUSCSOV AZ IRODA* LOM ÉS A MŰVÉSZET MAGASZTOS HIVATÁSA CIMÜ KÖNYVE MEGJELENÉSE alkalmából.

p* leven, éle«, megkapó hang szól hozzánk annak a

■*"' könyvnek lapjairól, amely N. Sz. Hruscsovnak az Irodalom és művészet kérdéseiről szóló beszédeit foglalja magában. E könyvben mélyrehatóan tükröződik a párt politikája a művészi alkotás területén a kommunista építés mai szakaszában, s azoknak a lenini elveknek fejlődése, amelyek a társadalom szellemi életének szféráját irányítják.

A kommunizmus általánosan kibontakozó építésének időszakában az irodalomnak és a művészetnek, mint népnevelési eszköznek a szerepe különösképpen megnövekszik. Éppen ezért érthető, hogy a legutóbbi évek folyamán a párt oly állhatatos figyelemmel és érdeklődéssel követi fejlődésüket, irányítja ezt a fejlődést és teljes elvszerűséggel és élességgel mutatja meg az egyes hiányosságokat és hibás irányzatokat, ugyanakkor gondosan támogatja a legjobbakat és a legjelentősebbet a művészi alkotásban.

N. Sz. Hruscsovnak Az Irodalom és a művészet magasztos hivatása című könyvében összegyűjtött beszédei teljes képet adnak arról, milyen magasztos, és nemes feladatokat állít a párt a művészértelmiség elé, milyen széles lehetőségeket nyit az ihletett alkotás számára a kommunizmust építő nép becsületes és hűséges szolgálata. Az SZKP XX. kongresszusán elmondott beszámolójában N. Sz. Hruscsov a szovjet irodalom és művészet elé kitűzte a feladatot, hogy váljék elsővé a világon nemcsak a tartalom gazdagságát, hanem a művészi erőt és a művészi tudást tekintve is.

Az irodalom és a művészet fő feladata a kommunizmusért vívott harc, a derűs szemlélet, a szilárd meggyőződés, a szocialista öntudat és az elvtársi fegyelem nevelése az emberekben.

Ezek a nagyon fontos tézisek vonulnak végig H. S*.

Hruscsov minden beszédén.

Az irodalom ügye váljék a közös proletár ügy részévé, írta I^enin. Ez az alapvető lenini mondás konkrét továbbfejlesztést kap, amely a párt tevékenységéből ered a kommunista fejlődés új szakaszán „Az irodalom és a művészet, valamint a nép életének szoros kapcsolatáért” című ismert dokumentumban.

A művészi alkotás nem az élet illusztrálása, hanem mindig az újnak és a még ismeretlennek kutatása. Az írók és a művészek a párt segítő társai a kommunizmus építésének nagy ügyében, az új ember nevelésében.

N. Sz. Hruscsovnak a szatirikus műfaj fejlesztésére vonatkozó megjegyzései, azok a kijelentései, hogy a párt támogatja az igazán valószerű alkotásokat, bármilyen kedvezőtlen oldaláról nézzék is az életet, ha segítik a népet az új társadalomért vívott harcában, végül pedig egyes élesen kritikai irányzatú alkotások konkrét értékelése kihúzza a szőnyeget egyes nyárspolgári kritikusok lába alól, akik elszakadtak a nép javára végzett eleven alkotó tevékenységtől

A párt határozottan és erőteljesen szól azokhoz, akik

szeretnek a szemétdombon kapirgálni, és akik nem látnak életünkben semmi mást, csak a hátsóudvart, és azt mondja nekik, hogy minden attól az állásponttól függ, amelyből a hibákat bíráljuk, valamint attól, hogy minek a nevében bírálunk. A szatíra fegyvere kés a sebész kezében, ezzel azonban jól kell bánni tudni. Azokat pedig, akik rosszul alkalmazzák ezt a fegyvert, határozottan meg kell állítani Jobb, ha élesen, kellő időben figyelmeztetünk valakit, mintsem elsiklunk téves nézetei és helytelen cselekedetei fölött, amelyek súlyos következményekhez vezetnek, ha liberálisan kezeljük őket”, mondja N. Sz. Hruscsov.

A művészi alkotás pártosságának lenini eszméjét az A]

történelmi feltételek között továbbfejlesztve, N. Sz. Hruscsov Ismételten hangsúlyozza, hogy a művészetben a pártosság a művész szellemi szükséglete és szervesen következik saját meggyőződéséből, ha a néppel, a párttal él, ha részt vesz abban a harcban, amely az emberiség nagy eszméjének valóraváltásáért folyik.

N. Sz. Hruscsov erélyesen fellép az ellen, hogy az alkotás szabadságát, mint anarchikus önkényt értelmezzék és hatalmas meggyőző erővel, szenvedélyesen védelmezi az irodalom és művészet pártvezetésének lenini elvét, a lenini

kérlelhetetlenséget a liberalizmussal és az eszmei tévedésekkel szemben.

A pártvezetésnek azonban semmi köze nincs a kicsinyes gyámkodáshoz és a művészi alkotás szabályozgatásá- hoz>_ Amikor a párt meghatározza az irodalom fő célját, fő fejlődési irányvonalát, egyben felhívja az alkotókat újító keresésekre, kezdeményezésre és önállóságra, az alkotó szervezetekben olyan légkör kialakítására, amelyben nem lehet helye sem a felelőtlen bírálgatásnak, sem a ledorongoló hangnemnek.

Mint egyenes válasz a szocialista realizmus becsmérlőinek, akik azt állítják, hogy a szocialista realizmus bilincsbe veri az alkotó egyéniséget és korlátozza az újító keresőket, úgy hangzik N. Sz. Hruscsov felhívása a művészekhez: »- • • Nagyobb bátorságot a keresésben, több figyelmet az élet, az emberek iránt!”

A párt azonban teljes kérlelhetetletiséggel fellép az absztrakt és a formalista jellegű „újítások” ellen, amelynek gyomnövényei idegen kertből behatolnak a szovjet művészetbe is. Az írókkal és művészekkel való márciusi találkozóján N. Sz. Hruscsov élesen elítélte azokat az alkotó művészeket, akik ráharaptak a burzsoá divat horgára, s úgy kezdtek alkotni, hogy a „nyugati tanítók” példáját követték, akik a népszerűséget az élő világ torz, elferdített, saubjektivista ábrázolásával, formalista sarlatánBággal keresik. Természetes, hogy ez a felfújt népszerűség, amelyet olyanok teremtenek, akiknek előnyös az élettől elszakadt művészet támogatása, meg van fosztva a szociális tartalomtól

Mire vezethet az efféle irányzat a szovjet irodalomban

és művészetben

*Az absztrakt és formalista irányzatok, amelyeknek létjogosultsága mellett egyes bajnokok ágálnak, a szocialista művészetben -— mondotta N. Sz. Hruscsov — a burzsoá ideológia egyik formája”. Ennélfogva a gyakorlatban ezek az emberek, akár akarják, akár nem, az ideológia területén a békés egymás mellett élés álláspontját foglalják el. A békés egymás mellett élés az ideológia területén ellent mond a szovjet harc egész szellemének, összeegyeztethetetlen az osztály-, a pártállásponttal az irodalomban és a művészetben.

N. Sz. Hruscsov már 1958. elején a Nagy Kreml-palo- tában a szovjet értelmiség tiszteletére rendezett fogadáson rámutatott, hogy nagyobb figyelmet kell tanúsítani az ifjúság iránt, mert az ifjúság arra hivatott, hogy méltóképpen előrevigye a szovjet irodalom, a szovjet tudomány és művészet zászlaját.

N. Sz. Hruscsov beszédeiben nagy figyelmet szentel a bírálatnak, s annak a szerepnek, amelyet a bírálat az Irodalom és a művészet eleven folyamatának kialakításában betölt. „Mit jelent a jó bírálat? — vetette fel N. Sz. Hruscsov a szovjet írók III, kongresszusán. — Ez az írói fegyver élesítése, az alkotások mélyreható elemzése, az írók művészi tehetségének tökéletesítése.”

A mai Irodalmi kritikának nem lehet semmiféle más — ■*7- sem személyes, sem baráti — érdeke, csak az, hogy gondoskodjon az irodalmi és művészeti alkotások magas eszmei és irodalmi színvonaláról.

N. Sz. Hruscsov beszédeiben sok konkrét ítéletet mond az irodalom, a képzőművészet, a zene, a film, a színház fejlődési kérdéseiről. Továbbfejleszti a nemzetközi kulturális kapcsolatok eszméjét, kölcsönös gazdagítását, a kommunista társadalom jövendő, egységes, közös emberi kultúrájának kialakítását. N. Sz. Hruscsov nagy figyelmet szentel a nép esztétikai nevelésének, amelyben az íróknak és művészeknek hatalmas szerepet kell betölteniük.

Az irodalom és művészet magasztos hivatásáért című könyv csupa mély tartalom; a könyvet áthatja a pártos szenvedélyesség, a művészi alkotás magas eszmeiségéért Ős esztétikai színvonaláért vívott harc szelleme, a további felvirágzásáról Való gondoskodás. Ez a könyv felhívja az írókat és művészeket a bátor újító keresésekre, a népért, a kommunizmus nevében való ihletett alkotásra.

A. Mihajlov

ÉJI, Merni harangszó

I

960 könyvnapján az ország valamennyi könyvesboltjában, sátorában kapható volt egy nyíregyházi író könyve, a könyvheti ünnepségek hivatalos íróküldöttei között szerepelt egy nyíregyházi író is.

Sipkay Barna Messzi harangszó című kisregénye.

Arról van szó a könyvben, hogy a felszabadulás után az urasági szeszfőzde népi tulajdonba kerül, de a szövetkezeti vezetőség és a közvetlen környezet még nem tud mit kezdeni a szabadsággal, a hatalommal és a lehetőségei. Itt található meg mindjárt a mű társadalmi mondanivalója: azt a pillanatot ragadja meg az író, amikor kormányzáshoz, önállósághoz sohasem szokott parasztságunk egyszerre szabadsághoz jut, az adott pillanatban még nem keres és nem talál szövetségest, így hajlamos arra, hogy eltékozolja a nagy közösségi lehetőséget s közben egyénileg is súlyos helyzetbe kerül. A jó forint már megvan, a földet birtokba vette a parasztság, de a falusi életben még nincs önállóság 1946—47- ben. Ezek a szeszfőzdéhez Jutott emberek is arra használják fel a kapott lehetőséget, hogy isznak, a nappalokat többnyire Stalusszák s C3ak immel-ámmal végeznek valami munkát a műhelyben, vagv a ház körül; de ilyenkor is csalk az foglalkoztatna őket, hogy majd milyen jó lesz este, amikor szép lassan be lehet majd rúgni a frissen készült, méregerős pálinkától. Es amikor maid elkezdődik az a valóság feletti lebegés az Ital mámorában: amikor valósággá válik a szellemek Járása, a régi emlékek óira éledése, elkezdődik az elmúlt, emlékezetes élmények újra élése. Kitűnő atmoszférát tud teremteni Slokav regénye: ennek a teher' életnek, eszméletlen elmélkedésnek. Italos mor- frmrli rovásoknak az atmoszféráját.

Mindig érezzük, hogy nagy dolgokról is szó van, hiszen többek között egy kizsákmányoló mesterkedéseinek, üzelmeinek a leleplezésére is sor kerül, emberhalál is történik, — gyanús körülmények között ráadásul, — de mindezt ezek az emberek azzal a kedélyes öntudatlansággal fogják fel, amely közvetlen velejárója ennek a permanens iMuminált állapotnak. A kibontakozó beszélgetések apró célzásaiból megtudjuk ezeknek az embereknek valóságos gondjait; a családtagok és mások rövid szerepeltetése utal arra, hogy ezeknek az embereknek is • megvan a maguk egzisztenciális, osztályhafcos problémájuk. De éppen e»- zel a kiemelt bemutatással lesznek ezek a szereplők jól jellemzett, valóságos alakok.

Mert világos, hogy nem a srerző száméra másodrangúak ezek a problémák, hanem a szereplő vasutasnak', szerelőnek, kocsmáménak, kovácsnak és a többieknek, akik a szeszfőzde birtokbavételével egyben annak áldozataivá is váltak. Áldozatok? Igen, de átmeneti áldozatok, mert a regénynek sikerült arra rátapintani, hogy itt csak egy történeti folyamatról van szó, amelynek öntudatlanul voltak árral úszó alakjai egy ideig ezek a szereplők.

Sipkay az ábrázolás nehezebbik változatát választotta. Nem epikusán, egyszerű tényközlő leírásokban mutatja be ezt a világot, hanem túlnyo- mólag párbeszédekben

A szereplők lidérces, lebegő állapotával párhuzamos a hiszékenységük, babonaséguk is. S ez ad természetes keretet az írásnak, magyarázatot a címnek. A mitosz hihetetlenségét veszi igénybe az író, ahogy a mulatozó férfiak családtagjainak apokaliptikusra nőtt haragjával elpusztíttatja a „gyárat”, a szeszfőzdét, minden rossznak az okát és kezdetét, hogy csak egy nagy, kiálló kő hirdeti az emlékét, helyét már a mai időkben. De babonásan azt is kerülni illik, — épp a „régi” idők egyik főszereplője tanítja erre az odatévedt írót, — mert annak a helyén elnyelte a föld a régi falut, a részeges mihasz- nákkal, s ma már egészen más, új falu épül a helyén, „még enyves szagok áradtak róla”, mint az új bútorról.

Naív konstrukció ez? Nem! A népmese mítoszával találkozunk itt. Erőszakolt magyarázat nélkül, pedagógikus ok- tatgatás elhagyásával, — jóllehet épp egy tanító kiáltja be először a részegeknek a „mene, tekel, ufárszin” kegyetlen intelmét. Az egyszerű leírás természetes meggyőzésével mutat rá Sipkay, hogy az ilyen életnek csak pusztulás lehet a vége, ha a közösség ereje, a szövetségesek szerete- te és kemény segítsége nem jelentkezik idejében. Ez az „egyszerű” megoldás azonban rendkívül művészi formában jelentkezik: a humorosnak és a tragikusnak valami sajátosan jól sikerült keverékével, amely szórakoztat, intést is ad, 'olykor megnevettet, de ugyanakkor a felelősség alól sem ment fel. így lett ez a

regény elgondolkoztató, sikerült szénirodalmi mű: igaz művészi élmények forrása. (ef)

A MESTER

KIS TÓTH IMRE BÁCSI ma hetvenéves volna, ha élne. Sajnos nem érhette meg a hetedik X-et. Az elmúlt nyáron tüdőgyulladást kapott és itthagyta az árnyékvilégot. Mikor utoljára meglátogattam, tavasz volt. Kint ült háza előtti kis kertjében, ingre vetkőzve sütkérezett és olvasott

Már messziről észrevettem az öreget, hófehér sörénye szinte lángolt a délutáni sugárzásban. Nem akartam megzavarni, tudtam gyöngéjét: hosszú időre szótlanná vált, ha olvasmányaiból kizökkentették. Már azon voltam, visz- szafordulok, de sasszeme elcsípte megtorpanásomat, s a készülő mozdulatot Bütykös ujját könyvjelzőként illesztette be a lapok közé, s felállt. Restellkedve próbáltam magyarázkodni, ő azonban motyogásomat meg sem hallgatva hellyel kínált maga mellett a kispadon.

— Beszé’j, mit csinálnak a fiaim? Rég nem járt erre senki. .:

Lehet, hogy tévedtem, ám úgy tűnt nekem, mintha enyhe szemrehányás lett volna a hangjában. Sorra kérdezett valamennyi fiatalról. Járunk-e még a körbe. Ki mit írt kö- zü’ünk? Vannak-e viták? így került isméi szóba dédelgetett álma, a Nagy Mű, amely megírásra vár, s amely tízéves barátságunk forrása és csodálatos háttere volt.

Évtizede ismerkedtünk meg. Asztaltársaságunk akkoriban szombat estéit a Flórián kocsmában töltötte, ahol mint ifjú irodalmárok, vi’ágmegvéltö tervekkel kacérkodtunk és szédítettük egy- tr ást. Mintha tegnap történt volna, oly tisztán emlékszem e’sŐ találkozásunkra. Bölcsész- hallgató szomszédom legfrissebb versét krtizáltuk, amikor a megyeház! levéltárnok asztalunkhoz hozta és bemutatta. Ml akkor fel sem figyeltünk rá. Megszoktuk, hogy társaságunk hétről hétre új vendéggel gyarapodott, akinek legtöbbje sznob, Vagy jobb esetben tiszta szándékú irodalombarát volt.

Hazafelé menet, valaki megjegyezte:

— Azt hiszem, az örégúr titkos drámaíró. Figyeljétek meg, legközelebb egy tucat nyolcfelvonásos drámával a hóna alatt fog beállítani.

EGY HÉT MÚLVA Kis Tóth Imre valóban hozott valamit. Nem, nem drámákat, csupán egy pepitakockás füzetet, s benne megsárgult, szakadozott S2élú Újságot,

— Fiatal koromban írtam egynéhány történetet... Ez az egy véletlenül megmaradt. Olvassátok el..

fin vettem át a rojtos új- súgpéldáhyt. Valamelyik vidéki napilap egyik májusi számát Felolvastam. A történet egy öreg kőfaragósegédről szólt, akire iszákos mestere rágyújtotta a hazat, hogy a biztosítást megkaphassa. Az elbeszélés belső szerkezeté kissé kuszáit volt, mondatai is csikorogtak. Ennek ellenére éreztük, hogy a tragikus sorsú kőfaragó históriája nem szokványos írásmű, hanem olyan, amely mögött hagyó- ménytalan s éppen ezért ritka erejű tehetség húzódik még. Mondtuk is neki, de ő szerényen elhárította az elismerést

Ettől az időtől kezdve, Kis Tóth Imrét szémontartottuk, s lassan-lassan központi alakja lett társaságunknak. Ha valamit felolvastunk, félszemmel az ő arcát lestük, tetszik-e? ítéletében sohasem csalódtunk.

Egyetlen betűt nem láttunk tőle. Ehelyett régi-régi történeteket mesélt ifjúságáról, apjáról és nagyapjáról, akik — mint 6 is - mészégetők voltak. Derűs és nyomasztó históriákban vallott viszontagságos férfikoráról, egyszóval gazdag élete regényének lapjait szórta szét köztünk tékozlóan és nagyvonalúan.

Egyszer aztán elővettük az

öreget. Kérleltük, írjon lapunkba.

— Amit elmondtam eddig, az semmi. Nem érdemes megírni. .. Talán egyet. Egyet. Az nagy történet lesz. Húsz éve hurcolom magamban... Lehet, hogy regényt csinálok belőle, ezer Oldalasnál is nagyobbat. .. De meglehet, hogy csak Ösztővér novellát. Még nem tudom. Nem szabad elsietni. ..

többe szoba sem hoztuk a dolgot. Ö azonban újabb és újabb történeteket mondott el. Lassan megismertük életútjának összes szereplőjét, akik mint a karsztvizek, a szombat esték hosszú soréban fel-felbukkantak és eltűntek, barátainkká vagy ellenségeinkké lettek. Valamelyikünk elhatározta, hogy gyorsírásba Veszi a hallottakat. Hozzá is fogott egy alkalommal, de az öreg szelíden leintette.

— Hagyd, fiam. Ez csak férc, ami a művet összefogja. Ha összefogja... Az igazival még várnom kell!

Évekig vártunk rá ml is. Hiába. Nem teljesült az ígéret. Kis Tóth Imre néha elelmaradozott, majd megint előkerült. Megesett, hogy nem győztük kivárni jelentkezését, négyen-öten is felrándultunk hozzá a Hegyalja utcába. Legtöbbször betegágyban találtuk. Fakó családi fényképet nézegetett, vagy írt valamit pe- pítafedelű füzetébe, de azt érkeztünkre nyomban párnája alá rejtett«.

Amikor utoljára nála jártam, ő maga hozakodott elő vele. Nem tért rá rögtön, eleinte csak példálózott. Valahogy igy:

— A héten temettük. Egy legénykori cimborámat, itt lakott a szomszédban. Göthös volt szegény... Minek is élt volna nyomorultul? De minek is él az ember? Minek? Mit ér az egész, ha lába nyomát nem írja bele az út porába?

Meghökkentett félreérthetetlen célzása, öreg cimborája sorsában a magáét siratta. A magáét, amelynek megmaradó emléket hetven esztendő alatt sem tudott állítani.

ö AZONBAN FOLYTATTA:

— Hamarosan én is kiállók a sorbóL.. Na, ne tiltakozz, én ehhez jobban értek! Nem bántana, ha addig meg tudnám írni. Ha volna még rá Időm. Eh, elkéstem vele!.,.

Keményen megragadta a kezem.

— Fiam, vesd papírra helyettem. .. ha úgy gondolod. Te, egy kivételével valameny- nyi történetemet ismered...

Kabátja belső zsebéből előhalászta a jól ismert irkát. Ott mindjárt olvasni kezdtem. Mindössze egy fejezethyi gyöngybetűs írás volt. Az anyjáról szólt, aki a nevet sem kapott kései öccse világ- rahozásába belehalt. Ezt írta meg cikornyátlan egyszerűséggel és félelmetes hűséggel. Kezem is reszketett, amikor a füzetet a zsebembe csúsztattam.

— Megírod?

Válasz helyett bólintottam. Nem mertem kinyitni a számat, gránitból faragott arcára nem mertem felemelni tekintetem, nehogy meglássa könnyeimet Gyökerestől kitépett faóriás láttán rendül meg az ember úgy, ahogy akkor én.

Búcsúzáskor már Ismét vidám volt és magabiztos. Erőltette-e irántam való tapintatból, vagy korábbi vallomása csak múló balsejtelem volt-e, nem tudom. A kertajtóból még sokáig elkísért tekintete, aztán a megszokott k'ézlenge- tés után sarkonfordult és eltűnt virágzó gyümölcsfái között.

HALALARÖL CSAK A temetés után egy héttel értesültem. Azóta is kínzó lelki- ismeretfurdalást érzek Ősz mesterünk, Kis Tóth Imre iránt. Tudom, megkönnyebbülnék, ha elengedhetetlen tartozásom kiegyenlíthetném valaha, ha volna olyan erős toliam, amellyel méltóképpen megírhatnám helyette az ő nagy művét. Az éppen megkezdettet. A torzót. De nincs. Ahogy távolodom Időben együtt töltött gazdag óráinktól, egyre szorongatóbban érzem saját töprengésemet, s egyre bizonyosabban tudom: Imre bácsi így is nagy író veit, emléke előtt tisztelettel kellett fejet hajtanom.

Teremtőm, mi válhatott volna belőle, ha harminc-negyven évvel később születik!...

András Endre